Történelmek és a Háry

Történelemhamisítás vagy az események sajátos értelmezése? – az álhírgyártás korában alig vannak szilárd kapaszkodók a tényekhez. Magyarországon milliók hisznek például abban, hogy Soros és a magyar ellenzék egymillió illegális bevándorló betelepítésén ügyködik, ezért arra szavaznak, aki az ördögöt falra festette és aki vaskézzel megvédi őket az „armageddontól”. Történészt és politológust kérdeztünk a „háryjánosságokról”.
„A történelem nem egzakt tudomány, nagyon különböző értelmezésekre lehet jutni vele. Minél közelebbi a múlt, annál élesebbek lehetnek az eltérések. Ha ránézünk az elmúlt évek vitapontjaira, az I. világháború lezárásnak az évfordulójára, a Tanácsköztársaságra vagy Trianonra, akkor azt látjuk, hogy a történelem folyamatosan új értelmezések kereszttüzébe kerül” – állítja Tóth Csaba, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója, aki szerint semmi rendkívüli nincs abban, ha egy politikus értelmezi a politikai múltat, beleértve a közelmúltat is. Az viszont már Orbán-specifikus a politológus-szociológus szerint, hogy amíg a kormányfő az elmúlt harminc évet egyben szokta kritizálni, most burkoltan kontinuitást vállal egy inkább mérsékelt és inkább konzervatív, de egészen biztosan antipopulista néhai jobboldali politikussal. „Akár személyesen örülnék is annak, ha a magyar miniszterelnök az antalli örökséget próbálná – ha átértelmezve is – folytatni. A kormányzat valódi tartalmi előképe azonban sokkal inkább Tisza István vagy a két világháború közötti kormánypárt működésmódja.” A stratégiai igazgató szerint az antalli örökség orbáni értelmezésére a történelemhamisítás erős kifejezés volna. „Nem hazugság az sem, hogy Orbán Viktor örököse az 1848-as forradalomnak, csak szerintem tévedés és a forradalmárok vitatkoznának a kormányfővel, de ezt sosem fogjuk megtudni.” A politológus szerint kevesen hivatottak arra, hogy eldöntsék, kivel érezne ma közösséget egy ’48-as forradalmár. Mindazonáltal „nem meglepő, hogy Orbán egy magyar toposzt használ a szabadságharcos retorikájához, inkább az a kérdés, a többi párt miért nem tudott eddig saját hősöket, saját történelmeket felépíteni”.
Lőrinc László, a Történelemtanárok Egyletének alelnöke szerint a kormány a harcias szabadságharcos, radikális, sőt plebejusi imázs üzenetét kívánhatja erősíteni a „pesti srácok” romantikájának erőltetésével is. Ez azonban visszafele is elsülhet, amikor sokemeletes plakáton egy 14. évét még be sem töltött kisfiút reklámoznak óriási puskával, aki különben felnőttkorában magáról azt nyilatkozta, hogy csak balhét kereső csellengő volt, aki örült, hogy szerzett egy fegyvert. A nagy erőlködésben ráadásul a kép szereplőjét bemondásra összekeverik egy másik ’56-os gyerekkel, akiről pedig messziről ordít, hogy egy klasszikus Háry János, de bemondásra mindent elhisznek neki. „No, ezen a ponton szűnik meg a történettudomány, melynek lényege a forrás­kritika. Ebből is látható, ha bárkinek kételyei lettek volna, hogy itt nem a történelem a fontos, ezt különben mutatja az is, ahogy felszámolták az Örökségvédelmi Hivatalt. Érdekes, hogy közben 1956 emlékezetéből, gondolom, napi külpolitikai okokból, egyszerűen kihagyják az oro­szokat.” A történelemtanár szerint a kormányzat és holdudvara meglepően bátran írja át a tényeket. Mint mondja: Schmidt Mária a Le Monde-ban megjelent cikkében azt hazudta, Orbán Viktor volt az, aki „térségünkben először a nyilvánosság előtt kimondta: nemzeti függetlenséget és szabad választásokat követelünk”. Ha nem is megyünk vissza 1956-ig (mi az, hogy először?), és nem foglalkozunk Lengyelországgal, ha csak 1989-et nézzük, akkor is volt korábbi megnyilvánulás, például az ellenzéki pártok közös kiáltványa március 15-én, amelyet egy színész olvasott fel a tévé előtt. Máskor a „Kádárnak mennie kell” mondatot veszik el a régi demokratikus ellenzéktől, és adják egy lakiteleki felszólaló szájába, aki pedig csak a Beszélőt idézte. A történelemtanár szerint mindez a sztálini módszerhez kezd hasonlítani, ahol a fotókról is levarázsolták azokat, akik „ellenségek” lettek. De a régebbi múlt sem menekülhet. „Az IMF-fel és a bankokkal folyó propagandaharc éveiben például ünnepi beszédekben zagyváltak gátlástalanul a régi bankárokról, Kövér László házelnök például 2013-ban azt mondta, hogy Mohácsért a Fugger bankház felelős, Hargitai János fideszes képviselő szerint pedig 2014-ben a Rothschildokat tette felelőssé a szabadságharc leveréséért” – emlékeztet Lőrinc László.
Tóth Csabát a politikai üzenetekről is kérdeztük: mit jelent, ha a kormány nem határolódik el attól az értelmezéstől, miszerint a több mint húszezer deportált zsidó halálával végződő 1941-es kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás idegenrendészeti eljárás volt? És felvetettük a népirtásban hatékonyan közreműködő Magyarországot a nácik áldozataként feltüntető Szabadság téri emlékmű múltértelmezését is. „Antall József történelemszemlélete messze van attól, amit a Szabadság téren láthatunk, de Orbán megpróbálja a radikálisoktól a mérsékeltekig terjedő gondolatokat egy táborba terelni. Ennek a törekvésnek bizonyos szempontból magas a sikerfoka. És amíg a baloldali-liberális térfél hajlamos arról vitatkozni, kinek van igaza, addig Orbán azt üzeni: az ő politikai táborában megférnek Kossuth és Antall, de Bethlen és Horthy hívei is. Ez politikai értelemben inkluzív-befogadó, bár természetesen torz történelemkép.” Tóth Csaba szerint mindez azokra a politikusokra jellemző, akik szeretnek koherens vagy annak tűnő világmagyarázatokat adni, és Orbán Viktor mindig ilyen volt, a kötcsei beszédektől a nagyszabású tusványosi víziókig. Ezek tudományos értelemben sokszor nem állják meg a helyüket, de politikai funkciókat betöltenek. Arra a kérdésre, hogy Orbán Viktor 1988-as vagy akár 2008-as történelmi önmaga és a „meghamisított mai valósága” között feszülő ellentmondásoknak lehetnek-e politikai következményei, Tóth Csaba eloszlatja a hiú reményeket. „Politikailag hasznos tevékenység, amikor az ellenzék felhasználja Orbán egykori gondolatait, de ő nyilván nem tudathasadásként éli meg ezeket. Azt mondja, a lázadást ma ő képviseli, és azok, akik ellene vannak, ugyanolyan hatalmat szolgálnak, mint ami ellen ő egykor fellázadt.”
2018.12.30 08:30
Frissítve: 2018.12.30 08:30

Irodalom és önismeret: így láthatunk rá magunkra jobban

Publikálás dátuma
2019.01.14 12:00
Arra a kérdésre, hogy beleférhet-e a fantasztikus mű mint kötelező a magyar irodalom órákon, avagy elemezhetik-e a gyerekek Harr
Fotó: /
Állítólag, akik sokat olvasnak, kedvesebben fordulnak mások felé, mint azok, akik tévénézéssel töltik az idejüket. Matuska Mircsi coach, civilben könyvmoly a könyveknek ezt a személyiségformáló, áldásos hatását használva és kihasználva tart önismereti alkalmakat.
Harry Potter-rajongó? – Abszolút. Épp most osztottam meg én is azt a tanulmányt, mely szerint, aki gyerekkorában olvasta a Harry Pottert, az mérhetően empatikusabb felnőtt lesz annál, aki nem ismeri a varázslótanonc történetét. Kevés az olyan ember, akihez annyira közel éreznénk magunkat, mint egy főhőshöz, akivel lapról lapra olvadunk eggyé. Nyilván az olvasóra is hat Harry személyisége, aki, mivel nem a varázslóvilág szabályai és evidenciái alapján szocializálódott, a társadalom elnyomottabb rétegeivel, például a megvetéssel és félelemmel kezelt vérfarkasokkal is megbecsüléssel bánik. Sokszor ez a hozzáállás menti meg őt, amikor szorult helyzetbe kerül – valaki a segítségére siet, aki iránt korábban elfogadást és szeretetet mutatott. – Így zajlik egy irodalommal megspékelt önismereti tréning is? Azonosulunk a főhőssel, és megnézzük, adott, a saját problémáinkhoz így vagy úgy hasonlító szituációban ő hogyan reagál? – Nem, ez azért ennél bonyolultabb. Minden alkalomnak van egy témája, mindig ehhez választok részleteket a felhasznált műből. A helyszínen nem nagyon olvasunk, illetve, mivel bizonyos kiemelt részekhez kötöm a feladatokat, azokat – egy bekezdést, odatartozó mondatot – én magam felolvasom, hogy a résztvevők hangulatba kerüljenek. A Harry Pottert például házbeosztással kezdjük. Képletesen megérkeztünk a Roxfort expresszen – ez az ismerkedés fázisa –, majd megcsinálunk egy létező pszichológiai rendszer (MBTI) szerinti személyiségtesztet. Annak alapján mindenki kap egy betűsort a saját személyiségtípusáról, mely eldönti, hogy a Griffendélbe, a Mardekárba, a Hugrabugba vagy a Hollóhátba kerül-e. – És ha valaki nem ért egyet az eredménnyel? Nem olyannak látja magát? – A teszt után mindenki kap egy kalapot, ami a regénybeli Teszlek Süveget jelképezi, és kvázi a süveg sugallatára reflektálhatnak a teszt eredményére. Elmondhatják, mi az, amivel nagyon nem értenek egyet, illetve mi az, ami nagyon betalált. Ezen a ponton még van átjárás egyik házból a másikba. – Rendben, mindenki bekerült valamelyik házba. És aztán? – Aztán kezdődik a tanítás. Az első óra: sötét varázslatok kivédése. Patrónus-bűbájt kell végrehajtaniuk, aminek az a lényege, hogy egy nagyon kedves emlékükre kell gondolniuk. Ez a depresszióból való gyógyulás egyik eszköze – ha jönnek a dementorok, melyek a rowlingi világban jelképesen a depresszióval járó lények, úgy lehet küzdeni ellenük, hogy felidézünk valamilyen pozitív emléket. Valamit vagy valakit, amiért és akiért hálásak lehetünk. Ami boldogsággal tölt el bennünket. – Ennyire egyszerű volna leküzdeni például a depressziót? – Nyilván nem az a cél, hogy egy-egy ilyen alkalommal megoldódjon az ember minden nehézsége, problémája. Nem vagyok pszichológus, nem kóresetekkel foglalkozom. Annyit szeretnék, hogy aki eljön, egy kicsivel jobb rálátást kapjon önmagára. A Patrónus-bűbáj gyakorlat például arra tökéletes, hogy megmutassa, hogyan érdemes még akkor is keresni valami jót, amire fókuszálhatunk, ha épp leterítenek a problémák. Örökké, 40 évesen is az anyukánkat meg az ovit hibáztatni a nehézségeinkért, nem vezet sehová. De ha csak annyit teszünk, hogy a megoldásra nézünk, ha pusztán elképzeljük, milyen lesz, ha megoldódik az adott probléma, már nagyon sokat segítettünk magunkon. Azt gondolom, hogy minél több dolgot felfedezünk magunkkal kapcsolatban, és azt tudatosítjuk is, annak erős változtató ereje van. Sokszor már az elég, ha tudunk kérdéseket feltenni. Olvasóként kívülről csöppenünk a könyvek világába, ami sok előnnyel jár. Gondoljunk bele, Harrynek mennyi előnyt adott, hogy nem a varázslóvilágban nevelkedett, és nem voltak berögzült sablonjai, sztereotípiái. Ha túlságosan és túl régen benne vagyunk valamiben, önmagunkban például, fel se merül, hogy bizonyos evidenciákra rákérdezzünk. Úgy van, és kész. Pedig lehet, hogy ha megtennénk, kiderülne, hogy egyes félelmeink olyanok, mint Hagrid: látszatra kegyetlen óriás, valójában egy szeretni való bumburnyák. – Érzek némi küldetéstudatot… – Az én személyiségtípusomnak minimum a világmegváltás a célja. Az általam használt pszichológiai teszt alapján ugyanaz a kategória vagyok, mint Rowling. Az egész Harry Potter-történet arra van felépítve, hogy Harry mint valami messiásfigura az életét adja a barátaiért – önkéntes áldozatot hoz, ám a szeretet megmenti, azért támad fel. Én azt szeretném elérni az irodalmi-önismereti alkalmakkal, hogy a résztvevők rácsodálkozzanak magukra és felfedezzenek valami újat magukban. És ha közben az olvasást is megszeretik, annál jobb! – És A Gyűrűk Ura? – ahogy néztem, a következő alkalom témáját abból merítette. – Így, év elején a célok és a küldetéstudat mentén kalandozunk A Gyűrű Szövetségével. Megnézzük, kivel, melyik szereplővel tudunk azonosulni. Miért épp vele? Mik az erősségei? Azok közül melyeket tudjuk használni a céljaink elérésében. A célok rendkívül fontosak az életünkben, nélkülük csak ide-oda sodor bennünket a szél. Ha nem tudod, hogy mit akarsz, akkor olyanok fogják megmondani, mit tégy, akik jó esetben biztosan nem terveztek neked semmit. Kevésbé szerencsés esetben még rosszat is akarhatnak. Ezért nagyon fontos, hogy tudjuk, mit akarunk. Akkor látjuk a világítótornyot, és tudunk afelé menni.

Olvasással az empátiáért

Az elmúlt évek brit tudósok, amerikai pszichológiai laborok és különféle nemzetiségű olvasáskutatók által végzett tanulmánysorozatok alapján egyre inkább úgy tűnik, hogy tényleg van összefüggés az olvasás, valamint a szociális készségeink alakulása között, hiszen, ahogy például Rose Turner, a londoni Kingston Egyetem kutatója is állítja nagy bölcsen: akik sok regényt olvasnak, könnyebben azonosulnak mások érzéseivel. Az interjúban is említett Harry Potter-kutatásban például több körön keresztül vizsgálták, hogyan változik meg az olvasás hatására általános, illetve középiskolás gyerekek véleménye olyan kérdésekről, mint a migráció vagy a homoszexualitás. Az első kísérletben harmincnégy olasz ötödikes tanulót kértek meg arra, hogy hat héten keresztül olvassák Harry Potter történeteit. A sztoriba azután kezdhettek bele, miután kitöltöttek egy tesztet arra vonatkozóan, hogy mi a véleményük a bevándorlókról. Azok a gyerekek, akik korábban, nyilván otthoni minta alapján, elutasították a bevándorlást, Harry karakterével azonosulva sokkal elfogadóbbá váltak a kisebbségekkel, menekültekkel szemben. Ugyanez lett az eredménye egy olasz gimnazistákkal folytatott vizsgálatnak is: ők a szexuális mássággal kapcsolatban váltak sokkal toleránsabbakká a Harry Potter-könyvek hatására. Abban mindegyik kutatás egyetért, hogy a sokat olvasók társas megnyilvánulásai mérhetően pozitívabbak a nem vagy keveset olvasókénál, és többnyire abban is konszenzus van a különféle megközelítésekben, hogy együttérző-képességünket a műfajválasztás is befolyásolja. A társadalmi, szociális érzékenységet állítólag a romantikus regények és a drámák, az empátiánkat, illetve a másokkal való értelmi azonosulást (vagyis, hogy mennyire értjük a szereplő motivációit) pedig a kalandregények, valamint a vidám, komikus történetek csiszolják leginkább. Mindemellett a kutatók arra is felhívják a figyelmet, hogy a vizsgálatok során nem sikerült fényt deríteniük az ok-okozati összefüggések valódi természetére, azaz, hogy az eredmények valóban arra utalnak-e, az olvasás jobb, érzelmileg intelligensebb emberré tesz minket, vagy inkább arra, hogy azért olvasunk szívesen, mert eleve magasabb szintű empátiás készséggel bírunk. 

2019.01.14 12:00
Frissítve: 2019.01.14 12:00

Nem hősök, nem mártírok - háromgyerekes családért fogtak össze

Publikálás dátuma
2019.01.13 14:25

Fotó: Népszava/ Draskovics Ádám
Az ismert dakota mondás szerint a hídon akkor kell átmenni, amikor odaér az ember. Ifjabb Baranyi Albin Richárd és családja még nem értek oda. Náluk jártunkkor annak örültek, hogy az új házban tudnak karácsonyozni, lesz húsleves, töltött káposzta, rántott hús.
Egy hír nyomán indulunk el a Nógrád megyei Jobbágyiba. A szívmelengető karácsonyi mese egy ismeretlen jótevőről szólt, aki házat vett a fiatal, háromgyermekes cigány családnak, mert az ünnepek előtt húsz nappal porig égett a régi otthonuk. Sáros, gidres-gödrös földúton dagonyázunk – ez itt a falu vége, az utca szántóföldek barna szőnyegébe fut bele. Messziről látszik, hová tartunk: a masszív kockaház ablakait purhab hurkák keretezik, a lépcsőfeljáróhoz támasztva fóliába csomagolt fehér karnisok áznak a szemerkélő esőben. Odabent férfiak nyüzsögnek, lázas munka folyik. Az oldalsó nagyszobában nők és gyerekek tanyáznak bontatlan dobozok, illetve vadonatúj háztartási gépek társaságában. Itt találom a serdületlen kamaszlánynak látszó, huszonnégy éves, háromgyermekes családanyát, Szimonettát. Éjsötét haj, szabályos vonások, hatalmas szempár. Megtudom, hogy Szimonetta és Albin a modern kor gyermekei: nem a cigánytelepen, hanem egy közösségi oldalon botlottak egymásba. „Én tizenhat voltam, ő tizennyolc. Először cseteltünk, utána találkoztunk, egy hónap múlva hozzá költöztem Salgótarjánból, és két évvel később megszületett az első gyerekünk. Mirella most töltötte be a hatot, Istvánka két és fél éves, Anita nyolc hónapos. Amikor kigyulladt a ház, nem voltunk otthon. Átmentem a gyerekekkel apósomékhoz, ebéd után lepihentünk, meséltem a kicsiknek. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nagy kiabálás van kint, rohantak a szomszédok, hogy menjünk, mert ég a házunk. Mire negyedóra múlva odaértek a tűzoltók, lángokban állt az egész. Ami nem égett el, az szétázott az oltásnál, semmink nem maradt. Apósomék adtak nekünk helyet, de nem az övék a ház, ott nem maradhattunk egy hétnél tovább.”  

Angyal a mennyből

A kilátástalannak tűnő helyzetből egy ötlet rántotta ki őket. Reggelente mindig a Rádió 1-et hallgatják, e-mailt írtak hát „a Balázsnak”. Sebestyén Balázs és műsorvezető társai élő adásban szerveztek gyűjtést nekik. Két nap múlva megjelent náluk egy budapesti férfi, elmondta, hogy már tárgyalt egy eladó házról, még aznap meg is vette, másnap megkötötték a szerződést az ügyvédnél. „Olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le a mennyből. Nem vár cserébe semmit, nem akarja, hogy nyilvános legyen a neve, időnként telefonál, érdeklődik, hogyan haladunk. A gyűjtésből annyi pénz gyűlt össze ugyanis, hogy szinte azonnal nekiállhattunk a felújításnak” – meséli Szimonetta. Szebb lesz az új ház, mint a régi volt? – kérdezem. „Nem lesz szebb, gyönyörűen megcsináltuk azt is, és most kezdhetünk mindent elölről. De jó érzés, hogy annyian összefogtak értünk, rengeteg holmit kaptunk, bútort, ágyneműt, tűzhelyt, mosógépet, játékokat. Egy csomó minden meg is maradt, azokat majd továbbadjuk” – válaszolja. „A mai világban is akadnak rendes emberek. Nem gondoltuk, ki se derült volna, ha nem jön az a tűz” – szólal meg Dóra, Szimonetta édesanyja. Az asszony a pici Anitát dajkálja a franciaágyon, keze ügyében karos mankó hever. „Különben úgy festett a régi lakásuk, mint egy prospektus, mindenüket arra költötték, meg a gyerekekre. Akkor is segítettünk nekik, most is itt vagyunk az urammal, pedig balesetet szenvedtem, elütött egy targonca a munkahelyemen, háromszor műtötték azóta a lábamat.” Ahogy múlik az idő, egyre fokozódik a bábeli zűrzavar a házban. Mindenki egyszerre beszél, pontosabban kiabál, hogy túlharsogja a gépek sivítását. A telefonokból különféle zenék szólnak maximális hangerővel, az általános ricsajba néha belevijjog egy rendőrségi szirénához hasonló idegtépő hang, amit Istvánka csalogat elő játék közben az ajándék tabletből. Üvöltve beszélgetni nem túl kellemes, ennek ellenére megpróbálom kifaggatni Zsoltit. A tizenhat éves fiú Szimonettáék szomszédja volt a régi háznál, ő érkezett elsőként a tűzhöz, ő készítette a videót is a lángoló házról. Tőmondatokban beszél. Jobbágyiban nagyjából kétezren élnek. Van óvoda, iskola, orvosi rendelő. Az itteni emberek fele cigány, egy részük a telepen lakik, mások beköltöztek a faluba. Albinék tiszták, rendesek, nem isznak, nem verekszenek, dolgoznak, nincs velük gond. Ő sokat lóg náluk, segít a gyerekek körül. Ráér: kijárta a nyolc osztályt, nem tanul tovább, a környéken nem talál munkát.

Stílusos dizájn

Kimerészkedek a káoszba, ahol vagy tucatnyian sürgölődnek. Az már a szálló por, a nejlonleplek és a készülő burkolatok alól kikandikáló jajdezöld szigetelőlapok dacára is látszik, hogy meseszép lesz az új ház. Hófehér falak, matt fehér, csúszásbiztos járólapok, bordóra hangolt konyha amerikai módra, egybenyitva a tágas nappalival – ehhez falat is bontottak. Letisztult formák, semmi csicsa, minimalista stílus kevés terméskővel megspékelve – dizájnos luxuslakásokban látni ilyesmit. Kérdem is Szimonettát, kinek az ízlését dicséri mindez? Az övét, vágja rá habozás nélkül. Aztán hozzáteszi: a Pesten élő anyósa küldözgetett neki képeket, ezekből választott. A melósruhát viselő harmincasok közül egyetlen ember lóg ki. A nyolcvanéves Jakab Ferencet Papának becézik a többiek, igazi régi vágású szaki: vászonsapka, orrára tolt szemüveg. A konyhaasztalon halmozódó villanykapcsolókkal babrál, villanyszerelő a szakmája, valójában ezermester, de erről nincs papírja. „Nemcsak a baj hozott össze minket, máskor is együtt dolgozom a fiúkkal. A gyerekeim lehetnének, szeretek velük lenni. Nekem a karácsony semmit nem jelent, a feleségem meghalt, családom nincs, egyedül élek, nem vár haza senki. Jobb, ha elfoglalom magamat, otthon csak unatkoznék” – pillant rám szemüvege alól. Úgy látszik, többfelé tud egyszerre figyelni, mert a keze beszélgetés közben sem áll meg. Kedves, közlékeny öregúr. Amikor kisurranunk a teraszra fotós kollégámmal rágyújtani, velünk tart, s elmeséli, hogyan tette le a cigit negyven éve. Nikotinlével permetezte a szőlőt, látta, amint elszürkülnek, összepöndörödnek a levelek. Aznap szívta az utolsó szálat.

Jöttek maguktól

Órák óta téblábolunk itt, de nem nagyon jutottam előbbre. Ólomszürke az ég, még mindig szitál az eső, és mind jobban érzem, hogy útban vagyunk. Vészesen közeleg az ünnep, mindenkinek dolga lenne odahaza, de addig nem mennek el, amíg a házat – úgy-ahogy – lakhatóvá nem teszik. Ha kell, éjfélig robotolnak, és ehhez nem hiányzik két lábatlankodó idegen, akik csak hátráltatják a munkát. Nem csoda, hogy elhajtanak, valószínűleg én is ezt tenném hasonló helyzetben. Egyikük, aki négykézláb állva, fándlival és kőműveskanállal kezében a fürdőszoba aljzatát egyengeti, ki is oktat: „Nem azért jöttünk ide, hogy szerepeljünk! Bajban van egy háromgyerekes család, hát segítünk. Nem vagyunk hősök, nem vagyunk mártírok. Ennyi, nem kell ezt túlragozni.”
A huszonhét éves családapát, ifjabb Baranyi Albin Richárdot egész nap alig láttam. Akár a szélvész, futkosott ide-oda, ő volt az anyagbeszerző. „Akiket itt most lát, összeszokott brigád. Több éve dolgozunk az építőiparban, van köztünk festő, mázoló, gipszkartonos, burkoló, vizes – kezdi a bemutatkozást. – Tizennégyen vagyunk velem együtt, akad cigány is, magyar is, mind rokon szegről-végről. A Papa kivételével egykorúak vagyunk, családunk, kicsi gyerekeink vannak. Együtt dolgozunk, az egész napot együtt töltjük, összetartozunk. Mi nem csak vészhelyzetben vagyunk egy csapat. Hívni se kellett őket, jöttek maguktól, mindenki segít, amiben tud.” Pestre járnak, ott jobban megfizetik őket. Nincsenek állásban, feketén dolgoznak. Albin tisztában van azzal, hogy ezzel veszélyezteti a nyugdíját, de azt is tudja, hogy anyagilag így jár jól. Más indoka is van, azt mondja, rossz az egyik szeme, hatéves korában kiütötte egy gumipókkal, és műszemmel nem veszik fel az építőiparba. „Három nappal a tűz után, kedd reggel volt az élő adás a rádióban – meséli. – Tíz órára összegyűlt kétmillió forint, csütörtökre ez négymillióra emelkedett. Nem akartuk elhinni, azt hittük, álmodunk. Aztán jött a csodálatos idegen, aki megelőlegezett nekünk két és fél millió forintot, és azt ígérte, segít abban, hogy fölvehessük a csok-ot, amiből visszafizetjük neki a kölcsönt. A csok feltétele az, hogy hivatalos állásom legyen, de azt mondta, vannak rokkantmunkahelyek, ahol el tudok helyezkedni.” A történet így egy kicsit „színesebb” annál, mint ami a bulvárba belefér, de azért ez sem rossz. Persze sok múlik azon, hogy ifjabb Baranyi Albin Richárd keres-e majd annyit, hogy fizesse a törlesztőket. „Vállalok majd mellette más munkákat. Most nem töröm ezen a fejem, egyelőre azon sem vagyok túl, hogy elveszett a régi ház. Próbálunk örülni annak, hogy fedél van fölöttünk. Még nem tudom, mi lesz, majd meglátjuk. Soha nem volt még úgy, hogy valahogy ne lett volna.”
2019.01.13 14:25
Frissítve: 2019.01.13 14:25