„A történelem nem egzakt tudomány, nagyon különböző értelmezésekre lehet jutni vele. Minél közelebbi a múlt, annál élesebbek lehetnek az eltérések. Ha ránézünk az elmúlt évek vitapontjaira, az I. világháború lezárásnak az évfordulójára, a Tanácsköztársaságra vagy Trianonra, akkor azt látjuk, hogy a történelem folyamatosan új értelmezések kereszttüzébe kerül” – állítja Tóth Csaba, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója, aki szerint semmi rendkívüli nincs abban, ha egy politikus értelmezi a politikai múltat, beleértve a közelmúltat is.
Az viszont már Orbán-specifikus a politológus-szociológus szerint, hogy amíg a kormányfő az elmúlt harminc évet egyben szokta kritizálni, most burkoltan kontinuitást vállal egy inkább mérsékelt és inkább konzervatív, de egészen biztosan antipopulista néhai jobboldali politikussal. „Akár személyesen örülnék is annak, ha a magyar miniszterelnök az antalli örökséget próbálná – ha átértelmezve is – folytatni. A kormányzat valódi tartalmi előképe azonban sokkal inkább Tisza István vagy a két világháború közötti kormánypárt működésmódja.”
A stratégiai igazgató szerint az antalli örökség orbáni értelmezésére a történelemhamisítás erős kifejezés volna. „Nem hazugság az sem, hogy Orbán Viktor örököse az 1848-as forradalomnak, csak szerintem tévedés és a forradalmárok vitatkoznának a kormányfővel, de ezt sosem fogjuk megtudni.” A politológus szerint kevesen hivatottak arra, hogy eldöntsék, kivel érezne ma közösséget egy ’48-as forradalmár. Mindazonáltal „nem meglepő, hogy Orbán egy magyar toposzt használ a szabadságharcos retorikájához, inkább az a kérdés, a többi párt miért nem tudott eddig saját hősöket, saját történelmeket felépíteni”.
Lőrinc László, a Történelemtanárok Egyletének alelnöke szerint a kormány a harcias szabadságharcos, radikális, sőt plebejusi imázs üzenetét kívánhatja erősíteni a „pesti srácok” romantikájának erőltetésével is. Ez azonban visszafele is elsülhet, amikor sokemeletes plakáton egy 14. évét még be sem töltött kisfiút reklámoznak óriási puskával, aki különben felnőttkorában magáról azt nyilatkozta, hogy csak balhét kereső csellengő volt, aki örült, hogy szerzett egy fegyvert. A nagy erőlködésben ráadásul a kép szereplőjét bemondásra összekeverik egy másik ’56-os gyerekkel, akiről pedig messziről ordít, hogy egy klasszikus Háry János, de bemondásra mindent elhisznek neki. „No, ezen a ponton szűnik meg a történettudomány, melynek lényege a forráskritika. Ebből is látható, ha bárkinek kételyei lettek volna, hogy itt nem a történelem a fontos, ezt különben mutatja az is, ahogy felszámolták az Örökségvédelmi Hivatalt. Érdekes, hogy közben 1956 emlékezetéből, gondolom, napi külpolitikai okokból, egyszerűen kihagyják az oroszokat.”
A történelemtanár szerint a kormányzat és holdudvara meglepően bátran írja át a tényeket. Mint mondja: Schmidt Mária a Le Monde-ban megjelent cikkében azt hazudta, Orbán Viktor volt az, aki „térségünkben először a nyilvánosság előtt kimondta: nemzeti függetlenséget és szabad választásokat követelünk”. Ha nem is megyünk vissza 1956-ig (mi az, hogy először?), és nem foglalkozunk Lengyelországgal, ha csak 1989-et nézzük, akkor is volt korábbi megnyilvánulás, például az ellenzéki pártok közös kiáltványa március 15-én, amelyet egy színész olvasott fel a tévé előtt. Máskor a „Kádárnak mennie kell” mondatot veszik el a régi demokratikus ellenzéktől, és adják egy lakiteleki felszólaló szájába, aki pedig csak a Beszélőt idézte.
A történelemtanár szerint mindez a sztálini módszerhez kezd hasonlítani, ahol a fotókról is levarázsolták azokat, akik „ellenségek” lettek. De a régebbi múlt sem menekülhet. „Az IMF-fel és a bankokkal folyó propagandaharc éveiben például ünnepi beszédekben zagyváltak gátlástalanul a régi bankárokról, Kövér László házelnök például 2013-ban azt mondta, hogy Mohácsért a Fugger bankház felelős, Hargitai János fideszes képviselő szerint pedig 2014-ben a Rothschildokat tette felelőssé a szabadságharc leveréséért” – emlékeztet Lőrinc László.
Tóth Csabát a politikai üzenetekről is kérdeztük: mit jelent, ha a kormány nem határolódik el attól az értelmezéstől, miszerint a több mint húszezer deportált zsidó halálával végződő 1941-es kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás idegenrendészeti eljárás volt? És felvetettük a népirtásban hatékonyan közreműködő Magyarországot a nácik áldozataként feltüntető Szabadság téri emlékmű múltértelmezését is. „Antall József történelemszemlélete messze van attól, amit a Szabadság téren láthatunk, de Orbán megpróbálja a radikálisoktól a mérsékeltekig terjedő gondolatokat egy táborba terelni. Ennek a törekvésnek bizonyos szempontból magas a sikerfoka. És amíg a baloldali-liberális térfél hajlamos arról vitatkozni, kinek van igaza, addig Orbán azt üzeni: az ő politikai táborában megférnek Kossuth és Antall, de Bethlen és Horthy hívei is. Ez politikai értelemben inkluzív-befogadó, bár természetesen torz történelemkép.” Tóth Csaba szerint mindez azokra a politikusokra jellemző, akik szeretnek koherens vagy annak tűnő világmagyarázatokat adni, és Orbán Viktor mindig ilyen volt, a kötcsei beszédektől a nagyszabású tusványosi víziókig. Ezek tudományos értelemben sokszor nem állják meg a helyüket, de politikai funkciókat betöltenek.
Arra a kérdésre, hogy Orbán Viktor 1988-as vagy akár 2008-as történelmi önmaga és a „meghamisított mai valósága” között feszülő ellentmondásoknak lehetnek-e politikai következményei, Tóth Csaba eloszlatja a hiú reményeket. „Politikailag hasznos tevékenység, amikor az ellenzék felhasználja Orbán egykori gondolatait, de ő nyilván nem tudathasadásként éli meg ezeket. Azt mondja, a lázadást ma ő képviseli, és azok, akik ellene vannak, ugyanolyan hatalmat szolgálnak, mint ami ellen ő egykor fellázadt.”
