A szexrobotok beszöknek a tisztes életű polgárok hálószobáiba is

Publikálás dátuma
2018.12.30 09:34
MARABU RAJZA
Fotó: /
A 80 euróért bérelhető Fanny igazi celeb.
Vajon fűzhet-e érzelmi viszony hús-vér embert a mostanában gyorsan szaporodó szexrobotokhoz? Bármilyen különösen hangzik, de sok tudós lélekbúvár állítja, hogy igen, jóllehet még az újfajta partnerkapcsolatokra nyitottabb országokban is heves vita gyűrűzik e műtárgyak (anti)szociális hatásairól.

Minden porcikájukkal

A felhorgadásokat a szexrobotok legújabb nemzedékének soha nem tapasztalt képességei gerjesztik. Hol van már a görög mitológiából ismert Pygmalion, Kypros (Ciprus) királya, aki elefántcsontból olyan csodálatos női szoboralakot faragott magának, hogy rögvest olthatatlan szerelemre gyulladt, majd a szépség istennője, Aphrodité meghallva a szűnni nem akaró vágyakozást, életet lehelt az eszményi figurába. Ma már nem kell ilyen hűhó. Az egymásba fonódó csúcstechnológiák, mindenekelőtt a robotika és a mesterséges intelligencia (AI) jóvoltából a szexbabák emberi alakot öltve mindinkább tökéletesednek. Méreteikben, elöl-hátul domborodó idomaikkal korunk szépségideáljait követik, szilikonnal borított testük mintha igazi bőr lenne. Gépi meghajtású acélvázuk forgatható, ennek révén többféle pozitúrát vehetnek fel, „arcizmaikkal” tudnak biccenteni, szemük pislog, ajkuk mozog – többnyire szinkronban a hangképző szoftverükkel. Ám a legújabb csáberő a beléjük programozott AI: algoritmusaik szerint remekül eltársalognak, fejükben a Wikipédia, így akár Shakespeare-t is idéznek, némelyikük pedig „családi” üzemmódban afféle úrinőként viselkedik. De hát félre az álszenteskedéssel: Harmony, Roxxxy, Samantha, a hölgyeknek pedig Harry Hard Drive – hogy csak a legforróbb márkákat említsük – úgy vannak konfigurálva, hogy minden porcikájukkal a testi gyönyörök kielégítését imitálják. Érintésre a testükbe épített fűtőszálak beindulnak, szilikon arcukon az extázis jelei mutatkozhatnak, sőt, az újabb modellek akár még váladékoznak is.
Nem véletlen hát, hogy a szexipar valósággal ráugrott az örömszerző droidokra. Az európai nagyvárosokban – köztük Pesten is – egyre másra nyitnak a robotokra szakosodott vöröslámpás szolgáltatók, például a Bécsből keltezett jelentések arról tudósítanak, hogy arrafelé az óránként 80 euróért kibérelhető „Fanny” hamisítatlan szupersztár, forgalma még a humán örömlányokét is meghaladja. Ha hinni lehet a jó nevű londoni The Guardian napilapnak, az alig egy évtizede működő szextech ipar – melynek piaci értékét portékái alapján 30 milliárd dollárra taksálják – alig győzi kielégíteni a fellendülő keresletet, jóllehet a szexrobot nem olcsó élvezet. Az egyszerűbb típusok 8 ezer, az intelligensebb kivitelűek 17 ezer dollárba kerülnek, de ha a kuncsaft személyre szabott extrákat kíván, a vételár simán felkúszhat akár 50 ezer dollárra is.

Elfogadott norma lesz?

Ám nem csupán piaci keresletmódosulásról, hanem sokkal inkább egyfajta paradigmaváltásról van szó – hangsúlyozzák az elemzők. A szexrobotok egyre-másra beszöknek a tisztes életű polgárok hálószobáiba is, már nem feltétlenül titkolnivaló a robotizált viszony, változóban vannak a szexuális szokások, vagy legalábbis enyhül az ellene vallott elutasító szemlélet. Erről tanúskodnak a nyugati világban végzett vizsgálódások is. A Duisburg-Essen Egyetem közvélemény-kutatása keretében megkérdezett 263 heteroszexuális férfi több mint 40 százaléka úgy válaszolt, hogy a következő öt év során el tudná képzelni szexrobot vásárlását magának. Hasonló eredményre jutottak a másutt végzett szondázások is, azzal a megszorítással, hogy egy amerikai kutatás keretében megkérdezett nők többsége a robotok használata ellen foglalt állást, bár nagyobb arányban hozzátették: ők is lehetségesnek tartanak ilyesfajta gép-ember kapcsolatot.
David Levy brit publicista 2007-ben megjelent Szerelem és szex a robotokkal (Love and Sex with Robots) című nagy feltűnést keltő könyvében nem kevesebbet állít, minthogy „hamarosan eljön az a nap, amikor az emberek beleszeretnek a robotokba, igénylik majd társaságukat, barátságukat és a szexkapcsolat mellett akár még házastársak is lehetnek”. Levy, aki mellesleg volt teniszbajnok és a mesterséges intelligencia felkent tudora, azt jósolja, hogy „a század közepére a robotszerelem éppen olyan elfogadott norma lesz, mint a humán”, majd a szexkapcsolatokat részletezve azt bizonygatja, hogy a „robotizáltak többet nyújthatnak, mint a világ összes szexuális kézikönyve együttvéve”. Talán mondani sem kell, hogy a provokatív kötet megjelenését felhördülés fogadta, de a szakirodalom tanúsága szerint a szerző egyáltalán nincs egyedül nézetével. Egyik recenzense a The New York Times hasábjain megjegyzi, hogy azt teljesen teremésztesnek vesszük, ha valaki imádattal veszi körül kedvenc személyes tárgyait, plüssmackót, kisállatot, vagy más virtuális jószágot, s emlékeztet a néhány évvel ezelőtti tamagocsi őrületre. Miért ne lenne szerethetőbb egy robot a humánnál? Legkésőbb 2025-re – így Levy – „a mesterséges-emóciós technológiák” lehetővé teszik, hogy a robotok több érzelemmel rendelkezzenek mint az amerikai átlag férfiak.

Rabszolga vagy műfeleség

Az ellentábor háborgásait olvasva Levy guru jövendölése jószerivel csak fantáziálásnak tűnik. „A szexrobot-tulajdon a rabszolgatartáshoz hasonlítható” – fakadt ki Kathleen Richardson, a brit De Monfort Egyetem professzora. A tudós antropológus, aki a szexrobot-ellenes kampány egyik élharcosa, úgy summázza a már említett Guardian-cikkben, hogy a robotizált szexmódi csak tovább tárgyiasítja a női testet…, "az együttlét nem a kölcsönös élményen alapszik, az egyszerűen a nők elleni erőszakkultusz része.” Véleményét sokan osztják: egy ilyen robotvilág visszalök a szüfrazsettek előtti korba, amikor a nő a férfitársadalom kiszolgáltatottja volt. Az össznépi, pontosabban a határokon átnyúló vitában már a magyarországi egyházak is hallatták hangjukat. A katolikusok szószólója arra emlékeztetett, hogy Isten az utódnemzésért adta a gyönyör adományát, márpedig robotviszonyból aligha jöhet létre bármilyen fogantatás. A világhálón keringő videó tanúsága szerint a többi felekezet sem lelkesedik, de azért akadnak megengedőbbek. A reformátusok képviselőjének keresetlen megfogalmazása szerint „a szexrobot olyan, mintha a kanapémat dugnám meg”.
Az egyházi intelmek mellett van azonban itt még más is. A technikai újdonságokkal foglalkozó amerikai CNET portál megszólaltat egy Tom névre hallgató 71 éves férfiút, aki hosszú házasság után, rákban elhunyt felesége miatt búskomorságba esett, mígnem felfigyelt a szexrobotgyártó-ipar legmenőbb cégei között emelgetett Abyss Creations személyre szabható kínálatára. Az írásból kiderül, hogy felvette velük a kapcsolatot, s olyan kreációt kért, amely küllemében feleségére emlékezteti. Aprólékos mail-egyeztetések és tervezések után fél évvel megérkezett a hitves szakasztott mása. Tom élete legjobb döntésének nevezte a műfeleséget, akiben úgymond nem szextárgyat, hanem öreg napjait bearanyozó társat lát. Matt McMullen, a kaliforniai Abbys Creations alapítója és főtervezője többször is elnyilatkozta, Tom egyáltalán nincs egyedül, sok ilyen vevője akad. Persze lehet mondani, hogy mindez ügyes marketingfogás, de nem kevés szakember állítja: rengeteg a társtalan, kapcsolatépítésre képtelen számkivetett – számukra az intelligens szexrobot kész terápia.
Miközben a szaksajtó a legújabb modellek technikai áttöréseiről cikkezik, a vita parázslik tovább. A qubit.hu portálon a témáról írott átfogó cikkében Balázs Zsuzsanna idézi Csonka Balázs szexuálpszichológust, aki annak a véleményének ad hangot, hogy „a szexualitásban megélt látvány, a hangok, a másik illata, íze és érintése a legfejlettebb technológiával sem pótolható. Egy robottal való együttlét sokkal inkább tekinthető önkielégítésnek, mint szexuális kapcsolatnak". Szavai egybecsengenek a társtudományok sok művelőjének véleményével. Mint állítják: az évmilliós evolúció eredményeként kialakult emberi természet ugyan utánozható, de pótlása alighanem még a legtökéletesebb szexhumanoiddal sem sikerülhet.
2018.12.30 09:34
Frissítve: 2018.12.30 09:38

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34