Hetvenkét milliárd forint, az már nagyon nagy pénz. A legkormánypártibb hívő sem tarthatja demagógiának annak mérlegelését, hogy mi minden hasznos és tisztességes dolgot lehetne ebből az összegből csinálni.
Például Budapest teljes járóbeteg ellátó rendszerét föl lehetne szerelni a legkorszerűbb diagnosztikával (beleértve a CT és MR berendezéseket), továbbá beszerezni a legszükségesebb sürgős életmentő beavatkozásokhoz kellő eszközöket (ideértve a szívkatéterezést). Mind a 23 kerületben, mindent. Annyi lenne a várólistáknak. Vagy építeni lehetne belőle tízezer szociális lakást a hajléktalanoknak és más rászorulóknak. És sok minden mást, amivel az Orbán rendszer kilencedik éve adósa magyar alattvalóinak.
És amivel kormányfőnk a legkevésbé sem törődik. Törődik viszont a barátaival. Ezzel a 72 milliárddal őket ajándékozta meg az idei aranyvasárnapon. Formailag sportegyesületeket finanszíroz, de nincs épeszű ember e honban, aki hinne neki. Ez irracionális döntés, vagy inkább közönséges sikkasztás. Nem az első, de talán az utolsó. Mert ilyen esztelen és céltalan pénzszórást csak a bukás tudatában szoktak csinálni a zsarnokok.
A sokadik tisztességtelenségi mélypont ez, nem érdemes azt hangsúlyozni, hogy nincs ennyire lelkiismeretlenül gátlástalan kormányzója a civilizált világ országai közül egynek sem, noha ez a szomorú tény. Arról sem érdekes most már gondolkozni, hogy O1G politikája egy újabb Trianonhoz vezet-e, mert remélhető, hogy nem lesz már ideje olyan mélyre juttatni az országot, mint amilyen mélyre eszményképei (Tisza és Horthy) juttatták.
Azon viszont el kell gondolkoznunk, hogy adóforintjaink elherdálását minden jövendő kormányzat számára lehetetlenné kell tennünk. Ez az aranyvasárnapi 72 milliárd emlékeztessen minket arra, hogy a „forrás elosztás” központosított formája tévedésekre és visszaélésekre ad alkalmat, és még relatíve tisztességes kormányzás alatt sem lehet hatékony. Tehát „igazságtalanságokkal” mérgezi a közéletet.
Az adóbevételek sokkal kisebb hányadának fölhasználása maradhat a kormány kompetenciája, a túlnyomó rész kerüljön a területi önkormányzatokhoz. A kulturális és oktatási szektort (ideértve a vallási szervezeteket és a politikai pártokat is) közvetlenül az egyének finanszírozzák, például a személyi jövedelemadójuk egy százalékával.