Valamit az élet lényegéből - interjú Vámos Miklóssal

Publikálás dátuma
2019.01.06 08:08
Vámos Miklós
Fotó: Lakos Gábor
Minden siker kulcsa az elköteleződés – mondja Vámos Miklós – egy foglalkozás, egy téma vagy egy nő mellett, vállalva a pofára esés kockázatát is. Az írót, akinek családok élnek a könyvei társaságában, a Legközelebb majd sikerül című, legújabb regénye apropóján kérdeztük.
Első kisregényének, a Borgisznak a főszereplője, Nagy Iván 43 év után visszatér a Legközelebb majd sikerül című nagyregény hőseként. Mi ennek a jelentősége? Na, ez a bolond Vámos Miklós most elkezdi a korai hőseit különböző regényeiben feltámasztani – gondolhatják sokan. De aki ismeri és szereti a munkáimat, az tudja, én mindig valami mást próbálok csinálni a korábbiakhoz képest. A könyv ötlete ennek ellenére nem új keletű. Nagyjából tíz éve vetődött föl bennem, mi volna, ha páros novellákat, kisregényeket írnék, kettő olyat, ami összetartozik, esetleg ugyanarról a témáról. A megírtakból össze is állt egy kötet Tiszta tűz címmel. Jópofa játéknak gondoltam, hogy mondjuk, előveszem egyik régi novellámat, és írok mellé egy másikat – azt hittem, el is fog terjedni a kollégák körében, de nem így lett. Két évvel ezelőtt aztán az az ötletvariációm támadt, mi volna, ha egy korábbi könyvem főszereplőjének a mai történetét írnám meg. A megértéséhez a régi könyv ismerete sem szükséges. Még nem voltam húsz, mikor a Borgisz című kisregényt írtam, a főhős akkor tizenkilenc éves volt, kilenc hónapját ábrázoltam. Most a hatvanadik életéve táján ismerkedhetünk meg vele. És mivel a kilences szám bűvölete változatlan, ezért a Legközelebb majd sikerül kilenc év története. A kör bezárult, netán feltételezhetjük, több regény nem születik az írói műhelyében?  Ez a 11. nagyregényem. Ennyi még Jókainak sincs, és ha az Erdély-trilógiát háromnak tekintjük, Móricznak is csak kilenc. Amennyi egy prózaírótól kitelik, annyi nagyregényt én már írtam, és nem kell túlfeszíteni a húrt, az életművem terebélyes, a könyveim száma bőven negyven felett jár. Zenészkörökben létezik a kilences szám babonája, hogy aki megírja a 10. szimfóniáját, az meghal. Ha mégis írok majd még egyet, akkor vallomásszerű lesz, egyes szám első személyben, és egyáltalán nem közismert dolgokat szeretnék előadni benne, úgy is mondhatnám: titkokat. Az eredetileg Kilenc címet viselő regény Beethoven 9 szimfóniájának 37 tételéhez igazodva meséli el az elmúlt 9 év történetét. A zenei szerkesztés mintája könnyítette vagy nehezítette a munkáját?  Könnyítette. A szimfóniák szerkezetét, hangulatát, sokszor a tempóját is követtem, már amennyire ezt a nyelvi eszközök engedték. Föltettem mondjuk a 3. szimfónia második tételét, hallgattam, ingattam rá a fejem, és már írtam is. Beethoven a cselekményvezetésben is sokat segített, hiszen például egyik műve gyász-, míg a másik falusi szimfónia, amihez igazodhattam a regényben. Emlékszik, mikor hallotta először Beethoven szimfóniáit?  Gyerekként anyám a halálba idegesített azzal, hogy apámat szidalmazó szózatot mondott el heti rendszerességgel. Ami körülbelül így hangzott: milyen szörnyű, hogy szegény apukád soha nem akar elmenni sehova – megjegyzem: a betegsége alapos indok volt erre –, pedig milyen csodálatos volna meghallgatni egy koncertet a Zeneakadémián, mit tudom én, a Beethoven ötödiket. Utána nem spórolta meg nekem, hogy hozzá ne tegye: ta-ta-ta-tam, és még a kezével is ritmusra lengetett. Persze soha nem mentünk el, de emiatt már gyerekként kíváncsi voltam rá, és az összespórolt zsebpénzemből megvettem egy – nem emlékszem pontosan – Supraphon vagy orosz Melodia lemezen a 6. szimfóniát, mert történetesen azt lehetett kapni. A zenei szakértők körében van ugyan egy legenda, hogy a páratlan számúak a jelentősebbek, főleg az 5. és a 7., de a 6. is nagyon jó! Emlékszem a zenei főmotívumára, amit énekhanggal úgy lehet utánozni: ajdada-ajda. Én ezt gyerekként úgy alakítottam át: „ajdada-ajda / le vagytok szarva”. Kicsi voltam, alig tízéves, a lemez recsegett-ropogott, mégis élveztem. Mindeddig inkább a beatzene szeretetét ismerhettük meg, semmint a komolyzenei vonzalmát.   A komolyzene helyett a rock and rollon szocializálódtam, írás közben Beatlest vagy Mozartot hallgattam, Beethovennel e regény miatt foglalkoztam intenzíven. Vele van egy nehézség: oda kell rá figyelni. Sokszor azon kaptam magam, már nem is írok, csak hátradőlök, hallgatom a zenét, és próbálom megérteni: ugyan honnan vette a szerző a feneketlen szenvedélyek ilyen tárgyszerű ismeretét? Beethoven minden műve a szenvedélyről szól, legyen az szerelmi szenvedély, bosszúvágy vagy gyilkos indulat. Elmerülve a Beethoven-életműben és életrajzban, mi az, ami különösen megragadta a figyelmét?  Amit korábban nem tudtam róla, vagy csak nem esett le a tantusz, hogy a zsenialitása mellett milyen hisztérikus, kimondhatjuk: ellenszenves figura lehetett. De hasonló tapasztalatom volt az Utazások Erotikában (Ki a franc az a Goethe?) című könyvem megírásakor is. Goethével kapcsolatban is az derült ki, hogy akármilyen nagy írófejedelem, a jelleme sok kívánnivalót hagyott maga után. Nem csak azért, mert államférfiként embereket akasztatott fel, de például amikor a felesége haldoklott, még csak oda sem ment az ágyához. Ezek a tények megleptek, és mind a két regényben próbáltam kifejezni. A regényben ugyan említődik az utóbbi kilenc év társadalmi-politikai változásainak némelyike – a Népszabadság megszüntetése, az urambátyám világ visszásságai, a menekültek-migránsok vonulása –, de nem kerülnek fókuszba. Nem fontosak az ábrázolt történetek szempontjából?  Ez nem társadalmi, hanem fejlődésregény, Bildungsroman. Ebből a szempontból nem fontos, hogy a magyar társadalom az adott időszakban milyen. De a prózában is kellenek időkijelölő póznák, ezért én a közelmúlt bizonyos tényeit csak mint korjelzőket használtam. Ezzel együtt a 2010-es éveknek, a rendszerváltás utáni nagy csalódások időszakának egyfajta emlékműve is ez a regény – szükségképpen, bár nem ez volt a cél. Nagy Iván végül egyáltalán nem azt kapja a sorstól, amit szeretne, éppen ellenkezőleg, azt, amire sosem vágyott. Általánosíthatónak gondolja ezt a modellt, vagy csak a szereplőre igaz?  Az emberi sikertelenségnek több oka van: a képesség hiánya, vagy annál nyomatékosabban a szerencse hiánya. És van még egy dolog, amiről soha nem beszélünk: minden siker kulcsa az elköteleződés. El kell kötelezned magad egy foglalkozás, egy téma, egy feladat mellett, és akkor valamilyen siker, előbb vagy utóbb, be fog következni. A legfontosabb elköteleződés pedig familiáris. Aki nem kötelezi el magát egy nő mellett, még akkor is, ha aztán pofára esik, nem hoz létre gyerekeket, az valamit az élet lényegéből nem kap meg. S titkon ezt próbáltam sugallni ezzel a regénnyel. Ahhoz, hogy sikeres legyél, el kell köteleződni. Hogy ki vagy mi iránt, az másodlagos. A szereplőm semmi mellett nem kötelezi el magát. Még a saját maga választotta barátja mellett sem, a saját témája mellett sem. Felesége sincs. +1 kérdés  Az ön sikerei viszont vitathatatlanok. Az októberi könyvbemutatóra csupán 400 szerencsés fért be, sokan kint rekedtek. A január végi önálló estjére már régen elkeltek a jegyek, sőt, már hamisítják őket, akkora a kereslet. Hogy viseli, kezeli a régóta tartó, nem múló nagy érdeklődést, a sztárságot?  A sztárság előnye az, hogy egy megbízható olvasótábort érzek magam mögött, s így elég könnyű új könyveket írni. Tudva, hogy ha megjelenik, örülni fognak neki, még akkor is, ha esetleg kevésbé sikerült. Érdeklődve megveszik, és elmondják, hogyan tetszett nekik. Ez nagyon nagy segítség. Érezni, hogy létezik egy emberi közösség, tagjai tűzön-vízen át veled vannak. Ráadásul ez ma már egy dinasztikus közösség, jönnek a fiatal lányok, kérik, hogy ezt a könyvet a nagymamámnak, ezt a papámnak, ezt meg nekem dedikálja. Mert a családjuk az én könyveim társaságában él. Ez az érzés szárnyakat ad. Persze, mint mindennek, az ismertségnek is megvan az árnyoldala. Ülök a kávéházban, mire odajönnek hozzám, és elkezdik mondani a magukét, kikérik a tanácsomat, akár a párkapcsolati problémájukat illetően is. Próbálok kihátrálni ezekből a szituációkból, mert végtelenül időrablók, de újra és újra megtalálnak. A Facebook-oldalamon ellenben kötelességemnek érzem, hogy bárki is ír, aki a könyvemet megvásárolta, olvasta, válaszoljak neki. Tartozom ennyivel.
Frissítve: 2019.01.06 12:13

Szendrey Júlia: A Pesti Napló 61., 62. és 65. száma

Publikálás dátuma
2019.03.17 11:00
Szendrey Júlia Petőfi Zoltánnal (a jobb szélen) és két, második házasságából származó kisebb fiával.
Részlet Szendrey Júlia Gyulai Pál, az interjúban említett, cikkére válaszoló elbeszéléséből, amely eredetileg Vajda János Nővilág című lapjában jelent meg 1858-ban. Azóta egyszer adta ki Bihari Mór 1909-ben – a Petőfi könyvtár, Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései című, 8. kötetében. A részlet 110 év után a Nyitott mondatban olvasható először!
– Látod, látod, még gyermekeidnek is kell miattad szenvedni; kigúnyolják, megvetik őket miattad! Hát még nekem! Minden barátom, minden tiszttársam bizonyos lealázó szánakozással tekint reám; alattomban bizonyára engem is, mint e szegény gyermeket, gúnyolnak, megvetnek, mert – mert feleségem – irónő! – De férjem, az Istenért, világosíts föl! én nem értelek; légy könyörületes irántam, hiszen meg kell őrülnöm, ha ez még tovább is így tart! Nem vagyok képes felfogni, mit jelentenek szavaid; egy idő óta minden oly megfoghatatlan körülem: az emberek viselete irányomban; legjobb ismerőseim tartózkodása, visszavonulása tőlem; és ami legtöbb: a te kegyetlen bánásmódod velem, elidegenésed tőlem! Szánj meg végre, vess véget e gyötrelmes helyzetnek: tudasd velem, mit lehet szememre hányni? Mit vétettem? Mi lehet ennyi szenvedésemnek oka? – Magad vagy mindennek oka, senki és semmi más! – viszonzá férje növekvő indulatossággal, mért léptél oly pályára, melyen a nő gyönge lábai előbb-utóbb megtántorodnak; miért bélyegezted meg nyilvános föllépésed által – mire egy szerény nő nem volna képes – férjedet, családodat az egész világ előtt. Az ilyen nő boldogtalanná tesz mindenkit, kivel csak érintkezésbe jön; tönkre jut kezei közt minden; az ilyen nő kicsapongó, ha tettleg nem is, de gondolataiban bizonyára az; szóval, az ilyen nő szégyent hoz becsületes férjére és gyalázatot gyermekeire! Ez végre több volt, mint mennyit Klára elviselhetett. Férje utolsó szavaira, mint kigyócsipésre szökött fel helyéből s elváltozott, de szilárd hangon szakasztá félbe: – Elég, férjem, elég! többet mondtál, mint mennyit valaha megbocsájthatok. Csak azt az egyet követelem tőled, tudasd velem, mi okozhatá mindezt, hogy ha nem is igazolva, de legalább okadatolva láthassam bánásmódodat irányomban. Beregi dolgozó szobájából a Pesti Napló három, iszonyúan összegyűrt számát hozá ki és szó nélkül nyujtá oda nejének. Klára jéghideg, reszkető kezekkel tartá azokat egy darabig maga előtt, anélkül, hogy tudná, hol kelljen abból olvasnia. Végre a lap tárczájára esett tekintete, hol egy czikk irónnal vastagon aláhúzott sorai által vonta magára figyelmét. Olvasásához fogott. Hosszú csend állt be, mely alatt a nő lázas figyelemmel olvasott tovább, tovább; kétszer-háromszor is ismételve az irónnal megjelölt helyeket, minők pl. a következők: „mi egyéb az irónőség, mint be nem vallott, félbe-szerbe alkalmazott nőemancipátió; a küzdés és dicsőségszomj képtelenekké teszi őket a boldogságra és boldogitásra; a férj, kit szeretni hittek s kit még szeretni akarnának, a gyermekek, kikért mindent áldozni vágynak s kikért oly keveset bírnak tenni; a családi kör, melynek áldásává lehetnének s melynek csak terhére kell válniok; életök súlypontja kívül esett a női és családi élet körén; sorsuk mindig tragikum; szerencse, ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind a bűn ösvényén; az angyalból démon lesz, önmagáé vagy másoké; hiú ismereteket hajhászva, kiszárítja szivét; világboldogító ábránd felé hajlik, mely okvetlen erkölcstelenségre vezet, legalább érzületben; átengedi magát a kósza vágyaknak; maga s emelkedettsége, hő lelkesülése sokszor nem egyéb, mint finom önzés, mely nem ismer kötelességet, föláldozást s csak emótiókat keres; mindig keres egy férfiút, az igazit; megszokja jól kiismerni a férfiak gyöngeségeit, de elveszti érzékét aziránt, mi bennök leginkább becsülendő; a házasságot és szerelmet Dalul fogja föl; az írónő pályáján átok fekszik, a természet és társadalom nemezíse; vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír; veszélyes az irónői pálya, mindig veszélyes, még akkor is, ha a nő az irodalom oly ágát míveli, mely hozzá legillőbb; azon kört gyönyörködtessék verseikkel és novelláikkal, melynek zongorázni és rajzolni szoktak; miért raboltok el annyi drága perczet szüléitektől, férjeitektől, kedveseitektől?” s még számtalan ilyen s ehhez hasonló kitételek. Miután mindezt, az utolsó sorig elolvasá a nő, nemes nyugalommal hajtá össze a lapokat és nyujtá vissza férjének, kinek szemei ezalatt folytonosan olyan kérlelhetlen szigorú tekintettel függtek Klárán, mintha egy megátalkodott gonosztevőt látott volna maga előtt. Mily nagy volt hát meglepetése, midőn neje a bűnbánat alázatossága helyett, a sértett erény méltóságával áll előtte s a várt mentség helyett igy szól hozzá: – E czikk írója csak felhevült képzelődésének rémei ellen forgatja fegyverét; oh, de te, férjem, megtagadva saját érzékeidet, bennem keresed azon ijesztő agyrémek megtestesülését; és szemeidet behunyva a valóság előtt, vakságodban gyógyíthatatlan sebeket ejtesz rajtam, hogy e czikknek legalább egy állítása igaz lehessen: a nő vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír.
Frissítve: 2019.03.17 11:12

Tollat, fakanalat egyformán forgatja - interjú Gyimesi Emese irodalomtörténésszel

Publikálás dátuma
2019.03.16 19:00

Fotó: DRASKOVICS ÁDÁM
Normaszegő nőalaknak ismerték már kortársai is Szendrey Júliát, akit annak ellenére csak most kezd rehabilitálni a szakma és az irodalmi köztudat, hogy már az 1850-60-es években saját jogon említik író- és költőnőként. Másfél évszázad kellett hozzá, no meg két évforduló (190 éve született és 150 éve halt meg), hogy megjelenhessen összes versének kritikai kiadása és Andersen első fordítójaként szobrot kapjon – hol máshol? – Koppenhágában. Gyimesi Emese irodalomtörténész és szenvedélyes Szendrey Júlia-kutató szerint ez még csak a kezdet!
Azt, hogy mindvégig egyenrangú és aktív társa volt Petőfinek, sokan sokféleképp említik. De vajon akkor is felfigyeltek volna rá, ha történetesen nem Petőfinéként kezdi?  Azt gondolom, a mai kor már akkor is felfedezte volna, ha nem lett volna híres a férje. Mint női szerző, akkor is fontos lenne. De ez csak egy hipotézis, őt nem lehet teljesen függetleníteni Petőfitől. Amikor 10 éve kutatni kezdtem, sem azzal nem akartam külön foglalkozni, hogy ő Petőfi felesége, sem azzal, hogy nő volt. Aztán rá kellett jönnöm – mivel kifejezetten társadalomtörténeti szempontból közelítem meg a pályáját –, hogy ezek a szempontok kihagyhatatlanok. Szervesen hozzátartozott az imázsához, hogy ő Petőfi felesége, majd később özvegye. Vahot Imre például, aki az első versét megjelentette 1857-ben, megcsillagozta a nevét, és odaírta, hogy Petőfi volt feleségéről van szó, Jókai pedig kifejezetten azokat a naplórészleteket válogatta be az Életképek című folyóiratába 1847-ben, melyeket fel tudott húzni egyfajta korabeli bulvárnarratívára: tessék, itt van a Petőfi-szerelem története, olvassák! Gyulai Pál rossz néven is vette, milyen kendőzetlenül ír bizonyos részletekről, például, hogy hogyan csókolgatta vőlegénye leveleit. Az eredeti naplóban egyáltalán nem hangsúlyos ez a rész, ám mivel Jókai folytatásokban közölte a szöveget – némiképp hatásvadász módon épp ennél a résznél abbahagyva az aktuá­lis részt –, a levélcsókolgatás felértékelődött. A sajtó hatalma…  Igen, de az irodalom létmódjára egészen az 1840-es évekig nem ez volt a jellemző. A 19. század elejéig a meghatározó irodalomszervező egyéniségek nem arra építették a karrierjüket, hogy rendszeresen publikálgattak imitt-amott, hanem vidékről, levelezések útján szervezték meg magukat. Petőfi lényegében az első olyan magyar költő volt, aki tudatosan a korabeli sajtóra építette a karrierjét – márkaként tekintett a saját nevére és nagyon ügyelt rá, hogy rendszeresen publikáljon. Mit jelentett, hogy ebben a sajtóközegben megjelentek a nők?  A korabeli közfelfogást meghatározta az a gondolat, hogy a nőíró, ha már ír, legalább olyan dolgokról írjon, amikről egy férfi amúgy sem tudna. Például az anyai érzésekről. Gyulai Pál – aki civilben Szendrey Júlia sógora volt, lévén a húgát, Szendrey Máriát vette feleségül – is harcosan támadta a jelenséget, bár ő elsősorban attól tartott, hogy a tömegsajtó megjelenésével és azáltal, hogy lényegében bárki publikálhat, felhígul az irodalom. Emellett rendkívül károsnak tartotta magukra a nőkre nézve is azt, ha kilépnek a nyilvános szférába, és nem maradnak meg egyszerű feleségnek és családanyának. Írt is egy cikksorozatot erről Írónőink címmel, melyet lapjában, a Pesti Naplóban közölt folytatásokban. Szendrey Júlia nem tudta szó nélkül hagyni: egy a valóságot fikcióval keverő elbeszélésben reagált rá. Megírta, hogyan bolygatja fel egy ilyen írás egy odáig tökéletesen működő család életét, ahol azelőtt, mielőtt a férj olvasta volna az uszító írást, mindenki elfogadta, hogy a nő, amellett, hogy anya és háziasszony, ír is. Humorosan, okosan megy szembe a mondvacsinált érvekkel. Gyulai lehozta a választ is?  Ő nem. Vajda János lapjában, a Nővilágban jelent meg. Ez egyébként nagyon érdekes Szendrey Júliában. A korabeli női írók zöme kifejezetten kötődött egy-két sajtóorgánumhoz – jellemzően ahhoz, ahol szerkesztő volt a férjük. Neki viszont az 1850-es, 60-as években már nem volt élő híres férje, ellenben volt szerteágazó kapcsolatrendszere, melynek köszönhetően nagyon sokfelé publikált. Olyanok lapjában is, akik az irodalomfelfogás szempontjából egymással szemben álltak. Gyulai is jelentetett meg tőle verseket, Arany János Koszorú című lapjában is publikált, de a velük szemben álló Vajda-féle Nővilág is hozta az írásait. Népszerű lehetett.  Noha a kortársakból – éppen szokatlannak számító választásai miatt – már fiatalon, Petőfi feleségeként sem csak szimpátiát, hanem számos negatív véleményt váltott ki, azt mindenki megjegyezte róla, hogy lenyűgöző és közvetlen társalgó volt. A leggyakrabban használt jelző vele kapcsolatban a szellemdús. Amikor Gyulai Pál először találkozott vele 1850-ben, rácsodálkozott, mennyire tájékozott, szellemes nő, milyen jókat lehet vele beszélgetni. Az ember azt képzelné, hogy egy ilyen személyiség szalont vezet, és részt vesz a nagyvárosi pezsgésben, de a fennmaradt források mégis arról tanúskodnak, hogy Pest-Budán nem élt élénk társasági életet. Ezt miből tudjuk?  A családi levelezésből lehet következtetni rá, hogyan teltek a hétköznapjai. Most épp a gyermekei levelezésén és más írásainak a sajtó alá rendezésén dolgozom – a levelezés Petőfi Zoltán, illetve a két kisebb gyerek, Horvát Attila és ifj. Horvát Árpád között zajlott a hatvanas években –, és ezekből a forrásokból sok minden kiderül. Pél­dául, hogy hogyan nevelte a gyermekeit, akik büszkék voltak arra, hogy az anyjuk írónő. Csak családi használatra, kéziratos formában szerkesztettek és írtak egy hét számot „megért” folyóiratot Tarka művek címmel, melynek az első számát karácsonyi ajándéknak szánták Szendrey Júliának. Ennek a kezdő cikke azt a címet viseli, hogy Költőnő és gazdasszony, és a nőírók korabeli kritikájára reflektálva méltatják benne anyjukat: „Hány nő van Magyarországban, ki a tollat és a főzőkanalat is egyformán forgatja?” Hány évesek voltak?  Az idősebbik, Attila 14, a kisebbik, Árpád pedig 10. Érezhető, hogy gyerekek írták, mégis megdöbbentő az a tájékozottság és műveltség, mellyel például a korabeli kultúra különféle folyamataira reagálnak vagy a lapok beszédmódjához alkalmazkodnak. A már említett Költőnő és gazdasszonyban például leírják azt a mondatot, miközben dicsérik az anyjukat, hogy „Meséit Andersen meséitől alig lehet megkülömböztetni. Biz ez nagy áldás, mikor alig van egy becsületes meseirónk.” Erre Gyulai Pál panaszkodott sokat: ha már a nők írnak, akkor milyen jó lenne, ha meséket írnának. Mi lett a folyóirat sorsa?  Ahogy számtalan lap akkoriban, becsődölt. Az utolsó szám indoklása szerint az „előfizetési ár oly csekély arányban áll, a reá pazarlott idő és kiadással: Miszerint eddig is csak anyagi áldozattal” lehetett fenntartani. Szendrey Júlia is merészen fogalmazott?  A kortársak úgy érezték, hogy igen.Az első naplópublikációit még a korabeli nők sem nézték jó szemmel. Kánya Emília például – ő volt az első női szerkesztő,1860-ban indította a Családi kör című folyóiratát – még egy idős kori, 20. század eleji emlékiratában is felidézi, mennyire nem volt leányos és szemérmetes dolog közprédára bocsátani Szendreynek a naplóját, melyben nyíltan írt arról, hogy szerelmes. Mai szemmel ezek már egyáltalán nem formabontó dolgok, ugyanakkor az egyik utolsó levele, melyet a második férjének, Horvát Árpádnak küldött, meglepően kitárulkozó történész szemmel is. Leírja, hogy volt például a férjének egy pornográf albuma, amit a férfi szeretett volna vele együtt nézegetni, ám ő nagyon közönségesnek találta ezt. Igaz, hogy dalszövegekkel is kacérkodott?  Legalábbis egyes verseinek szövegét a korban ismert dallamokhoz igazította, jelezve, hogy például a „Káka tövén költ a ruca nótájára” írta. Ebből a kortársak tudták, hogyan kell énekelni. Egyébként ez a dallam később is népszerű volt, József Attila is erre írta a Holt vidék című költeményét. Nemrégiben, az ön gondozásában, összegyűjtve megjelentek a versei, kapott szobrot Dániában és dolgozik egyéb szövegeinek a kiadásán is – mi kell hozzá még, hogy Szendrey Júliát önmagáért és méltóképp ítéljük meg?  Az nehezíti, hogy nagyon sok sztereotípia kötődik hozzá, amire először reflektálni kell, és csak utána lehet a valódi értékét felismerni.
Így négyszemközt: tényleg jó költő, író volt? Szubjektív, hogy ma ki mit érez jó versnek. Én például személy szerint nagyon szeretem a Volnék, mint kő oly érzéketlen és a Köszönök néked, mindent, istenem kezdetű versét. A szépirodalmi munkássága azonban nemcsak versekből állt, elbeszélései, meséi, műfordításai is jelentősek voltak. Nagyon változatos témák jelentek meg a prózai műveiben, ugyanakkor a versekben kulcsszerepet játszó világkép ezekben az írásokban is meghatározó.
Frissítve: 2019.03.17 09:39