Valamit az élet lényegéből - interjú Vámos Miklóssal

Publikálás dátuma
2019.01.06. 08:08
Vámos Miklós
Fotó: Lakos Gábor
Minden siker kulcsa az elköteleződés – mondja Vámos Miklós – egy foglalkozás, egy téma vagy egy nő mellett, vállalva a pofára esés kockázatát is. Az írót, akinek családok élnek a könyvei társaságában, a Legközelebb majd sikerül című, legújabb regénye apropóján kérdeztük.
Első kisregényének, a Borgisznak a főszereplője, Nagy Iván 43 év után visszatér a Legközelebb majd sikerül című nagyregény hőseként. Mi ennek a jelentősége? Na, ez a bolond Vámos Miklós most elkezdi a korai hőseit különböző regényeiben feltámasztani – gondolhatják sokan. De aki ismeri és szereti a munkáimat, az tudja, én mindig valami mást próbálok csinálni a korábbiakhoz képest. A könyv ötlete ennek ellenére nem új keletű. Nagyjából tíz éve vetődött föl bennem, mi volna, ha páros novellákat, kisregényeket írnék, kettő olyat, ami összetartozik, esetleg ugyanarról a témáról. A megírtakból össze is állt egy kötet Tiszta tűz címmel. Jópofa játéknak gondoltam, hogy mondjuk, előveszem egyik régi novellámat, és írok mellé egy másikat – azt hittem, el is fog terjedni a kollégák körében, de nem így lett. Két évvel ezelőtt aztán az az ötletvariációm támadt, mi volna, ha egy korábbi könyvem főszereplőjének a mai történetét írnám meg. A megértéséhez a régi könyv ismerete sem szükséges. Még nem voltam húsz, mikor a Borgisz című kisregényt írtam, a főhős akkor tizenkilenc éves volt, kilenc hónapját ábrázoltam. Most a hatvanadik életéve táján ismerkedhetünk meg vele. És mivel a kilences szám bűvölete változatlan, ezért a Legközelebb majd sikerül kilenc év története. A kör bezárult, netán feltételezhetjük, több regény nem születik az írói műhelyében?  Ez a 11. nagyregényem. Ennyi még Jókainak sincs, és ha az Erdély-trilógiát háromnak tekintjük, Móricznak is csak kilenc. Amennyi egy prózaírótól kitelik, annyi nagyregényt én már írtam, és nem kell túlfeszíteni a húrt, az életművem terebélyes, a könyveim száma bőven negyven felett jár. Zenészkörökben létezik a kilences szám babonája, hogy aki megírja a 10. szimfóniáját, az meghal. Ha mégis írok majd még egyet, akkor vallomásszerű lesz, egyes szám első személyben, és egyáltalán nem közismert dolgokat szeretnék előadni benne, úgy is mondhatnám: titkokat. Az eredetileg Kilenc címet viselő regény Beethoven 9 szimfóniájának 37 tételéhez igazodva meséli el az elmúlt 9 év történetét. A zenei szerkesztés mintája könnyítette vagy nehezítette a munkáját?  Könnyítette. A szimfóniák szerkezetét, hangulatát, sokszor a tempóját is követtem, már amennyire ezt a nyelvi eszközök engedték. Föltettem mondjuk a 3. szimfónia második tételét, hallgattam, ingattam rá a fejem, és már írtam is. Beethoven a cselekményvezetésben is sokat segített, hiszen például egyik műve gyász-, míg a másik falusi szimfónia, amihez igazodhattam a regényben. Emlékszik, mikor hallotta először Beethoven szimfóniáit?  Gyerekként anyám a halálba idegesített azzal, hogy apámat szidalmazó szózatot mondott el heti rendszerességgel. Ami körülbelül így hangzott: milyen szörnyű, hogy szegény apukád soha nem akar elmenni sehova – megjegyzem: a betegsége alapos indok volt erre –, pedig milyen csodálatos volna meghallgatni egy koncertet a Zeneakadémián, mit tudom én, a Beethoven ötödiket. Utána nem spórolta meg nekem, hogy hozzá ne tegye: ta-ta-ta-tam, és még a kezével is ritmusra lengetett. Persze soha nem mentünk el, de emiatt már gyerekként kíváncsi voltam rá, és az összespórolt zsebpénzemből megvettem egy – nem emlékszem pontosan – Supraphon vagy orosz Melodia lemezen a 6. szimfóniát, mert történetesen azt lehetett kapni. A zenei szakértők körében van ugyan egy legenda, hogy a páratlan számúak a jelentősebbek, főleg az 5. és a 7., de a 6. is nagyon jó! Emlékszem a zenei főmotívumára, amit énekhanggal úgy lehet utánozni: ajdada-ajda. Én ezt gyerekként úgy alakítottam át: „ajdada-ajda / le vagytok szarva”. Kicsi voltam, alig tízéves, a lemez recsegett-ropogott, mégis élveztem. Mindeddig inkább a beatzene szeretetét ismerhettük meg, semmint a komolyzenei vonzalmát.   A komolyzene helyett a rock and rollon szocializálódtam, írás közben Beatlest vagy Mozartot hallgattam, Beethovennel e regény miatt foglalkoztam intenzíven. Vele van egy nehézség: oda kell rá figyelni. Sokszor azon kaptam magam, már nem is írok, csak hátradőlök, hallgatom a zenét, és próbálom megérteni: ugyan honnan vette a szerző a feneketlen szenvedélyek ilyen tárgyszerű ismeretét? Beethoven minden műve a szenvedélyről szól, legyen az szerelmi szenvedély, bosszúvágy vagy gyilkos indulat. Elmerülve a Beethoven-életműben és életrajzban, mi az, ami különösen megragadta a figyelmét?  Amit korábban nem tudtam róla, vagy csak nem esett le a tantusz, hogy a zsenialitása mellett milyen hisztérikus, kimondhatjuk: ellenszenves figura lehetett. De hasonló tapasztalatom volt az Utazások Erotikában (Ki a franc az a Goethe?) című könyvem megírásakor is. Goethével kapcsolatban is az derült ki, hogy akármilyen nagy írófejedelem, a jelleme sok kívánnivalót hagyott maga után. Nem csak azért, mert államférfiként embereket akasztatott fel, de például amikor a felesége haldoklott, még csak oda sem ment az ágyához. Ezek a tények megleptek, és mind a két regényben próbáltam kifejezni. A regényben ugyan említődik az utóbbi kilenc év társadalmi-politikai változásainak némelyike – a Népszabadság megszüntetése, az urambátyám világ visszásságai, a menekültek-migránsok vonulása –, de nem kerülnek fókuszba. Nem fontosak az ábrázolt történetek szempontjából?  Ez nem társadalmi, hanem fejlődésregény, Bildungsroman. Ebből a szempontból nem fontos, hogy a magyar társadalom az adott időszakban milyen. De a prózában is kellenek időkijelölő póznák, ezért én a közelmúlt bizonyos tényeit csak mint korjelzőket használtam. Ezzel együtt a 2010-es éveknek, a rendszerváltás utáni nagy csalódások időszakának egyfajta emlékműve is ez a regény – szükségképpen, bár nem ez volt a cél. Nagy Iván végül egyáltalán nem azt kapja a sorstól, amit szeretne, éppen ellenkezőleg, azt, amire sosem vágyott. Általánosíthatónak gondolja ezt a modellt, vagy csak a szereplőre igaz?  Az emberi sikertelenségnek több oka van: a képesség hiánya, vagy annál nyomatékosabban a szerencse hiánya. És van még egy dolog, amiről soha nem beszélünk: minden siker kulcsa az elköteleződés. El kell kötelezned magad egy foglalkozás, egy téma, egy feladat mellett, és akkor valamilyen siker, előbb vagy utóbb, be fog következni. A legfontosabb elköteleződés pedig familiáris. Aki nem kötelezi el magát egy nő mellett, még akkor is, ha aztán pofára esik, nem hoz létre gyerekeket, az valamit az élet lényegéből nem kap meg. S titkon ezt próbáltam sugallni ezzel a regénnyel. Ahhoz, hogy sikeres legyél, el kell köteleződni. Hogy ki vagy mi iránt, az másodlagos. A szereplőm semmi mellett nem kötelezi el magát. Még a saját maga választotta barátja mellett sem, a saját témája mellett sem. Felesége sincs. +1 kérdés  Az ön sikerei viszont vitathatatlanok. Az októberi könyvbemutatóra csupán 400 szerencsés fért be, sokan kint rekedtek. A január végi önálló estjére már régen elkeltek a jegyek, sőt, már hamisítják őket, akkora a kereslet. Hogy viseli, kezeli a régóta tartó, nem múló nagy érdeklődést, a sztárságot?  A sztárság előnye az, hogy egy megbízható olvasótábort érzek magam mögött, s így elég könnyű új könyveket írni. Tudva, hogy ha megjelenik, örülni fognak neki, még akkor is, ha esetleg kevésbé sikerült. Érdeklődve megveszik, és elmondják, hogyan tetszett nekik. Ez nagyon nagy segítség. Érezni, hogy létezik egy emberi közösség, tagjai tűzön-vízen át veled vannak. Ráadásul ez ma már egy dinasztikus közösség, jönnek a fiatal lányok, kérik, hogy ezt a könyvet a nagymamámnak, ezt a papámnak, ezt meg nekem dedikálja. Mert a családjuk az én könyveim társaságában él. Ez az érzés szárnyakat ad. Persze, mint mindennek, az ismertségnek is megvan az árnyoldala. Ülök a kávéházban, mire odajönnek hozzám, és elkezdik mondani a magukét, kikérik a tanácsomat, akár a párkapcsolati problémájukat illetően is. Próbálok kihátrálni ezekből a szituációkból, mert végtelenül időrablók, de újra és újra megtalálnak. A Facebook-oldalamon ellenben kötelességemnek érzem, hogy bárki is ír, aki a könyvemet megvásárolta, olvasta, válaszoljak neki. Tartozom ennyivel.
Szerző
Frissítve: 2019.01.06. 12:13

Erdős Virág: Hősöm

Publikálás dátuma
2018.12.30. 14:14

Fotó: ROMÁN PÉTER
(Részlet)
kiűzetés itt régen kapu volt elsüllyedt szarrá lett köddé vált szertefoszlott maradt a helyén két dühödten lángoló pallos két sóderig leamortizálódott betonoszlop gyorshír az élet az emberpár gyerekkel: háttéranyaga a tájnak lőn este lőn reggel sajtósok nyomulnak rendőrök fluoreszkálnak birtokvédelem és konfliktuskezelés: a bejárat mellett az ajtófélfára tolt mosógép szélén az odakészített kés közeg nem biztat nem basztat nem tájékoztat csak rád mozdul lecsekkol elszórakoztatgat: kifejezi magát a készenléti rendőrség központi objektumának hős utcai bejáratával sréhen egy kreatív unaloműzés a köbön feliratú plakát face painting nagy nap van: dzsesszika repülni tanul látjátok? kikelt a lárva mit számít most már hogy ő csak egy amolyan sajátos igényű árva apró de formás kis potrohát riszálva zümmög hogy bocsi de ő itt most kiszállna úgy érzi másutt a helye mért is ne vághatna bele tandíjra tarhál és űzi az álmait repdesve rázza a cuki kis csápjait és aztán? mire megy vele bármi is történt már rendeződött arcán egy szemhéjban elkenődött tűzpiros kontúros mélylila lepkeszárny fele hass alkoss gyarapíts és ne hibázz! mert itt már csak a szétvert elosztószekrény kitépve lógó berohadt fedelén a kis sárga áramütéses matrica súgja: vigyázz szép nyári nap helyett havazás tengés-lengés helyett falazás dörrenve csapódó furgon-ajtók jönnek a dúlt-keblű végrehajtók társasház kezelő kőművesek innovatívak és igényesek méretre fűrészelt nagy tízes ytongok körmükre nézek és hetekig szorongok pisztolyos purhab és gumikalapács ugrik a küszöb most enged el a rács bedöntött életek nagyívű tervek nem mernek mindent de mi mindent mernek sorra sor téglára tégla kerül állunk egy instant kis kripta körül hézag és tömítés centik és araszok ki falaz kinek és én kinek falazok nemzeti panteon családi sírbolt egyszer volt hol nem volt ennyi volt így volt attase kft hős utca 1 bújtató és lebuktató életünk te választató szelekciós szorongás feszültség és feloldás hahó világ hahó ember az utca végén vár a tenger az utca végén vár a tenger- kék palánk a konzekvens és megnyugtató cégszlogennel: teljes körű megoldás
Szerző

Képes képtelenség

Murakami Haruki: Különös könyvtár
Borzalom – mondja zsigerből az olvasói énem. Borzalom, naná, hiszen ez tulajdonképpen egy dark fantasy, egy horrortörténet, mégis, mit vársz?! – replikázik vele rögtön a kritikusi fe­lem a zsánerrel igyekezve felülírni a tétovának tűnő szerzői megoldásokat. Amihez az irodalom-, így hatástörténeti olvasatokat előnyben részesítő részem még hozzáfűzi: a későbbiekben az író ennél a hosszú elbeszélésnél valóban sokkal jobbakkal jelentkezett, és annak ellenére, hogy ezt is többször (kiadásonként) megpiszkálta kissé, azért egyfelől érdekes adalék a korai regényeihez, másfelől már itt kibontakozóban van az írásaira oly jellemző sötét, misztikus, abszurd vonulat, amit az elhallgatás, az elvarratlan történeti szálak révén valósít meg. Mindannyiuknak igaza van, s az intellektuális érvek újragondolásra késztetik a primer benyomásra hagyatkozót. (Ám azért ő továbbra is fenntartja, hogy mindezeket figyelembe véve, került már ki élvezetesebb írásmű az ünnepelt és kultikus tisztelettel körbevett japán szerző, Murakami Haruki kezéből.) A Különös könyvtár egy 1982-ben keletkezett novella, tehát a pályakezdő regények idejéből való, nem véletlen, hogy itt is felbukkan (nagy örömünkre és borzongásunktól övezve) a báránybőrbe bújt különös lény, a Birkaember, aki több Murakami-regényben (Birkakergető nagy kaland; Tánc, tánc, tánc) is kulcsszerepet játszik. Ezúttal egy könyvtárból az alvilágba/más dimenzióba vezető labirintusból kell kijutnia neki is, akárcsak a fura körülmények során oda lekerülő elbeszélő fiúnak, aki pusztán könyvet szeretett volna kölcsönözni az Oszmán Birodalom adórendszeréről. (Az ember nem lehet elég óvatos! Mind a témaválasztás, mind az olvasási szenvedély vonatkozásában.) Ami igazán érdekes az eszképista elbeszélésben, hogy mennyire megihlette a képzőművészeket a szöveg – az életműsorozatot gondozó magyar kiadó jelen kiadványa is ettől válik különösen izgalmassá és forgathatóvá. Ahogy a szerkesztői utószóból megtudható: japán (Szaszaki Maki), német (Kat Menschik), angol (Suzanne Dean) és amerikai (Chip Kidd) vizuális művészek gondolták újra a különféle nyelvű kiadások szövegeit, és alkották meg saját formanyelvükön a lényegében önálló életet élő, a szövegről akár le is váló illusztrációikat. A magyar kiadás képi világa, mely a pop artos Kidd munkáit vette át, például valóban elvonzza a szemet a szövegről, egyben színeivel ki is menekíti az olvasót az írógép-betűtípussal szedett sorok sötét világából. Mi több, ellenpontozza azokat, s közben egy kamarakiállítás élményével gazdagít bennünket. Túlnő az ihletet adó szövegen – s ez egy bizonyos értelmezési szinten olyan fricska, mint a novellán belül az „Egy birkapásztor visszaemlékezései” című könyv megemlítését követően a kezesbárány tekintetű Birkaember feltűnése. (Ford. Mayer Ingrid. Geopen Könyvkiadó, 2018. o. n. [116 o.])
Szerző