Valamit az élet lényegéből - interjú Vámos Miklóssal

Publikálás dátuma
2019.01.06 08:08
Vámos Miklós
Fotó: / Lakos Gábor
Minden siker kulcsa az elköteleződés – mondja Vámos Miklós – egy foglalkozás, egy téma vagy egy nő mellett, vállalva a pofára esés kockázatát is. Az írót, akinek családok élnek a könyvei társaságában, a Legközelebb majd sikerül című, legújabb regénye apropóján kérdeztük.
Első kisregényének, a Borgisznak a főszereplője, Nagy Iván 43 év után visszatér a Legközelebb majd sikerül című nagyregény hőseként. Mi ennek a jelentősége? Na, ez a bolond Vámos Miklós most elkezdi a korai hőseit különböző regényeiben feltámasztani – gondolhatják sokan. De aki ismeri és szereti a munkáimat, az tudja, én mindig valami mást próbálok csinálni a korábbiakhoz képest. A könyv ötlete ennek ellenére nem új keletű. Nagyjából tíz éve vetődött föl bennem, mi volna, ha páros novellákat, kisregényeket írnék, kettő olyat, ami összetartozik, esetleg ugyanarról a témáról. A megírtakból össze is állt egy kötet Tiszta tűz címmel. Jópofa játéknak gondoltam, hogy mondjuk, előveszem egyik régi novellámat, és írok mellé egy másikat – azt hittem, el is fog terjedni a kollégák körében, de nem így lett. Két évvel ezelőtt aztán az az ötletvariációm támadt, mi volna, ha egy korábbi könyvem főszereplőjének a mai történetét írnám meg. A megértéséhez a régi könyv ismerete sem szükséges. Még nem voltam húsz, mikor a Borgisz című kisregényt írtam, a főhős akkor tizenkilenc éves volt, kilenc hónapját ábrázoltam. Most a hatvanadik életéve táján ismerkedhetünk meg vele. És mivel a kilences szám bűvölete változatlan, ezért a Legközelebb majd sikerül kilenc év története. A kör bezárult, netán feltételezhetjük, több regény nem születik az írói műhelyében?  Ez a 11. nagyregényem. Ennyi még Jókainak sincs, és ha az Erdély-trilógiát háromnak tekintjük, Móricznak is csak kilenc. Amennyi egy prózaírótól kitelik, annyi nagyregényt én már írtam, és nem kell túlfeszíteni a húrt, az életművem terebélyes, a könyveim száma bőven negyven felett jár. Zenészkörökben létezik a kilences szám babonája, hogy aki megírja a 10. szimfóniáját, az meghal. Ha mégis írok majd még egyet, akkor vallomásszerű lesz, egyes szám első személyben, és egyáltalán nem közismert dolgokat szeretnék előadni benne, úgy is mondhatnám: titkokat. Az eredetileg Kilenc címet viselő regény Beethoven 9 szimfóniájának 37 tételéhez igazodva meséli el az elmúlt 9 év történetét. A zenei szerkesztés mintája könnyítette vagy nehezítette a munkáját?  Könnyítette. A szimfóniák szerkezetét, hangulatát, sokszor a tempóját is követtem, már amennyire ezt a nyelvi eszközök engedték. Föltettem mondjuk a 3. szimfónia második tételét, hallgattam, ingattam rá a fejem, és már írtam is. Beethoven a cselekményvezetésben is sokat segített, hiszen például egyik műve gyász-, míg a másik falusi szimfónia, amihez igazodhattam a regényben. Emlékszik, mikor hallotta először Beethoven szimfóniáit?  Gyerekként anyám a halálba idegesített azzal, hogy apámat szidalmazó szózatot mondott el heti rendszerességgel. Ami körülbelül így hangzott: milyen szörnyű, hogy szegény apukád soha nem akar elmenni sehova – megjegyzem: a betegsége alapos indok volt erre –, pedig milyen csodálatos volna meghallgatni egy koncertet a Zeneakadémián, mit tudom én, a Beethoven ötödiket. Utána nem spórolta meg nekem, hogy hozzá ne tegye: ta-ta-ta-tam, és még a kezével is ritmusra lengetett. Persze soha nem mentünk el, de emiatt már gyerekként kíváncsi voltam rá, és az összespórolt zsebpénzemből megvettem egy – nem emlékszem pontosan – Supraphon vagy orosz Melodia lemezen a 6. szimfóniát, mert történetesen azt lehetett kapni. A zenei szakértők körében van ugyan egy legenda, hogy a páratlan számúak a jelentősebbek, főleg az 5. és a 7., de a 6. is nagyon jó! Emlékszem a zenei főmotívumára, amit énekhanggal úgy lehet utánozni: ajdada-ajda. Én ezt gyerekként úgy alakítottam át: „ajdada-ajda / le vagytok szarva”. Kicsi voltam, alig tízéves, a lemez recsegett-ropogott, mégis élveztem. Mindeddig inkább a beatzene szeretetét ismerhettük meg, semmint a komolyzenei vonzalmát.   A komolyzene helyett a rock and rollon szocializálódtam, írás közben Beatlest vagy Mozartot hallgattam, Beethovennel e regény miatt foglalkoztam intenzíven. Vele van egy nehézség: oda kell rá figyelni. Sokszor azon kaptam magam, már nem is írok, csak hátradőlök, hallgatom a zenét, és próbálom megérteni: ugyan honnan vette a szerző a feneketlen szenvedélyek ilyen tárgyszerű ismeretét? Beethoven minden műve a szenvedélyről szól, legyen az szerelmi szenvedély, bosszúvágy vagy gyilkos indulat. Elmerülve a Beethoven-életműben és életrajzban, mi az, ami különösen megragadta a figyelmét?  Amit korábban nem tudtam róla, vagy csak nem esett le a tantusz, hogy a zsenialitása mellett milyen hisztérikus, kimondhatjuk: ellenszenves figura lehetett. De hasonló tapasztalatom volt az Utazások Erotikában (Ki a franc az a Goethe?) című könyvem megírásakor is. Goethével kapcsolatban is az derült ki, hogy akármilyen nagy írófejedelem, a jelleme sok kívánnivalót hagyott maga után. Nem csak azért, mert államférfiként embereket akasztatott fel, de például amikor a felesége haldoklott, még csak oda sem ment az ágyához. Ezek a tények megleptek, és mind a két regényben próbáltam kifejezni. A regényben ugyan említődik az utóbbi kilenc év társadalmi-politikai változásainak némelyike – a Népszabadság megszüntetése, az urambátyám világ visszásságai, a menekültek-migránsok vonulása –, de nem kerülnek fókuszba. Nem fontosak az ábrázolt történetek szempontjából?  Ez nem társadalmi, hanem fejlődésregény, Bildungsroman. Ebből a szempontból nem fontos, hogy a magyar társadalom az adott időszakban milyen. De a prózában is kellenek időkijelölő póznák, ezért én a közelmúlt bizonyos tényeit csak mint korjelzőket használtam. Ezzel együtt a 2010-es éveknek, a rendszerváltás utáni nagy csalódások időszakának egyfajta emlékműve is ez a regény – szükségképpen, bár nem ez volt a cél. Nagy Iván végül egyáltalán nem azt kapja a sorstól, amit szeretne, éppen ellenkezőleg, azt, amire sosem vágyott. Általánosíthatónak gondolja ezt a modellt, vagy csak a szereplőre igaz?  Az emberi sikertelenségnek több oka van: a képesség hiánya, vagy annál nyomatékosabban a szerencse hiánya. És van még egy dolog, amiről soha nem beszélünk: minden siker kulcsa az elköteleződés. El kell kötelezned magad egy foglalkozás, egy téma, egy feladat mellett, és akkor valamilyen siker, előbb vagy utóbb, be fog következni. A legfontosabb elköteleződés pedig familiáris. Aki nem kötelezi el magát egy nő mellett, még akkor is, ha aztán pofára esik, nem hoz létre gyerekeket, az valamit az élet lényegéből nem kap meg. S titkon ezt próbáltam sugallni ezzel a regénnyel. Ahhoz, hogy sikeres legyél, el kell köteleződni. Hogy ki vagy mi iránt, az másodlagos. A szereplőm semmi mellett nem kötelezi el magát. Még a saját maga választotta barátja mellett sem, a saját témája mellett sem. Felesége sincs. +1 kérdés  Az ön sikerei viszont vitathatatlanok. Az októberi könyvbemutatóra csupán 400 szerencsés fért be, sokan kint rekedtek. A január végi önálló estjére már régen elkeltek a jegyek, sőt, már hamisítják őket, akkora a kereslet. Hogy viseli, kezeli a régóta tartó, nem múló nagy érdeklődést, a sztárságot?  A sztárság előnye az, hogy egy megbízható olvasótábort érzek magam mögött, s így elég könnyű új könyveket írni. Tudva, hogy ha megjelenik, örülni fognak neki, még akkor is, ha esetleg kevésbé sikerült. Érdeklődve megveszik, és elmondják, hogyan tetszett nekik. Ez nagyon nagy segítség. Érezni, hogy létezik egy emberi közösség, tagjai tűzön-vízen át veled vannak. Ráadásul ez ma már egy dinasztikus közösség, jönnek a fiatal lányok, kérik, hogy ezt a könyvet a nagymamámnak, ezt a papámnak, ezt meg nekem dedikálja. Mert a családjuk az én könyveim társaságában él. Ez az érzés szárnyakat ad. Persze, mint mindennek, az ismertségnek is megvan az árnyoldala. Ülök a kávéházban, mire odajönnek hozzám, és elkezdik mondani a magukét, kikérik a tanácsomat, akár a párkapcsolati problémájukat illetően is. Próbálok kihátrálni ezekből a szituációkból, mert végtelenül időrablók, de újra és újra megtalálnak. A Facebook-oldalamon ellenben kötelességemnek érzem, hogy bárki is ír, aki a könyvemet megvásárolta, olvasta, válaszoljak neki. Tartozom ennyivel.
2019.01.06 08:08
Frissítve: 2019.01.06 12:13

Hidas Judit: Ruha gyorspostán

Annuska épp meg tudta várni, hogy megérkezzen a futár a csomaggal. Szeretett volna valami csinosat felvenni erre az alkalomra. Az új ruháktól mindig fia­talabbnak érezte magát, pedig Béla, a férje sokszor dicsérte, hogy szinte semmit sem öregedett az évek alatt. Annuska mégis úgy érezte, kárba vész a maradék szépsége, ha csak Béla látja. A ruha fehér volt és ujjatlan. Annuska karját kellőképp vékonyította, a derekát karcsúsította, és a jobb lábszárán kidomborodó lila visszereket is némileg eltakarta. Bárányhoz, az orvoshoz hetente egyszer járt beszélgetni. A férfi megértő volt, sajnálta vagy biztatta őt attól függően, épp mire volt szüksége. Annuska tudta, hogy ez része az orvos munkájának, esténként mégis fényképeket keresgélt róla a neten, elolvasta a tudományos publikációit, naponta követte a Facebook-bejegyzéseit. Annuska először egy kopott zöld, levegőtlen váróteremben látta meg a férfit. Körülötte bepólyázott fejű csecsemők feküdtek a szüleik kezében. Egyiknek-másiknak branült preparáltak a kézfejére. Bárány ruganyosan lépkedett felé, félhosszú haját többször hátrasimította, és mosolyogva felé integetett. Annuska az első beszélgetés alkalmával megértette, okafogyottá vált, amiért jött: nem igaz, hogy ő csupán a pszichopatákba tud beleszeretni. Ez a férfi nem volt őrült. De a heti egy óra kizárólagos figyelemről a világ minden kincséért sem mondott volna le. Hétfő reggel, miközben a tükörben nézegette magát, eszébe jutott a hétvége. Ismét jól nevelten keféltek egyet Bélával, miután lefektették a gyerekeket. Még csak rossznak sem nevezhette. Nem gondolt közben Bárányra sem, holott a férfi folyton ott csücsült az agya egyik szegletében. Ha felidézte, megnyugodott, hogy van még remény egy szebb életre, amelyben egy művelt ember felesége lenne és nem egy csempeboltosé. Hirtelen a fejéhez kapott. Sietnie kellett, mert délután indult a repülőjük. Bélával nyaralni mentek, hogy közös élményeket gyűjtsenek, ahogy javasolta a pszichiáter. De előbb még el akart menni Bárányhoz a megbeszélt időpontra. A férfi utoljára azt mondta neki, hogy csak úgy érdemes terápiára járnia, ha nem titkol el semmit. Ezen sokat gondolkodott a hétvégén. Most akkor elmondja, határozta el. Elképzelte, hogy leülnek egymással szemben, és bevall neki mindent. Aztán levetkőzik, és egy hatalmasat szeretkeznek. A folyosón meglepően sokan vártak. A pszichiáter ajtaja előtt nem csak elesett kisbabákat és néhány leszedált ötvenest látott, hanem diáklányokat is. Ahogy elhaladt mellettük, hallotta, hogy egy friss kutatásról beszélgetnek, amely szerint a boldogság csupán helyes döntések kérdése. Annuska maga előtt látta az estéiket. Míg ő a művészeti albumokat bújja az egyik fotelben, és arról álmodozik, hogy Rómába és Párizsba utazzanak, a férje akciófilmeket néz, és közben nagy nyögések kíséretében néha szellent egyet. Nem sokkal később megjelent a pszichiáter a folyosón. Annuska arca kipirult, a lába remegni kezdett, ahogy meglátta ezt a magas, vékony és fess férfit. Az orvos behívta a nőt a szobába. Annuska szolgálatkészen felállt, és szédelegve elindult a férfi után. Menet közben beleütközött az ajtófélfába. – Jól van? – kérdezte az orvos. A nő bólintott, de ahogy ment volna tovább, érezte, hogy valamibe beakadt a ruhája. Egy rozsdás kampó állt ki a fából. Rángatni kezdte a ruhát. – Segítsek? – kérdezte az orvos, és odalépett a nőhöz. Annuska figyelte a férfit, ahogy próbálta óvatosan a ruhát kibogozni a kampó szorításából. Percekig szerencsétlenkedett, de a ruha még jobban belegabalyodott a kampóba. A nő ekkor a férfi kopott bőr szandálját kezdte nézni, és a réseken kikandikáló lyukas zoknit. Már máskor is feltűnt neki ­Bárány ócska kapucnis kabátja és hogy aktatáska helyett hátizsákot hord, mint egy kisdiák. Annuska rántott egyet a ruhán, amely egy reccsenéssel elszakadt. A ruha oldalán egy nagy lyuk keletkezett. – Bocsánat, akkor én most mennék – mondta az orvosnak. – A jövő héten? Annuska bólintott, majd kisietett a szo­bából.
2019.01.13 16:46
Frissítve: 2019.01.13 16:46

Kántor Zsolt versei

Mogorva paplan Terminál evangéliuma A nyelv, mint a tudás pupillája, éles képeket archivál. Ott van a kisagy polcán egy szem meggy: a nyár. Itt a puhán ringó, mátrix- szerű barlang: vízzel és kavicsokkal telt éj. Áttetsző terepasztal. Mogorva paplan. Pixel huszár fürdik benne. Közben azt álmodja, hogy nincs jelen. Minden pozícionálása lappangás. Közben, mint egy könyvtekercs, a félregombolt égbolt mögött megjelenik a múlt. A nagyon távoli jövő. Egy zsilettpenge az emberi szem felé közelít. Heidegger felugrik egy induló vonatra. Ami pillanatnyi kapaszkodó volt, a másodperc törtrésze alatt foszlik szerte. Megint a tenger látszik, nagyon közel. Szinte a szemgolyóban érződik a dagály. Felesel a felkorbácsolt víztükör. Akár egy tekebábu vagy egy hajcsat. Az időtlenség lassan múlik. A könyv mélyen hallgat. Szilva alakú embrió Látószög A bőröd alá költöznék végleg. Elképzeltem, hogy beszippantasz, mint örvény az éjszakát. És hirtelen megjön a hajnal. Jól esne beléd csúszni. Vissza a magzati létbe. S a szájamba helyezem a lélegeztető köldökzsinórt. A hangodon szólalnék meg. A szemeddel látnám a saját életem. Az ujjbegyek kiigazítanák a szívbillentyűket. Kértelek, hogy engedd meg, hogy egész éjjel benned tartózkodjam, amíg bírom szusszal. Forrjunk össze! És próbáljunk ne csak az érzelmekkel, hanem másként is. Beszéljük meg előtte, mire fogunk gondolni. Talán arra, hogy beleharapunk egy szilvába, ami édes. Majd kiköpjük a magját. S érezzük, hogy megy lefele a nyelőcsövünkön a rost, az íz, a nyállal elegy idő.
2019.01.13 14:44
Frissítve: 2019.01.13 14:44