Ha a rabszolgatörvényt demokráciabajokkal együtt akarja eladni az ellenzék, akkor búcsút inthet a tömegeknek

Publikálás dátuma
2019.01.05. 10:00

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Az aHang otthonápolási díjával kapcsolatos eredményei visszaadták a reményt, hogy lehet értelmesen tárgyalni a kabinettel. De messzemenő következtetéseket kár lenne levonni.
„Világos célkitűzéssel és profizmussal ötvözött kampányoknak van létjogosultságuk még ebben a kormánypártok által megteremtett politikai klímában is” – mondja Kiss Ambrus, a Policy Agenda kutatóintézet vezetője. A politológust arról kérdeztük, mi állhat az aHang-kampány sikerének a hátterében, különös tekintettel arra, hogy egy, a politikai arénától ilyen távoli ügyet miként lehet sikerre vinni ebben az átpolitizált közegben. Kiss Ambrus szerint azt láttuk, és ez nyilván nem magyar jelenség, hogy ha van egy jól felépített ügy, ahol a közvélemény számára érezhető a probléma, akkor ez profi kommunikációs kampánnyal sikeres tud lenni. Az otthonápolás ügye ilyen volt, hiszen olyan emberekért álltak ki, akik beteg családtagjaikat 24 órában kénytelenek gondozni, és emiatt nem tudnak munkát vállalni. Az állam a szolidaritás jegyében nagyon minimális összeget adott nekik, és ezt a problémát jól megépítette a kampányt kitaláló és szervező civil közösség. A társadalom is szimpatizált velük, hiszen olyan elemei voltak a történetnek, amelyek szerethetővé teszik: beteg gyerekek és erőn felül teljesítő felnőttek. Ezek a momentumok nehezen tették támadhatóvá az ügyet a kormánypártok részéről. „Ez egy nyert ügy volt, ahol a profizmus a civilséggel találkozott. A kormány kényszerpályára került, így csak az volt a kérdés, hogyan hátráljon meg úgy, hogy ez ne tűnjön meghátrálásnak. Mintha ők oldanák meg a problémát, és nem az ellenzék és a civilek kényszerítették volna ki a megoldást” – mondja a politológus. A kormánynak némi tapasztalata azért volt a meghátrálásból az elmúlt nyolc évben. Jellemzően olyan ügyekben gondolták meg magukat, ahol kicsúszott – vagy kicsúszott volna – a kezükből az irányítás. Ilyen volt a vasárnapi boltzár és az olimpiai pályázat, mindkettővel azt kockáztatta volna Orbán Viktor, hogy egy kétes kimenetelű és költséges kommunikációs kampány végén kudarcot vall. Ez veszélyes, ezért a Fidesz a lehető legrövidebb idő alatt visszavonta ezeket a kezdeményezéseket. Az internetadó a tömegtüntetések miatt maradt terv, ez azonban nem sikerült a rabszolgatörvény elfogadásával, amelyet példátlan (vagy példás, példaértékű?) gyorsasággal fogadtak el, Lezsák Sándor álmos és nyűgös levezető elnöki munkássága után. A Munka törvénykönyvének a módosításától 2017 tavaszán egyébként még elállt a kormány, akkor látványosabb ellenkezés sem kellett ehhez. „Ez a tiltakozási hullám arra mutat rá, hogy ha van egy konkrét, érthető kormányzati lépés, azzal szemben nagyon világosan meg lehet fogalmazni a követeléseket: a 400 órás túlórakeret túlzottan megnöveli a munkavállalók kiszolgáltatottságát, ezért vissza kell vonni. Ez egyértelmű és átlátható követelés. E mellé a szakszervezetek és a civilek is oda tudnak állni. Ha az ellenzék dobbantónak akarná tekinteni, és csak a demokráciáról, a gyülekezési és sajtószabadság – egyébként nagyon-nagyon fontos – kérdéseiről akarna beszélni, akkor ezzel tömegeket az elmúlt nyolc év tapasztalatai alatt alapján nem tudnának megmozgatni. Egyetlen elemet kell kiemelni, a rabszolgatörvényt, és azt kell napirenden tartani” – mondja Kiss Ambrus. 

Lemoshatatlanul

Az otthonápolási díjért tüntetők Soros bérencei; A kerekes székes gyerekek színészek; A milliárdos hálózata munkakerülőket taszít a Parlament elé molinóval – ne tévedjünk, ezeket a mondatokat semmivel sem lett volna gyalázatosabb kiejtenie a kormánynak, mint amelyekkel készségszinten gyalázza nyolc éve az illiberalizmus még itthon lévő ellenségeit. Nincs itt semmi látnivaló: Orbán Viktor nem ma kezdte ellenségnek tekinteni azt, aki nincs vele. Ez számomra tizenhat éve kiderült plasztikusan, amikor a fél ország (vagy negyed, mindegy) kokárdát viselt a választásokon. A haza nem lehet ellenzékben. Tudjuk, leírtuk ezerszer, de e fölött nem lehet, nem szabad napirendre térni. Azóta lehetnek ugyanis magyarabb emberek a magyarabbaknál (hol a bánatban méricskézik a hazaszeretetet kilóra, centire?). Azóta lehet a mindenkori kontrollálhatatlan külföldi forrásokat osztó Norvég Alap, a mindenkori korrupciót vizslató Transparency International vagy a mindenkori emberi jogokért küzdő TASZ a nemzet ellensége. Idegen érdekeket szolgáló Soros-bérenc. Újságíróból is csak a kormánypárti a haver, miközben a kormánypárti újságírás olyan, mint ha Al Capone nyitott volna kulcsmásolót a pénzintézetekre pozicionálva. Hülyeség, na. A közpénzek elköltését, a közhatalom gyakorlását ellenőrizni kell, nem pedig versenyt bólogatva helyeselni. És ne tévedjünk: ha megvannak a jogszabályok a megbélyegzésre, akkor meddig tart tintát tenni a nyomdába? Lemoshatatlant.

Szerző
Témák
otthonápolás

Anya szeret minket úgy, ahogy vagyunk

Publikálás dátuma
2019.01.05. 09:30

Fotó: Draskovics Ádám / Visszhang
Nettó 104 ezer forint. Ennyit kapott eddig Nagy Anna az államtól azért, mert otthon ápolja két sérült gyermekét. Mégsem panaszkodik, lelkileg támogatják egymást és a családtól is kapnak anyagi segítséget. Több ezer magyar család azonban kénytelen a megalázóan alacsony otthonápolási díjból élni, miközben a társadalom peremére sodródik.
Meleg fényű, otthonos kislakás Budapesten. Mikulás-ajándék az asztalon, karácsonyi dekoráció, a falra akasztott képeken mosolygós gyerekek, díj a farsangi jelmezért. Eddig, úgy tűnik, minden rendben. A sarokban azonban két kerekes szék pihen. Tulajdonosaik, a sérült ikerlányok csak korlátozottan tudnak mozogni, beszélni is csak nehezen és lassan. A legtöbb dologban édesanyjuk segítségére szorulnak, akinek főállása, hogy róluk gondoskodik. „Már három hónapos terhes voltam, mire kiderült, hogy ikreket várok, de a gyerekek születéséig nem tudtam, hogy nagy baj van. Akkor, a gyulai kórházban derült ki, hogy Nóri nyelőcső nélkül született. Ez egy nagyon ritka rendellenesség, most is folyamatosan figyelni kell arra, hogy megfelelően feküdjön, ne hányjon például éjszaka. Valószínűleg a rendellenesség miatt lettek koraszülöttek, hat és fél hónaposan indult be a szülés. Akkor nem is nagyon fogtam fel, hogy mi történik, de mára feldolgoztam a történteket” – meséli Nagy Anna.   

Nem átlagos kamaszok

Az ikerlányok, Anna és Nóri most 15 évesek, Nóri gyermekként hónapokig volt kórházban, már nyolc műtéten van túl, kettejük közül ő az, aki fizikailag rosszabb állapotú. Mégis mosolyogva, izgatottan ülnek velem szemben, miközben arról mesélnek a tesóval, hogy ki mit szeret az is­kolában. Kiderül, hogy Nóri hobbiból zongorázik, Anna pedig énekel. Szeretnek koncertekre járni, de annak is örülnek, ha csak a friss levegőn lehetnek. Hétévesek voltak, mikor édesapjuk elhagyta a családot, de azért valamennyire tartják a ­kapcsolatot, vidéken olykor találkoznak. „Elég rossz volt, mikor apa elment. Most is vannak napok, mikor nagyon elkeseredünk a saját helyzetünktől, de aztán arra gondolunk, hogy vannak rosszabbak is, mi leg­alább valamennyire tudunk mozogni. Anya szeret minket úgy, ahogy vagyunk, nem akar megváltoztatni minket” – mondja Anna. Édesanyja ezen a ponton könnybe lábadt szemmel hozzáteszi, hogy igen, bele lehetne rokkanni a helyzetbe, de ők mégis inkább igyekeznek turbózni a lelkiállapotukat. „A lényeg, hogy szeretjük egymást.” A család Békés megyéből származik, ott speciális óvodába jártak a lányok, de a Pető Intézet miatt a fővárosba költöztek, hogy a számukra legmegfelelőbb általános iskolában tanulhassanak. A normál intellektusú, de mozgásukban korlátozott, ezért tolószéket használó lányok számára Békésben nem volt megfelelő intézmény. A Pető azonban középiskolai oktatást már nem biztosít, ezért a család most azon töri a fejét, hogy hogyan tovább. Valószínűleg Békéscsabára költöznek. A kis lakás, ahol most élnek, nem akadálymentesített, így nehéz a közlekedés, a lányok mindenben édesanyjuk segítségére szorulnak. „Egyre nagyobbak, Annával már csak néhány kiló van közöttünk, nem könnyű besegíteni a fürdőkádba, emelgetni. Annak viszont örülök, most, hogy nagyobbak már, sok mindent meg tudok beszélni velük. Az álmom, hogy legyen egy számukra megfelelő, akadálymentes otthon, ahol a lehető legönállóbban élhetnek” – mondja Nagy Anna. „Nagy változás lesz megint költözni, aggódunk, kicsit félünk is. Már hozzászoktunk az itteni légkörhöz” – jegyzi meg lassú, halk, de érthető beszéddel Nóri.  

Nyitottságra lenne szükség

„Az emberek többségének szerintem fogalma sincs arról, hogy mi az az otthonápolás, de megértem őket. Mikor nem voltak sérült gyerekeim, engem sem foglalkoztatott annyira a dolog. Mégis, fontos lenne, hogy kicsit többet foglalkozzunk a témával, nyitottabb legyen a társadalom” – mondja az édesanya. „Van, aki tartózkodik tőlünk, mások megijednek, de olyan is volt, hogy úgy kezeltek minket, mintha babák lennénk, és gügyögtek nekünk” – foglalja össze Nóri, milyen tapasztalatai vannak az idegenekkel. Amíg a lányok a Petőben tanulnak, Anna takarít, intézi azokat a dolgokat, amiket a lányokkal nem tud, hiszen két kerekes székes gyerekkel egy bevásárlás is a szinte lehetetlen kategóriába esik. Főállásban nem tud dolgozni. Az édesapa támogatásából, családi pótlékból az ápolási díjból élnek. Megdöbbenek, mikor kiderül: utóbbi kettő együtt nettó 104 ezer forint. Ennyiből kellene eltartania az állam szerint önmagát és két sérült kamasz gyerekét. „Képtelenség beosztani ezt a pénzt, édesanyám is támogat, és bár soha nem kérek, a testvérem is mindig segít. Nem élünk nagy lábon, de megvagyunk. Hála a családnak” – meséli Nagy Anna. Sokan azonban nem kapnak ilyen segítséget, nekik még kilátástalanabb a helyzetük.  

Megélni a semmiből

„Megkeresett minket egy 60 éves asszony, aki otthon ápolta nemrég elhunyt gyermekét. Egész életében ezt a munkát végezte, így most nehéz elhelyezkednie, de még nem nyugdíjaskorú. Nincs bevétele, tanácstalan, kiszolgáltatott” – ezt már Csordás Anett, a Lépjünk, hogy Léphessenek Közhasznú Egyesület elnöke mondja lapunknak, aki maga is fogyatékkal élő gyermeket ápol otthon. Társaival azon dolgoznak, hogy az otthonápolás megbecsülése társadalmi ügy legyen. A legfontosabb céljuk, hogy elérjék: minden otthonápoló számára hivatalosan is munkaviszonynak számítson ez a tevékenység, annak minden társadalombiztosítási és nyugdíjvonzatával. Most ugyanis, ha egy otthonápoló kiesik a munkából, 40 nap után megszűnik az ingyenes egészségügyi ellátása. Az egyesület által az aHang platformon indított kampányhoz május óta 40 szervezet csatlakozott és több mint 42 ezer ember írta alá a petíciót, amely azért indult, hogy munkaként ismerjék el az otthonápolást és annak megfelelően díjazzák. Az otthoni ápolást végzők jelenleg ugyanis csupán segélyre jogosultak, amelynek összege a kiemelt kategóriában, például Nagy Annáék esetében is alig több mint 50 ezer forint. Tizenkétezer ember gondozza ennyi pénzből súlyosan beteg hozzátartozóját, további 40 ezer ember még ennél is kevesebb pénzből kénytelen gazdálkodni. Ezért hatalmas civil siker, hogy a kampánynak hála a gyerekek esetében az ápolási díjat bruttó 100 ezer forintra emelte január 1-jétől a kormány. Két gyermek esetében pedig bruttó 150 ezer forintot kaphat a szülő. Nem egy családnak ez azt jelenti, hogy tüzelőt és élelmet tud vásárolni. A felnőtteket otthon ápolók azonban nem ilyen szerencsések, náluk ugyanis csupán 15 százalékos volt az emelés. Arról pedig, hogy mi lesz velük akkor, ha családtagjuk halála miatt már a segélyre sem jogosultak, de nyugdíjat sem kaphatnak, szinte senki nem beszél. „Nagyon bánt, hogy az állam beteg és beteg között tesz különbséget. Pedig egy 90 százalékosan fogyatékos gyerek és felnőtt között egyetlen különbség van, a súlya” – mondja Soós Éva, aki 2005 óta ápolja otthon stroke-ot kapott férjét.  

Órákig diagnózis nélkül

„Ájultan találtam, mikor hazaértem a munkából. Mentővel a sárvári kórházba vitték, infúziót kapott, de akkor még azt mondták, valószínűleg epilepsziás rohama volt. Közben hidegrázása lett és egyre rosszabb állapotba került. Az orvos mentőt hívott, hogy a szombathelyi kórházba vigyék. Több mint egy órát vártunk. Közben a kórházban kapott ­stroke-ot, de akkor nem nézte meg orvos” – emlékezik vissza az asszony. A férfi fél négykor lett rosszul, de háromnegyed hatkor Szombathelyen még nem volt diagnózis. Később kiderült: a nyaki főverőér záródott el. Felesége szerint, ha azonnal csináltak volna egy nyaki ultrahangot és műtétet, akkor a férje akár teljes életet is élhetett volna. Az agya nem sérült volna az oxigénhiánytól. Az akkor 49 éves férfi azonban jobb oldalára teljesen lebénult, beszélni is csak minimálisan tud. Mára gondnokság alá került, cukorbeteg, és valóban epilepsziás. „Egy év után ismert meg először, addigra tanítottam meg neki újra az ábécét. Egész nap kerekes székben van, de mivel nem akadálymentes a ház, mindent ide hordok ki neki a nappaliba. Fürdetni is csak itt tudom egy lavór vízzel” – meséli Soós Éva. Nem panaszkodik, de néha elcsuklik a hangja, miközben a mindennapok rutinját sorolja. Etetés, fürdetés, inzulin beadása, főzés, pakolás, fogmosás… Minden perc be van osztva. „Együtt élünk az unokáinkkal. Nekik sajnos már nem az az első, hogy családot szeretnének, mert csak azt látják, hogy milyen küszködés lehet egy fogyatékkal élő embert ápolni” – jegyzi meg szomorúan.  

Rémisztő kiszolgáltatottságban

A 61 éves asszony egészségi állapota mára leromlott. Aggódik, hiszen az otthonápolás nem számít jogviszonynak, ő pedig 48 éves kora óta ezt csinálja. A nyugdíja így szinte minimális lesz. „Szerencse, hogy a férjemnek korábban jó fizetése volt, ez alapján állapították meg a rokkantságit. Így az 52 ezer forintos ápolási díjjal együtt eddig havonta 200 ezer forintot kaptunk, de télen csak a gázszámla 40-50 ezer forint. Mégis, azt mondom, nem a pénz, hanem a kiszolgáltatottság a legnagyobb baj. Ha én lebetegszem, akkor a férjemet a rokkantsági járadékáért cserébe elhelyezik egy intézményben. De az ő nyugdíja nélkül nekem semmi nem marad, amiből megélhetnék” – mondja Soós Éva. Később panaszkodik arra is: ezek a gondozó intézmények nem a legjobbak. Előfordult, hogy rászorultak a segítségükre, de a férfi fogát egyáltalán nem mosták meg, hetente egyszer fürdették, és mikor elhozták, a szájában óriási tályogok voltak. „Szerintem egy évig sem tudna ott élni.” Éppen ezért, ameddig ereje engedi, ő gondoskodik a férjéről. Kérdés, mi lesz vele, ha már nem képes ellátni ezt a feladatot.

Havi 37 ezer forint

A felnőtteket otthon ápolók esetében a 15 százalékos emelés után január 1-jétől az alapösszegű bruttó ápolási díj a jelenleg havi 32 600 forintról 37 490 forintra emelkedik. Az emelt összegű díj 48 900 forintról 56 235 forintra, a kiemelt juttatás pedig 58 680 forintról 67 482 forintra nő. Ennyiből kell megélnie az ápoltnak és az ápolónak egy hónapban.

Szerző
Témák
otthonápolás

A mesék meséje

Seherezádé, Aladdin, Ali Baba és Szindbád gyerekkorunk felejthetetlen hősei, történeteik világirodalmi klasszikusok. Az Ezeregyéjszaka páratlan gyűjteményének is megvan a maga históriája: kalandos és titokzatos, akárcsak maguk a mesék.
Az Ezeregyéjszaka első európai rajongói a Napkirály versailles-i udvaroncai voltak. A mesék rövid időn belül hét kötetben jelentek meg 1704-től. Az egzotikus, romantikus, gyakran sikamlós történetek hamar meghódították a párizsi szalonokat, a köznépet is. Urak és szolgák izgatottan várták a meséket, amelyeket általában hangosan felolvastak az összesereglett közönségnek. Akkora sikerük volt, hogy tömeg követelte a folytatást a szerző, Antoine Galland (1646–1715) házánál.  
Kora neves orientalistája volt Galland, a Col­lège Royal professzora, ő fordította franciára a Koránt. Ifjú nyelvzseniként arabul, perzsául, törökül és héberül is megtanult. Elszegődött titkárnak Nointel márkihoz, aki XIV. Lajos követe volt Konstantinápolyban, a Fényes Portán. Két évtizeden át járta a hatalmas oszmán-török birodalmat, eljutott a görög szigetektől Szírián, Palesztinán át Egyiptomig. Ritkaságokat, kincseket vásárolt a Napkirály pompás udvarába. Régi kéziratokat is beszerzett. Három máig megvan, féltve őrzött 14. századi példányok a Bibliothèque Nationale-ban. Ezekből és hasonló szövegekből dolgozott Galland, amíg ki nem fogyott a történetekből. Ekkor Párizsban megismerkedett egy szíriai maronita keresztény asszonnyal, aki kisegítette alapanyaggal. Hanna Diab heteken át mesélt neki, Galland pedig újabb történeteket kerekített. Így egészült ki a gyűjtemény Ali Baba és a negyven rabló történetével is. (A mesemondó asszony Aleppóból származott, az ősi városból, amely vérrel és mérges gázzal írta be magát napjaink szíriai polgárháborújának történetébe.) Végül kereken egy tucat kötete jelent meg, az utolsó kettő már a szerző halála után. Franciáról más európai nyelvekre fordították az Ezeregyéjszakát. Magyarul 1829-ben jelent meg először bizonyos V. M. fordításában (a monogram akár Vörösmartyt is takarhatja), a legismertebb átirat Benedek Eleké (1926). A gyűjteménynek elképesztő hatása volt szerte a nyugati világban. Az európai, keresztény olvasók zöme e mesék révén ismerkedett meg az arab-iszlám világgal, belőlük szerezte első, meghatározó benyomásait. „A mesés Kelet”, ahogy kollektív képzeletünkben él, Galland kreációja. Bírálták is később, amiért nagyvonalúan bánt a történetekkel, olvasótáborának ízléséhez, igényeihez igazította őket. Hozzátett vagy elvett belőlük, egyiket-másikat talán ő maga ötlötte ki. Zseniális hamisítónak is nevezték. Azt senki sem vitatta, hogy kitűnő mesemondó – megragadta közönsége képzeletét, amivel méltónak bizonyult hőseihez.  
Nincs olyan könyv, amelyet a Galland-féle ­Mille et une nuits eredetijének nevezhetnénk. Az első átfogó arab kiadások jóval a francia változat után, a 19. században jelentek meg. Egyes részleteket ugyan már a középkorban papírra vetettek, Ibériában is maradtak fenn töredékek, de a rokokó Európájában divatba jött mesék nem a magas arab irodalom művei. Másik gazdag, de népi hagyományból származnak: a történetmondásból. Gondoljunk A szabó, a púpos, a zsidó, az intéző és a keresztény hátborzongató históriájára. Egy holttestet egymás háza elé huzigálnak a rémült szomszédok, míg végül kiderül, hogy a halottnak hitt púpos él. Krimi, horror, fekete komédia egyben. Lenyűgöző élmény lehetett sivatagi éjszakán, csillagos égbolt alatt, tábortűznél hallgatni a stand-up comedy korabeli sztárjait. Sok mese teveháton jött Keletről. Hosszú karavánutakon, együtt a selyemmel, szőnyegekkel, kávéval és fűszerekkel (valamint a hindu eredetű számjegyekkel, amelyeket máig arab számokként ismerünk és használunk). Pihenőkön mesélték őket, százszor, ezerszer. Folyamatosan változtak, alakultak, sohasem nyertek „végleges” formát. A kegyetlen kerettörténet – a szultán sorra feleségül veszi, majd a nászéjszaka után kivégezteti birodalma szüzeit – perzsa eredetű, az iszlám előttre, a Szászánida dinasztia (224–651) idejére nyúlik vissza. Más motívumok még távolabbról, Indiából valók, sőt a szálak néha Kínáig, Japánig érhetnek. A mesék másik jelentős csoportja Bagdadban született, az arab aranykorban, a 10–12. század környékén. Ezek hátterében egy virágzó multikulturális központ képe rajzolódik ki. Hőseik királyok és koldusok, borbélyok és cipészek, gyakran gazdag kereskedők; városi népség. Visszatérő szereplőjük, Hárún ar-Rasíd kalifa történelmi személy, korai abbászida uralkodó (786–809). Úgy bukkan fel az Ezeregyéjszakában, mint a mi népmeséink Mátyás királya: bölcs és igazságos, szívén viseli alattvalói boldogulását, s néha még álruhát is ölt. A harmadik nagy forrás egyiptomi. Ezeket a történeteket a 12–14. században jegyezték le, de évszázadokkal korábban gyökereznek, szintén a mohamedán hitet megelőző korokból. Jellemzően misztikusak, tele csodákkal, dzsinnekkel, talizmánokkal, démonokkal. Legismertebb példájuk természetesen az Aladdin és a csodalámpa. Ezekben a mesékben szárnyal a fantázia, szabadon száll, mint a repülő szőnyeg. Erős bennük a szufizmus mágikus hatása. Ez tehát az Ezeregyéjszaka három fő rétege: a perzsa-indiai, a bagdadi és a kairói történetek.
Feltűnhet az olvasónak, Szindbád, a hajós tengeri bolyongásai mennyire rímelnek az Odüsszeiára. Különösen a harmadik, amelyben a hős egy egyszemű óriás (küklopsz) fogságába esik egy szigeten, és végül a szörnyet megvakítva menekül. Hogy kerülnek a homéroszi motívumok az Ezeregyéjszakába? Nem tudjuk. Talán közös ősi forrásból merítettek, amely azóta elveszett. Kutatók még sok más hasonlóságot mutattak ki sok más mítosszal, a narratívák kölcsönösen hatottak egymásra. Valószínű az is, hogy a mesevilág egyes elemei már Galland előtt beszivárogtak Európába. Hasonlóan sokszínű a gyűjtemény műfaji szempontból. Tanmesék, bűnügyi és szerelmi történetek, kalandos útleírások, anekdoták, humoreszkek, erkölcsi példázatok váltakoznak, némelyik kimeríti a horror vagy a thriller fogalmát. Az Ezeregyéjszaka kaleidoszkóp: hosszú évszázadok, különböző kultúrák, nyelvterületek közös terméke, egyetemes kincsünk. Változatosságában, gazdagságában a Bibliához fogható. Apropó, az ószövetségi Salamon király figurája felbukkan az Ezeregyéjszakában is, neki tulajdonítják a mondást: „Jobb halottnak lenni, mint szegénynek”. Talán a sokféleség környékén kell keresgélnünk akkor is, ha a siker titkát szeretnénk megfejteni. Örök típusok, karakterek népesítik be a történeteket. Hatalmasok és nincstelenek, bölcsek és bolondok, gonoszok és diadalmaskodó legkisebbek. Időtlenek a témák is: árulás, csábítás, tiltott szerelem, kapzsiság, bűn és bűnhődés. Bruno Bettelheim „alapvető emberi kategóriákról” értekezik a mesék kapcsán, az emberi természet sötét, erőszakos, zűrzavaros oldaláról. A lélek mélyén megbúvó vágyak, félelmek pedig függetlenek kortól és kultúrától, ezért elemi erővel hatnak ránk ma is. 
A rizsporos Versailles-ban falták a pikáns sztorikat, a viktoriánus Angliában kíméletlenül cenzúrázták az „erkölcstelen” részeket. A célzatosan megrövidített szövegeket gyerekmesékké minősítették. Pedig nagyon is felnőtteknek szóltak eredetileg. Emlékeznek, miért végezteti ki Sahrijár szultán a szerencsétlen fiatal nőket, egyéjszakás asszonyait? Mert első felesége hűtlen volt hozzá. Csalás és bosszú tragédiája. Az Ezeregyéjszaka fő alakja mégsem a vérszomjas uralkodó, hanem a mesemondó Seherezádé. A lány, aki nem jószántából mesél, hanem az életét menti, hogy ne jusson elődei sorsára. Az esti ima ürügyén egy izgalmas ponton mindig megtorpan. Amíg folytathatja, túléli a következő hajnalt. Seherezádé az arab középkor feminista hőse. Okos, művelt nő. Szívós kitartással jobb belátásra bírja a zsarnokot, leállítja az esztelen gyilkolást. Nemcsak önmagáért, hanem lehetséges sorstársaiért is – ő úgy mondja, „nővéreiért”. Ravaszul csinálja. Eleinte mintha megerősítené a lesújtó előítéleteket: a nőket csalfa, megbízhatatlan lényeknek festi le. Ám a tónus apránként változik. Ahogy telnek az éjszakák, mélyebbek, összetettebbek lesznek a történetek. Seherezádé türelemre, megértésre, kegyelemre tanít. A vége felé „egyre kevesebb a paranoia a női szexualitással kapcsolatban”, fogalmaz Marina Warner kultúrtörténész. Nem meglepő a keményvonalas muszlimok máig tartó ellenszenve az eszes, szabad nő karaktere iránt. Külön botrányosnak tartják az ember­ábrázolás tilalmának fittyet hányó illusztráció­kat, pláne, hogy általában fejkendő nélkül, sőt fedetlen kebellel rajzolják le Seherezádét. Nekik ezekben a mesékben túl sok az ivászat, az erotika, túl kevés az igaz hit. Az arab kultúra világszerte csodált klasszikusa szálka a modern vallási fanatikusok szemében. Egyiptomban be is akarták tiltatni az Ezeregyéjszaka újabb arab összkiadását, arra hivatkozva, hogy a mű iszlámellenes.

Krúdy, Mozart, Guy Ritchie

Kevés könyv hatott olyan mértékben az egyetemes kultúrára, mint az Ezeregyéjszaka. Alakjai, motívumai művek sokaságából köszönnek vissza. A magyar olvasónak elsőre Krúdy Szindbádja jut eszébe. A világirodalom nagyjai közül Jane Austen, Dickens, Brontë, H. G. Wells, James Joyce, Rushdie is merített ihletet a történetekből, a zenében Mozart és Rimszkij-Korszakov. A filmművészet klasszikusa az Oscar-díjas A bagdadi tolvaj (1940), producere Korda Sándor volt. Aladin Walt Disney-rajzfilm hőse lett. És a sor folytatódik: 2019-ben mutatják be Guy Ritchie romantikus fantasyját a csodalámpa történetéből.

Témák
mese történelem