Papp Sándor Zsigmond: Óda a rosszakhoz

Publikálás dátuma
2019.01.05. 17:20
Ki tudna szeretni egy angyalt? A paradicsom nem nekünk való, legalábbis nem itt a földön
Fotó: Shutterstock
Most nem vacakoltam sokat az újévi fogadalmakkal. Vettem egy mély levegőt a pezsgő- és petárdadurranások között, és megfogadtam, hogy nem fogadok meg semmit. Nem fogyok le, nem ígérem meg, hogy belekezdek végre egy asztalt átszakító regénybe, nem leszek figyelmesebb a családtagjaimmal, nem spórolok jobban, hogy legyen valami látszatja is a munkámnak, és nem olvasok kétszer vagy háromszor annyit, hogy megfeleljek a könyvtáram felől érkező csöndes kihívásnak. Nem és nem. Nincs kozmetikázás, nincs korrekció. Ha úgy tetszik, nem leszek jobb ember, jobb tagja a társadalomnak. Amúgy is, ahogy megfigyeltem magamon: az újévi fogadalmak jobbára januári fogadkozások, egy hónap a szavatossági idejük, addig tart ki a lendület, aztán bedarálják mindet a dolgos hétköznapok. A bűnök apránként, lassan szivárognak vissza. Ahogy a folyók, megkeresik régi medrüket.
Miért kellene küzdenem magammal? Azzal, aki fogadalmak nélkül vagyok? Talán mégis az lenne igazán célravezető (s akkor ezt felfoghatjuk burkolt ígéretnek), ha kiegyeznék a lelkiismeretét folyton fogadkozásokkal elcsitítani próbáló énemmel. Mi a gond a rossz tulajdonságokkal? Kicsit olyan ez, mint a híres, agyoncitált idézet az Anna Karenina elejéről: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Kicsit ideigazítva: a jó emberek mind hasonlók, vagyis nincs bennük sok érdekes, a rosszak (vagy esetünkben a gyarlók) viszont a maguk módján érdekesek. Ezért is van, hogy ha igazán jó karaktert keresek a regényekhez, akkor mindig a rossz tulajdonságai felől indulok ki, azokat írom fel akkurátusan, mert sokkal könnyebb a gyengeségei felől jellemezni, megfogni egy embert. Attól lesz élő, ettől veti le magáról a fikció ízét. Sosem fizette vissza idejében az adósságait, és az apró füllentéseit rendszerint egy nagyobbal toldotta meg, ha megérezte a lebukás veszélyét. És hiába voltak álmai, rendkívüli tervei, ha egyikhez sem tudott ragaszkodni, mint ahogy egyetlen szeretője mellett sem volt képes kitartani. Lám, máris jobban látjuk magunk előtt ezt a még névtelen és testetlen embert, mintha csak annyit írtam volna róla, hogy minden szabadidejét a családjával töltötte, idős hölgyeket kísért át az úttesten, és senkivel sem káromkodott.
Nincs mit tenni, a rossz tulajdonságaink tesznek minket igazán egyedivé, egyszeri csodává, bár a jóknak sokkal jobb a píárjuk. Valahogy így alakult ki, azokat jutalmazzuk, azokat dicsérjük és dédelgetjük. Hány elevenebb, füllentőbb, izgágább, a szomszédokat különféle csínyekkel kikészítő gyerek hallotta már mikuláskor és karácsonykor, hogy a rossz gyerekeknek biza semmit sem hoz a minden tetteket megítélő Nagy Ajándékozó. Kizárólag a szófogadó, engedelmes, csendben meghúzódó, idejében betört egyen gyermekek számíthatnak igazán ajándékokra. Bár abból is csak alig, mert ők nyilván szerények, és így mindössze egy vagy két dolgot írtak fel a kívánságlistájukra. És az is beszerezhető a legközelibb áruházból.
Visszatérő alapgondolata a sci-fiknek, hogy az lenne csak az igazán pokoli világ, ha sikerülne egy valóban ideális és pompásan működő utópiát létrehozni. Csak egy példa: a Mátrixban is azért omlottak össze az első, gépek által kreált virtuális álomvilágok, mert a masina nem kalkulált az emberi gyarlósággal, és túl tökéletesre tervezte a valóságot elfedő álmokat. Amint visszatért a képletbe a gyűlölet, az erőszak, az irigység és megannyi viszály, az elemként szolgáló emberiség máris békésen aludt tovább. Vagyis akkor teszünk igazán jót az emberekkel, ha megengedjük nekik, hogy kedvükre legyenek rosszak. Kicsinyesek, önzők, faragatlanok, hitetlenek, és persze legyen egy csokor jó tulajdonságuk is, amelyek ügyesen elfedik, emészthetővé teszik a „hibákat”. De – hiába a vak ajándékozás és felületes dicséret – a valódi szeretet sem lehet meg a hibák nélkül. Sőt már maga a megismerés és velük indul. Akkor mondjuk azt, hogy végre meg- vagy kiismertünk valakit, ha a felület után végre eljutottunk a mélyebben tanyázó rendellenességekig, vagy rossz szokásokig. Nagyvonalú és humoros, de mindig szétdobálja a ruháit, és megfeledkezik a születésnapokról. Az úgymond jellemtelenség felismeréséhez és elfogadásához mindig jóval több és értékesebb idő kell, mint a kirakatok felületes bámulásához. Ha lemondok a rossz tulajdonságaimról, voltaképpen a szerethetőségemről, becses emberi mivoltomról mondok le. Mert ki tudna hosszan szeretni egy minden szabályt betartó, erkölcsös és folyton jól kinéző angyalt? Talán egy másik angyal. Igazából akkor szeretünk ki valakiből, ha meguntuk a hibáit, és más vétkekre vágyunk.
A Paradicsom nem nekünk való, legalábbis nem itt a földön. Talán ha majd az emberi lét súlyaitól megszabadul a lélek, ha már semmilyen kiterjedése, semmilyen valósága nem lesz, akkor megbékélhet a szivárványszínű Sohaországban. A többi árny között keringhet békében a végtelen és csodálatra méltó unalomban. Így aztán én is maradok kissé kövéren, slendriánul és gőgösen szeretteim nagy-nagy örömére. Bár nyilván ők ezt egészen másként fogalmaznák meg.

Bóta Gábor: Életre kel a holt

Publikálás dátuma
2019.01.05. 16:05

Fotó: Görgényi Gábor
Nehogy már női robot legyen egy kétszemélyes darab címszereplője, gondoltam, amikor megtudtam, mi a témája A baba című produkciónak a Karinthy Színházban. Kissé fölállt a szőr a hátamon. Robotokkal lehet szórakozni a filmekben, jó, a deszkákra is be lehet hozni őket, gondoljunk csak A padlás című a Vígszínház műsoráról méltán levehetetlen mesemusical kedves masinájára, de hogy egy darab központi figurája legyen valami gépezet, azért az csak túlzás. Hiszen a színház lényege, hogy hús-vér emberek játszanak hús-vér embereknek. Ott vannak egy időben, azonos légtérben, ilyen ősi elavult módon, és ezt semmilyen felfedezés, technikai csoda, film, tévé, vagy akár okostelefon nem teszi elavulttá. Folyamatosan nő a színházlátogatók száma, ráadásul még a fiataloké is, hát akkor mit jön nekem ez a Milo Gavran nevű szerző ezzel a marhasággal. Jó, jó, már 25 nyelvre lefordították darabjait, sok országban játsszák őket, de hát annyi baromság söpört már végig a világon, miért kell megint egyet közülük kikapni, véltem kicsit dúlva-fúlva. És ehhez még a Budapesti Operettszínház is betársul partnerként! Persze csak odavitt a Karinthyba a kíváncsiság.
Régóta tudunk humanoid robotokról, amik, vagy lehet, hogy akik, elvégeznek bizonyos dolgokat az ember helyett. A minap pedig éppen a Népszavában olvastam, hogy mekkora üzletté vált a szexrobot, női és férfi kivitelben egyaránt, de nem csak szexelni lehet vele, hanem társalogni is. A színházban egyelőre még ember alakítja a robotot, de ha így haladunk, a távlatok beláthatatlanok. Kezdetben például csak a statiszták lennének robotok, aztán a pár mondatos epizódszereplők, majd végül a főszereplők is lehetnének remekül konstruált szerkezetek, például Don Juan, Othello vagy Desdemona külsővel és ennek megfelelő programmal ellátva.
De ne szaladjunk ennyire előre, A baba címszerepében meg kell elégednünk Földes Eszterrel, ami meglehetősen jó választás. Úgy robot, hogy ember. Úgy ember, hogy robot. Valósággal eggyé olvad a szereppel. Eljátssza a naivat, a most éppen a földre pottyantat, aki frissen, próbaüzemre, kipróbálásra került a „gazdájához”. Megmutatja az igyekezetet, hogy mennyire meg akar felelni. Tanulni vágyik. Roppant kíváncsi. És megmutatja a kisebbségi érzést is, hogy ő nem teljes ember. Szabó P. Szilveszter pedig eljátssza az először őt kegyesen befogadót. A fensőbbségi érzettől terhelt macsót, aki különvált a partnerétől, magányos volt, hát pótlékként rendelt magának egy ilyen „micsodát”, elszórakozgat vele kicsit, végül is ingyen van, mert tesztüzemmód, aztán ha nem tetszik, legfeljebb visszapostázza a gyártónak.
Persze korunkhoz igazított Pygmalion történet ez, amit legtöbben G. B. Shaw csípős humorú vígjátékából, és még többen Frederick Loewe-Alan Jay Lerner ennek nyomán készült musicaljéből ismernek, ami épp bődületes sikerrel megy a Centrál Színházban. Milo Gavran darabjában is arról van szó, hogy az ember megformál, teremt, felnevel maga mellé valakit, aki abszolút felnő hozzá, tán túl is növi, és bele lehet szeretni, függővé lehet válni tőle, megleckéztethet bennünket, önmagunkkal való szembesítésre késztethet. Azaz kihozhat a sodrunkból, ami ugye azzal jár, hogy hatalmas érzelmi viharokat kavar. Bele lehet ugyanis habarodni, sőt, bele lehet szeretni, egy életre, egy halálra.
Különben a bábművész sem csinál mást, mint életre kelti a holt anyagot. Lehet ez mívesen megformált figura, de közönséges használati tárgy is, teremtőként viselkedve, kézügyességével, színészi képességével lelket lehel az élettelenbe, és ezzel kicsit kifog a halálon is. Amikor valaki monodrámában sok figurát játszik, rendszerint akkor is használja a körülötte lévő tárgyakat, személyiséget tulajdonít nekik, megmozdítja őket, mint például teszi ezt Gerlóczy Márton A csemegepultos naplója című művének színpadi változatában, briliáns módon, Ötvös András a Jurányi Házban. A monodráma és gyakran a kétszereplős darab is igényli, hogy a színészek több szereplőt, egész világot teremtsenek maguk köré. A Budapest Bábszínházban a kiváló Pallai Mara egyedül, Hoffer Károly gyönyörűséges, vagy éppen dermesztő bábjainak a segítségével, a Háy János által írt Apalánya című produkcióban megteremti a holokauszt borzadályos világát.
Persze az egy-két személyes darabok esetében a színész maga is lehet egész világ. Nem ritkán rá jobban kíváncsiak vagyunk, mint a szövegre. Valaha az Egy őrült naplója fantasztikus sikerszériája esetén valószínűleg sokakat jobban érdekelt Darvas Iván, mint Gogol. Életük utolsó szakaszában a deszkákon szinte összenőtt Mensáros László és Tolnay Klári, egyértelműen rájuk váltottak jegyet, és nem a feledhető darabocskákra, amikben tündököltek.
Az biztos, hogy az egy-kétszereplős darabok az adott közegben ismert, szerethető, népszerű és ráadásul kimondottan jó színészeket is igényelnek, ellenkező esetben távol marad a publikum. Földes Eszter és Szabó P. Szilveszter már hitelt szereztek a nagyérdeműnél. Szabó P. rendezőként az utóbbi években kezd hitelt szerezni, A babát ő is állította színpadra, eléggé vagány bátorsággal. Megállta a helyét ebben a minőségében is. Földes Eszterrel pedig remek párost alkotnak. Nagyon tudnak egymásra csodálkozni a deszkákon. Mélyen, behatóan, a másik szemébe nézni.  Reménykedni, elkeseredni, rajongani, kiábrándulni, egy könnyed, humoros estét szerezni a nézőknek, miközben azért mégis fontos dilemmákról is szó van.
Jutalomjáték nekik A baba, ahogy minden egy-két szereplős darab az. Ők élnek a lehetőséggel, a maguk és a közönség örömére.
Szerző

Herkules csatája Agrinio címerében (Európától Nyugat-Görögországig és vissza)

Publikálás dátuma
2019.01.05. 14:24
Görögország legnagyobb állóvize, a Trichonida-tó
Fotó: M. Perdiou
Brüsszel egyik előkelő kerületének görög születésű polgármesterét a múzeum történész idegenvezetője arra kéri, jól nézze meg a szörnyű jelenetet ábrázoló festményt, majd néhány lépéssel hátrább, oldalvást vezeti. Az a kérdése, hogy mit tapasztal. És a polgármester eltalálja, mit kell látnia François-Émile de Lansac 1827-ben keletkezett, Missolonghi nevű városka ostromának egyik epizódját ábrázoló festményén. Amikor közelebb áll a képhez, akkor úgy látja, a haldokló kisfiú szeme még félig nyitva, amikor pedig eltávolodik, akkorra a szem lezárult. A lobogóan romantikus festményen a görög anya előbb kisfiát öli meg, aztán saját szíve felé irányítja a tőrt, csak azért, hogy ne essenek török fogságba.
Az élénk színű, az anya lendületes mozdulatát, a félholt gyereket és a földön heverő halott török harcost megörökítő festmény a nagy francia mester, Delacroix egy-két munkájára emlékezteti kísérőnket, s ebben alighanem igaza van. A perspektivikus ábrázolás nem egészen ismeretlen trükkje mellett a legnagyobb figyelmet az anyai kétségbeesés elszántsága és ereje érdemli: ez a török uralom ellen lázadó görögök szabadságharca az 1820-as években, ehhez a küzdelemhez csatlakozott Lord Byron, aki vagyonát és befolyását is latba vetve segítette a meglehetősen széthúzó és egymással is vitázó görög pártokat, hogy harcuk sikerrel végződjék. A viharos életű, sokféle szerelmet kipróbáló, szabadságszerető Byron – a Childe Harold zarándokútja, a Manfréd, a Don Juan és sok más rövidebb-hosszabb mű alkotója – néhány hónappal 1824. áprilisi halála előtt szinte a mi Petőfinkhez hasonló jövőbe látással jósolta meg a szomorú véget: „Ha szánod ifjú éveid,/ mért élj? Tisztes halálra lelsz/ e földön – harcra hát! amíg/ végsőt lehelsz.”
A városi múzeum Byron-terme – akár a Missolonghiban (a város nevét többféleképpen írják át a görög eredetiből) látható egész alakos szobor – a szabad és modern Görögországért végül életét is feláldozó világirodalmi nagyságnak állít emléket. A 36 éves költőt nem a fegyverek, hanem betegségek sora döntötte le lábáról. A város Byron-emlékei ma az Athéntól mintegy 270 kilométerre lévő nyugat-görögországi térségben fontos idegenforgalmi látnivalót jelentenek, bár az Etoloakarnanía (Aitólia és Akarnania összeolvasztásával létrejött - a szerk.) régió nem tartozik a balkáni állam kiemelkedő turistaközpontjai közé. Hogyan is tudna versenyezni a szigetekkel, Athénnal vagy éppen Korfuval?! Mégis jól jártak az Európai Újságírók Szövetségének küldöttei, hogy a görög vendéglátók ideszervezték a legutóbbi közgyűlést: ugyan nem Byron küzdelmeinek és megpróbáltatásainak színhelyére, hanem a jóval nagyobb Agrinióba, Patrasz és a Korinthoszi-csatorna közelébe. A karácsonyi ünnepekre és az újévre készülődő százezres városban nem sok jelét tapasztalhattuk a gazdasági bajoknak, a menekültválságnak, a nagy novemberi sztrájkoknak.
A szolid városi külcsín, az üzletek kínálata, az emberek nyugodtsága és kedves szívélyessége nem állt összhangban a tanácskozó teremben elhangzó aggodalmakkal: vége a nyitott Európának? Megfékezhetők-e az oligarchák? Meg tud-e maradni Európa demokráciának, amelyet nemcsak gazdasági célok fognak össze, hanem társadalmi elgondolások, közös érték-napirend is? Hogyan függ össze egy állam állapota és Európa? Ez utóbbi kérdésre az egyik szónok egyenesen azt mondta, hogy „nem tudjuk megváltoztatni az országot, ha nem változtatunk Európán”. A szónokok – helyi vezetők, újságírók, volt és jelenlegi európai parlamenti képviselők – borús képet festettek az ismert európai dilemmákról – a populizmus térnyeréséről, a „nemzetek utáni” vagy „nemzetek feletti” értékek elhalványulásáról, a klientúra-gazdaság megizmosodásáról –, általában az integrációellenes elképzelések kivirulásáról Varsótól Budapestig vagy éppen az egyik olasz kormányzó pártig, és persze a Brexitről. A kulcsmondatot alighanem az említett, görög születésű de Brüsszelben polgármesteri feladatokat ellátó Chrisztosz Doulkeridisz mondta ki: a megoldások keresésében együtt kell működni, hogy “az átlagemberhez minél közelebb kerüljön” az integráció.
Mindehhez sikerek kellenek, és anélkül, hogy elkiabálnám, bő tíz év megszorítási keservei után mintha a görög gazdaság, amely nem mellesleg az egyik legnagyobb befektető a környező balkáni országokban, a gyógyulás jeleit mutatná, mert 2019-re 1,9 százalékos gazdasági növekedéssel számolnak a közgazdászok. Szerintük ennek eredményeként abbamaradhat a nyugdíjak csökkenése, január elsejétől a költségvetés ezt már nem teszi szükségessé. Legfőbb ideje a könnyítéseknek, mert a munkavállalók már többször értésre adták a baloldali kormányzatnak, hogy nem kérnek többet a megszorításokból.
A térség egyik legfőbb idegenforgalmi nevezetessége a Balatonnál jóval kisebb, nem egészen száz négyzetkilométeres legnagyobb görögországi állóvíz, a Trichonida-tó; a remek panorámát szemlélve, a tavat ölelő szépséges hegykoszorú varázsában kevéssé tűnik súlyosnak a mitológiai küzdelem Agrinio városának címerében: Herkules itt a Jón-tengerbe ömlő Achelousz folyóval csatázik, vagyis az elemekkel. Ám az integrációnak nem a természeti szörnyűségek az ellenségei, hanem saját kerékkötői, a bezárkózó nemzeteszmében hívők, a gátlástalan demagógok. Ebben a kevéssé ismert görög régióban ezt mintha sokkal jobban tudnák, mint jó pár európai fővárosban.
Szerző