Papp Sándor Zsigmond: Óda a rosszakhoz

Publikálás dátuma
2019.01.05 17:20
Ki tudna szeretni egy angyalt? A paradicsom nem nekünk való, legalábbis nem itt a földön
Fotó: Shutterstock
Most nem vacakoltam sokat az újévi fogadalmakkal. Vettem egy mély levegőt a pezsgő- és petárdadurranások között, és megfogadtam, hogy nem fogadok meg semmit. Nem fogyok le, nem ígérem meg, hogy belekezdek végre egy asztalt átszakító regénybe, nem leszek figyelmesebb a családtagjaimmal, nem spórolok jobban, hogy legyen valami látszatja is a munkámnak, és nem olvasok kétszer vagy háromszor annyit, hogy megfeleljek a könyvtáram felől érkező csöndes kihívásnak. Nem és nem. Nincs kozmetikázás, nincs korrekció. Ha úgy tetszik, nem leszek jobb ember, jobb tagja a társadalomnak. Amúgy is, ahogy megfigyeltem magamon: az újévi fogadalmak jobbára januári fogadkozások, egy hónap a szavatossági idejük, addig tart ki a lendület, aztán bedarálják mindet a dolgos hétköznapok. A bűnök apránként, lassan szivárognak vissza. Ahogy a folyók, megkeresik régi medrüket.
Miért kellene küzdenem magammal? Azzal, aki fogadalmak nélkül vagyok? Talán mégis az lenne igazán célravezető (s akkor ezt felfoghatjuk burkolt ígéretnek), ha kiegyeznék a lelkiismeretét folyton fogadkozásokkal elcsitítani próbáló énemmel. Mi a gond a rossz tulajdonságokkal? Kicsit olyan ez, mint a híres, agyoncitált idézet az Anna Karenina elejéről: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Kicsit ideigazítva: a jó emberek mind hasonlók, vagyis nincs bennük sok érdekes, a rosszak (vagy esetünkben a gyarlók) viszont a maguk módján érdekesek. Ezért is van, hogy ha igazán jó karaktert keresek a regényekhez, akkor mindig a rossz tulajdonságai felől indulok ki, azokat írom fel akkurátusan, mert sokkal könnyebb a gyengeségei felől jellemezni, megfogni egy embert. Attól lesz élő, ettől veti le magáról a fikció ízét. Sosem fizette vissza idejében az adósságait, és az apró füllentéseit rendszerint egy nagyobbal toldotta meg, ha megérezte a lebukás veszélyét. És hiába voltak álmai, rendkívüli tervei, ha egyikhez sem tudott ragaszkodni, mint ahogy egyetlen szeretője mellett sem volt képes kitartani. Lám, máris jobban látjuk magunk előtt ezt a még névtelen és testetlen embert, mintha csak annyit írtam volna róla, hogy minden szabadidejét a családjával töltötte, idős hölgyeket kísért át az úttesten, és senkivel sem káromkodott.
Nincs mit tenni, a rossz tulajdonságaink tesznek minket igazán egyedivé, egyszeri csodává, bár a jóknak sokkal jobb a píárjuk. Valahogy így alakult ki, azokat jutalmazzuk, azokat dicsérjük és dédelgetjük. Hány elevenebb, füllentőbb, izgágább, a szomszédokat különféle csínyekkel kikészítő gyerek hallotta már mikuláskor és karácsonykor, hogy a rossz gyerekeknek biza semmit sem hoz a minden tetteket megítélő Nagy Ajándékozó. Kizárólag a szófogadó, engedelmes, csendben meghúzódó, idejében betört egyen gyermekek számíthatnak igazán ajándékokra. Bár abból is csak alig, mert ők nyilván szerények, és így mindössze egy vagy két dolgot írtak fel a kívánságlistájukra. És az is beszerezhető a legközelibb áruházból.
Visszatérő alapgondolata a sci-fiknek, hogy az lenne csak az igazán pokoli világ, ha sikerülne egy valóban ideális és pompásan működő utópiát létrehozni. Csak egy példa: a Mátrixban is azért omlottak össze az első, gépek által kreált virtuális álomvilágok, mert a masina nem kalkulált az emberi gyarlósággal, és túl tökéletesre tervezte a valóságot elfedő álmokat. Amint visszatért a képletbe a gyűlölet, az erőszak, az irigység és megannyi viszály, az elemként szolgáló emberiség máris békésen aludt tovább. Vagyis akkor teszünk igazán jót az emberekkel, ha megengedjük nekik, hogy kedvükre legyenek rosszak. Kicsinyesek, önzők, faragatlanok, hitetlenek, és persze legyen egy csokor jó tulajdonságuk is, amelyek ügyesen elfedik, emészthetővé teszik a „hibákat”. De – hiába a vak ajándékozás és felületes dicséret – a valódi szeretet sem lehet meg a hibák nélkül. Sőt már maga a megismerés és velük indul. Akkor mondjuk azt, hogy végre meg- vagy kiismertünk valakit, ha a felület után végre eljutottunk a mélyebben tanyázó rendellenességekig, vagy rossz szokásokig. Nagyvonalú és humoros, de mindig szétdobálja a ruháit, és megfeledkezik a születésnapokról. Az úgymond jellemtelenség felismeréséhez és elfogadásához mindig jóval több és értékesebb idő kell, mint a kirakatok felületes bámulásához. Ha lemondok a rossz tulajdonságaimról, voltaképpen a szerethetőségemről, becses emberi mivoltomról mondok le. Mert ki tudna hosszan szeretni egy minden szabályt betartó, erkölcsös és folyton jól kinéző angyalt? Talán egy másik angyal. Igazából akkor szeretünk ki valakiből, ha meguntuk a hibáit, és más vétkekre vágyunk.
A Paradicsom nem nekünk való, legalábbis nem itt a földön. Talán ha majd az emberi lét súlyaitól megszabadul a lélek, ha már semmilyen kiterjedése, semmilyen valósága nem lesz, akkor megbékélhet a szivárványszínű Sohaországban. A többi árny között keringhet békében a végtelen és csodálatra méltó unalomban. Így aztán én is maradok kissé kövéren, slendriánul és gőgösen szeretteim nagy-nagy örömére. Bár nyilván ők ezt egészen másként fogalmaznák meg.
Frissítve: 2019.01.05 17:20

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20