Murányi Zita versei

pantomim ütemre mozdul minden ág figyelem a törzs pantomimját a szélbe csavarodó indák az egykori koronák helyén viselik az elmúlás tonzúráját ez most egy csöpp alvilág a troli áramszedője két sátáni ezüstszarv vagy páros marsallbotjával az ég egyensúlyozik a pokollal amit benépesít a kerékzaj szénfekete szempárban lelem meg az idejekorán elsötétülő napkorongot várakozás közben a naplemente is kifeszül benne az ezerkarú narancshorgony várom hogy ismét betlehemi csillagot hordjon a mennybolt a hófehér palást alól kitakaródzó – itt egy-egy ágra gondolok - hosszú fekete jégcsapokra díszként gabalyodik a hold mégis jó irányban vagyok mindössze néhány sarkot késik a havazás majd ha az út végre oltalmába burkolózhatott a fák tenyerükre ültetik az istenarcú megváltást. amikor már… nem érezni semmi súlyát a lélek csöndje mennyrepesztő harangzúgás mint fagyott zúzmara melyben a fájdalom törékenysége repedt meg a jég a mindenség is levetkőzi halhatatlan kristályszerkezetét hogy ebben a lassan kiüresedő zajban kint-bent orkánként süvöltsön a megtapasztalhatatlan. egyre elesettebb nézni egy decemberi tölgyet ágai közé felhők gömbölyödtek lombbá gyűrve a porhavat fölötte ahol a havazás is megtorpant mintha fölsejlő szilánkja lenne a mennyországnak a néma eget az utolsó pelyheket hátukon a fény még szivárvánnyá merevedhet ahogy a fa agancsai közül némán kiszakadnak a föld felé zuhanva lassan vörösével itatja át őket a virradat ahogy erdővé dagadó fájdalmával mint egy elejtett pettyes őz egyre elesettebb a vérző fatörzs.
Szerző
Frissítve: 2019.01.12. 20:48

Kötöttpályás peronoszféra

Philip Reeve: Csillagvonatok (Railhead-sorozat 1.)

Ezeregyéjszaka a messzi-messzi jövőben. Megbolondítva olyan 20. századi sci-fi óriások diskurzusalapító szövegei­vel és elgondolásaival, mint Isaac Asimov, Philip K. Dick vagy William Gibson. S mindez a tizenöt év alatti korosztály igényeihez, elvárásaihoz szabva. Adva van tehát egy Aladdin-szerű figura, bizonyos Zen Starling, aki űrbazárok fosztogatójaként, pitiáner tolvajként tengeti viszonylag unalmas életét. Egyetlen öröme a bolygók közti vonatozás. Egy Dzsaffar-szerű alak, egy klónozott szakadár megbízásából aztán el kell lopnia egy „csodalámpásszerű” mütyürt, amibe ha dzsinn nem is, de a galaktikus előd-idegenek szelleme és szellemisége lakozik. Mindennek hátterében mesterséges intelligenciák asimovi alapítványi védettségét élvezi az emberiség; gibsoni neuroromanceres cyber- és steampunkot idéző nagyvállalat-családi posztromantika alakítja a hősök életét, amit a dicki android-ember közti szerelem cizellál tovább, felvetve persze az identitás bonyolult kérdéseit is (lásd Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?). Reeve láthatólag kiváló ízléssel válogatta olvasmányait és képes volt tapasztalatait egy új, tinédzsereknek szóló érdekes-izgalmas űropera részévé tenni, nem leterhelve őket filozofálgatással, mégis gondolkodásra serkentve – s talán felnőtt olvasókat is sikerül megszólítania sci-fi-patchworkével, talán éppen az egyes részletekre való ráismerés öröme okán. A trilógia első része gyakorlatilag a nagyon okosan kivitelezett (értsd: nem dömpingszerű, unalmassá váló, hanem szinte észrevétlenül adagolt) világépítést végzi el, beindítva egyben a galaktikus emberi birodalom alapjait feltételezhetően megrengető összeesküvés-szcenárió szereplőinek kalandokkal teli utazásait. Ezek az utazások pedig nem máson, mint az egyes bolygókat összekötő, tér-idő (dimenzió) kapukon át közlekedő, nosztalgikus és gigantikus, saját tudattal és névvel bíró vonatokon (lásd steampunk, valamint a névadást tekintve Iain M. Banks Kultúra-sorozata) zajlanak – Starling maga is ilyen „sínkósza” figura. S kalandokban nincs hiány, ahogy a világok komponensei terén is sziporkázik a szerző: közösségi tudattá összeálló rovarmilliók (kaptárszerzetesek), pándimenzionális lények (peronangyalok), az egykori anyabolygó, a Föld történeti állatvilágának géntechnológiai újralétrehozása (megafauna), ptereodaktilusz-kedvencek tenyésztése, hamisított bajusz-szimbióta, mely elmászik az arcon, és inkább barkóra hasonlít, kedv szerint változtatható ruhák, kiegészítők, testek, szeplőt és anyajegyet növesztő öntudatra kelt androidok, a sor szinte végtelen. A trilógia megfilmesítésért kiált, és persze már jó ideje a Warner Bros. forgatókönyv-fejlesztői kezei közt alakul is – ugyanakkor ne feledjük, mekkorát bukott a pénztáraknál (ki tudja, miért?) a Luc Besson által tavaly filmvászonra vitt képregény, a Valerian és az ezer bolygó városa, mely amúgy egészen rendkívüli és remek alkotás, és mérvadó, viszonyulási pont lehet a vizualitás terén a készülő Railhead-adaptációhoz. (Ford. Ajkay Örkény. Móra Könyvkiadó, 2018. 350 o.) 

Philip Reeve

Korábbi, nagy sikerű regénytetralógiájából, a Ragadozó városokból Christian Rivers készíthetett filmet, melyet december végétől már a hazai mozik is vetítettek. Akik még nem látták, ösztönzően hathat, hogy a forgatókönyvírói-produceri kreditet többek között Peter Jackson jegyzi, aki pár jelenet erejéig a rendezői székbe is beleült.

Szerző

A Paganini-fiúk, 1917

Publikálás dátuma
2019.01.06. 14:00
Illusztráció
Fotó: Fortepan
A terv még a grófnak is elnyerte a tetszését. Koncertet tartani, még ha sebesültekkel, megrokkant emberekkel is, nagyszerű, remek gondolat! Karolinát egészen fölvillanyozta a lehetőség, még az osztályharcról és a kapitalizmus gaztetteinek propagálásáról is megfeledkezett. Volt ugyanis a sebesültek között egy összetartó társaság, akik, lett légyen bármekkora a háború sodrása és kavarodása, egyben maradtak. Egy valóságos zenekart adott ki a kompánia, néhány fiatalember a Dunántúlról, a lankás Somogyból. Egyszerre hívták be őket, egyszerre vonultak és utaztak, a keleti végekre, éppenséggel az orosz front végtelenül húzódó halálvonalához. Ástak árkot, lőttek, éheztek és véreztek, imádkoztak, hogy legyen vége, integettek a másik oldalnak. Egy reggel, ébredni se volt idő, becsapott közéjük egy gránát, alaposan megszaggatta őket. Kinek a lábát vitte el, kinek a kezét, ketten nem is hallottak már, lehetett ordítani velük, azért a szájról olvastak. Egy virtigli zenekar, úgy nevezték magukat, a Paganini-fiúk. Csöndes, szomorú, sóhajtozó társaság. Fújták a füstöt, borozgattak, merengtek, de együtt voltak. Karolina rájött végül, mi lenne jó személyesen neki. Mi lenne jó másoknak, sebesülteknek, nagybetegeknek. Mert a fiatalurak miért ne tudnának még így is, annyi baj, sérülés ellenére muzsikálni?! A kastélyban maradt néhány hangszer, ilyen-olyan hegedű, kiváló állapotban lévő és hiányos húrozatú, de még rendes koncerthegedű is, meg olyan, amit részeg cigány hagyott el egy régi, mulatósabb estén, aztán többé nem kereste, legalábbis a kastélyba nem jött el érte. Karolina és Erna szépen összekeresgélték őket, hegedű, dob, gordonka, még egy brácsa is akadt. Erna kezében megpendült egy bőgő, halálra ijedt, micsoda hang, az ördög fingja ilyen. Találtak egy cimbalmot, szép hangja volt nagyon, mégsem kellett senkinek. Bachot cimbalmozni? Különben miért ne? Kötelezte aztán Karolina a Papagini-fiúkat, hogy válasszanak hangszert, és gyakoroljanak. Megpróbálták Vivaldit, Monteverdit, Händelt, Bachot! A Paganini-fiúk régen nem hitték, hogy lehetséges nekik még zenélni. Letettek a muzsikáról, a jövőt meg nem látták. Tétován és elveszetten gondolkodtak arról, mi lesz velük. Hát majd egy trafikban, szipkaboltban végzik. Aztán mégis gyakoroltak több napon át, haldokló nyitotta rájuk a szemét, apácanővér állt meg a vérrel teleköpködött edénnyel, és amikor Felhő Irén is táncolni kezdett az udvaron, kicsit véres lepedővel a vállán, de mint egy szép, szimbolista festmény megelevenedett istennője, tudni lehetett, jó úton járnak. Illetve, hogy siker várható. És végül választottak a fiúk, erős hangzás, sodrás és dinamika mellett döntöttek, Vivaldit, Monteverdit jelölték ki maguknak, meg Bachot is, persze, és ugyan hiányos előadásban, de eljátszották a tételeket. Eljött Gál is, már nem bajlódott a tet­veivel. Többen a városból szerét ejtették a különleges eseménynek, a polgármester és a rendőrkapitány mellett Arany Sámuel és családja is megjelent. Kevesebben voltak, mint a kerti mulatságon, de azért elkeltek szépen a kinti székek. Ládákat, oldalra ­fordított nyúlketreceket helyeztek a ka­vicsra. A karmesternek hiányzott az egyik karja, tőből. A hegedűsök turbánban voltak, fehér szerecsenek lettek. Az egyiknek tőből hiányoznak a lábai, a másik csak térdtől volt ­hiányos. Mankók dőlnek mellettük. Karolina, aki pedig végig felügyelte a próbákat, most eltátotta a száját. Hogy kezdték rá a Paganini-fiúk! Különben lógott az eső lába. Szürke volt az ég, óriási mosogatórongy. Szólt a zene, mintha friss patak fakadna a szürke égből. Erna máris a szemét töröl­gette. A gróf oldalt állt, oszlopnak támasztotta a vállát, karjait összefonta, lehunyta a szemét. Mozgott a szája, mintha valakihez beszélt volna. Karolina odalépett hozzá, megsimogatta az apja arcát. Az úr nem nyitotta ki a szemét, de elmosolyodott, és Karolina már tovább is lépett. Bézsé Gerzson meg mintha meg lett volna sértődve, ellenségesen figyelt, másnak is lehet egy keze, más is ki tudja azzal vágni a rezet. – Hamis – dünnyögte Ernának. – Nincs is neked erre füled, Bézsé! – Fülem van, Erna, bal kezem nincsen – vonta meg a vállát Bézsé Gerzson, és elment hátra az automobilokhoz, s míg haladt a recsegő kavicson, nagyot köpött. Gál a gróf mellé állt, és még mindig a továbblépő Karolinát bámulva egyszerre megszólalt. – Rekviem. – A Monarchiára gondol, tanár úr? – Arra, gróf úr. Egy utolsó koncert a birodalomnak. Úgy lett vége aztán, hogy az egyik fiú, talán a legkisebb, akinek valami szilánk szaggatta meg a tüdejét, és csak azért engedték meg neki a részvételt, mert napokig könyörgött, szinte eszét vette a vágy, hogy fölléphessen, pedig sípolva beszélt, sípolva lélegzett, és véres maradt a kanala a leves után, és a kenyérbél is elpirosult, ahogy beleharapott, és a rimánkodásába is belefulladt csaknem, elveszítette az eszméletét. A puttó elé esett, aki vidáman nézte őt. Két apácanővér máris emelte, cipelték a kórterembe, ágyra fektették, betakarták, nem volt magánál, vér szivárgott a szájából. Az egyik zenész később odabicegett a puttóhoz. – Ne röhögjél, bazmeg! – és fenyegette a mankójával. – Szétverem rajtad, hallod-e! És aztán másnap reggelre a fiú meghalt. Felhő Irén virrasztott mellette, szorította egész éjjel a kezét, dúdolt a fülébe, a homlokát simogatta. Vagy talán fordítva volt, a fiú fogta, még holtában is Irén kezét. – Láttam – emelte föl a tekintetét Irén Karolinára. – Láttam elszállni a lelkét. Zenélt. Hegedűszó volt. Olyan volt, mint ez itt – emelt a vállán, amit még mindig fedett a vér pettyezte kórházi lepedő.