Szántó T. Gábor: Szeretek beteg lenni, 1973

Publikálás dátuma
2019.01.12. 16:36
Képünk illusztráció
Fotó: FORTEPAN
A nagyszobában, a szőnyegen szoktunk birkózni, de anyu sokszor azt mondja, hogy fáj, és néha el is sírja magát a vadulásomtól, mert őt le tudom szorítani, és akkor az apu azt mondja, hogy így könnyű, ne a nőkkel kezdjek, hanem vele. Néha vele is szoktam birkózni, de az nem olyan jó, ráadásul mindig le is győz, és erősen megszorít, meg rám is fekszik, hogy nem kapok levegőt. És ha bokszolunk, akkor először mindig én üthetem a karját, aztán ő üti az enyémet, de akkor mindig elmegy a kedvem, mert olyan nagyokat üt. Furcsa, hogy milyen gyerekesek tudnak lenni a felnőttek. Nem értik, hogy ez játék. Én csak az anyuval szeretek birkózni. Az iskolában is azt szeretem, ha a lányok kergetnek, lehetőleg egyszerre többen. A fiúkkal nem szeretek játszani, mert vadak. Beteg vagyok. Nem kell iskolába mennem, de anyu nem is visz a mamihoz. Otthon marad, kettesben, velem, és például társasozunk. Érzem, hogy estére újra forró mindenem a láztól, néha remegek is, és ráz a hideg, de betegnek lenni jó, ha éppen nem csavarnak rám hideg priznicet vagy nem tesznek hűtőfürdőbe. Ha beteg vagyok, anyu odaül mellém és dédelget. Ilyenkor figyelmes és gyengéd, kedvesen szól hozzám, nem parancsolgat, nem is kiabál, nem is kapkod és nem is siet, hanem úgy viselkedik, ahogy egy igazi anyának kell. Neki is jó szerintem, hogy itthon maradhat, látszik rajta, hogy megnyugszik, nem ideges. Mintha egy felnőttnek is kellene félnie, ha munkába megy, úgy, mint egy gyereknek az iskolában. Anyu az intézetben beteg gyerekekkel foglalkozik. Velük mindig kedves, láttam, amikor egyszer bevitt. Azért vitt be, hogy megszokjam, hogy ők is olyan emberek, mint mi. Még simogatta is őket, pedig betegek. Olyan furcsán néztek és beszéltek, és félelmetes volt az arcuk, nyálas a szájuk, és az anyu még az orrukat is kifújta. És nekem azt mondja, hogy a beteg gyerekekkel nagy szeretettel kell bánni, és figyeljek oda, ne éreztessem velük, hogy betegek, de én nem tehetek róla, hogy félek tőlük, ahogy odajönnek hozzám, és engem is meg akarnak simogatni, mint őt. Szerintem az egészséges gyerekekkel is nagy szeretettel kell bánni, és nemcsak akkor kell sokat lenni velük, amikor betegek. És amikor egészségesek, akkor se kell őket ugráltatni, hogy csináljanak rendet a szobájukban, rakják el a játékaikat, és feküdjenek le korán aludni. Az anyu az apuval együtt például állandóan csak nevelnek és feladatokat adnak, meg kötelességekre szoktatnak, mint például a tanuláson kívül a cipőpucolás és a szemétlevivés, és ellenőrzik, hogy végrehajtottam-e mindent, csak azután szeretnek, addig szigorúak. Azért az nem szép dolog szerintem, hogy ilyen munkákat végeztetnek velem. Olyan, mintha én is piszkos volnék. Még az ő cipőjüket is nekem kell kipucolni, merthogy állítólag ez a munkamegosztás, ők addig mást csinálnak, például pénzt keresnek, de szerintem csak azért van így, mert én vagyok a legkisebb, és nem tudok védekezni. Ezért szülnek gyereket, hogy legyen kit dolgoztatni? Ha meg nem végzek el valamit, akkor haragszanak, hangosan beszélnek velem, és tévémegvonás van. Az életben első a kötelesség, mondja apu, és mindenért meg kell szenvedni, mert csak annak van értéke, amiért megdolgozik az ember, ami csak úgy az ölébe hullik, annak nincs. Ezt én nem hiszem, mert én például cipőpucolás nélkül is szívesen nézek tévét, és nagyon is tudom értékelni, ha nem kell dolgoznom érte. És amikor megkérdezem, hogy ő miért veheti be a kést a szájába, ha nekem nem szabad, akkor apu azt mondja: Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Vagy azt mondja: Csak. Ami pedig szintén igazságtalanság. Azért jó, ha beteg vagyok és magas a lázam, mert akkor apu és anyu is kedveskednek, csak úgy. Apu is odaül az ágyam szélére, bár fél egy kicsit, hogy elkapja, és arról mesél, amikor ő volt kisfiú, és például bekötötték a torkát. De olyan komolyan és szomorúan mondja az egész gyerekkort, hogy később nem is emlékszem arra, amit mondott, mert csak a szomorúságára figyelek, megkérdezni meg nem akarom, amit elfelejtettem, mert akkor azt hiszi, hogy nem figyeltem eléggé. És már nem is akarok örülni, ha nekik ilyen rossz volt a gyerekkoruk, de egyedül maradni se szeretnék. Éjszakára, kivételesen, anyu mellé fekhetek, bár apu azt mondja, így megfertőzöm, mégsem küldenek ki a szobámba. Anyu akkor igazán anyu, amikor baj van, ezért én kimondottan szeretek beteg lenni.
Témák
irodalom novella

Tóth három Jenő nem a Ronaldo - interjú Kukorelly Endrével

Publikálás dátuma
2019.01.12. 14:32

Fotó: NÉMETH ANDRÁS PÉTER
Régóta készült megírni a sportkönyvet. Vagy inkább A Könyvet A Fociról. Mert azért mégis mindig oda lyukad ki. Azt mondja, nem a foci, az élet érdekli, de hát a foci az maga az élet. Kukorelly Endre József Attila-díjas írót, költőt új kötete apropóján kérdeztük.
Ismerői, kedvelői, hogy ne mondjam: rajongói tudják, hogy a sport, ezen belül is a foci kitüntetett helyet foglal el az életében. A most megjelent Pálya, avagy Nyugi, dagi, nem csak a foci van a világon című könyvében viszont inkább kritikusan, mint rajongva ír a sportról. Más az író és más az ember?  Nem vagyok futballfüggő, sportrajongó, de úgy gondolom, hogy a sport, különösen a futball a fiúk elemi szocia­lizációjához tartozik. Alapnyelv. Gyerekként megéled, meghatározza az életed. Azt szoktam gondolni, hogy egyből látom, húsz méterről valakin, ha ebből kimaradt. A foci általában vagy a magyar foci?  A futball elsősorban identitásképző. Megtanulod, hogy mit kezdj az én/mi és a mi/mások dichotómiával. Képtelenség annak „drukkolni”, akivel nem vagy identifikus, az pedig nemigen választható, annál jóval mélyebben van, atavizmus. Bámulom a világklasszisokat, csak épp nem érint meg, amit látok. Megunom. Tán csodálom, ámde… A világversenyeket, a BL utolsó köreit megnézem, de nem nyomogatom a távkapcsolót, hátha találok valahol egy Chelsea–Arsenalt. Ha viszont a magyarok játszanak, abban érintett vagyok, tetszik nekem vagy sem. Nem tetszik, ami most folyik, de örvényként ránt be, nem tudok szabadulni. És mi a helyzet az esztétikai minőséggel? A versenysport, különösen a labdarúgás ma már inkább népszórakoztatás, mint sport, abban pedig számít a minőség, vagy nem így gondolja?  Hogy ki mennyire „szórakozik” – szerintem, aki benne van, az nem szórakozik, hanem, tud róla vagy nem, megtisztul. Nem az eredmény vagy a látvány „érdekli”, hanem a katarzis. Talán, remélem, nagyrészt épp erről szól a könyvem. A katarzist a nagyon mély, emberi történések idézik elő, és a futball ilyen nagyon erős történések láncolata. Amikor Messi – ez most metafora, nem vagyok érte oda – átcselezi magát – amúgy bal külsővel mindig épp annyit tolva a labdán, amennyit kell –, az fantasztikus. Visszanézem lassítva is, de ennyi, nem érint, kívül marad. Játszani mindenki tud, ha nem is annyira hatékonyan, mint az említett, és számomra egy Máriapócs–Márianosztra meccs adott esetben jobban mutat a lényegre, mint egy világbajnoki csoportmérkőzés. A színvonal más, de strukturálisan ugyan, a tétje is ugyanaz, drámai, autentikus és felkavaró – amivel nem állítom, hogy aki pénzért csinálja, nem lehet őszinte. Sőt, nagy pénzért nagy mű, erre sok példát ismerünk. De az amatőr tuti meghal egy kicsit minden alkalommal, és akkor a néző is „meghal”, miközben pontosan tudja, hogy Tóth három Jenő nem a Ronaldo. Ezzel azt mondja, hogy egy amatőr színielőadás vagy egy fűzfavers is mélyebb és autentikusabb lehet, mint egy profi színház fantasztikus előadása vagy egy kiváló verseskötet?  Nem. A fűzfa, az fűzfa, a rossz rossz. Csakhogy minőségnek édeskevés, hogy valami profi. Profi, amatőr, jó, rossz, ez négyosztatú koordináta-rendszer, mind kombinálható a másikkal. Dög­unalmas, cinikus profi előadások helyett nézd a Baltazár Színház amatőr­jeit! A különbséget az őszinteség szintje jelzi; elhiszem-e, hogy az ott meghalt a színpadon vagy a pályán. A lényeg olyan valódi, drámai történetekben van, mint amikor egy 1990-es holland–német meccsen Frank Rijkaard leköpte Rudi Völlert. Bár engem egyik csapat sem érintett, ez mégis nagyon megérintett. Együttéreztem azokkal a milliókkal, akik odaálltak a leköpött, de elegánsan távozó győztes Völler vagy a magából kivetkezett, és épp ezáltal vesztő holland mellé. Vagy a sokszor megénekelt Zidane–Metterazzi affér: igazi, igaz történet egy elképesztően nagy, egyébként hideg fejjel játszó, vérprofi játékosról, aki kilép a szerepéből, és egyszerűen lefejeli azt az embert, aki gyalázta. Ezért a pillanatért érdemes újranézni az egész meccset, mindig a kontextus adja a katartikus pillanatok keretét. A háború esztétikája?  A sport nem játék – ahogy az igazi játék, egy-egy játszma sem játékos, abban az értelemben, ahogy a felnőtt tévesen elgondolja a gyerek játékát. Itt korántsem a részvétel a fontos, ellenkezőleg, aki pusztán részt vesz, és nem egész mivoltát adja, az elrontja az egészet. Írok a könyvben arról, hogy a futball jelképes, szublimált harci cselekmény, és épp ezért ennyire brutálisan izgalmas-érdekes. Nem pusztán valamifajta esztétikus képződmény, a tét adja a formáját. Talán különösen hangzik, de amit mond, a háborús metafora, a közösen megélt katarzis nagyon egybevág azzal, amit mostanában sokszor hallunk, olvasunk az úgynevezett „nemzeti” oldal fórumain. A miniszterelnök is előszeretettel használja a sportot mint a nemzeti identitás erős oszlopát. Azért van különbség kettejük gondolkodása között?  Amit a kormány a sporttal tesz, nem hatékony. Nem az elit sport, hanem a tömegsport, az utánpótlás támogatandó – ezt amúgy sokszor elmondtam a parlamentben is (a szerző 2010–2012 között, két és fél éven át volt tagja az Országgyűlésnek, az LMP színeiben – a szerk.). A profi sportot ugyanis csak nézzük, míg az amatőrt csináljuk. A katarzis a nézőben is megképződik, ám a csinálás az igazi „élmény”. A túlzott stadionépítgetés erős jel: maradj passzív, ne vegyél részt, hagyd a profikra, akik jobban tudják, és helyetted megoldják. Az én korosztályom futballozott, úgy értem, hogy mindenki, még az is, aki nem. Senki nem akart kimaradni, a „béna” sem, mert akkor, érezte, valami alapélményről marad le. A profiknak a felnőttek mondják meg, mit tegyenek, a kisfiúk a grundon felnőttek nélkül, egymástól tanulják meg az emberi léthez alapvetően szükséges viselkedésformákat. Magad jössz rá a lényegre: hogyan kell alárendelned magad a csapatnak, és hogyan emelkedhetsz ki abból, hogy kell a vereséget és a győzelmet elviselni. Mire jó, miért jó a fair play. Ez talán így van, de meg lehet érteni a politikát is: a sport támogatásával egyszerre próbál meg „átélhető” hősöket gyártani és országimázst építeni. Ön is mondta: csak magyar csapatnak tud szurkolni. Ezzel biztosan nincs egyedül, erre lehet építeni…  Nekem nincs szükségem arra, hogy valaki megmondja, ki a hős és ki nem. Az országimázshoz nem tesz hozzá, hogy világversenyeket rendezünk százmilliárdokból piacon nem eladható sportágaknak. Egy tévéműsorban a vizes vb kapcsán valaki azzal érvelt, hogy tényleg sokba került, de hát micsoda reklám az országnak, mire megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy hol volt az eggyel előbbi vizes vb. Nem tudta – de honnan tudná? Van néhány piacképes sportág, az reklámérték, nekünk az Aranycsapat jutott. Puskást ismerik. Már Bozsikot sem. Magyar könyvek külföldi megjelenésével megnyerni az értelmiséget – az igen! Azt írja, hogy az alkotás, az írás és a sport azért rokonok, mert hasonló mechanizmusok alapján működnek. Ezt hogy érti?  Minden strukturált, újat létrehozó emberi tevékenység rokon. Főzöl, ­autót raksz össze, verset írsz. A különbség legfeljebb abban van, hogy egy autó összeszerelésének kézzel fogható hasznát érzed – vagy kárát, ha neked jön –, míg egy futballmeccsel vagy regénnyel más dimenzióban ütközöl. Még focizik? Szombaton is játszottunk. Rúgtam három gólt, nyertünk. És még mindig a középpályán?  Kispályán nagyjából mindegy, de ha nagypályán játszunk, arrafelé szoktam ácsorogni. Volt néhány jó meccse az életében, a krónikák feljegyzik, hogy egyszer az íróválogatottal 10-2-re nyertek Franciaországban, 2008-ban pedig Európa-bajnokok lettek. Ahogy mondta, láthatóan fontos önnek a játék maga, a „csinálás”. Akkor játsszunk: ha választhatna az összes megírt könyve és díja, meg a között, hogy a Népstadionban az ön góljával jutunk be a vb-döntőbe, melyiket választaná? (Erősen elgondolkodik.)  Hát ez tényleg nehéz ügy. Múltkor néztem neten a bayernes gyereket, a Lewandovskit. Kilenc perc alatt rúgott öt gólt. Belegondoltam, hogy az milyen lehetett, kissé borsódzott a hátam, ez az igazság. De Schuberttől is borsódzik. Én meg vagyok elégedve azzal, amit csinálok. Nem az eredménnyel, hanem azzal, hogy csinálom. Persze őrület volna, amit, mint kísértő, ajánl most sátánian… Néha bele­gondolok, ez az igazság. Jó, legyen, de akkor minimum Varga Zoltán vagy Törőcsik színvonalán.
Szerző

Murányi Zita versei

pantomim ütemre mozdul minden ág figyelem a törzs pantomimját a szélbe csavarodó indák az egykori koronák helyén viselik az elmúlás tonzúráját ez most egy csöpp alvilág a troli áramszedője két sátáni ezüstszarv vagy páros marsallbotjával az ég egyensúlyozik a pokollal amit benépesít a kerékzaj szénfekete szempárban lelem meg az idejekorán elsötétülő napkorongot várakozás közben a naplemente is kifeszül benne az ezerkarú narancshorgony várom hogy ismét betlehemi csillagot hordjon a mennybolt a hófehér palást alól kitakaródzó – itt egy-egy ágra gondolok - hosszú fekete jégcsapokra díszként gabalyodik a hold mégis jó irányban vagyok mindössze néhány sarkot késik a havazás majd ha az út végre oltalmába burkolózhatott a fák tenyerükre ültetik az istenarcú megváltást. amikor már… nem érezni semmi súlyát a lélek csöndje mennyrepesztő harangzúgás mint fagyott zúzmara melyben a fájdalom törékenysége repedt meg a jég a mindenség is levetkőzi halhatatlan kristályszerkezetét hogy ebben a lassan kiüresedő zajban kint-bent orkánként süvöltsön a megtapasztalhatatlan. egyre elesettebb nézni egy decemberi tölgyet ágai közé felhők gömbölyödtek lombbá gyűrve a porhavat fölötte ahol a havazás is megtorpant mintha fölsejlő szilánkja lenne a mennyországnak a néma eget az utolsó pelyheket hátukon a fény még szivárvánnyá merevedhet ahogy a fa agancsai közül némán kiszakadnak a föld felé zuhanva lassan vörösével itatja át őket a virradat ahogy erdővé dagadó fájdalmával mint egy elejtett pettyes őz egyre elesettebb a vérző fatörzs.
Szerző
Frissítve: 2019.01.12. 20:48