Szántó T. Gábor: Szeretek beteg lenni, 1973

Publikálás dátuma
2019.01.12 16:36
Képünk illusztráció
Fotó: FORTEPAN/
A nagyszobában, a szőnyegen szoktunk birkózni, de anyu sokszor azt mondja, hogy fáj, és néha el is sírja magát a vadulásomtól, mert őt le tudom szorítani, és akkor az apu azt mondja, hogy így könnyű, ne a nőkkel kezdjek, hanem vele. Néha vele is szoktam birkózni, de az nem olyan jó, ráadásul mindig le is győz, és erősen megszorít, meg rám is fekszik, hogy nem kapok levegőt. És ha bokszolunk, akkor először mindig én üthetem a karját, aztán ő üti az enyémet, de akkor mindig elmegy a kedvem, mert olyan nagyokat üt. Furcsa, hogy milyen gyerekesek tudnak lenni a felnőttek. Nem értik, hogy ez játék. Én csak az anyuval szeretek birkózni. Az iskolában is azt szeretem, ha a lányok kergetnek, lehetőleg egyszerre többen. A fiúkkal nem szeretek játszani, mert vadak. Beteg vagyok. Nem kell iskolába mennem, de anyu nem is visz a mamihoz. Otthon marad, kettesben, velem, és például társasozunk. Érzem, hogy estére újra forró mindenem a láztól, néha remegek is, és ráz a hideg, de betegnek lenni jó, ha éppen nem csavarnak rám hideg priznicet vagy nem tesznek hűtőfürdőbe. Ha beteg vagyok, anyu odaül mellém és dédelget. Ilyenkor figyelmes és gyengéd, kedvesen szól hozzám, nem parancsolgat, nem is kiabál, nem is kapkod és nem is siet, hanem úgy viselkedik, ahogy egy igazi anyának kell. Neki is jó szerintem, hogy itthon maradhat, látszik rajta, hogy megnyugszik, nem ideges. Mintha egy felnőttnek is kellene félnie, ha munkába megy, úgy, mint egy gyereknek az iskolában. Anyu az intézetben beteg gyerekekkel foglalkozik. Velük mindig kedves, láttam, amikor egyszer bevitt. Azért vitt be, hogy megszokjam, hogy ők is olyan emberek, mint mi. Még simogatta is őket, pedig betegek. Olyan furcsán néztek és beszéltek, és félelmetes volt az arcuk, nyálas a szájuk, és az anyu még az orrukat is kifújta. És nekem azt mondja, hogy a beteg gyerekekkel nagy szeretettel kell bánni, és figyeljek oda, ne éreztessem velük, hogy betegek, de én nem tehetek róla, hogy félek tőlük, ahogy odajönnek hozzám, és engem is meg akarnak simogatni, mint őt. Szerintem az egészséges gyerekekkel is nagy szeretettel kell bánni, és nemcsak akkor kell sokat lenni velük, amikor betegek. És amikor egészségesek, akkor se kell őket ugráltatni, hogy csináljanak rendet a szobájukban, rakják el a játékaikat, és feküdjenek le korán aludni. Az anyu az apuval együtt például állandóan csak nevelnek és feladatokat adnak, meg kötelességekre szoktatnak, mint például a tanuláson kívül a cipőpucolás és a szemétlevivés, és ellenőrzik, hogy végrehajtottam-e mindent, csak azután szeretnek, addig szigorúak. Azért az nem szép dolog szerintem, hogy ilyen munkákat végeztetnek velem. Olyan, mintha én is piszkos volnék. Még az ő cipőjüket is nekem kell kipucolni, merthogy állítólag ez a munkamegosztás, ők addig mást csinálnak, például pénzt keresnek, de szerintem csak azért van így, mert én vagyok a legkisebb, és nem tudok védekezni. Ezért szülnek gyereket, hogy legyen kit dolgoztatni? Ha meg nem végzek el valamit, akkor haragszanak, hangosan beszélnek velem, és tévémegvonás van. Az életben első a kötelesség, mondja apu, és mindenért meg kell szenvedni, mert csak annak van értéke, amiért megdolgozik az ember, ami csak úgy az ölébe hullik, annak nincs. Ezt én nem hiszem, mert én például cipőpucolás nélkül is szívesen nézek tévét, és nagyon is tudom értékelni, ha nem kell dolgoznom érte. És amikor megkérdezem, hogy ő miért veheti be a kést a szájába, ha nekem nem szabad, akkor apu azt mondja: Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Vagy azt mondja: Csak. Ami pedig szintén igazságtalanság. Azért jó, ha beteg vagyok és magas a lázam, mert akkor apu és anyu is kedveskednek, csak úgy. Apu is odaül az ágyam szélére, bár fél egy kicsit, hogy elkapja, és arról mesél, amikor ő volt kisfiú, és például bekötötték a torkát. De olyan komolyan és szomorúan mondja az egész gyerekkort, hogy később nem is emlékszem arra, amit mondott, mert csak a szomorúságára figyelek, megkérdezni meg nem akarom, amit elfelejtettem, mert akkor azt hiszi, hogy nem figyeltem eléggé. És már nem is akarok örülni, ha nekik ilyen rossz volt a gyerekkoruk, de egyedül maradni se szeretnék. Éjszakára, kivételesen, anyu mellé fekhetek, bár apu azt mondja, így megfertőzöm, mégsem küldenek ki a szobámba. Anyu akkor igazán anyu, amikor baj van, ezért én kimondottan szeretek beteg lenni.
2019.01.12 16:36
Frissítve: 2019.01.12 16:36

Babiczky Tibor versei

Dasein Egy rég bezárt vendéglő ablakán a felpöndörödött „Megnyitottunk!” felirat. Lángoló nulla az ég közepén. Delet üt az óra. Történelem A vetés idején csontokat fordított ki az ekevas a földből. Varjak verdesnek a lesoványodott patások körül. Mikor eljön az aratás ünnepe, a telihold koponyája lebeg majd a fekvő kalászok felett. Tüzek gyúlnak. De hiába minden. A betakarítást vakok végzik el. Forog a malom. A kihűlt kemencében, mint hamvasztáskor a szív, egy kenyér félgömbje fénylik.
2019.02.17 17:45
Frissítve: 2019.02.17 17:45

Katarzis nélkül - Borbély Szilárdra emlékezünk Mészáros Sándorral, a Kalligram Kiadó igazgatójával

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:30
Borbély Szilárd
Fotó: Szabad Föld/
2014. február 17-én, hétfőn este a Müpában a Literárium-est keretében hallhattuk-láthattuk őt utoljára – csütörtökön már a halálhírét olvashattuk az újságokban: 50 évesen önkezével vetett véget életének. Negyed évszázad alatt alkotott műveinek többsége azonban túléli őt.
Már a debreceni egyetemi éveik alatt is ismerték egymást, barátság szövődött önök között. Milyen embernek ismerte meg Borbély Szilárdot?  Tizenhét éves volt, mikor először találkoztunk, az általam tartott felvételi előkészítőre járt, 1982-ben. Közelebbi kapcsolatba, barátságba azonban csak később, már egyetemistaként kerültünk, ő első, én ötödéves voltam. Élénken emlékszem az egyik első beszélgetésünkre, ami különösképp jól jellemezte a Szilárddal való viszonyunkat: egy végtelen hosszúra nyúlt, 2-3 órás eszmecsere során már kezdtem magam zavarban érezni, mert szinte csak én beszéltem, ő alig pár szóval jelezte, hogy ott van. Mígnem aztán hirtelen magához ragadta a szót, és vagy 20 percig beszélt, amiből nemcsak az derült ki, mennyire figyelt korábban, de hihetetlen éleslátóan és -elméjűen szólt hozzá a témához. Péntekenként rendszeresen kijárt hozzánk, ám nagyon nehezen oldódott föl, egyetemista korában zártabb, depresszióra hajlamos személyiség volt, miközben, ahogy az szokás, a hazaindulása után oda-vissza kísérgettük egymást, s ekkor bőbeszédűen disputáltunk. Nagyon olvasott, széleskörűen tájékozott volt, aki igényelte a beszélgetéseket; megmutatta az írásait, véleményt cseréltünk. Kiválóan ismerte, de kritikusan viszonyult a magyar irodalmi hagyományokhoz, mindig előállt valami szubverzív fölvetéssel, ötlettel. Alakját aszketikus, áldozatsorsú emberré teszi az emlékezet, miközben pedig jó humorú, vidám ember is volt, akit sok minden érdekelt, a leghétköznapibb dolgok is. Milyen költőnek tartotta, miként jellemezné a líráját?  Már a kezdetektől költőként gondoltam rá, és jónak tartottam, a Hosszú nap el versét olvasva pedig rádöbbentem, hogy ez nagy költészet. Akkoriban megoszlott róla a kortársaim véleménye, sokan nem is igazán tartották költőnek őt. Amikor azonban az Alföld folyóiratban megjelent, Nádas Péter előszavával, aki a sajátján kívül olyanok méltatására is hivatkozhatott, akiknek megmutatta a verseket, mint Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Balassa Péter vagy Orbán Ottó, a fiatalabb nemzedék tartózkodása is olvadozni kezdett. Hogy aztán a későbbiekben, kötetről kötetre – Mint. minden. alkalom; Ami helyett – erősödjön iránta az érdeklődés és kortársai között az egyik legjelentősebb költővé váljon. Szerintem a 2003-as (2000-ben írt) Berlin & Hamlet kötetnél történt meg ez a fordulat. Olyan versnyelvi redukcióval élt, ami Pilinszky és Tandori után már-már lehetetlennek bizonyult. Egyben ott volt a versekben a hívő hitetlenség beszéde is, egy metafizika nélküli, de mégiscsak valamiféle istenkeresés. A szülei tragédiájának traumája mennyire változtatott ezen a versbeszéden?  E téren nem éreztem annyira a változást. Témáját tekintve persze, de ahogy ő is, én is nagyon fontosnak gondoltam, hogy mindig valami újjal kell előállni. Ő pedig eleve a nyelv addig még ismeretlen területeire merészkedett, fölforgatva a tradíciókat. A Halotti pompában például a barokk irodalom hagyományát. Egészen odáig a költészete személytelen volt, az „én” általánosabb formában jelent meg, mígnem az életrajzi történet behozásával erőteljesebbé vált. A barokk mellé hogyan jöttek a haszidizmus műfajai?  Egyfelől tudatosan akarta magának a zsidó identitást, vagy legalábbis a keresését. Másfelől mindig is volt benne vonzalom a hagyomány és a misztika iránt, a racionalitás kereteken belül – a kritikáiban is sokszor szánt ezekre külön figyelmet; Balassa Péter ezt „vallási szubtextus”-ként jellemezte. Fontos volt számára a vallás, de a görögkeleti változata, nem a katolikus. Feloldási lehetőséget jelentett a – Nincstelenekből vagy más önéletrajzi írásaiból ismerhető – gyerekkorból hozott traumákra, a depresszióra való hajlamra, a lét céltalanságának terhe okozta személyes szorongásra-aggódásra. Interjúiban nagy nyíltsággal beszélt a szülei meggyilkolásáról, ennek feldolgozása a műveiben nyomon követhető, ám a végkifejletet ismerve a saját életében a trauma feloldása nem sikerült.  A tragédiát követően Szilárd két hónapig mindennap kijött hozzánk, s mesélte, mi van az édesapjával, aki nem halt bele a rablótámadásba, de élet-halál között lebegett (még 6 évet élt, de már soha nem épült fel teljesen). Én akkor el sem tudtam képzelni, hogyan bírta ki. Míg magamat alapvetően derűsebb, optimistább személyiségnek tartom, ő pedig eleve depresszívebb, fizikailag is gyengébb volt, rejtély számomra, miként vészelte túl ezt a megpróbáltatást. Nekem nem sikerült volna, azt gondolom. Éveken át foglalkoztatta a felderítetlen bűntény, nem hagyta nyugodni az igazságérzetét, sokat nyomozott. Ellenben nem a művekbeli feldolgozását tekintette terápiának – a pszichologizálást a művészetben nem szerette –, hanem a munkába való belemeneküléssel próbálta magát, a gondolatait lekötni. Öt évvel a halála után mennyire élő a költészete, az emlékezete?  Egy barátom mondta, hogy József Attila verseit sem tudod anélkül olvasni, hogy ne lenne rajta a halálának pecsétje – ez igaz Szilárd költészetére is. Én legalábbis, újraolvasva a könyveit, a történtek függvényében sokkal profetikusabbnak, sötétebbnek, tragikusabbnak érzékelem a verseit. A szélesebb olvasói érdeklődés a Nincstelenek iránt tartósnak mutatkozik, a költészetének státusa a szakmában már életében sem volt kérdéses: az utóbbi 20 év egyik legnagyobb költőjeként tartják számon. Ugyanakkor, bár a Halotti pompa nagy és értő figyelmet kapott, költői nyelvét inkább zárványként, semmint folytathatóként értékelik sokan. Ahogy egyszerre építkezik a magyar hagyományokból – egyben búcsút is mondva szerepeknek, beszédformáknak – és legalább ennyire tudatosan az attól idegenből. Ahogy felépít egy artisztikus nyelvet és ennek a töredezettségét, szétporladását tapasztalja. Hogy miközben a brutális, nyers valóságot írja le, nem ad feloldást – a katarzis nélküli tragikum hangoltsága bármennyire is perspektíva a kortárs művészetben, versolvasóként nehéz ezt megemészteni.

Borbély Szilárd

József Attila-, Babérkoszorú- és Mészöly Miklós-díjas költő, író, drámaíró, szerkesztő, irodalomtörténész és -kritikus első (verses)kötete, az Adatok 1988-ban jelent meg, az utolsó pedig, a Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című regény 2013-ban. 2000 karácsonyán szülei rablógyilkosság áldozataivá váltak; a tragédia és az igazságszolgáltatás elmaradása mind az életében, mind írói pályáján törést, új korszakot eredményezett.

Borbély Szilárd: 2. A kőtáblára (A Testhez című kötetből)

 Velem nem történt semmi dráma. Az orvosnő kedves volt. Gyorsan kerültem át túlra, a gyermektelenség oldalára. Az állapottalanságba. Végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli nem történt, ezt mondogattam magamba. Majd hamar túlteszem magam rajta. Így ballagtam haza, ezt mondogatva. Csak a nagyszüleim, ők neveltek, csak meg ne tudja. Erős vagyok, legyűröm ezt is majd. Nincs probléma. De este már lázas voltam, mire szobatársaim megjöttek. A lázamat lenyomták. Húsz éves voltam akkor. Táncosnő. A párom is megjött hamar este. Túlerőltettem magam, maradjak ágyba, mondta a doktornő. A gyereket vállalta, de ő zenész volt, és éretlen még családra. Majd lapátol szenet, mondta. Ez jól esett. Naptárral védekeztünk. Lehetett, mert nekem pontosan jött. De mi voltunk szenvedélyesek, három óránál tovább egyikünk sem állta. Őrült nagy volt a dilemma. Napokig tépelődtem, óránként gondolva másra. A nemről a talánra. Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez, dönteni életre-halálra. A nem győzött, de nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos, felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos vagyok. De értse meg… Ő csak mutogatott a kőtáblára… Felnőtt nő vagyok már, van egy gyerekem, rengeteg barátnőm. Nincs nagyobb bűn, mint az élet kioltása. A magzat elvételét mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanakkor az anyaságot pedig semmire se tartja. Ki tud ma büszke lenni az anyaságra, ha körülnéz, és maga körül az arcokat vizsgálja? Vagy sajátját, a tükörbe pillantva? És mi történik, ha mégis az történik meg velünk? Halála?

Fény a magasból

címmel emlékeznek Borbély Szilárdra a Hadik Irodalmi Szalonban március 20-án 19 órától. Az esten a költő, Weber Kristóf által megzenésített verseit Bárdos Deák Ágnes és Darvasi Kristóf adja elő.

2019.02.17 15:30
Frissítve: 2019.02.17 15:50