Hosszú az út hazafelé Bellának, a kutyalánynak

Nem egyszer elsütöttem azt a poént: nálam egy kutyás film rögtön kilencven százalékról indul. Ezzel nyilván elárultam magamról, én is kutyás vagyok és az ebek iránt érzett szeretet, a tőlük kapott feltétel nélküli odaadás miatt egyfajta szűrőn keresztül szoktam nézni az olyan produkciókat, melyben van legalább egy blöki. Emiatt sokszor kiesek is a kritikus szerepéből és vakon rajongok akár egy-egy kevésbé sikerült, sőt, olykor valójában kutya rossz filmért. Szerencsére nem ez a helyzet W. Bruce Cameron azonos című regényéből készült Egy kutya hazatér esetében: igazi, tiszta szívű, jó szándékú és erős nevelési célzattal készített alkotás.

De mire föl ezek az epikus szavak? A történet középpontjában a Bella nevű pitbull-keverék szuka áll, akit Lucas a szemközti házrom alatt talál. Az ember és a kutya közötti lelki kapcsolat elképesztő erő kettejük között. Amikor kiderül, hogy Denverben nem lehetséges pitbullt otthon tartani, akkor Lucas eldönti: új helyre költözik. Addig is barátnője rokonaihoz viszik Bellát, aki azonban hazavágyik és visszaindul, hogy hazamenjen. Nem kevesebb, mint hatszáz kilométernyi út áll előtte, melyet, mi, nézők vele együtt teszünk meg számos érzelmes (nem hatásvadász) pillanatokkal teletűzdelve.

Nemhiába: a rendezői székben a veterán rendező, Charles Martin Smith ült, aki régóta vallja, gyerekekkel és állatokkal együtt szeret dolgozni és hát, minden bizonnyal metanyelveken szót is ért velük, lévén, hogy színészként is csaknem kilencven produkciót jegyez az életművében. A W. Bruce Cameron és felesége, a rendezőként is ismert Cathryn Michon által közösen jegyzett forgatókönyvet komolyan tudta venni és meg tudta valósítani – ez a másik Cameron-bestseller, A kutya négy élete esetében nem sikerült annyira Lasse Halström direktornak. Bár haragudni utóbbi produkcióra sem vagyok képes – igen, az a bizonyos kilencven százalékos szabály miatt.

Cameron regényeinek a lényege: a cselekményt a kutyák szemszögéből meséli el. Persze, nem úgy, ahogy Hollywoodban szokás, hogy az ebek beszélnek és digitálisan mozgatják a szájukat, a kommunikációjuk a sajátjuk, csak éppen a gondolataikat halljuk olvasóként és nézőként. Például, amikor arra tanítja Lucas, a gazdi az Egy kutya hazatér hősét, Bellát, a pitbull-keverék lányt, hogy „menjen haza”. akkor azt az állat hogyan éli meg mind emocionális, mind intellektuális módon. Ezeken persze lehet sokszor derülni, máskor meg erőteljesen meghatódni, mivel a kutya mindig jóindulatú és jóságot feltételez – első körben.

Egyszóval Charles Martin Smith rendező képes volt – furán hangzik, de vegyük komolyan – kutyaként gondolkodni. Ezt, pedig képes volt átadni, nekünk, nézőknek. Bár egy kritikának nem kell, hogy szerves része legyen: az általam látott vetítésen nem csak a plüssállatokkal érkező gyerekek pityeregtek a dramaturgiai csúcspontoknál. Ebben persze oroszlánszerepe volt a Bellát alakító Shelby-nek is, akit a filmesek több ezer kutyamenhelyt végig járva találtak meg. Hogy leírhassuk: a csodák nem csak a moziban szoktak megesni.