Nem hősök, nem mártírok - háromgyerekes családért fogtak össze

Publikálás dátuma
2019.01.13. 14:25

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Az ismert dakota mondás szerint a hídon akkor kell átmenni, amikor odaér az ember. Ifjabb Baranyi Albin Richárd és családja még nem értek oda. Náluk jártunkkor annak örültek, hogy az új házban tudnak karácsonyozni, lesz húsleves, töltött káposzta, rántott hús.
Egy hír nyomán indulunk el a Nógrád megyei Jobbágyiba. A szívmelengető karácsonyi mese egy ismeretlen jótevőről szólt, aki házat vett a fiatal, háromgyermekes cigány családnak, mert az ünnepek előtt húsz nappal porig égett a régi otthonuk. Sáros, gidres-gödrös földúton dagonyázunk – ez itt a falu vége, az utca szántóföldek barna szőnyegébe fut bele. Messziről látszik, hová tartunk: a masszív kockaház ablakait purhab hurkák keretezik, a lépcsőfeljáróhoz támasztva fóliába csomagolt fehér karnisok áznak a szemerkélő esőben. Odabent férfiak nyüzsögnek, lázas munka folyik. Az oldalsó nagyszobában nők és gyerekek tanyáznak bontatlan dobozok, illetve vadonatúj háztartási gépek társaságában. Itt találom a serdületlen kamaszlánynak látszó, huszonnégy éves, háromgyermekes családanyát, Szimonettát. Éjsötét haj, szabályos vonások, hatalmas szempár. Megtudom, hogy Szimonetta és Albin a modern kor gyermekei: nem a cigánytelepen, hanem egy közösségi oldalon botlottak egymásba. „Én tizenhat voltam, ő tizennyolc. Először cseteltünk, utána találkoztunk, egy hónap múlva hozzá költöztem Salgótarjánból, és két évvel később megszületett az első gyerekünk. Mirella most töltötte be a hatot, Istvánka két és fél éves, Anita nyolc hónapos. Amikor kigyulladt a ház, nem voltunk otthon. Átmentem a gyerekekkel apósomékhoz, ebéd után lepihentünk, meséltem a kicsiknek. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nagy kiabálás van kint, rohantak a szomszédok, hogy menjünk, mert ég a házunk. Mire negyedóra múlva odaértek a tűzoltók, lángokban állt az egész. Ami nem égett el, az szétázott az oltásnál, semmink nem maradt. Apósomék adtak nekünk helyet, de nem az övék a ház, ott nem maradhattunk egy hétnél tovább.”  

Angyal a mennyből

A kilátástalannak tűnő helyzetből egy ötlet rántotta ki őket. Reggelente mindig a Rádió 1-et hallgatják, e-mailt írtak hát „a Balázsnak”. Sebestyén Balázs és műsorvezető társai élő adásban szerveztek gyűjtést nekik. Két nap múlva megjelent náluk egy budapesti férfi, elmondta, hogy már tárgyalt egy eladó házról, még aznap meg is vette, másnap megkötötték a szerződést az ügyvédnél. „Olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le a mennyből. Nem vár cserébe semmit, nem akarja, hogy nyilvános legyen a neve, időnként telefonál, érdeklődik, hogyan haladunk. A gyűjtésből annyi pénz gyűlt össze ugyanis, hogy szinte azonnal nekiállhattunk a felújításnak” – meséli Szimonetta. Szebb lesz az új ház, mint a régi volt? – kérdezem. „Nem lesz szebb, gyönyörűen megcsináltuk azt is, és most kezdhetünk mindent elölről. De jó érzés, hogy annyian összefogtak értünk, rengeteg holmit kaptunk, bútort, ágyneműt, tűzhelyt, mosógépet, játékokat. Egy csomó minden meg is maradt, azokat majd továbbadjuk” – válaszolja. „A mai világban is akadnak rendes emberek. Nem gondoltuk, ki se derült volna, ha nem jön az a tűz” – szólal meg Dóra, Szimonetta édesanyja. Az asszony a pici Anitát dajkálja a franciaágyon, keze ügyében karos mankó hever. „Különben úgy festett a régi lakásuk, mint egy prospektus, mindenüket arra költötték, meg a gyerekekre. Akkor is segítettünk nekik, most is itt vagyunk az urammal, pedig balesetet szenvedtem, elütött egy targonca a munkahelyemen, háromszor műtötték azóta a lábamat.” Ahogy múlik az idő, egyre fokozódik a bábeli zűrzavar a házban. Mindenki egyszerre beszél, pontosabban kiabál, hogy túlharsogja a gépek sivítását. A telefonokból különféle zenék szólnak maximális hangerővel, az általános ricsajba néha belevijjog egy rendőrségi szirénához hasonló idegtépő hang, amit Istvánka csalogat elő játék közben az ajándék tabletből. Üvöltve beszélgetni nem túl kellemes, ennek ellenére megpróbálom kifaggatni Zsoltit. A tizenhat éves fiú Szimonettáék szomszédja volt a régi háznál, ő érkezett elsőként a tűzhöz, ő készítette a videót is a lángoló házról. Tőmondatokban beszél. Jobbágyiban nagyjából kétezren élnek. Van óvoda, iskola, orvosi rendelő. Az itteni emberek fele cigány, egy részük a telepen lakik, mások beköltöztek a faluba. Albinék tiszták, rendesek, nem isznak, nem verekszenek, dolgoznak, nincs velük gond. Ő sokat lóg náluk, segít a gyerekek körül. Ráér: kijárta a nyolc osztályt, nem tanul tovább, a környéken nem talál munkát.

Stílusos dizájn

Kimerészkedek a káoszba, ahol vagy tucatnyian sürgölődnek. Az már a szálló por, a nejlonleplek és a készülő burkolatok alól kikandikáló jajdezöld szigetelőlapok dacára is látszik, hogy meseszép lesz az új ház. Hófehér falak, matt fehér, csúszásbiztos járólapok, bordóra hangolt konyha amerikai módra, egybenyitva a tágas nappalival – ehhez falat is bontottak. Letisztult formák, semmi csicsa, minimalista stílus kevés terméskővel megspékelve – dizájnos luxuslakásokban látni ilyesmit. Kérdem is Szimonettát, kinek az ízlését dicséri mindez? Az övét, vágja rá habozás nélkül. Aztán hozzáteszi: a Pesten élő anyósa küldözgetett neki képeket, ezekből választott. A melósruhát viselő harmincasok közül egyetlen ember lóg ki. A nyolcvanéves Jakab Ferencet Papának becézik a többiek, igazi régi vágású szaki: vászonsapka, orrára tolt szemüveg. A konyhaasztalon halmozódó villanykapcsolókkal babrál, villanyszerelő a szakmája, valójában ezermester, de erről nincs papírja. „Nemcsak a baj hozott össze minket, máskor is együtt dolgozom a fiúkkal. A gyerekeim lehetnének, szeretek velük lenni. Nekem a karácsony semmit nem jelent, a feleségem meghalt, családom nincs, egyedül élek, nem vár haza senki. Jobb, ha elfoglalom magamat, otthon csak unatkoznék” – pillant rám szemüvege alól. Úgy látszik, többfelé tud egyszerre figyelni, mert a keze beszélgetés közben sem áll meg. Kedves, közlékeny öregúr. Amikor kisurranunk a teraszra fotós kollégámmal rágyújtani, velünk tart, s elmeséli, hogyan tette le a cigit negyven éve. Nikotinlével permetezte a szőlőt, látta, amint elszürkülnek, összepöndörödnek a levelek. Aznap szívta az utolsó szálat.

Jöttek maguktól

Órák óta téblábolunk itt, de nem nagyon jutottam előbbre. Ólomszürke az ég, még mindig szitál az eső, és mind jobban érzem, hogy útban vagyunk. Vészesen közeleg az ünnep, mindenkinek dolga lenne odahaza, de addig nem mennek el, amíg a házat – úgy-ahogy – lakhatóvá nem teszik. Ha kell, éjfélig robotolnak, és ehhez nem hiányzik két lábatlankodó idegen, akik csak hátráltatják a munkát. Nem csoda, hogy elhajtanak, valószínűleg én is ezt tenném hasonló helyzetben. Egyikük, aki négykézláb állva, fándlival és kőműveskanállal kezében a fürdőszoba aljzatát egyengeti, ki is oktat: „Nem azért jöttünk ide, hogy szerepeljünk! Bajban van egy háromgyerekes család, hát segítünk. Nem vagyunk hősök, nem vagyunk mártírok. Ennyi, nem kell ezt túlragozni.”
A huszonhét éves családapát, ifjabb Baranyi Albin Richárdot egész nap alig láttam. Akár a szélvész, futkosott ide-oda, ő volt az anyagbeszerző. „Akiket itt most lát, összeszokott brigád. Több éve dolgozunk az építőiparban, van köztünk festő, mázoló, gipszkartonos, burkoló, vizes – kezdi a bemutatkozást. – Tizennégyen vagyunk velem együtt, akad cigány is, magyar is, mind rokon szegről-végről. A Papa kivételével egykorúak vagyunk, családunk, kicsi gyerekeink vannak. Együtt dolgozunk, az egész napot együtt töltjük, összetartozunk. Mi nem csak vészhelyzetben vagyunk egy csapat. Hívni se kellett őket, jöttek maguktól, mindenki segít, amiben tud.” Pestre járnak, ott jobban megfizetik őket. Nincsenek állásban, feketén dolgoznak. Albin tisztában van azzal, hogy ezzel veszélyezteti a nyugdíját, de azt is tudja, hogy anyagilag így jár jól. Más indoka is van, azt mondja, rossz az egyik szeme, hatéves korában kiütötte egy gumipókkal, és műszemmel nem veszik fel az építőiparba. „Három nappal a tűz után, kedd reggel volt az élő adás a rádióban – meséli. – Tíz órára összegyűlt kétmillió forint, csütörtökre ez négymillióra emelkedett. Nem akartuk elhinni, azt hittük, álmodunk. Aztán jött a csodálatos idegen, aki megelőlegezett nekünk két és fél millió forintot, és azt ígérte, segít abban, hogy fölvehessük a csok-ot, amiből visszafizetjük neki a kölcsönt. A csok feltétele az, hogy hivatalos állásom legyen, de azt mondta, vannak rokkantmunkahelyek, ahol el tudok helyezkedni.” A történet így egy kicsit „színesebb” annál, mint ami a bulvárba belefér, de azért ez sem rossz. Persze sok múlik azon, hogy ifjabb Baranyi Albin Richárd keres-e majd annyit, hogy fizesse a törlesztőket. „Vállalok majd mellette más munkákat. Most nem töröm ezen a fejem, egyelőre azon sem vagyok túl, hogy elveszett a régi ház. Próbálunk örülni annak, hogy fedél van fölöttünk. Még nem tudom, mi lesz, majd meglátjuk. Soha nem volt még úgy, hogy valahogy ne lett volna.”
Szerző

Magyarország, az észvesztőhely

Publikálás dátuma
2019.01.13. 12:50

Bárcsak volnék fiatalabb, nem gondolkoznék egy percet sem a maradáson! – ezt a frusztrált mondatot a magyarok igen jelentős része kimondta már az elmúlt években. Vagy mondogatja, amikor csak teheti, Skype-on a gyereknek, unokának. A fiatalok ugyanis nemcsak mondják, hanem mennek is. És nagy részük nemcsak világot látni, szerencsét próbálni megy, hanem maga mögött hagy mindent, de legfőképpen is egy teljesen meghibbant, élhetetlen országot, ahol az emberek felének mindenről egy amerikai magyar öreg jut az eszébe. Miközben a pártjuk és a szócsőarzenáljuk különös emberkísérletbe fogott, éjt nappallá téve égbekiáltó baromságokat ismételget. És nincs senki, aki „odaát”, halkan megkérdezné: te, toszod, mi a bánatos kék égnek akarná Soros migránsokkal betelepíteni Magyarországot? És az ellenzék? Ezt nevezem agyelszívásnak! Ha Hidvéghi Balázs Fidesz-szóvivőt megnézhetnénk egymillió év múlva (én nem akarom), érdekes evolúciós mintázatát találnánk a mai gerinchúros emlősnek, elhalt beszédközponttal egy országnyi kerítés mögött, ami még Trump elnöknek is tetszene. A gond azzal van, hogy mindez nagyon drága mulatság. Felnevelni egy embert milliókban mérhető költség (tényleg, mibe kerülhet vajon?), egy MBA-diploma 2–4 millió forint, egy orvos taníttatási ráfordítása 15 millió forint körül lehet. Jó embert és jó szakembert faragni a fiatalok százezreiből, majd elüldözni őket (vegyük csak a direkt száműzött Soros-ügynököket, a liberális elhajlásúakat, a korrupciótól hányókat, a brazil-török-orosz szélsőségesen populista-nacionalista barátoktól irtózókat), aztán milliárdokat költeni a családok gyermekvállalási kedvének támogatására, az elmenők hazacsábítására: nos, ez olyan őrültség, ami még ennek a kótyomfitty alaptörvénynek is számos pontját meghágja, ahol és amikor éri. De mindig lesznek, akik a kellemes karibi cápaetetés vagy a himalájai serpaság helyett az itthon maradás egzotikus, de nem veszélytelen kalandját választják. Ők nem tanulnak semmiből. Szerencsére.
Szerző

Kína megoldotta az agyelszívás problémáját

Publikálás dátuma
2019.01.13. 12:45

Fotó: NICOLAS ASFOURI / AFP
Az agyelszívás Nyugat-Európának hatalmas nyereség, a kelet-európai régió számára viszont egyértelmű veszteség. A világon számos ország és régió küzd a jelenséggel, de egyedül Kína találta meg a megoldást, ami nem meglepő módon rengeteg pénzbe kerül.
Az agyelszívás (angolul: brain drain) kifejezés az ’50-es években, az Egyesült Államokba irányuló tömeges kivándorlás idején született. Főleg európaiak százezreit csábította a felfelé ívelő amerikai ipar, amivel komoly versenyelőnyre tett szert. Európa az utóbbi évtizedekre került olyan helyzetbe, hogy képes volt visszavágni. Ma már az USA mellett egyre inkább érvényesül Nyugat-­Európa elszívó hatása, a kiinduló országok pedig a kelet-európai országok. Ami Nyugat-Európának hatalmas nyereség, a kelet-európai régió számára viszont nettó veszteség. Az IMF (Nemzetközi Valutaalap) által nemrég készített tanulmány ráadásul arra a következtetésre jut, hogy a visszatelepülési ráta igen alacsony, egyes kelet-európai országok esetében mindössze 5 százalék körüli. Vagyis, aki egyszer kitelepült, az jó eséllyel kint is mard. Egy másik tanulmány azt állítja, hogy a kivándorlás által leginkább érintett régiós országok – a balti államok, Románia és Bulgária – éves GDP-növekedési üteme 0,6–0,9 százalékponttal lenne magasabb, ha nem lenne kivándorlás. A folyamat a kutatók szerint igen nehezen állítható meg, addig is a bérek emelkedését hozza Kelet-Európában, ami viszont hosszabb távon emelkedő inflációhoz vezethet. 

Előnyök, hátrányok

Arról, hogy az agyelszívás és a tehetségek vándorlása előnyt vagy hátrányt jelent a világgazdaság számára, sokan sokféleképpen gondolkodnak. A kutatók egy része állítja: a képzett munkavállalók nemzetközi mobilitása globális előnyökkel járhat, a többi között azért, mert a tudásáramlás általában javítja a fogadó ország munkavállalóinak különböző készségeit. Az egyes országok és térségek mellett különösen a kutatásban és fejlesztésben élen járó nagyvállalatok, vállalkozások, intézetek profitálnak a brain drainből, nem véletlen, hogy az Egyesült Államok és néhány nyugat-európai ország foglalkoztatja a legtöbb külföldön született Nobel-díjast. A kétirányú áramlás kulcsfontosságú lenne – állítja az IMF. Hogy a fejlődő országok tudnak-e profitálni az agyelszívásból, az attól függ, képesek-e (magasabb fizetéssel, vezető beosztás ígéretével stb.) visszacsábítani a magasan kvalifikált szakembereiket. Akik – nem mellékesen – értékes vezetői tapasztalatokat, vállalkozói készségeket és globális kapcsolatrendszert, sőt akár kockázati tőkét is hozhatnak.

Csábítás vízummal és zöld kártyával

Az 1990-es évek eleje óta több mint 1 millió magasan képzett szakember, főként informatikus (Indiából, Kínából, Oroszországból és néhány OECD-országból) költözött az USA-ba, elsősorban a H1B elnevezésű ideiglenes vízumprogram keretében. És mivel az amerikai cégek időben felismerték, hogy a képzett munkaerő toborzásának legfontosabb terepei az egyetemek és főiskolák, az ezredfordulóra a H1B vízum birtokosainak több mint 25 százaléka valamelyik amerikai egyetemen végzett. Ezután sok európai ország is kapcsolt. Franciaország és Németország is beindította a maga toborzóprogramját: elsősorban kelet-európai és ázsiai IT-szakembereket importálnak. A német parlament 2000-ben fogadta el azt a „zöld kártya” rendszert, amelynek segítségével első lépésben 20 ezer külföldi informatikus szakembert hoztak az országba, majd egy évvel később újabb 10 ezret. A dinamikusan fejlődő ázsiai gazdaságok is, mint például Szingapúr, igyekeznek az informatikai dolgozók hiányát a szomszédos Malajziából vagy akár Kínából pótolni. Az agyelszívás negatív hatásainak enyhítéséért meglehetősen sokat tehetnek a kormányok. Kutatóközpontok létrehozásával és finanszírozásával, az innovációs és a csúcstechnológiai fejlesztések feltételeinek megteremtésével tehetik vonzóvá országukat a magasan képzett munkavállalók számára. A feladat nem könnyű, és időbe telik; India például már az ’50-es évektől kezdve rengeteg pénzt és energiát fektetett saját K+F képességeinek fejlesztésébe. 

Feneketlen pénzeszsák

Az igazi csúcs azonban az, amit Kína csinál. Tavaly októberben még több mint 600 ezer kínai diák tanult tengerentúlon, több mint fele az USA-ban. 2012-ben a diplomát szerzetteknek még több mint 95 százaléka döntött úgy, hogy ott vállal munkát. A tavalyi év végére a trend megfordult: immár több mint 83 százalékuk visszatért Kínába. Mi kellett mindehhez? Peking első lépésben 100(!) egyetemet jelölt ki arra, hogy világszínvonalú intézményekké alakítsa át őket, amelyek nemcsak felsőoktatási képzést, hanem tudományos foglalkoztatási és kutatási lehetőségeket is kínálnak. Külföldön végzett szakembereiket pedig az ott kínált fizetések duplájával csábítják haza. Különös módon a kínai kormány egyik legfontosabb partnere ebben maga az Egyesült Államok elnöke. Donald Trump ellenséges retorikája egyre több kínai diákot ösztönöz arra, hogy inkább az anyaországban próbáljon szerencsét. Az elnök több beszédében is úgy fogalmazott: az országában tanuló kínai diákok többsége kém. És bár ezt konkrétumok nem támasztották alá, az ipari kémkedés soha nem állt távol a kínai kormánytól. „Az agyelszívás problémája ma már nem létezik” – mondta Csen Kopiang, a Csinghua Egyetem Szintetikus és Rendszerbiológiai Központjának vezetője a South Chinese Morning Post című angol nyelvű lapnak. – Az egyik fontos ok a fizetés. A másik Trump."
Szerző