Turbuly Lilla: Van egy fénykép

Van egy fénykép a nők pénztárcájában, ha mögöttük állsz a sorban, néha láthatod. A gondosan kisimított papírpénzek, aprótól dagadó zipzáras rekesz, hitelkártyák és pontgyűjtő füzetek, adóhivatalnak címzett feladóvevények, sárga csekkek, metrójegyek, karácsonyi lapra szánt bélyegek, nyaralásból maradt euró, az új cipő miatt betett leukoplast és az Ikea Family kártya mellett, az átlátszó műanyag borító alatt. Egy fénykép. Kicsit már halvány, körötte szöszmöszök. Fél fájdalomcsillapítóval vagy savlekötővel is osztozik a szűk helyen. Van, hogy másik kép kerül mellé, kettő is talán. Olykor egymásra csúsznak, az újabbak kitakarnak valamennyit a régiből. És van, hogy a műanyag borító alatt csak a szöszmösz és a fájdalomcsillapító marad. De ha jól figyelsz, látsz ott néhány szürke csíkot: egy arc rideg molekulák közé ivódott lenyomatát.
Szerző

Al Ghaoui Hesna: Igenis lehet bátran félni

Publikálás dátuma
2019.01.20. 09:00

Fotó: Németh András Péter
Az utóbbi években, amióta anyuka, Al Ghaoui Hesna háborús zónák helyett a hétköznapi, sokszor belső csatatéren kalandozik. Időközben szakértője lett a félelemnek, melynek természetét egy interjúkötetben (Félj bátran) és egy gyerekkönyvben (Holli, a hős) vizsgálja.
Mitől fél mostanában? – A legtöbb jelenlegi félelmem gyerekbetegségekkel kapcsolatos. Elég sokat betegeskedtünk az ünnepek alatt, ezt a fajta kiszolgáltatottságot nehezen viselem. Amikor tevőlegesen nem tud az ember mit csinálni, csak passzívan nyugtatgatni magát, hogy ne kezdjen rémségeket gondolni. Hihetetlen, hogy egy perc alatt mennyire el tudunk szaladni gondolatban. Ez velem gyerekkorom óta így van. Elég szorongó kislány voltam, élénk fantáziával megáldva. Mindig rengeteg forgatókönyv volt az agyamban arra vonatkozóan, hogy mi történhet. Brian David Johnson jövőkutató azt mondta egyszer nekem, hogy mivel a szorongás nem egyéb, mint a félelem megszorozva fantáziával, a legtöbb, amit tehetünk a pusztító szorongás ellen, hogy kigyomláljuk a fantáziát. – Félelmetesebb egy gyerekbetegség, mint háborúban lenni? – Amikor elkezdtem a félelem természetével foglalkozni, sokat vizsgáltam magamat a civil életemben, hogy vajon a mindennapokban is ugyan­olyan elszántsággal és bátorsággal tudok-e kiállni dolgokért, mint terepen. És miért van az, ha nem. Hogy miért félek jobban egy tűszúrástól, mint a fegyverropogástól. Nemrég a húgommal vettünk ételintolerancia-teszteket, és végigellenőriztük vele a családot. Már a gondolatától rosszul voltam, hogy a húgom bele fog döfni az ujjamba egy pici tűt. A kislánya röhögve engedte, én meg lesápadtam, és azt hiszem, azt is mondtam, hogy hagyjuk inkább az egészet. Ma már tudom, hogy az a különbség a háború és a tű között, hogy az előbbiben megengedtem magamnak, hogy féljek, és nem szégyelltem az érzést. Hiszen háborús terepen normális dolog félni. És pusztán azáltal, hogy a félelmem így nem kapott szégyenbélyeget, képes voltam olyan minőségeket előcsalogatni magamból, amiről addig nem is tudtam. Átléptem a határaimat. – A Holli, a hősben Mumus, a kis házi rém azt mondja, hogy a felnőttek sokszor azért szégyellik a félelem érzését, mert azt gondolják, hogy az egyenlő a gyávasággal, gyengeséggel… – Igen, ezt sokkal többet tapasztalni, mint azt, hogy az a bátor, aki fél, és mégis meg meri tenni, amitől tart. Sokak számára a sebezhetőség kimutatása is egyenlő a gyengeséggel. Többek között ezért írtam meg a könyveimet, ezen igyekszem változtatni. Szerintem, amikor elismerjük a sebezhetőségünket, az valójában nagyon bátor tett. Számtalanszor tapasztaltam, például a szülőszobán, cikinek tartják, hogy félek. Ilyenkor bizony bennem is beindulnak a társadalmi szinten kódolt reakciók, és egyfelől megpróbálom elleplezni az érzéseimet, másfelől pedig szégyellni kezdem magam. De aztán jó esetben ilyenkor fülön csípem ezt a folyamatot, és emlékeztetem magam arra, hogy akkor tudjuk a félelmet ­kiaknázni és egyfajta hajtóerőként használni, ha képesek vagyunk elfogadni az érzést, és nem szégyelljük magunkat miatta. – Azt is mondja, hogy a félelem alapvetően jó dolog, viszont tény, hogy aki fél, az könnyen manipulálható. Hogyan féljünk úgy bátran, hogy közben ne engedjük magunkat mani­pulálni? – Nagyon érdekes kérdés, amit én is feltettem egyszer Anthony R. Pra­takins befolyásolási szakértőnek (A rábeszélőgép szerzője), aki azt vizsgálja, milyen módon manipulálódnak az emberek, illetve, hogy melyek a leghatásosabb manipulálási eszközök. Azt mondta, hogy ha a propaganda jó, akkor nehéz leleplezni a manipulációt, hiszen pontosan azt mondják, amit hallani szeretnél, úgy, hogy közben azt tedd, amit ők akarnak. Ezzel együtt vannak azért apró jelek, amelyekre oda lehet figyelni: például mindig gyanús, ha indokolatlanul heves érzelmeink támadnak, függetlenül attól, hogy azok jók vagy rosszak. Ilyenkor érdemes megnyomni a vészgombot, és elgondolkodni rajta, indokolt-e a szélsőséges reakciónk. Mert a világban valóban nagyon sok szörnyűség történik, ami miatt érezhetünk hirtelen támadt dühöt vagy haragot, de sokszor nem ez történik, hanem csak egyszerűen rájátszanak az érzéseinkre. Ő mondta azt is, hogy a manipuláció elleni küzdelem legfontosabb eszköze a kritikus gondolkodás. Tehát akármilyen szilárd meggyőződése van valakinek egy témában, ha veszi a fáradtságot, hogy végig gondolja azt más nézőpontokból is, sokkal kevésbé lesz manipulálható. Az, hogy a félelemkeltés az egyik legerősebb manipulációs eszköz, nem új keletű dolog, évezredek óta használják. Ami miatt ez mostanában sokkal aggasztóbb, hogy a közösségi oldalaknak, a médiának és az internetnek hála, szuperszonikus sztrádára kerültek a félelmekre apelláló üzenetek, és a bőrünk alá is bejutnak, ha akarjuk, ha nem. – A gyerekek félelmét más fából faragták? Vagy csak más nyelven kell szólni hozzájuk? – Ha belegondolunk, nem félnek mástól a gyerekek sem, mint a felnőttek. A különbség talán annyi, hogy ők még könnyebben formálhatók. A Holli, a hős afféle kapaszkodó, ami arra buzdítja a gyerekeket, hogy ha kell, merjenek nemet mondani, merjenek fellépni a kirekesztés ellen, merjenek nem foglalkozni azzal, hogy mit gondolnak róluk, és ha szükséges, merjenek segítséget kérni. A bátorság ezen aspektusai szerintem felnőttként is a legnagyobb kihívások. Sokszor szélmalomharcnak tűnik, mert a mai iskolarendszerben annyi minden épül a félelemmel való manipulációra. Amikor például egy egész osztály előtt zajló, rosszul sikerült felelésnél megszégyenítik a gyereket, olyan félelmeket ültetnek el benne, amiből nagyon nehezem kapaszkodik ki, és akár felnőtt koráig elkísérheti. Szülőként azt gondolom, nem szabad elengedni és rálegyinteni, hogy áh, úgysem tudom kompenzálni az iskola káros hatásait. Először is olyan légkört kell teremteni otthon a gyerekkel, hogy egyáltalán el merje mondani a félelmeit. Ennek az az első lépése, hogy mi is el merjük mondani, mitől félünk. Látnia kell, hogy mi sem vagyunk sebezhetetlenek. Hogyan tanulja meg kezelni ezeket az érzéseket, ha a sajátunkat elrejtjük előle? – Ezért fél Mumus is? Hogy meglegyen a bizalmi kör? – Pontosan. Egy házi rémnek is vannak félelmei. Ki az, aki nem fél? A pszichopata vagy az érzelmi vakságban élő emberek. Aki nem fél, annak az alapvető szociális funkciói sem működnek. Például azt sem tudja, hol van a másik személyes szférája, ahová nem szabad belépni. A félelem mindig is értünk volt és van, ha megfelelően kezeljük, munícióvá válhat. És bizony féljen Mumus is, és a saját példáján keresztül tanítsa meg Hollinak, hogy igenis lehet bátran félni. – Azért az fontos, hogy mi uraljuk, nem? Sokaknak jól jön, ha észre sem vesszük, hogy félünk. – Szerintem, ha már a félelem ural, az a pánik. Úgy látom, akkor veszi át az irányítást, és teszünk ezáltal ösztönösen akár az értékrendünkkel ellentétes dolgot, amikor nem akarjuk tudatosítani vagy inkább tudomásul venni, hogy félünk. És szégyelljük és lenyomjuk a mélybe, és onnantól kezdve persze, hogy az ösztöneink fognak irányítani. Nem véletlen a testünk üss vagy fuss reakciója, ami ugye alapvetően a túlélésünket szolgálja, hiszen ha az életünk a tét, nincs időnk megvárni a tudatos, szofisztikált döntést. Ilyenkor az agyunk legősibb területe, a hüllőagy irányít. De a mai félelmeink többsége már nem arról szól, hogy életben maradunk-e vagy sem, mégis, ha elnyomjuk ezt az érést, ha nem veszünk róla tudomást, ugyanúgy a hüllőagyunk fog irányítani, és agresszivitást, pánikreakciót vált ki. Vagy menekülésre késztet. Nem lesz helye, hogy racionális választ adjunk ilyen helyzetben. Ezért nagyon fontos észrevenni és elfogadni, ha a félelem felüti a fejét bennünk. Ilyenkor érdemes nyomni egy Stop! gombot magunkban, és időt hagyni rá, hogy ne az ösztöneink irányítsanak. Sokszor a három lépés távolság már elég, hogy bekapcsoljon az agyunk racionálisabb, gondolkodó része.

Holli, a hős – mese arról, hogyan félj bátran

A mesekönyv a konfliktuszónákból adott tudósításairól és a Bábel című műsoráról híressé vált riporter első, saját rajzaival illusztrált gyerekkönyve. A vékonyka kötetben egyszerű gyakorlatok, egy bátorságnapló és egy könnyen megjegyezhető bátorságinduló segít erőt meríteni a gyerekeknek a nehéz helyzetekben, hogy bátran és magabiztosan nézhessenek szembe a kihívásokkal. Hogy bátran merjenek félni. „Jó barátom a félelem, hatalmas erőt ad nekem. Átgondolom, hogy mit tennék, hogyha bizony bátor lennék!”

Szerző
Frissítve: 2019.01.20. 10:47

Molnár T. Eszter: Útvonalterv

A férfi fehér Audit vezetett a Ringen a délutáni dugóban. A rádióban szájvizet reklámoztak, az előtte haladó autóban ülő nő a szemét festette. A férfi elfordult, az utcát nézte, közben szórakozottan masszírozta a vállát. Télen a város unalmas volt, akár a halál. A lányok otthon maradtak, csak a hasist áruló fér­fiak topogtak a metrómegállók közelében, a fagyos járdán. Miután elhagyta a Ringet, felszakadozott előtte a kocsisor. Sajgott a válla. Arra gondolt, talán túlerőltette az izmait az edzőteremben. Teréz 2879 méterre volt a férfitól délnyugati irányban. Észak felé tartott, azoknak a határozottságával, akik nem tudják, merre mennek, mégis mindig odaérnek valahová. A tenyerébe simuló telefon képernyőjén kék pötty követte minden mozdulatát. A pötty egy zöld foltban haladt, Teréz körül pedáns bukszusok és kopasz platánok sorakoztak. Felszállhatott volna a villamosra, ő mégis a hosszabb utat választotta, a kastélyparkon keresztül. Sokat sétált azokban a napokban. Munka után addig bolyongott az ismerősnek tűnő városban, amíg a cipő feltörte a lábát. Könnyebb volt így, mint otthon ülni a bérelt szobában. A férfi a Matznerpark mellett parkolt, onnan gyalog ment a Linzer Straßén, az örömház felé. Útközben felhívta a feleségét. Ügyfélhez megyek, lehet, hogy hosszúra nyúlik, mondta, ezt mondta mindig, ügyes szavakat potyogtatott maga körül az aszfaltra. Az asszony autóban ült, a dugóban, a Ringen, 4250 méterre tőle északkeleti irányban. A rádióban fogpasztát reklámoztak. A férfi kinyomta a hívást, és letörölt egy kéken csillogó nyálcseppet a telefonról. Karja súlyos volt, lépései elnehezültek, valami húzta vissza, az autó felé, mint egy megfeszülő gumipók. Még három fáradt lépést kellett megtennie, amíg lenyomhatta a Laufhaus aranyozott kilincsét. Teréz még nem ismerte a várost, 45 nappal ezelőtt érkezett két bőrönddel és egy bonsai fenyővel. A kastélypark a valóságban nagyobb volt, mint a kép­ernyőn. Még csak félúton járt, amikor a bukszusok alól az útra mászott a sötétség. A parkőr végigkarikázott a virágágyak között, és a turisták mint a rajtakapott tolvajok siettek a kapuk felé. Teréz tenyerében vibrálni kezdett a telefon, dorombolt, mint egy állat, amelyik azt akarja, hogy szeressék. Nem vette fel, ment tovább észak felé. Megfájdult a sarka, mire a főbejárathoz ért. Akkor kezdett ismét vibrálni a telefonja. A kabátzsebébe csúsztatta, hagyta, hogy végigbizseregjen rajta a rezgés. Mire átért a főúton, a telefon abbahagyta. 452 méterre északnyugati irányban a férfi egy bárszéken ült. Kólát rendelt, várta, hogy felszabaduljon a lány. Szőke volt és Alice-nak hívták, bár eredetileg Alina vagy Anja lehetett a neve. Egy éve került ide, még nem is tudott németül. A férfi szeretett beszélgetni közben, mostanában mégis Alice-t kérte a megszokott lányok helyett. Talán, mert egyszer hallotta, ahogy a vécén ülve telefonál. Felizgatták a meleg torokhangok, az idegen nyelv lágy körvonalai, és azóta újra és újra megkívánta ezt az érzést. Beszélj hozzám!, kérte a lányt, és az beszélt, szakadatlan, hol duruzsolva, hol fennhangon, máskor valami bús sztyeppei éneket kántált, miközben keményen lovagolt rajta, az ősei vágtázhattak így a mokány kis vadlovaikon. Szvinyi dolzsnij umerety*, mindig ezt kiáltotta, amikor a férfi elélvezett. A madám intett, hogy már nem kell sokat várnia. A férfi megigazította a nyakkendőjét. A kó­­la keserű volt, alig tudta lenyelni. Kevesen jártak az utcán, és Terézen kívül mindenki sietett valahová. A szembejövők elfordították az arcukat, nehogy összeérjen a tekintetünk. Ő nem tudta, hová tart, és hogy honnan jön, arra is csak a telefon lüktetése emlékeztette. Percekig rezgett, aztán abbahagyta, és szinte azonnal újrakezdte. Mintha egy idegen szív vert volna a kabátzsebében. A vasúti híd előtti dombon vaskos házak ontották magukból a fényt. Odakint egyre hidegebb lett, és amíg Teréz átkelt a híd alatt, besötétedett. Az első örömház a Linzer Straße sarkán állt, közvetlenül az ifjúsági központ mellett. A falakra festett női sziluettek leváltak a falról, és Teréz nyomába eredtek. A férfi kigombolta a nadrágját. A lány a táskájában kotorászott, lehajtott fejére sapkaként tapadt a festett platinaszőke bubifrizura. Mint egy bukósisak, gondolta a férfi. Még soha nem merte megérinteni a lány haját, pedig kíváncsi volt, hogy a tapintása is fémes-e. Levendulás tisztítószer szaga és áporodott dohányfüst ült a szobán. A férfi nehezen vette a levegőt. Meglazította a nyakkendőjét, kigombolta az inge nyakát, de ez sem segített. Végül – a lány még mindig kotorászott – kinyitotta az ablakot. A hideg levegő végigfutott a foltos padlószőnyegen. A lány felnézett. Megtalálta, amit keresett. Teréz a villamossínek mentén haladt, nyugati irányban. A Linzer Straßén sötétek voltak az ablakok, csak a karib-tengeri társasutak reklámja világított a Penny Market kirakatában. Két nagyszoknyás asszony lépett ki a fotocellás ajtón, fejükön rózsamintás fejkendő, kezükben tömött nejlonszatyor. A telefon egy ideje nem vibrált Teréz zsebében. Mintha a hívó fél nem remélte volna, hogy felveszi. Már csak pár utcára volt a bérelt szobától és a bonsai fenyőtől, de Teréz egyre lassabban járt. Sajgott a sarka, lábai elnehezültek, mintha valami húzta vissza, kelet felé. Teréz felett 13 méterrel a férfi mozdulatlanul feküdt. A lány haja nem lebbent, úgy simult a fejére, mint egy fémsisak, de a teste egy ideig még hintázott a férfin, járt a csípője föl-le, közben egy altatódalt énekelt. Aztán hirtelen megállt, közelebb hajolt a férfihoz, és belenézett az üres tekintetébe. Felpattant, mellére szorította a kezét. Umér­sij!** Umérsij!, sikoltotta. Hangja most magas volt és éles, mint a többi lányé. Mire a mentő befordult a vasúti híd alatt, Teréz már 752 méterre járt északnyugati irányban. A Matzner-park mellett egy szabálytalanul parkoló fehér Audi miatt le kellett lépnie a járdáról. Zsebében újra vibrálni kezdett a telefon. Nem vette fel, hagyta, hogy végigmelegítse a rezgés. Teréztől 262 kilométerre keleti irányban egy férfi a Körúton araszolt a délutáni dugóban. Százig számolt, mielőtt kinyomta a hívást. *свиньи должны умереть – a disznóknak meg kell halnia (A The Occult nevű moszkvai metálbanda számának címe és refrénje) **уме́рший – halott