Szavazhatott a közönség, ki a bűnös az öngyilkosság miatt

Publikálás dátuma
2019.01.20. 18:00

Fotó: Draskovics Ádám
A vesztesek érdeklik, mert az ő történeteikből lehet a legtöbbet tanulni. Tallér Edina számára a boldogság mindig gyanús, a jótékonykodás viszont alapvető dolog, nem jófejség kérdése. A negyvenkettedik széken ülő nő és a Csak tenyérnyi vér című színpadi művek minapi bemutatóinak apropóján kérdeztük az írót.
– A novemberben bemutatott Csak tenyérnyi vér című monodráma végén a nézők szavazhatnak – helyben papíron vagy e-mailen –, ítélkezhetnek, bűnös-e a zálogos felesége öngyilkosságában. Hogy áll a szavazás? – A közönség 80 százaléka a férfit tartja bűnösnek, 20 százalékuk a feleségül vett lányt ítéli el. Számunkra nagyon fontos ez a visszajelzés, mert ez azt jelenti, a nézők hazavittek magukkal valamit a színházból, nemcsak úgy eltelt két óra az életükből. És bármennyire is furcsa, még mi is, az előadás alkotói a mai napig beszélgetünk-vitatkozunk azon, valójában ki a bűnös. – Feloldható egyáltalán ez a dilemma? – Nem kell, hogy feloldódjon. A fontos, hogy egy mélységesen emberi probléma egyáltalán dilemmaként felmerüljön. Mindannyian tele vagyunk belénk nevelt, oltott, ívódott, megkövesedett véleményekkel, előítéletekkel, amik alapján, dilemmák nélkül, gyorsan ítéletet hozunk – ez az igazi bűn. – Honnan jött az ötlet, hogy Dosztojevszkij 1876-os „fantasztikus” elbeszélését, A szelíd asszonyt drámává írja? – Még évekkel ezelőtt a férjem (Gerner Csaba színész, rendező – a szerk.) kért meg rá, hogy írjak belőle monodrámát, mert a történet zálogos karaktere annyira távol áll tőle, hogy hihetetlenül izgalmas lenne számára a bőrébe bújni. Neki is láttam a munkának, de először egy sokkal jobban az eredeti szövegre támaszkodó színpadi adaptációban gondolkodtam. Aztán, ahogy a mű és a szituáció egyre több rétegét beszéltük át, egyre inkább elszakadtam – el mertem szabadulni – A szelíd asszonytól. – Látta a novellából készült, 1969-es Robert Brasson rendezte filmet Dominique Sanda főszereplésével? – Igen, és részben éppen a filmnek köszönhető, hogy eltértem az eredeti koncepciómtól. Egyfelől nem az eredetileg is súlyos Dosztojevszkij-művet szerettem volna még tovább terhelni, ahogy a film teszi, másfelől nem a lányt akartam a középpontba állítani, vagy párosukat a férjével, hanem magát a férfi karaktert. A férfit, akinek az az igazi tragédiája, hogy olyan értékrend szerint él, ami nem is a sajátja. Ő tényleg hisz abban, hogy a nő éltetni, a férfi élni született. Az a helyes magatartás, ha a feleségül vett nő a férfit szolgálja, hogy az ekként tudja építeni a jövőjüket. – Huszonöt éve társa az életben Gerner Csaba, aki a monodrámát játssza, de ő rendezte az Egy perccel tovább című darabját is, illetve mindketten a Másik Produkció művészi egyesület tagjai. Mennyire könnyű a munkakapcsolatuk? – Ha nem lennénk negyedszázada egy pár a magánéletben, a művészi munkája, értékítélete alapján akkor is örömmel adtam volna neki a darabomat, ha kéri. A közös munka számunkra nem volt tervezett, ahogy az életünk sem egy előre kigondolt út mentén valósul meg. Az első együttes produkciónk, egy zenés irodalmi est például nem a művészi önmegvalósítás szándékával jött létre, hanem a túlélés érdekében. Amióta a Másik Produkció működik, persze, tudatosan törekszünk a közös cél megvalósítására – akár zajosan vitázva is. – Hogy érinti önöket az új tao-szabályzás? – A mi társulatunkat közvetlenül sehogy, mert mi eddig is csupán a nézők támogatására számítottunk. A bevételeinket pedig mindig visszaforgatjuk a produkcióinkba. Ez nagy szabadságot ad nekünk. Azt persze látjuk, hogy a barátaink nem fogják tudni megvalósítani az általuk színpadra képzelt darabjaikat. – Önnek mindeddig sikerült: a Kaliforniai álom című szociobörleszkjének ősbemutatója egyenesen New Yorkban volt, aztán Kaliforniában is turnéztak vele. Milyen eredménnyel? – A New Yorkban élő Zsédely Tímea a saját költségén mutatta be a darabot és vitte át Los Angelesbe is a Pilvax Players társulat előadásában. A New York-i bemutató személyes élményei alapján azt mondhatom, az ott élő magyarok nemcsak vették, értették a poénokat, de messzemenőkig értékelték is. – Jól érzékelem, hogy a drámáinak egyik vezérfonala a boldogságkeresés, illetve ennek visszásságai? – A boldog emberek mindig gyanúsak, rögtön ki akarod nyitni a szekrényüket, van-e benne csontváz. Amikor a kislányom megkérdezi: „Mondd, anya, miért írsz ilyen nyomasztó történeteket?”, az a válaszom: „Mert engem a vesztesek érdekelnek, az ő történeteikből lehet tanulni”. Például A negyvenkettedik széken ülő nő című darab szereplője hiába terhelt gyerekkori defektusokkal, magányos végtelenül, mégis a felszínen akar maradni, boldog szeretne lenni. – Ebben a december közepén bemutatott darabban is erős az önáltatás, az önértékelésbeli hiátus és az önismeret hiányának a bemutatása. Ez a mindennapi tapasztalata is? – Azt látom, hogy az emberek mind egyéni, mind társadalmi szinten gyerekek akarnak maradni. Eltolják maguktól a felelősségvállalást, nem vesznek tudomást a problémákról, csak megmaradjon a komfortzónájuk, mindig valahonnan máshonnan, mástól várják a megoldást. Holott a megoldás, a változás mindig kizárólag belőlünk, egyénekből indulhat ki. Ezért van az, hogy amikor például az elesettebbekért felemeljük a hangunkat, bár értem és tisztelem az okokat, a csoportos felhördülésben nem tudok részt venni. Én abban hiszek, hogy nekem magamnak kell odaadnom a kabátomat annak, aki fázik. – Ezért is vesz részt évek óta jótékony célú akciókban? – Egyénileg, igen. Én így láttam, tanultam még a nagymamámtól, aki karácsonykor félretett ételt „a Jézuskának”, valójában a szomszéd gyerekeinek. A jótékonykodás, a gyengébbeken való segítés természetes és alapvető, nem jófejség.
Szerző
Frissítve: 2019.01.20. 18:20

Erdős Virág: CC50

Publikálás dátuma
2019.01.20. 15:00

Fotó: Fortepan
A Coca-Cola első magyarországi palackozásának 50. évfordulójára    Fél évszázad… Mi az? Semmi. Mégis jó volt benne lenni. Soknak tűnt, de pont elég lett, íme itt a titkos képlet: egy jól csengő márkanév, szívószál és ötven év. Nem volt éppen könnyű kezdet, amiből a végén ez lett, adott volt a régi brancs: Szódavíz és Sztár Narancs, Traubiszóda, Márka Meggy – sokak közül voltam: egy. Új színfolt egy szürke nyárban, Kőbányán, a Likőrgyárban töltekeztem végső soron többekkel a gyártósoron: táplált, mint az édesanyám főztje, a Szeszipari Vállalatok Trösztje. Benyakaltam, amit mertem, lázadtam, de inkább nyeltem nagyokat, míg ilyenformán elnyertem a végső formám: ütős, mint a gönci barack, a kétdecis kontúrpalack. Akadt persze rivális is… Kisebb? Rosszabb? Rondább? Is-is! Kudarcba fúlt minden attak, hiába is kóstolgattak… Régi nóta: konkurálnak, de asztalnál meghalnának. Volt azért egy durvább eset, mikor egy fan nekem esett – nem minthogyha intim viszonyt remélhetett volna, viszont – rögtön, mihelyst úgy adódott: kilopta a kupak-kódot. Mondjuk ebből nem lett rendszer, vigyáz rám pár influenszer, mindig akad, aki megvéd, télapók, sőt: jegesmedvék!, magyarok is, naná, hiszön: tudják, hogy thirst knows no season. Úgyhogy most már mindegy, mi van, megszoktam itt, Harasztiban, nem agyalok Boston, Rión, gondozom a portfólióm, teszek-veszek, pötyögök, egész nap csak lötyögök. Így telnek a napjaim, vannak príma appjaim, aceszulfám-adalékom, meg egy rakás buborékom, küldetésem, álmom, logóm, és: fenntartom minden jogom. Ezen felül mit remélek? Hogy még ötven évet élek, s kiürülök, mint egy pohár jeges-light-os-lime-os… habár –  Ki fog akkor verset írni róla? Always always always Coca-Cola 
Szerző
Frissítve: 2019.01.23. 14:28

Csejtei Orsolya: Ott a három pont

Publikálás dátuma
2019.01.20. 13:30

Minden hétre egy beszélgetés – akár ez is lehetne az alcíme a Jelenkornál megjelent vaskos kis kötetnek, mely egészen pontosan ötvenkettőt közöl a Nemes Nagy Ágnessel 1966 és 1990 között készült interjúkból.
A személyes, olykor nosztalgikusan mesélős, máskor markáns véleményekkel megtűzdelt időutazás során a költő néha óhatatlanul ismétli önmagát. Nemcsak, mert a különböző beszélgetőtársak kérdéseikkel gyakorta terelik ugyanarra a gondolatmezsgyére, hanem mert bizonyos életeseményei, élete egyes helyszínei nagyon erős jelenléttel bírnak a Nemes Nagy Ágnes-univerzumban. Nem is tudom, hányszor kezd úgy mondatot – van, hogy csak miheztartás végett, mellékesen, van, hogy jelentőségteljesen hangsúlyozva –, hogy „amikor 1944. március 19-én bejöttek a németek…”. Történetek, érzések és barátok, költőtársak között bolyongva idéződik fel a szubjektív múlt minden aktuális jelenperce, melyben épp oly' fontos szerepet kap a pusztateremi ribiszkebokor és a Krisztina-templom mögött álló gesztenyefa, mint a krénei Vénusz sárga márványtorzója (a fehér márvány nem szép, olyan, mintha gipsz lenne) vagy a Belgrád rakparti házuk előtti, megfagyott lovakból álló ad hoc barikád. Az első vers négyévesen – „A büszke tehén a réten állt, csak állt” –, melyről hiába mondták a szülei, hogy „édes fiam, ez nem vers, ebben nincs se rím, se ritmus”, ő tudta, hogy ezzel a rímtelen és ritmustalan sorral valami elkezdődött. Valami, amit aztán sosem hagyott abba. Nemes Nagy Ágnes saját bevallása szerint így lett költő. Ennyire egyszerűen és magától értetődően. A beszélgetésekből az apró titkoktól az élet és a költészet hatalmas összefüggéseiig sok minden kiderül, legalábbis az, ahogyan Nemes Nagy Ágnes látta a lényeget. A számára lényegest. Az apró Szent Kristóf-képtől, melyet Szántó Piroska festett neki, s amely évtizedeken át ott fityegett az autója szélvédőjén, a Múzeum-kertben elásott halottakon át az Újholdasokig és a verses szekreter játékig. „Az ember fog egy hosszúra vágott lapot, az aljára felírja a létrehozandó vers címét, költőjét és a versformát, a lap fölső részére felírja az ihletetten komponált első sort, majd behajtva továbbadja a szomszédjának. „Önérzetesen állíthatom, hogy a műfajt tökélyre fejlesztettük, Jékely, Kálnoky, Pilinszky, később Lator László, Lengyel Balázs és én.” Mit nem adnánk ma sokan egy ilyen versért, de sajnos egyetlenegy sem maradt belőlük. Az ’56-os házkutatások során elvitték az el nem dobott, csinosabban sikerült verses szekretereket, és a nyolcvanas években, amikor az interjú készült, melyben Nemes Nagy Ágnes ezekről a költeményekről mesélt, már ő maga is csak egy Babits-parafrázis első sorára emlékszik idézhetően: „Ó, mely hellén öröm! A téesz akla márvány.” – mezőgazdasági verseket tulajdonítottak szegénynek, ki tudja, miért. Sokszor, ám a közel 25 év alatt szinte mindig ugyanazt kiemelve mesél a költészetről is, melynek lényege szerinte leginkább azzal a szóval jelölhető, hogy szakralitás. „Nem vallási szakralitást értek ezen, bár nem véletlen, hogy evvel a vallásias szóval jelöljük ezt az érzelemcsodát, amely – szerintem – kivétel nélkül minden művészetnek sajátja. Az a puszta tény, hogy akár a legszimplább dolgot, ezt a hamutartót vagy egy szamárkórót beleépítünk az irodalomba, a költészetbe, azt is jelenti, hogy egy másik síkra emeljük, és ott már egy bizonyos többletjelentése, mondjuk, szakrális fénye van.” A cím, A gyufaskatulyától Prométheuszig gyönyörűen jelöli azt az ívet, melynek mentén a költő gyerekkora egyik kedvenc helyszínétől, a kert végében megbújó ribiszkebokortól egészen a demokráciáról való elmélkedésig jut. „Ha ránézek egy gyufaskatulyára, eljuthatok Prométheuszig vagy ahhoz: mióta nem láttam én már szabad tüzet. Bizonyos fajta távlat és intenzitás nélkül nincs költészet.” Utolsó, kötetbe szerkesztett gondolataiban a rendszerváltás zökkenőiről beszél: „Nem csoda (mármint, hogy vannak), hiszen most lábadozunk az önkényuralomból, és most keressük a formákat, az utakat és a lényegeket: a lelki megtisztulás és átfordulás lehetőségét a belső demokrácia felé is. Én csak abban bizakodom, hogy az átmenet lehetőleg minél rövidebb legyen, és végül valahogy sikerüljön létrehozni egy ép, működőképes demokráciát…” A mondat végén közel harminc éve ott a három pont. (Jelenkor Kiadó, 2019. 710 o.)
Szerző