Szavazhatott a közönség, ki a bűnös az öngyilkosság miatt

Publikálás dátuma
2019.01.20 18:00

Fotó: / Draskovics Ádám
A vesztesek érdeklik, mert az ő történeteikből lehet a legtöbbet tanulni. Tallér Edina számára a boldogság mindig gyanús, a jótékonykodás viszont alapvető dolog, nem jófejség kérdése. A negyvenkettedik széken ülő nő és a Csak tenyérnyi vér című színpadi művek minapi bemutatóinak apropóján kérdeztük az írót.
– A novemberben bemutatott Csak tenyérnyi vér című monodráma végén a nézők szavazhatnak – helyben papíron vagy e-mailen –, ítélkezhetnek, bűnös-e a zálogos felesége öngyilkosságában. Hogy áll a szavazás? – A közönség 80 százaléka a férfit tartja bűnösnek, 20 százalékuk a feleségül vett lányt ítéli el. Számunkra nagyon fontos ez a visszajelzés, mert ez azt jelenti, a nézők hazavittek magukkal valamit a színházból, nemcsak úgy eltelt két óra az életükből. És bármennyire is furcsa, még mi is, az előadás alkotói a mai napig beszélgetünk-vitatkozunk azon, valójában ki a bűnös. – Feloldható egyáltalán ez a dilemma? – Nem kell, hogy feloldódjon. A fontos, hogy egy mélységesen emberi probléma egyáltalán dilemmaként felmerüljön. Mindannyian tele vagyunk belénk nevelt, oltott, ívódott, megkövesedett véleményekkel, előítéletekkel, amik alapján, dilemmák nélkül, gyorsan ítéletet hozunk – ez az igazi bűn. – Honnan jött az ötlet, hogy Dosztojevszkij 1876-os „fantasztikus” elbeszélését, A szelíd asszonyt drámává írja? – Még évekkel ezelőtt a férjem (Gerner Csaba színész, rendező – a szerk.) kért meg rá, hogy írjak belőle monodrámát, mert a történet zálogos karaktere annyira távol áll tőle, hogy hihetetlenül izgalmas lenne számára a bőrébe bújni. Neki is láttam a munkának, de először egy sokkal jobban az eredeti szövegre támaszkodó színpadi adaptációban gondolkodtam. Aztán, ahogy a mű és a szituáció egyre több rétegét beszéltük át, egyre inkább elszakadtam – el mertem szabadulni – A szelíd asszonytól. – Látta a novellából készült, 1969-es Robert Brasson rendezte filmet Dominique Sanda főszereplésével? – Igen, és részben éppen a filmnek köszönhető, hogy eltértem az eredeti koncepciómtól. Egyfelől nem az eredetileg is súlyos Dosztojevszkij-művet szerettem volna még tovább terhelni, ahogy a film teszi, másfelől nem a lányt akartam a középpontba állítani, vagy párosukat a férjével, hanem magát a férfi karaktert. A férfit, akinek az az igazi tragédiája, hogy olyan értékrend szerint él, ami nem is a sajátja. Ő tényleg hisz abban, hogy a nő éltetni, a férfi élni született. Az a helyes magatartás, ha a feleségül vett nő a férfit szolgálja, hogy az ekként tudja építeni a jövőjüket. – Huszonöt éve társa az életben Gerner Csaba, aki a monodrámát játssza, de ő rendezte az Egy perccel tovább című darabját is, illetve mindketten a Másik Produkció művészi egyesület tagjai. Mennyire könnyű a munkakapcsolatuk? – Ha nem lennénk negyedszázada egy pár a magánéletben, a művészi munkája, értékítélete alapján akkor is örömmel adtam volna neki a darabomat, ha kéri. A közös munka számunkra nem volt tervezett, ahogy az életünk sem egy előre kigondolt út mentén valósul meg. Az első együttes produkciónk, egy zenés irodalmi est például nem a művészi önmegvalósítás szándékával jött létre, hanem a túlélés érdekében. Amióta a Másik Produkció működik, persze, tudatosan törekszünk a közös cél megvalósítására – akár zajosan vitázva is. – Hogy érinti önöket az új tao-szabályzás? – A mi társulatunkat közvetlenül sehogy, mert mi eddig is csupán a nézők támogatására számítottunk. A bevételeinket pedig mindig visszaforgatjuk a produkcióinkba. Ez nagy szabadságot ad nekünk. Azt persze látjuk, hogy a barátaink nem fogják tudni megvalósítani az általuk színpadra képzelt darabjaikat. – Önnek mindeddig sikerült: a Kaliforniai álom című szociobörleszkjének ősbemutatója egyenesen New Yorkban volt, aztán Kaliforniában is turnéztak vele. Milyen eredménnyel? – A New Yorkban élő Zsédely Tímea a saját költségén mutatta be a darabot és vitte át Los Angelesbe is a Pilvax Players társulat előadásában. A New York-i bemutató személyes élményei alapján azt mondhatom, az ott élő magyarok nemcsak vették, értették a poénokat, de messzemenőkig értékelték is. – Jól érzékelem, hogy a drámáinak egyik vezérfonala a boldogságkeresés, illetve ennek visszásságai? – A boldog emberek mindig gyanúsak, rögtön ki akarod nyitni a szekrényüket, van-e benne csontváz. Amikor a kislányom megkérdezi: „Mondd, anya, miért írsz ilyen nyomasztó történeteket?”, az a válaszom: „Mert engem a vesztesek érdekelnek, az ő történeteikből lehet tanulni”. Például A negyvenkettedik széken ülő nő című darab szereplője hiába terhelt gyerekkori defektusokkal, magányos végtelenül, mégis a felszínen akar maradni, boldog szeretne lenni. – Ebben a december közepén bemutatott darabban is erős az önáltatás, az önértékelésbeli hiátus és az önismeret hiányának a bemutatása. Ez a mindennapi tapasztalata is? – Azt látom, hogy az emberek mind egyéni, mind társadalmi szinten gyerekek akarnak maradni. Eltolják maguktól a felelősségvállalást, nem vesznek tudomást a problémákról, csak megmaradjon a komfortzónájuk, mindig valahonnan máshonnan, mástól várják a megoldást. Holott a megoldás, a változás mindig kizárólag belőlünk, egyénekből indulhat ki. Ezért van az, hogy amikor például az elesettebbekért felemeljük a hangunkat, bár értem és tisztelem az okokat, a csoportos felhördülésben nem tudok részt venni. Én abban hiszek, hogy nekem magamnak kell odaadnom a kabátomat annak, aki fázik. – Ezért is vesz részt évek óta jótékony célú akciókban? – Egyénileg, igen. Én így láttam, tanultam még a nagymamámtól, aki karácsonykor félretett ételt „a Jézuskának”, valójában a szomszéd gyerekeinek. A jótékonykodás, a gyengébbeken való segítés természetes és alapvető, nem jófejség.
2019.01.20 18:00
Frissítve: 2019.01.20 18:20

Babiczky Tibor versei

Dasein Egy rég bezárt vendéglő ablakán a felpöndörödött „Megnyitottunk!” felirat. Lángoló nulla az ég közepén. Delet üt az óra. Történelem A vetés idején csontokat fordított ki az ekevas a földből. Varjak verdesnek a lesoványodott patások körül. Mikor eljön az aratás ünnepe, a telihold koponyája lebeg majd a fekvő kalászok felett. Tüzek gyúlnak. De hiába minden. A betakarítást vakok végzik el. Forog a malom. A kihűlt kemencében, mint hamvasztáskor a szív, egy kenyér félgömbje fénylik.
2019.02.17 17:45
Frissítve: 2019.02.17 17:45

Katarzis nélkül - Borbély Szilárdra emlékezünk Mészáros Sándorral, a Kalligram Kiadó igazgatójával

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:30
Borbély Szilárd
Fotó: Szabad Föld/
2014. február 17-én, hétfőn este a Müpában a Literárium-est keretében hallhattuk-láthattuk őt utoljára – csütörtökön már a halálhírét olvashattuk az újságokban: 50 évesen önkezével vetett véget életének. Negyed évszázad alatt alkotott műveinek többsége azonban túléli őt.
Már a debreceni egyetemi éveik alatt is ismerték egymást, barátság szövődött önök között. Milyen embernek ismerte meg Borbély Szilárdot?  Tizenhét éves volt, mikor először találkoztunk, az általam tartott felvételi előkészítőre járt, 1982-ben. Közelebbi kapcsolatba, barátságba azonban csak később, már egyetemistaként kerültünk, ő első, én ötödéves voltam. Élénken emlékszem az egyik első beszélgetésünkre, ami különösképp jól jellemezte a Szilárddal való viszonyunkat: egy végtelen hosszúra nyúlt, 2-3 órás eszmecsere során már kezdtem magam zavarban érezni, mert szinte csak én beszéltem, ő alig pár szóval jelezte, hogy ott van. Mígnem aztán hirtelen magához ragadta a szót, és vagy 20 percig beszélt, amiből nemcsak az derült ki, mennyire figyelt korábban, de hihetetlen éleslátóan és -elméjűen szólt hozzá a témához. Péntekenként rendszeresen kijárt hozzánk, ám nagyon nehezen oldódott föl, egyetemista korában zártabb, depresszióra hajlamos személyiség volt, miközben, ahogy az szokás, a hazaindulása után oda-vissza kísérgettük egymást, s ekkor bőbeszédűen disputáltunk. Nagyon olvasott, széleskörűen tájékozott volt, aki igényelte a beszélgetéseket; megmutatta az írásait, véleményt cseréltünk. Kiválóan ismerte, de kritikusan viszonyult a magyar irodalmi hagyományokhoz, mindig előállt valami szubverzív fölvetéssel, ötlettel. Alakját aszketikus, áldozatsorsú emberré teszi az emlékezet, miközben pedig jó humorú, vidám ember is volt, akit sok minden érdekelt, a leghétköznapibb dolgok is. Milyen költőnek tartotta, miként jellemezné a líráját?  Már a kezdetektől költőként gondoltam rá, és jónak tartottam, a Hosszú nap el versét olvasva pedig rádöbbentem, hogy ez nagy költészet. Akkoriban megoszlott róla a kortársaim véleménye, sokan nem is igazán tartották költőnek őt. Amikor azonban az Alföld folyóiratban megjelent, Nádas Péter előszavával, aki a sajátján kívül olyanok méltatására is hivatkozhatott, akiknek megmutatta a verseket, mint Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Balassa Péter vagy Orbán Ottó, a fiatalabb nemzedék tartózkodása is olvadozni kezdett. Hogy aztán a későbbiekben, kötetről kötetre – Mint. minden. alkalom; Ami helyett – erősödjön iránta az érdeklődés és kortársai között az egyik legjelentősebb költővé váljon. Szerintem a 2003-as (2000-ben írt) Berlin & Hamlet kötetnél történt meg ez a fordulat. Olyan versnyelvi redukcióval élt, ami Pilinszky és Tandori után már-már lehetetlennek bizonyult. Egyben ott volt a versekben a hívő hitetlenség beszéde is, egy metafizika nélküli, de mégiscsak valamiféle istenkeresés. A szülei tragédiájának traumája mennyire változtatott ezen a versbeszéden?  E téren nem éreztem annyira a változást. Témáját tekintve persze, de ahogy ő is, én is nagyon fontosnak gondoltam, hogy mindig valami újjal kell előállni. Ő pedig eleve a nyelv addig még ismeretlen területeire merészkedett, fölforgatva a tradíciókat. A Halotti pompában például a barokk irodalom hagyományát. Egészen odáig a költészete személytelen volt, az „én” általánosabb formában jelent meg, mígnem az életrajzi történet behozásával erőteljesebbé vált. A barokk mellé hogyan jöttek a haszidizmus műfajai?  Egyfelől tudatosan akarta magának a zsidó identitást, vagy legalábbis a keresését. Másfelől mindig is volt benne vonzalom a hagyomány és a misztika iránt, a racionalitás kereteken belül – a kritikáiban is sokszor szánt ezekre külön figyelmet; Balassa Péter ezt „vallási szubtextus”-ként jellemezte. Fontos volt számára a vallás, de a görögkeleti változata, nem a katolikus. Feloldási lehetőséget jelentett a – Nincstelenekből vagy más önéletrajzi írásaiból ismerhető – gyerekkorból hozott traumákra, a depresszióra való hajlamra, a lét céltalanságának terhe okozta személyes szorongásra-aggódásra. Interjúiban nagy nyíltsággal beszélt a szülei meggyilkolásáról, ennek feldolgozása a műveiben nyomon követhető, ám a végkifejletet ismerve a saját életében a trauma feloldása nem sikerült.  A tragédiát követően Szilárd két hónapig mindennap kijött hozzánk, s mesélte, mi van az édesapjával, aki nem halt bele a rablótámadásba, de élet-halál között lebegett (még 6 évet élt, de már soha nem épült fel teljesen). Én akkor el sem tudtam képzelni, hogyan bírta ki. Míg magamat alapvetően derűsebb, optimistább személyiségnek tartom, ő pedig eleve depresszívebb, fizikailag is gyengébb volt, rejtély számomra, miként vészelte túl ezt a megpróbáltatást. Nekem nem sikerült volna, azt gondolom. Éveken át foglalkoztatta a felderítetlen bűntény, nem hagyta nyugodni az igazságérzetét, sokat nyomozott. Ellenben nem a művekbeli feldolgozását tekintette terápiának – a pszichologizálást a művészetben nem szerette –, hanem a munkába való belemeneküléssel próbálta magát, a gondolatait lekötni. Öt évvel a halála után mennyire élő a költészete, az emlékezete?  Egy barátom mondta, hogy József Attila verseit sem tudod anélkül olvasni, hogy ne lenne rajta a halálának pecsétje – ez igaz Szilárd költészetére is. Én legalábbis, újraolvasva a könyveit, a történtek függvényében sokkal profetikusabbnak, sötétebbnek, tragikusabbnak érzékelem a verseit. A szélesebb olvasói érdeklődés a Nincstelenek iránt tartósnak mutatkozik, a költészetének státusa a szakmában már életében sem volt kérdéses: az utóbbi 20 év egyik legnagyobb költőjeként tartják számon. Ugyanakkor, bár a Halotti pompa nagy és értő figyelmet kapott, költői nyelvét inkább zárványként, semmint folytathatóként értékelik sokan. Ahogy egyszerre építkezik a magyar hagyományokból – egyben búcsút is mondva szerepeknek, beszédformáknak – és legalább ennyire tudatosan az attól idegenből. Ahogy felépít egy artisztikus nyelvet és ennek a töredezettségét, szétporladását tapasztalja. Hogy miközben a brutális, nyers valóságot írja le, nem ad feloldást – a katarzis nélküli tragikum hangoltsága bármennyire is perspektíva a kortárs művészetben, versolvasóként nehéz ezt megemészteni.

Borbély Szilárd

József Attila-, Babérkoszorú- és Mészöly Miklós-díjas költő, író, drámaíró, szerkesztő, irodalomtörténész és -kritikus első (verses)kötete, az Adatok 1988-ban jelent meg, az utolsó pedig, a Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című regény 2013-ban. 2000 karácsonyán szülei rablógyilkosság áldozataivá váltak; a tragédia és az igazságszolgáltatás elmaradása mind az életében, mind írói pályáján törést, új korszakot eredményezett.

Borbély Szilárd: 2. A kőtáblára (A Testhez című kötetből)

 Velem nem történt semmi dráma. Az orvosnő kedves volt. Gyorsan kerültem át túlra, a gyermektelenség oldalára. Az állapottalanságba. Végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli nem történt, ezt mondogattam magamba. Majd hamar túlteszem magam rajta. Így ballagtam haza, ezt mondogatva. Csak a nagyszüleim, ők neveltek, csak meg ne tudja. Erős vagyok, legyűröm ezt is majd. Nincs probléma. De este már lázas voltam, mire szobatársaim megjöttek. A lázamat lenyomták. Húsz éves voltam akkor. Táncosnő. A párom is megjött hamar este. Túlerőltettem magam, maradjak ágyba, mondta a doktornő. A gyereket vállalta, de ő zenész volt, és éretlen még családra. Majd lapátol szenet, mondta. Ez jól esett. Naptárral védekeztünk. Lehetett, mert nekem pontosan jött. De mi voltunk szenvedélyesek, három óránál tovább egyikünk sem állta. Őrült nagy volt a dilemma. Napokig tépelődtem, óránként gondolva másra. A nemről a talánra. Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez, dönteni életre-halálra. A nem győzött, de nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos, felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos vagyok. De értse meg… Ő csak mutogatott a kőtáblára… Felnőtt nő vagyok már, van egy gyerekem, rengeteg barátnőm. Nincs nagyobb bűn, mint az élet kioltása. A magzat elvételét mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanakkor az anyaságot pedig semmire se tartja. Ki tud ma büszke lenni az anyaságra, ha körülnéz, és maga körül az arcokat vizsgálja? Vagy sajátját, a tükörbe pillantva? És mi történik, ha mégis az történik meg velünk? Halála?

Fény a magasból

címmel emlékeznek Borbély Szilárdra a Hadik Irodalmi Szalonban március 20-án 19 órától. Az esten a költő, Weber Kristóf által megzenésített verseit Bárdos Deák Ágnes és Darvasi Kristóf adja elő.

2019.02.17 15:30
Frissítve: 2019.02.17 15:50