Erdős Virág: CC50

Publikálás dátuma
2019.01.20. 15:00

Fotó: Fortepan
A Coca-Cola első magyarországi palackozásának 50. évfordulójára    Fél évszázad… Mi az? Semmi. Mégis jó volt benne lenni. Soknak tűnt, de pont elég lett, íme itt a titkos képlet: egy jól csengő márkanév, szívószál és ötven év. Nem volt éppen könnyű kezdet, amiből a végén ez lett, adott volt a régi brancs: Szódavíz és Sztár Narancs, Traubiszóda, Márka Meggy – sokak közül voltam: egy. Új színfolt egy szürke nyárban, Kőbányán, a Likőrgyárban töltekeztem végső soron többekkel a gyártósoron: táplált, mint az édesanyám főztje, a Szeszipari Vállalatok Trösztje. Benyakaltam, amit mertem, lázadtam, de inkább nyeltem nagyokat, míg ilyenformán elnyertem a végső formám: ütős, mint a gönci barack, a kétdecis kontúrpalack. Akadt persze rivális is… Kisebb? Rosszabb? Rondább? Is-is! Kudarcba fúlt minden attak, hiába is kóstolgattak… Régi nóta: konkurálnak, de asztalnál meghalnának. Volt azért egy durvább eset, mikor egy fan nekem esett – nem minthogyha intim viszonyt remélhetett volna, viszont – rögtön, mihelyst úgy adódott: kilopta a kupak-kódot. Mondjuk ebből nem lett rendszer, vigyáz rám pár influenszer, mindig akad, aki megvéd, télapók, sőt: jegesmedvék!, magyarok is, naná, hiszön: tudják, hogy thirst knows no season. Úgyhogy most már mindegy, mi van, megszoktam itt, Harasztiban, nem agyalok Boston, Rión, gondozom a portfólióm, teszek-veszek, pötyögök, egész nap csak lötyögök. Így telnek a napjaim, vannak príma appjaim, aceszulfám-adalékom, meg egy rakás buborékom, küldetésem, álmom, logóm, és: fenntartom minden jogom. Ezen felül mit remélek? Hogy még ötven évet élek, s kiürülök, mint egy pohár jeges-light-os-lime-os… habár –  Ki fog akkor verset írni róla? Always always always Coca-Cola 
Szerző
Frissítve: 2019.01.23. 14:28

Csejtei Orsolya: Ott a három pont

Publikálás dátuma
2019.01.20. 13:30

Minden hétre egy beszélgetés – akár ez is lehetne az alcíme a Jelenkornál megjelent vaskos kis kötetnek, mely egészen pontosan ötvenkettőt közöl a Nemes Nagy Ágnessel 1966 és 1990 között készült interjúkból.
A személyes, olykor nosztalgikusan mesélős, máskor markáns véleményekkel megtűzdelt időutazás során a költő néha óhatatlanul ismétli önmagát. Nemcsak, mert a különböző beszélgetőtársak kérdéseikkel gyakorta terelik ugyanarra a gondolatmezsgyére, hanem mert bizonyos életeseményei, élete egyes helyszínei nagyon erős jelenléttel bírnak a Nemes Nagy Ágnes-univerzumban. Nem is tudom, hányszor kezd úgy mondatot – van, hogy csak miheztartás végett, mellékesen, van, hogy jelentőségteljesen hangsúlyozva –, hogy „amikor 1944. március 19-én bejöttek a németek…”. Történetek, érzések és barátok, költőtársak között bolyongva idéződik fel a szubjektív múlt minden aktuális jelenperce, melyben épp oly' fontos szerepet kap a pusztateremi ribiszkebokor és a Krisztina-templom mögött álló gesztenyefa, mint a krénei Vénusz sárga márványtorzója (a fehér márvány nem szép, olyan, mintha gipsz lenne) vagy a Belgrád rakparti házuk előtti, megfagyott lovakból álló ad hoc barikád. Az első vers négyévesen – „A büszke tehén a réten állt, csak állt” –, melyről hiába mondták a szülei, hogy „édes fiam, ez nem vers, ebben nincs se rím, se ritmus”, ő tudta, hogy ezzel a rímtelen és ritmustalan sorral valami elkezdődött. Valami, amit aztán sosem hagyott abba. Nemes Nagy Ágnes saját bevallása szerint így lett költő. Ennyire egyszerűen és magától értetődően. A beszélgetésekből az apró titkoktól az élet és a költészet hatalmas összefüggéseiig sok minden kiderül, legalábbis az, ahogyan Nemes Nagy Ágnes látta a lényeget. A számára lényegest. Az apró Szent Kristóf-képtől, melyet Szántó Piroska festett neki, s amely évtizedeken át ott fityegett az autója szélvédőjén, a Múzeum-kertben elásott halottakon át az Újholdasokig és a verses szekreter játékig. „Az ember fog egy hosszúra vágott lapot, az aljára felírja a létrehozandó vers címét, költőjét és a versformát, a lap fölső részére felírja az ihletetten komponált első sort, majd behajtva továbbadja a szomszédjának. „Önérzetesen állíthatom, hogy a műfajt tökélyre fejlesztettük, Jékely, Kálnoky, Pilinszky, később Lator László, Lengyel Balázs és én.” Mit nem adnánk ma sokan egy ilyen versért, de sajnos egyetlenegy sem maradt belőlük. Az ’56-os házkutatások során elvitték az el nem dobott, csinosabban sikerült verses szekretereket, és a nyolcvanas években, amikor az interjú készült, melyben Nemes Nagy Ágnes ezekről a költeményekről mesélt, már ő maga is csak egy Babits-parafrázis első sorára emlékszik idézhetően: „Ó, mely hellén öröm! A téesz akla márvány.” – mezőgazdasági verseket tulajdonítottak szegénynek, ki tudja, miért. Sokszor, ám a közel 25 év alatt szinte mindig ugyanazt kiemelve mesél a költészetről is, melynek lényege szerinte leginkább azzal a szóval jelölhető, hogy szakralitás. „Nem vallási szakralitást értek ezen, bár nem véletlen, hogy evvel a vallásias szóval jelöljük ezt az érzelemcsodát, amely – szerintem – kivétel nélkül minden művészetnek sajátja. Az a puszta tény, hogy akár a legszimplább dolgot, ezt a hamutartót vagy egy szamárkórót beleépítünk az irodalomba, a költészetbe, azt is jelenti, hogy egy másik síkra emeljük, és ott már egy bizonyos többletjelentése, mondjuk, szakrális fénye van.” A cím, A gyufaskatulyától Prométheuszig gyönyörűen jelöli azt az ívet, melynek mentén a költő gyerekkora egyik kedvenc helyszínétől, a kert végében megbújó ribiszkebokortól egészen a demokráciáról való elmélkedésig jut. „Ha ránézek egy gyufaskatulyára, eljuthatok Prométheuszig vagy ahhoz: mióta nem láttam én már szabad tüzet. Bizonyos fajta távlat és intenzitás nélkül nincs költészet.” Utolsó, kötetbe szerkesztett gondolataiban a rendszerváltás zökkenőiről beszél: „Nem csoda (mármint, hogy vannak), hiszen most lábadozunk az önkényuralomból, és most keressük a formákat, az utakat és a lényegeket: a lelki megtisztulás és átfordulás lehetőségét a belső demokrácia felé is. Én csak abban bizakodom, hogy az átmenet lehetőleg minél rövidebb legyen, és végül valahogy sikerüljön létrehozni egy ép, működőképes demokráciát…” A mondat végén közel harminc éve ott a három pont. (Jelenkor Kiadó, 2019. 710 o.)
Szerző

Turbuly Lilla: Van egy fénykép

Van egy fénykép a nők pénztárcájában, ha mögöttük állsz a sorban, néha láthatod. A gondosan kisimított papírpénzek, aprótól dagadó zipzáras rekesz, hitelkártyák és pontgyűjtő füzetek, adóhivatalnak címzett feladóvevények, sárga csekkek, metrójegyek, karácsonyi lapra szánt bélyegek, nyaralásból maradt euró, az új cipő miatt betett leukoplast és az Ikea Family kártya mellett, az átlátszó műanyag borító alatt. Egy fénykép. Kicsit már halvány, körötte szöszmöszök. Fél fájdalomcsillapítóval vagy savlekötővel is osztozik a szűk helyen. Van, hogy másik kép kerül mellé, kettő is talán. Olykor egymásra csúsznak, az újabbak kitakarnak valamennyit a régiből. És van, hogy a műanyag borító alatt csak a szöszmösz és a fájdalomcsillapító marad. De ha jól figyelsz, látsz ott néhány szürke csíkot: egy arc rideg molekulák közé ivódott lenyomatát.
Szerző