Csejtei Orsolya: Ott a három pont

Publikálás dátuma
2019.01.20. 13:30

Minden hétre egy beszélgetés – akár ez is lehetne az alcíme a Jelenkornál megjelent vaskos kis kötetnek, mely egészen pontosan ötvenkettőt közöl a Nemes Nagy Ágnessel 1966 és 1990 között készült interjúkból.
A személyes, olykor nosztalgikusan mesélős, máskor markáns véleményekkel megtűzdelt időutazás során a költő néha óhatatlanul ismétli önmagát. Nemcsak, mert a különböző beszélgetőtársak kérdéseikkel gyakorta terelik ugyanarra a gondolatmezsgyére, hanem mert bizonyos életeseményei, élete egyes helyszínei nagyon erős jelenléttel bírnak a Nemes Nagy Ágnes-univerzumban. Nem is tudom, hányszor kezd úgy mondatot – van, hogy csak miheztartás végett, mellékesen, van, hogy jelentőségteljesen hangsúlyozva –, hogy „amikor 1944. március 19-én bejöttek a németek…”. Történetek, érzések és barátok, költőtársak között bolyongva idéződik fel a szubjektív múlt minden aktuális jelenperce, melyben épp oly' fontos szerepet kap a pusztateremi ribiszkebokor és a Krisztina-templom mögött álló gesztenyefa, mint a krénei Vénusz sárga márványtorzója (a fehér márvány nem szép, olyan, mintha gipsz lenne) vagy a Belgrád rakparti házuk előtti, megfagyott lovakból álló ad hoc barikád. Az első vers négyévesen – „A büszke tehén a réten állt, csak állt” –, melyről hiába mondták a szülei, hogy „édes fiam, ez nem vers, ebben nincs se rím, se ritmus”, ő tudta, hogy ezzel a rímtelen és ritmustalan sorral valami elkezdődött. Valami, amit aztán sosem hagyott abba. Nemes Nagy Ágnes saját bevallása szerint így lett költő. Ennyire egyszerűen és magától értetődően. A beszélgetésekből az apró titkoktól az élet és a költészet hatalmas összefüggéseiig sok minden kiderül, legalábbis az, ahogyan Nemes Nagy Ágnes látta a lényeget. A számára lényegest. Az apró Szent Kristóf-képtől, melyet Szántó Piroska festett neki, s amely évtizedeken át ott fityegett az autója szélvédőjén, a Múzeum-kertben elásott halottakon át az Újholdasokig és a verses szekreter játékig. „Az ember fog egy hosszúra vágott lapot, az aljára felírja a létrehozandó vers címét, költőjét és a versformát, a lap fölső részére felírja az ihletetten komponált első sort, majd behajtva továbbadja a szomszédjának. „Önérzetesen állíthatom, hogy a műfajt tökélyre fejlesztettük, Jékely, Kálnoky, Pilinszky, később Lator László, Lengyel Balázs és én.” Mit nem adnánk ma sokan egy ilyen versért, de sajnos egyetlenegy sem maradt belőlük. Az ’56-os házkutatások során elvitték az el nem dobott, csinosabban sikerült verses szekretereket, és a nyolcvanas években, amikor az interjú készült, melyben Nemes Nagy Ágnes ezekről a költeményekről mesélt, már ő maga is csak egy Babits-parafrázis első sorára emlékszik idézhetően: „Ó, mely hellén öröm! A téesz akla márvány.” – mezőgazdasági verseket tulajdonítottak szegénynek, ki tudja, miért. Sokszor, ám a közel 25 év alatt szinte mindig ugyanazt kiemelve mesél a költészetről is, melynek lényege szerinte leginkább azzal a szóval jelölhető, hogy szakralitás. „Nem vallási szakralitást értek ezen, bár nem véletlen, hogy evvel a vallásias szóval jelöljük ezt az érzelemcsodát, amely – szerintem – kivétel nélkül minden művészetnek sajátja. Az a puszta tény, hogy akár a legszimplább dolgot, ezt a hamutartót vagy egy szamárkórót beleépítünk az irodalomba, a költészetbe, azt is jelenti, hogy egy másik síkra emeljük, és ott már egy bizonyos többletjelentése, mondjuk, szakrális fénye van.” A cím, A gyufaskatulyától Prométheuszig gyönyörűen jelöli azt az ívet, melynek mentén a költő gyerekkora egyik kedvenc helyszínétől, a kert végében megbújó ribiszkebokortól egészen a demokráciáról való elmélkedésig jut. „Ha ránézek egy gyufaskatulyára, eljuthatok Prométheuszig vagy ahhoz: mióta nem láttam én már szabad tüzet. Bizonyos fajta távlat és intenzitás nélkül nincs költészet.” Utolsó, kötetbe szerkesztett gondolataiban a rendszerváltás zökkenőiről beszél: „Nem csoda (mármint, hogy vannak), hiszen most lábadozunk az önkényuralomból, és most keressük a formákat, az utakat és a lényegeket: a lelki megtisztulás és átfordulás lehetőségét a belső demokrácia felé is. Én csak abban bizakodom, hogy az átmenet lehetőleg minél rövidebb legyen, és végül valahogy sikerüljön létrehozni egy ép, működőképes demokráciát…” A mondat végén közel harminc éve ott a három pont. (Jelenkor Kiadó, 2019. 710 o.)
Szerző

Turbuly Lilla: Van egy fénykép

Van egy fénykép a nők pénztárcájában, ha mögöttük állsz a sorban, néha láthatod. A gondosan kisimított papírpénzek, aprótól dagadó zipzáras rekesz, hitelkártyák és pontgyűjtő füzetek, adóhivatalnak címzett feladóvevények, sárga csekkek, metrójegyek, karácsonyi lapra szánt bélyegek, nyaralásból maradt euró, az új cipő miatt betett leukoplast és az Ikea Family kártya mellett, az átlátszó műanyag borító alatt. Egy fénykép. Kicsit már halvány, körötte szöszmöszök. Fél fájdalomcsillapítóval vagy savlekötővel is osztozik a szűk helyen. Van, hogy másik kép kerül mellé, kettő is talán. Olykor egymásra csúsznak, az újabbak kitakarnak valamennyit a régiből. És van, hogy a műanyag borító alatt csak a szöszmösz és a fájdalomcsillapító marad. De ha jól figyelsz, látsz ott néhány szürke csíkot: egy arc rideg molekulák közé ivódott lenyomatát.
Szerző

Al Ghaoui Hesna: Igenis lehet bátran félni

Publikálás dátuma
2019.01.20. 09:00

Fotó: Németh András Péter
Az utóbbi években, amióta anyuka, Al Ghaoui Hesna háborús zónák helyett a hétköznapi, sokszor belső csatatéren kalandozik. Időközben szakértője lett a félelemnek, melynek természetét egy interjúkötetben (Félj bátran) és egy gyerekkönyvben (Holli, a hős) vizsgálja.
Mitől fél mostanában? – A legtöbb jelenlegi félelmem gyerekbetegségekkel kapcsolatos. Elég sokat betegeskedtünk az ünnepek alatt, ezt a fajta kiszolgáltatottságot nehezen viselem. Amikor tevőlegesen nem tud az ember mit csinálni, csak passzívan nyugtatgatni magát, hogy ne kezdjen rémségeket gondolni. Hihetetlen, hogy egy perc alatt mennyire el tudunk szaladni gondolatban. Ez velem gyerekkorom óta így van. Elég szorongó kislány voltam, élénk fantáziával megáldva. Mindig rengeteg forgatókönyv volt az agyamban arra vonatkozóan, hogy mi történhet. Brian David Johnson jövőkutató azt mondta egyszer nekem, hogy mivel a szorongás nem egyéb, mint a félelem megszorozva fantáziával, a legtöbb, amit tehetünk a pusztító szorongás ellen, hogy kigyomláljuk a fantáziát. – Félelmetesebb egy gyerekbetegség, mint háborúban lenni? – Amikor elkezdtem a félelem természetével foglalkozni, sokat vizsgáltam magamat a civil életemben, hogy vajon a mindennapokban is ugyan­olyan elszántsággal és bátorsággal tudok-e kiállni dolgokért, mint terepen. És miért van az, ha nem. Hogy miért félek jobban egy tűszúrástól, mint a fegyverropogástól. Nemrég a húgommal vettünk ételintolerancia-teszteket, és végigellenőriztük vele a családot. Már a gondolatától rosszul voltam, hogy a húgom bele fog döfni az ujjamba egy pici tűt. A kislánya röhögve engedte, én meg lesápadtam, és azt hiszem, azt is mondtam, hogy hagyjuk inkább az egészet. Ma már tudom, hogy az a különbség a háború és a tű között, hogy az előbbiben megengedtem magamnak, hogy féljek, és nem szégyelltem az érzést. Hiszen háborús terepen normális dolog félni. És pusztán azáltal, hogy a félelmem így nem kapott szégyenbélyeget, képes voltam olyan minőségeket előcsalogatni magamból, amiről addig nem is tudtam. Átléptem a határaimat. – A Holli, a hősben Mumus, a kis házi rém azt mondja, hogy a felnőttek sokszor azért szégyellik a félelem érzését, mert azt gondolják, hogy az egyenlő a gyávasággal, gyengeséggel… – Igen, ezt sokkal többet tapasztalni, mint azt, hogy az a bátor, aki fél, és mégis meg meri tenni, amitől tart. Sokak számára a sebezhetőség kimutatása is egyenlő a gyengeséggel. Többek között ezért írtam meg a könyveimet, ezen igyekszem változtatni. Szerintem, amikor elismerjük a sebezhetőségünket, az valójában nagyon bátor tett. Számtalanszor tapasztaltam, például a szülőszobán, cikinek tartják, hogy félek. Ilyenkor bizony bennem is beindulnak a társadalmi szinten kódolt reakciók, és egyfelől megpróbálom elleplezni az érzéseimet, másfelől pedig szégyellni kezdem magam. De aztán jó esetben ilyenkor fülön csípem ezt a folyamatot, és emlékeztetem magam arra, hogy akkor tudjuk a félelmet ­kiaknázni és egyfajta hajtóerőként használni, ha képesek vagyunk elfogadni az érzést, és nem szégyelljük magunkat miatta. – Azt is mondja, hogy a félelem alapvetően jó dolog, viszont tény, hogy aki fél, az könnyen manipulálható. Hogyan féljünk úgy bátran, hogy közben ne engedjük magunkat mani­pulálni? – Nagyon érdekes kérdés, amit én is feltettem egyszer Anthony R. Pra­takins befolyásolási szakértőnek (A rábeszélőgép szerzője), aki azt vizsgálja, milyen módon manipulálódnak az emberek, illetve, hogy melyek a leghatásosabb manipulálási eszközök. Azt mondta, hogy ha a propaganda jó, akkor nehéz leleplezni a manipulációt, hiszen pontosan azt mondják, amit hallani szeretnél, úgy, hogy közben azt tedd, amit ők akarnak. Ezzel együtt vannak azért apró jelek, amelyekre oda lehet figyelni: például mindig gyanús, ha indokolatlanul heves érzelmeink támadnak, függetlenül attól, hogy azok jók vagy rosszak. Ilyenkor érdemes megnyomni a vészgombot, és elgondolkodni rajta, indokolt-e a szélsőséges reakciónk. Mert a világban valóban nagyon sok szörnyűség történik, ami miatt érezhetünk hirtelen támadt dühöt vagy haragot, de sokszor nem ez történik, hanem csak egyszerűen rájátszanak az érzéseinkre. Ő mondta azt is, hogy a manipuláció elleni küzdelem legfontosabb eszköze a kritikus gondolkodás. Tehát akármilyen szilárd meggyőződése van valakinek egy témában, ha veszi a fáradtságot, hogy végig gondolja azt más nézőpontokból is, sokkal kevésbé lesz manipulálható. Az, hogy a félelemkeltés az egyik legerősebb manipulációs eszköz, nem új keletű dolog, évezredek óta használják. Ami miatt ez mostanában sokkal aggasztóbb, hogy a közösségi oldalaknak, a médiának és az internetnek hála, szuperszonikus sztrádára kerültek a félelmekre apelláló üzenetek, és a bőrünk alá is bejutnak, ha akarjuk, ha nem. – A gyerekek félelmét más fából faragták? Vagy csak más nyelven kell szólni hozzájuk? – Ha belegondolunk, nem félnek mástól a gyerekek sem, mint a felnőttek. A különbség talán annyi, hogy ők még könnyebben formálhatók. A Holli, a hős afféle kapaszkodó, ami arra buzdítja a gyerekeket, hogy ha kell, merjenek nemet mondani, merjenek fellépni a kirekesztés ellen, merjenek nem foglalkozni azzal, hogy mit gondolnak róluk, és ha szükséges, merjenek segítséget kérni. A bátorság ezen aspektusai szerintem felnőttként is a legnagyobb kihívások. Sokszor szélmalomharcnak tűnik, mert a mai iskolarendszerben annyi minden épül a félelemmel való manipulációra. Amikor például egy egész osztály előtt zajló, rosszul sikerült felelésnél megszégyenítik a gyereket, olyan félelmeket ültetnek el benne, amiből nagyon nehezem kapaszkodik ki, és akár felnőtt koráig elkísérheti. Szülőként azt gondolom, nem szabad elengedni és rálegyinteni, hogy áh, úgysem tudom kompenzálni az iskola káros hatásait. Először is olyan légkört kell teremteni otthon a gyerekkel, hogy egyáltalán el merje mondani a félelmeit. Ennek az az első lépése, hogy mi is el merjük mondani, mitől félünk. Látnia kell, hogy mi sem vagyunk sebezhetetlenek. Hogyan tanulja meg kezelni ezeket az érzéseket, ha a sajátunkat elrejtjük előle? – Ezért fél Mumus is? Hogy meglegyen a bizalmi kör? – Pontosan. Egy házi rémnek is vannak félelmei. Ki az, aki nem fél? A pszichopata vagy az érzelmi vakságban élő emberek. Aki nem fél, annak az alapvető szociális funkciói sem működnek. Például azt sem tudja, hol van a másik személyes szférája, ahová nem szabad belépni. A félelem mindig is értünk volt és van, ha megfelelően kezeljük, munícióvá válhat. És bizony féljen Mumus is, és a saját példáján keresztül tanítsa meg Hollinak, hogy igenis lehet bátran félni. – Azért az fontos, hogy mi uraljuk, nem? Sokaknak jól jön, ha észre sem vesszük, hogy félünk. – Szerintem, ha már a félelem ural, az a pánik. Úgy látom, akkor veszi át az irányítást, és teszünk ezáltal ösztönösen akár az értékrendünkkel ellentétes dolgot, amikor nem akarjuk tudatosítani vagy inkább tudomásul venni, hogy félünk. És szégyelljük és lenyomjuk a mélybe, és onnantól kezdve persze, hogy az ösztöneink fognak irányítani. Nem véletlen a testünk üss vagy fuss reakciója, ami ugye alapvetően a túlélésünket szolgálja, hiszen ha az életünk a tét, nincs időnk megvárni a tudatos, szofisztikált döntést. Ilyenkor az agyunk legősibb területe, a hüllőagy irányít. De a mai félelmeink többsége már nem arról szól, hogy életben maradunk-e vagy sem, mégis, ha elnyomjuk ezt az érést, ha nem veszünk róla tudomást, ugyanúgy a hüllőagyunk fog irányítani, és agresszivitást, pánikreakciót vált ki. Vagy menekülésre késztet. Nem lesz helye, hogy racionális választ adjunk ilyen helyzetben. Ezért nagyon fontos észrevenni és elfogadni, ha a félelem felüti a fejét bennünk. Ilyenkor érdemes nyomni egy Stop! gombot magunkban, és időt hagyni rá, hogy ne az ösztöneink irányítsanak. Sokszor a három lépés távolság már elég, hogy bekapcsoljon az agyunk racionálisabb, gondolkodó része.

Holli, a hős – mese arról, hogyan félj bátran

A mesekönyv a konfliktuszónákból adott tudósításairól és a Bábel című műsoráról híressé vált riporter első, saját rajzaival illusztrált gyerekkönyve. A vékonyka kötetben egyszerű gyakorlatok, egy bátorságnapló és egy könnyen megjegyezhető bátorságinduló segít erőt meríteni a gyerekeknek a nehéz helyzetekben, hogy bátran és magabiztosan nézhessenek szembe a kihívásokkal. Hogy bátran merjenek félni. „Jó barátom a félelem, hatalmas erőt ad nekem. Átgondolom, hogy mit tennék, hogyha bizony bátor lennék!”

Szerző
Frissítve: 2019.01.20. 10:47