A személyes, olykor nosztalgikusan mesélős, máskor markáns véleményekkel megtűzdelt időutazás során a költő néha óhatatlanul ismétli önmagát. Nemcsak, mert a különböző beszélgetőtársak kérdéseikkel gyakorta terelik ugyanarra a gondolatmezsgyére, hanem mert bizonyos életeseményei, élete egyes helyszínei nagyon erős jelenléttel bírnak a Nemes Nagy Ágnes-univerzumban. Nem is tudom, hányszor kezd úgy mondatot – van, hogy csak miheztartás végett, mellékesen, van, hogy jelentőségteljesen hangsúlyozva –, hogy „amikor 1944. március 19-én bejöttek a németek…”.
Történetek, érzések és barátok, költőtársak között bolyongva idéződik fel a szubjektív múlt minden aktuális jelenperce, melyben épp oly' fontos szerepet kap a pusztateremi ribiszkebokor és a Krisztina-templom mögött álló gesztenyefa, mint a krénei Vénusz sárga márványtorzója (a fehér márvány nem szép, olyan, mintha gipsz lenne) vagy a Belgrád rakparti házuk előtti, megfagyott lovakból álló ad hoc barikád. Az első vers négyévesen – „A büszke tehén a réten állt, csak állt” –, melyről hiába mondták a szülei, hogy „édes fiam, ez nem vers, ebben nincs se rím, se ritmus”, ő tudta, hogy ezzel a rímtelen és ritmustalan sorral valami elkezdődött. Valami, amit aztán sosem hagyott abba. Nemes Nagy Ágnes saját bevallása szerint így lett költő. Ennyire egyszerűen és magától értetődően.
A beszélgetésekből az apró titkoktól az élet és a költészet hatalmas összefüggéseiig sok minden kiderül, legalábbis az, ahogyan Nemes Nagy Ágnes látta a lényeget. A számára lényegest. Az apró Szent Kristóf-képtől, melyet Szántó Piroska festett neki, s amely évtizedeken át ott fityegett az autója szélvédőjén, a Múzeum-kertben elásott halottakon át az Újholdasokig és a verses szekreter játékig. „Az ember fog egy hosszúra vágott lapot, az aljára felírja a létrehozandó vers címét, költőjét és a versformát, a lap fölső részére felírja az ihletetten komponált első sort, majd behajtva továbbadja a szomszédjának. „Önérzetesen állíthatom, hogy a műfajt tökélyre fejlesztettük, Jékely, Kálnoky, Pilinszky, később Lator László, Lengyel Balázs és én.” Mit nem adnánk ma sokan egy ilyen versért, de sajnos egyetlenegy sem maradt belőlük. Az ’56-os házkutatások során elvitték az el nem dobott, csinosabban sikerült verses szekretereket, és a nyolcvanas években, amikor az interjú készült, melyben Nemes Nagy Ágnes ezekről a költeményekről mesélt, már ő maga is csak egy Babits-parafrázis első sorára emlékszik idézhetően: „Ó, mely hellén öröm! A téesz akla márvány.” – mezőgazdasági verseket tulajdonítottak szegénynek, ki tudja, miért. Sokszor, ám a közel 25 év alatt szinte mindig ugyanazt kiemelve mesél a költészetről is, melynek lényege szerinte leginkább azzal a szóval jelölhető, hogy szakralitás. „Nem vallási szakralitást értek ezen, bár nem véletlen, hogy evvel a vallásias szóval jelöljük ezt az érzelemcsodát, amely – szerintem – kivétel nélkül minden művészetnek sajátja. Az a puszta tény, hogy akár a legszimplább dolgot, ezt a hamutartót vagy egy szamárkórót beleépítünk az irodalomba, a költészetbe, azt is jelenti, hogy egy másik síkra emeljük, és ott már egy bizonyos többletjelentése, mondjuk, szakrális fénye van.”
A cím, A gyufaskatulyától Prométheuszig gyönyörűen jelöli azt az ívet, melynek mentén a költő gyerekkora egyik kedvenc helyszínétől, a kert végében megbújó ribiszkebokortól egészen a demokráciáról való elmélkedésig jut. „Ha ránézek egy gyufaskatulyára, eljuthatok Prométheuszig vagy ahhoz: mióta nem láttam én már szabad tüzet. Bizonyos fajta távlat és intenzitás nélkül nincs költészet.” Utolsó, kötetbe szerkesztett gondolataiban a rendszerváltás zökkenőiről beszél: „Nem csoda (mármint, hogy vannak), hiszen most lábadozunk az önkényuralomból, és most keressük a formákat, az utakat és a lényegeket: a lelki megtisztulás és átfordulás lehetőségét a belső demokrácia felé is. Én csak abban bizakodom, hogy az átmenet lehetőleg minél rövidebb legyen, és végül valahogy sikerüljön létrehozni egy ép, működőképes demokráciát…”
A mondat végén közel harminc éve ott a három pont.
(Jelenkor Kiadó, 2019. 710 o.)