Csejtei Orsolya: Ott a három pont

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:30

Fotó: /
Minden hétre egy beszélgetés – akár ez is lehetne az alcíme a Jelenkornál megjelent vaskos kis kötetnek, mely egészen pontosan ötvenkettőt közöl a Nemes Nagy Ágnessel 1966 és 1990 között készült interjúkból.
A személyes, olykor nosztalgikusan mesélős, máskor markáns véleményekkel megtűzdelt időutazás során a költő néha óhatatlanul ismétli önmagát. Nemcsak, mert a különböző beszélgetőtársak kérdéseikkel gyakorta terelik ugyanarra a gondolatmezsgyére, hanem mert bizonyos életeseményei, élete egyes helyszínei nagyon erős jelenléttel bírnak a Nemes Nagy Ágnes-univerzumban. Nem is tudom, hányszor kezd úgy mondatot – van, hogy csak miheztartás végett, mellékesen, van, hogy jelentőségteljesen hangsúlyozva –, hogy „amikor 1944. március 19-én bejöttek a németek…”. Történetek, érzések és barátok, költőtársak között bolyongva idéződik fel a szubjektív múlt minden aktuális jelenperce, melyben épp oly' fontos szerepet kap a pusztateremi ribiszkebokor és a Krisztina-templom mögött álló gesztenyefa, mint a krénei Vénusz sárga márványtorzója (a fehér márvány nem szép, olyan, mintha gipsz lenne) vagy a Belgrád rakparti házuk előtti, megfagyott lovakból álló ad hoc barikád. Az első vers négyévesen – „A büszke tehén a réten állt, csak állt” –, melyről hiába mondták a szülei, hogy „édes fiam, ez nem vers, ebben nincs se rím, se ritmus”, ő tudta, hogy ezzel a rímtelen és ritmustalan sorral valami elkezdődött. Valami, amit aztán sosem hagyott abba. Nemes Nagy Ágnes saját bevallása szerint így lett költő. Ennyire egyszerűen és magától értetődően. A beszélgetésekből az apró titkoktól az élet és a költészet hatalmas összefüggéseiig sok minden kiderül, legalábbis az, ahogyan Nemes Nagy Ágnes látta a lényeget. A számára lényegest. Az apró Szent Kristóf-képtől, melyet Szántó Piroska festett neki, s amely évtizedeken át ott fityegett az autója szélvédőjén, a Múzeum-kertben elásott halottakon át az Újholdasokig és a verses szekreter játékig. „Az ember fog egy hosszúra vágott lapot, az aljára felírja a létrehozandó vers címét, költőjét és a versformát, a lap fölső részére felírja az ihletetten komponált első sort, majd behajtva továbbadja a szomszédjának. „Önérzetesen állíthatom, hogy a műfajt tökélyre fejlesztettük, Jékely, Kálnoky, Pilinszky, később Lator László, Lengyel Balázs és én.” Mit nem adnánk ma sokan egy ilyen versért, de sajnos egyetlenegy sem maradt belőlük. Az ’56-os házkutatások során elvitték az el nem dobott, csinosabban sikerült verses szekretereket, és a nyolcvanas években, amikor az interjú készült, melyben Nemes Nagy Ágnes ezekről a költeményekről mesélt, már ő maga is csak egy Babits-parafrázis első sorára emlékszik idézhetően: „Ó, mely hellén öröm! A téesz akla márvány.” – mezőgazdasági verseket tulajdonítottak szegénynek, ki tudja, miért. Sokszor, ám a közel 25 év alatt szinte mindig ugyanazt kiemelve mesél a költészetről is, melynek lényege szerinte leginkább azzal a szóval jelölhető, hogy szakralitás. „Nem vallási szakralitást értek ezen, bár nem véletlen, hogy evvel a vallásias szóval jelöljük ezt az érzelemcsodát, amely – szerintem – kivétel nélkül minden művészetnek sajátja. Az a puszta tény, hogy akár a legszimplább dolgot, ezt a hamutartót vagy egy szamárkórót beleépítünk az irodalomba, a költészetbe, azt is jelenti, hogy egy másik síkra emeljük, és ott már egy bizonyos többletjelentése, mondjuk, szakrális fénye van.” A cím, A gyufaskatulyától Prométheuszig gyönyörűen jelöli azt az ívet, melynek mentén a költő gyerekkora egyik kedvenc helyszínétől, a kert végében megbújó ribiszkebokortól egészen a demokráciáról való elmélkedésig jut. „Ha ránézek egy gyufaskatulyára, eljuthatok Prométheuszig vagy ahhoz: mióta nem láttam én már szabad tüzet. Bizonyos fajta távlat és intenzitás nélkül nincs költészet.” Utolsó, kötetbe szerkesztett gondolataiban a rendszerváltás zökkenőiről beszél: „Nem csoda (mármint, hogy vannak), hiszen most lábadozunk az önkényuralomból, és most keressük a formákat, az utakat és a lényegeket: a lelki megtisztulás és átfordulás lehetőségét a belső demokrácia felé is. Én csak abban bizakodom, hogy az átmenet lehetőleg minél rövidebb legyen, és végül valahogy sikerüljön létrehozni egy ép, működőképes demokráciát…” A mondat végén közel harminc éve ott a három pont. (Jelenkor Kiadó, 2019. 710 o.)
Szerző
2019.01.20 13:30
Frissítve: 2019.01.20 13:30

Babiczky Tibor versei

Dasein Egy rég bezárt vendéglő ablakán a felpöndörödött „Megnyitottunk!” felirat. Lángoló nulla az ég közepén. Delet üt az óra. Történelem A vetés idején csontokat fordított ki az ekevas a földből. Varjak verdesnek a lesoványodott patások körül. Mikor eljön az aratás ünnepe, a telihold koponyája lebeg majd a fekvő kalászok felett. Tüzek gyúlnak. De hiába minden. A betakarítást vakok végzik el. Forog a malom. A kihűlt kemencében, mint hamvasztáskor a szív, egy kenyér félgömbje fénylik.
2019.02.17 17:45
Frissítve: 2019.02.17 17:45

Katarzis nélkül - Borbély Szilárdra emlékezünk Mészáros Sándorral, a Kalligram Kiadó igazgatójával

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:30
Borbély Szilárd
Fotó: Szabad Föld/
2014. február 17-én, hétfőn este a Müpában a Literárium-est keretében hallhattuk-láthattuk őt utoljára – csütörtökön már a halálhírét olvashattuk az újságokban: 50 évesen önkezével vetett véget életének. Negyed évszázad alatt alkotott műveinek többsége azonban túléli őt.
Már a debreceni egyetemi éveik alatt is ismerték egymást, barátság szövődött önök között. Milyen embernek ismerte meg Borbély Szilárdot?  Tizenhét éves volt, mikor először találkoztunk, az általam tartott felvételi előkészítőre járt, 1982-ben. Közelebbi kapcsolatba, barátságba azonban csak később, már egyetemistaként kerültünk, ő első, én ötödéves voltam. Élénken emlékszem az egyik első beszélgetésünkre, ami különösképp jól jellemezte a Szilárddal való viszonyunkat: egy végtelen hosszúra nyúlt, 2-3 órás eszmecsere során már kezdtem magam zavarban érezni, mert szinte csak én beszéltem, ő alig pár szóval jelezte, hogy ott van. Mígnem aztán hirtelen magához ragadta a szót, és vagy 20 percig beszélt, amiből nemcsak az derült ki, mennyire figyelt korábban, de hihetetlen éleslátóan és -elméjűen szólt hozzá a témához. Péntekenként rendszeresen kijárt hozzánk, ám nagyon nehezen oldódott föl, egyetemista korában zártabb, depresszióra hajlamos személyiség volt, miközben, ahogy az szokás, a hazaindulása után oda-vissza kísérgettük egymást, s ekkor bőbeszédűen disputáltunk. Nagyon olvasott, széleskörűen tájékozott volt, aki igényelte a beszélgetéseket; megmutatta az írásait, véleményt cseréltünk. Kiválóan ismerte, de kritikusan viszonyult a magyar irodalmi hagyományokhoz, mindig előállt valami szubverzív fölvetéssel, ötlettel. Alakját aszketikus, áldozatsorsú emberré teszi az emlékezet, miközben pedig jó humorú, vidám ember is volt, akit sok minden érdekelt, a leghétköznapibb dolgok is. Milyen költőnek tartotta, miként jellemezné a líráját?  Már a kezdetektől költőként gondoltam rá, és jónak tartottam, a Hosszú nap el versét olvasva pedig rádöbbentem, hogy ez nagy költészet. Akkoriban megoszlott róla a kortársaim véleménye, sokan nem is igazán tartották költőnek őt. Amikor azonban az Alföld folyóiratban megjelent, Nádas Péter előszavával, aki a sajátján kívül olyanok méltatására is hivatkozhatott, akiknek megmutatta a verseket, mint Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Balassa Péter vagy Orbán Ottó, a fiatalabb nemzedék tartózkodása is olvadozni kezdett. Hogy aztán a későbbiekben, kötetről kötetre – Mint. minden. alkalom; Ami helyett – erősödjön iránta az érdeklődés és kortársai között az egyik legjelentősebb költővé váljon. Szerintem a 2003-as (2000-ben írt) Berlin & Hamlet kötetnél történt meg ez a fordulat. Olyan versnyelvi redukcióval élt, ami Pilinszky és Tandori után már-már lehetetlennek bizonyult. Egyben ott volt a versekben a hívő hitetlenség beszéde is, egy metafizika nélküli, de mégiscsak valamiféle istenkeresés. A szülei tragédiájának traumája mennyire változtatott ezen a versbeszéden?  E téren nem éreztem annyira a változást. Témáját tekintve persze, de ahogy ő is, én is nagyon fontosnak gondoltam, hogy mindig valami újjal kell előállni. Ő pedig eleve a nyelv addig még ismeretlen területeire merészkedett, fölforgatva a tradíciókat. A Halotti pompában például a barokk irodalom hagyományát. Egészen odáig a költészete személytelen volt, az „én” általánosabb formában jelent meg, mígnem az életrajzi történet behozásával erőteljesebbé vált. A barokk mellé hogyan jöttek a haszidizmus műfajai?  Egyfelől tudatosan akarta magának a zsidó identitást, vagy legalábbis a keresését. Másfelől mindig is volt benne vonzalom a hagyomány és a misztika iránt, a racionalitás kereteken belül – a kritikáiban is sokszor szánt ezekre külön figyelmet; Balassa Péter ezt „vallási szubtextus”-ként jellemezte. Fontos volt számára a vallás, de a görögkeleti változata, nem a katolikus. Feloldási lehetőséget jelentett a – Nincstelenekből vagy más önéletrajzi írásaiból ismerhető – gyerekkorból hozott traumákra, a depresszióra való hajlamra, a lét céltalanságának terhe okozta személyes szorongásra-aggódásra. Interjúiban nagy nyíltsággal beszélt a szülei meggyilkolásáról, ennek feldolgozása a műveiben nyomon követhető, ám a végkifejletet ismerve a saját életében a trauma feloldása nem sikerült.  A tragédiát követően Szilárd két hónapig mindennap kijött hozzánk, s mesélte, mi van az édesapjával, aki nem halt bele a rablótámadásba, de élet-halál között lebegett (még 6 évet élt, de már soha nem épült fel teljesen). Én akkor el sem tudtam képzelni, hogyan bírta ki. Míg magamat alapvetően derűsebb, optimistább személyiségnek tartom, ő pedig eleve depresszívebb, fizikailag is gyengébb volt, rejtély számomra, miként vészelte túl ezt a megpróbáltatást. Nekem nem sikerült volna, azt gondolom. Éveken át foglalkoztatta a felderítetlen bűntény, nem hagyta nyugodni az igazságérzetét, sokat nyomozott. Ellenben nem a művekbeli feldolgozását tekintette terápiának – a pszichologizálást a művészetben nem szerette –, hanem a munkába való belemeneküléssel próbálta magát, a gondolatait lekötni. Öt évvel a halála után mennyire élő a költészete, az emlékezete?  Egy barátom mondta, hogy József Attila verseit sem tudod anélkül olvasni, hogy ne lenne rajta a halálának pecsétje – ez igaz Szilárd költészetére is. Én legalábbis, újraolvasva a könyveit, a történtek függvényében sokkal profetikusabbnak, sötétebbnek, tragikusabbnak érzékelem a verseit. A szélesebb olvasói érdeklődés a Nincstelenek iránt tartósnak mutatkozik, a költészetének státusa a szakmában már életében sem volt kérdéses: az utóbbi 20 év egyik legnagyobb költőjeként tartják számon. Ugyanakkor, bár a Halotti pompa nagy és értő figyelmet kapott, költői nyelvét inkább zárványként, semmint folytathatóként értékelik sokan. Ahogy egyszerre építkezik a magyar hagyományokból – egyben búcsút is mondva szerepeknek, beszédformáknak – és legalább ennyire tudatosan az attól idegenből. Ahogy felépít egy artisztikus nyelvet és ennek a töredezettségét, szétporladását tapasztalja. Hogy miközben a brutális, nyers valóságot írja le, nem ad feloldást – a katarzis nélküli tragikum hangoltsága bármennyire is perspektíva a kortárs művészetben, versolvasóként nehéz ezt megemészteni.

Borbély Szilárd

József Attila-, Babérkoszorú- és Mészöly Miklós-díjas költő, író, drámaíró, szerkesztő, irodalomtörténész és -kritikus első (verses)kötete, az Adatok 1988-ban jelent meg, az utolsó pedig, a Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című regény 2013-ban. 2000 karácsonyán szülei rablógyilkosság áldozataivá váltak; a tragédia és az igazságszolgáltatás elmaradása mind az életében, mind írói pályáján törést, új korszakot eredményezett.

Borbély Szilárd: 2. A kőtáblára (A Testhez című kötetből)

 Velem nem történt semmi dráma. Az orvosnő kedves volt. Gyorsan kerültem át túlra, a gyermektelenség oldalára. Az állapottalanságba. Végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli nem történt, ezt mondogattam magamba. Majd hamar túlteszem magam rajta. Így ballagtam haza, ezt mondogatva. Csak a nagyszüleim, ők neveltek, csak meg ne tudja. Erős vagyok, legyűröm ezt is majd. Nincs probléma. De este már lázas voltam, mire szobatársaim megjöttek. A lázamat lenyomták. Húsz éves voltam akkor. Táncosnő. A párom is megjött hamar este. Túlerőltettem magam, maradjak ágyba, mondta a doktornő. A gyereket vállalta, de ő zenész volt, és éretlen még családra. Majd lapátol szenet, mondta. Ez jól esett. Naptárral védekeztünk. Lehetett, mert nekem pontosan jött. De mi voltunk szenvedélyesek, három óránál tovább egyikünk sem állta. Őrült nagy volt a dilemma. Napokig tépelődtem, óránként gondolva másra. A nemről a talánra. Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez, dönteni életre-halálra. A nem győzött, de nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos, felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos vagyok. De értse meg… Ő csak mutogatott a kőtáblára… Felnőtt nő vagyok már, van egy gyerekem, rengeteg barátnőm. Nincs nagyobb bűn, mint az élet kioltása. A magzat elvételét mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanakkor az anyaságot pedig semmire se tartja. Ki tud ma büszke lenni az anyaságra, ha körülnéz, és maga körül az arcokat vizsgálja? Vagy sajátját, a tükörbe pillantva? És mi történik, ha mégis az történik meg velünk? Halála?

Fény a magasból

címmel emlékeznek Borbély Szilárdra a Hadik Irodalmi Szalonban március 20-án 19 órától. Az esten a költő, Weber Kristóf által megzenésített verseit Bárdos Deák Ágnes és Darvasi Kristóf adja elő.

2019.02.17 15:30
Frissítve: 2019.02.17 15:50