Intellektuális orgyilkosok

Publikálás dátuma
2019.01.20. 08:00
Az immoralitás nem, csak a siker számít
Fotó: MOLNÁR ÁDÁM
Finkelsteinnek nem a módszere volt új, hanem az volt benne a meglepő, hogy az elmúlt hatvan év minden erőfeszítését megcsúfolva volt pofája újra elővenni a törzsi erőszak sablonjait.
Hihetetlenül fárasztó az az időszakosan megismétlődő tömjénezés, ami a nagy társadalommanipulátor, Arthur J. Finkelstein személyét és módszereit övezi. Még az ellenzéki portálok is jól-rosszul álcázott csodálattal adóznak a személyes moralitást pragmatikus okokból az ősei sírjára hajító marketingesnek, aki egy több évezredes receptet tudott újracsomagolni tanácstalan újkori populisták számára. Ahogyan az előretörő szélsőjobboldal „innovációja” is csupán látszólagos, úgy az övé sem több szemfényvesztésnél.
„Azt például már korán felismerte, hogy az emberek leginkább az olyan dolgoktól félnek mint a drogok, a bűnözés vagy az eltérő bőrszín” – elemez mélyrehatóan az egyik Finkelstein-kölyök, George Birnbaum egy svájci napilapnak adott interjújában. Igazi spanyolviasz: az emberek attól félnek, amit veszélyesnek érzékelnek. Félnek az erőszaktól és félnek az idegenektől, és ezzel manipulálni is lehet őket. Az egész szociálpszichológia egy emberként döbbent meg ezektől az „egészen korai” felismerésektől; kezeik közül ki is fordultak a kísérleti jegyzőkönyvek.

A félelemkeltés sokadik feltalálása

Egy rövid történeti áttekintés, hogy nagyjából el tudjuk helyezni, mennyire is volt „korai” Finkelstein korszakalkotó felfedezése. A szociálpszichológia a holokauszt és a Harmadik Birodalom egyéb szörnyűségeinek sokkja után ráfordult a témára, hogy végre tudományos szempontból is tisztázza, hogyan lehetett mindennapi állampolgárokat egymás ellen fordítani és ugyanezzel a mindennapi ésszel gyakorlatilag felfoghatatlan gonoszságokra rávenni őket. Az úgynevezett Yale-kutatások keretein belül bizonyítékokat találták arra, hogy az emberek attitűdjeit (bizonyos dolgokhoz való érzelmi viszonyulásaikat) olyan közepesen félelemkeltő üzenetekkel lehet befolyásolni, amelyek valamilyen tekintélyszemélytől erednek. Érdemes ezeket az üzeneteket minél többször elismételni, míg végül olyan helyzetet nem teremtünk, amelyben az üzenet származási helye fontosabbá válik az elfogadásban, mint maga a tartalma. Az emberek alapvetően fel vannak fegyverezve az ellen, ha valaki meg akarja őket téveszteni – ezt a készséget nevezi a kognitív tudomány episztemikus éberségnek –, de krízishelyzetben az emberi információfeldolgozás nem működik olyan részletesen, mint egyébként. Nem véletlenül operál jelenleg is minden antidemokratikus uralom valamifajta folyamatos fenyegetettség rémképével. Az instabilitás a kulcs ezekhez a rendszerekhez: az ostromretorika, a külső ellenségek, akik beférkőznek, a végvári kapitánykodás, a pátoszos beszédmód és az egyre újabb ellenségképek kialakítása is mind-mind ezt az instabilitást hivatottak fenntartani.
Ha kedves akarnék lenni, akkor megelégednék azzal, hogy a Yale attitűdkutatásai úgy harminc évvel előzték meg Finkelsteint a „korai felismerésben”. Azonban kicsit sem akarok kedves lenni, ezért még megemlítem a Mediciek számára hasonló módszereket felvázoló Machiavellit – ekkor már négyszázhatvan évvel járunk a „korai felismerés” előtt –, vagy a birodalom gondjairól a figyelmet keresztényüldözéssel elterelni kívánó római császárokat – ekkor nagyjából ezernyolcszáz évvel vesszük be a sasszemű kampánygurut. Finkelsteinnek nem a módszere volt új, hanem az volt benne a meglepő, hogy az elmúlt hatvan év minden erőfeszítését megcsúfolva volt pofája újra elővenni a törzsi erőszak sablonjait. Sikere nem zsenialitásában keresendő, hanem a mi felkészületlenségünkben – azt hittük, mindenki van már olyan civilizált, hogy bizonyos fegyverektől tartózkodik, a saját érdekében is. Theodor Adorno, Else Frenkel-Brunswik, Kurt Lewin, Henri Tajfel, Solomon Asch és a többi, holokauszttól megmenekült zsidó tudós, akik a dehumanizációs stratégiákat és a diktatúrákat kutatták, azért állították föl elméleteiket, hogy a szörnyűségek ne ismétlődhessenek meg még egyszer. Az ő eredményeiket, megfosztva a tudás moralitásától, arra használni hogy a társadalmat újra elindítsák a lejtőn némi pénzért cserébe: intellektuális orgyilkosság. Birnbaum minderről így vélekedik az általuk dajkált Soros-kampány kapcsán: „A mi kampányunk senkit nem tett antiszemitává, aki azelőtt nem volt az.” Ez a védekezés tulajdonképpen meglehetősen szórakoztató. Mintha azt akarná mondani, hogy a kampánystratégia igazából nem működik, hiszen végeredményben nem fordították az embereket egymás ellen – holott pont erről szól Finkelstein nagy találmánya.

A romboláshoz szükséges észről

Tisztázzuk, Finkelstein módszerében nemhogy újdonság nincs, de különösebb finesz sem. Óriási pénzügyi injekciókkal megtámogatott, minden lehetséges kommunikációs térbe befolyó médiakampánnyal embereket egymás ellen fordítani hamis vádak alapján, eltéríteni a demokratikus tanulási folyamatot, elvenni az emberek hitét a változásban és rövid távú, gusztustalan célok érdekében kihasználnia a humán kogníció évmilliós evolúciós örökségeit  – ezek egyáltalán nem bonyolult manőverek. Ellenben pénzügyi háttér nélkül építeni, tanítani, segíteni és motiválni, megcsúfolni az évmilliós erőszak történelmét a békét biztosító, törékeny rendszer létrehozásával – ezek az igazán bonyolult feladatok. Ralf Rothmann „Tavasszal meghalni” című kisregényének jelenetében egy istállófiúnak ecsetelik német katonák, hogy a háborúskodás a legkeményebb munka, amit el lehet képzelni, mire az istállófiú böffent egyet, és így válaszol: „Valamit a világra hozni, na, az a legkeményebb munka. Rombolni és ölni minden idióta tud.”

A Finkelstein-jelenség, mint pszichológiai paradoxon

Persze érthető, hogy az emberek ettől függetlenül is le vannak nyűgözve – illetve esetenként megborzonganak az enyhe hányingertől –, ha a Finkelstein-jelenség szóba kerül, hiszen Finkelstein tevékenysége tökéletesen ellentmondott az identitásának. Zsidó létére zsidók ellen uszított, homoszexuális létére homofóbokat (is) támogatott. Ilyen belső következetlenséget nehezen fogad be az emberi elme, amely alapvetően a személyiséggel konzisztens viselkedést vár el magától és másoktól is, sőt hajlandó torzítani is annak érdekében, hogy ennek a konzisztenciának az illúzióját valamiképp megteremtse. Tudományos szempontból is furcsának tűnik ez az ellentmondás, hiszen az identitás és a viselkedés ilyen eltérése hihetetlen belső stresszel, ha nem egyenesen depresszióval vagy generalizált szorongással szokott együtt járni. Finkelsteinnek minden bizonnyal avatott, évtizedeken keresztül tökéletesített módszerei voltak ezen disszonancia csökkentésére, és mindezt átadta „kölykeinek” is. Az a hihetetlen pénz, amit a kampányai során keresett, lehetővé tette számára, hogy olyan helyen éljen, ahova elképzelése szerint nem férkőzhetett be az a szélsőséges hatalom, amelynek felemelkedésében segédkezett. Szerencséje volt, de mind közül ez volt a legnaivabb elképzelése. A saját biztonságomért és boldogságomért cserébe eladom nektek mások szabadságát – nagyjából így hangzott az alku, amit még faustinak minősíteni is bók lenne.
Finkelstein legjobb eszköze az identitása és a munkája közti disszonancia csökkentésére az a narratíva volt, amit a marketing "pszichopata zsargonjának” nevezhetnénk. Azért pszichopata, mert ez a nyelvhasználat segít megkerülni az emóciókat, segít elemelni az egyént a moralitás talajáról. Ez a nyelvezet tetten érhető volt majdnem minden megnyilvánulásában, és ennek megfelelően a tanítványai is kívülről fújják. A magánélet és a morál élesen elválasztandó az üzlettől, ahol a hatalom és a pénz a cél. Ebben a legjobban az segít, ha mindent üzletnek tekintünk és lehetőség szerint tárgyiasítunk. Apró részletekre bontjuk az emberek megfélemlítésének gonosz feladatát, mert a magukban álló apró részletek nem tűnnek olyan nagyon gonosznak, főleg ha valaki elmagyarázza, hogy „ezt mások is így csinálják”. Birnbaum az interjúban így fogalmaz a világháború előtti Németország ikonográfiájára emlékeztető, antiszemita Soros-kampány terjesztéséről: „Csak be kellett csomagolni és piacra dobni.” Lefordítva: ha egy termék eladható, akkor kötelességünk eladni. A marketing steril nyelvezete lehetővé tette számukra, hogy érzelmi távolságot tudjanak tartani egy rendkívül immorális akciótól.
Ez a tárgyakra és módszerekre fókuszáló, szélsőségesen egyoldalú figyelmet kívánja meg. Így történhet, hogy ezek az elemzők általában szerelembe esnek a módszertannal, a számokkal, az üzenetek célba juttatásának különböző lehetőségeivel. Hogy az üzenet morálisan mit implikál, az – úgy érzékelik – nem az ő felelősségük. A lényeg, hogy sikeres legyen. A Finkelsteinnel anno kapcsolatba lépő Századvég káderképzőjében jelenleg is így oktatják a politológus növendékeket. Csak érdek létezik, meg siker. Történelem és morál – ezek csak felesleges, díszes göncök. Eichmann is hasonló marketingnarratívába menekült, amikor a háború után elfogták, és elhíresült perében szembesítették a tetteivel. Kijelentette, hogy ő csak egy szállítmányozási szakember volt, akinek a rakomány A-ból B-be történő eljuttatásának logisztikai problémáját kellett jól megoldania. Hogy a „rakomány” történetesen elgázosításra szánt zsidók és romák tömegeit jelentette, ahhoz neki nem volt köze.
Végezetül, a Finkelstein-kölyköknek van egy, még a mester által rájuk hagyományozott, elkerülhetetlen tévedésük. Úgy hiszik, hogy a társadalmak békéjének felbontása rájuk nem lehet hatással, és emellett feltételezik azt is, hogy a társadalom kedvük szerint irányítható. Azt hiszem, úgy képzelik, hogy hasonlóképp végzik majd, mint a mesterük, aki uszított és gyűlöletet szított, de mindez mégsem ütött vissza rá. Ágyban párnák közt meghalni, békében és gazdagon. Ebben az értelemben a Finkelstein-kölykök valójában azok a furcsa, mesebeli szereplők, akik megtanulták, hogyan kell a fűrészelésre való áhítatos koncentrációval elterelni a figyelmüket arról, hogy maguk alatt vágják a fát.
Szerző

Jénai vendég, törékeny Újpest

Publikálás dátuma
2019.01.19. 16:23

Fotó: ARCANUM
A magyar labdarúgás időszámítása akár két szakaszra is osztható. A Marseille előttire és a Marseille utánira. Aki nem nem volt még legalább kiskamasz 1969 decemberében, az csak elgondolni tudja, átérezni nem, milyen hangulat uralta Magyarországot a csehszlovákoktól a vb-pótselejtezőn elszenvedett 1:4 után. Addig el sem lehetett képzelni, hogy hazánk válogatottja nem vesz részt egy világbajnokságon, amelyre benevezett. Akkor viszont bekövetkezett a „lehetetlen”, pedig a hazai pályákon még mindig extraklasszisok serege futballozott, s nem papagáj propagandisták tömjéneztek sokadrangú labdarúgókat.
A helyzet megértéséhez legyen elég annyi: az előző, 1966-os vb-n egyetlen másodpercet sem játszott három olyan ragyogó csatár, mint Göröcs János, Varga Zoltán és Tichy Lajos, ám a válogatott – fenomenális játékkal – 3:1-re legyőzte a nagy tornán az 1954, a szintén a magyaroktól elszenvedett 2:4 óta veretlen, 1958-ban és 1962-ben egyaránt aranyérmes brazilokat. Igaz, a liverpooli brazil-verők közül Marseille-ben már csak Mészöly Kálmán, Bene Ferenc és Farkas János játszott – Albert azért nem, mert Koppenhágában, a dánok elleni 2:3 alkalmával súlyosan megsérült –, de olyan labdaművészek tartoztak a kerethez, mint Fazekas László, Kocsis Lajos, Zámbó Sándor, hogy a hatvanhatban „elfelejtett” Göröcsről ne is beszéljünk. A kudarcot követő döbbenetre jellemző: a világbajnokság előtti vb-búcsú következtében négy nappal később összesen 12 400 néző – átlagban 1550 – ment ki a nyolc NB I-es mérkőzésre; a Honvéd–FTC rangadón (5:2) ezren voltak a Népstadionban. Az efféle adatokra már régóta fel sem kapjuk a fejünket, de akkoriban értelmezhetetlenek voltak e szokatlan, szomorú számok.
Ezért aztán a jelentőségénél nagyobb horderejűvé vált a Carl Zeiss Jena–Újpest EVK (UEFA)-kupa párbaj, amelyet 1970 januárjában rendeztek. A lila-fehér vezérkar két okból egyezett bele, hogy a találkozókat az év első hónapjában tartsák. Egyrészt, mert az NDK válogatottja 1969. december 6-án két és fél hetes iraki és egyiptomi túrára utazott, és a keletnémet keretben sorakoztak a jénai játékosok (Wolfgang Blochwitz, Harald Irmscher, Helmut Stein, Peter Rock, valamint a két testvér, Peter és Roland Ducke). Másrészt azért, mert nem vették kellőképpen komolyan az ellenfelet. Az NDK labdarúgását minálunk mindig is másodrendűnek minősítették, s ezen a véleményen még az sem változtatott, hogy 1969 őszén a Magdeburg ejtette ki a KEK-ből az MTK-t. Igaz, az 1974-es vb keletnémet hőse, az NSZK ellen Hamburgban látványos győztes gólt szerző Jürgen Sparwasser a 113. percben lőtte tovább csapatát a Hungária körúton...
Amilyen lazán kezelték a vetélytársat az újpestiek, olyan tisztelettel nyilatkoztak róluk Jénában. Peter Ducke így beszélt a párviadal előtt: „Marseille ellenére nagyra értékeljük a magyar labdarúgókat. Sokszor kaptunk keserű leckét tőlük.” A honfitársainktól tartó csatár azért volt csak 68-szoros válogatott, mert 1966 januárjában, az NDK legjobbjainak mexikói túráján kettős lábszártörést szenvedett, és azért nem lett a Werder Bremen játékosa, mert 1962-ben 80 ezer nyugatnémet márkáért és egy vadonatúj Mercedesért sem „disszidált”.
A jénai szerénység megejtő volt, a csapat ugyanis addig gólt sem kapott az EVK-ban: az Altay Izmirt 0-0-lal és 1-0-lal, a Cagliarit 2-0-lal és 1-0-lal búcsúztatta. Az elsőre a belgrádi Partizant kiejtő Újpest viszont úgy jutott tovább az FC Bruges-zsel szemben, hogy Belgiumban Fazekas a 90. percben szépített 2:5-re, majd a Megyeri úton Kurt Tschenscher nyugatnémet játékvezető az első félidő végén, 0:0-nál két percet hosszabbított, és Fazekas a szünet előtti utolsó pillanatokban megszerezte a vezetést. Erre a bruges-i meccsen duplázó svéd Tom Turesson lökdösni kezdte a mérkőzés bíráját, mire Tschenscher kiállította a skandináv légióst. A teljes második félidőt létszámfölényben játszó lilák 3:0-ra nyertek, s az idegenben elért több góllal versenyben maradtak.
Az NDK-ban aztán már a meccs előtt megjárták: tizenhat óra alatt jutottak el a Jénától hatvan kilométernyire lévő Gerába, ahol elszállásolták őket. (A visszaútjuk sem sikerült jobban. Már közvetlenül a mérkőzés után haza akartak utazni, de csak Erfurtig jutottak el, mert a berlini repülőtér – a zord időjárás miatt – egyetlen gépet sem fogadott. A lilák küldöttsége így részint a tranzitban, részint egy hotelben töltötte az éjszakát, és csak másnap délután érkezett meg Budapestre.) A pályán is volt csúszás bőven, a havas talaj egyáltalán nem kedvezett a finom kombinációkra építő vendégeknek. Az meg végképp nem könnyített a helyzeten, hogy Bene gólját nem adta meg Boosten holland játékvezető, s hogy Dunai Antal hiába cselezte ki Blochwitz kapust is, mellé lőtt. S miként az gyakran megesik, egy perccel a befejezés előtt döntő fordulat állt be: Werner Krauss bevágta a találkozó egyetlen gólját...
A visszavágó előtt így már nem volt abszolút esélyes az Újpest (amelyben a cselművész Zámbó Jénában és a Megyeri úton is középső védőt játszott). A lilák labdarúgói nem is látogattak el a Szikra filmszínház délelőtti, illetve az Uránia mozi délutáni előadásaira, a Maga tetszik nekem című NDK-film vetítésére. A jénai játékosok meg nem edzettek odahaza, mivel városukban mínusz 17 fokos hideg tombolt. Ennél itthon jobb idő volt, de a Megyeri úti pályáról többször is le kellett tolni a fehér takarót az ismétlődő havazás miatt. Utóbb az újpesti futballistákat tolták le, mert az 5. percben gólt szerző vendégek annyira felszabadultak, hogy az 55. percben már 3-0-ra vezettek. Göröcs a meccs után csak annyit mondott: „Megáll az ész.” A Magyar Nemzet pedig így vont párhuzamot: „A második félidőben a Dózsa labdarúgói már teljesen a marseille-i mérkőzést idézték.” Baróti Lajos edző ellenben kiállt játékosai mellett: „A csapat feltétlen bizalmamat élvezi. Tudom, hogy a néhány váratlan eredmény nem tartós visszaesés, hanem átmeneti megingás.” (Kétségtelen: a lilák 1969 és 1975 között szériában hétszer voltak bajnokok, és három évvel a Jena elleni bukás után elődöntőt vívtak a BEK-ben.)
A Jena a Johan Cruyff-féle Ajaxszal szemben esett ki úgy, hogy otthon bő fél óra múltán 3-0-ra vezetett, majd a hollandok jugoszláv válogatott légiósa, Velibor Vaszovics a 90. percben szépített, és a visszavágón 0-1-ről 5-1-re nyert az amszterdami együttes. Az 1970-es alulmaradást 1971-es diadal követte. A Carl Zeiss üveg- és optikai gyár vezetőségét és kutatóit az amerikaiak a Heidenheim melleti Oberkochenbe telepítették át a második világháború után, a munkások viszont az orosz megszállási zónába kerülő Jénában maradtak. A gyártás mindkét helyen folytatódott, és csak hetvenegyben született meg a megállapodás: Nyugaton az oberkocheniek, a KGST-ben a jénaiak használják a Carl Zeiss nevet.
Amely az Újpest elleni összesített 4-0 nyomán a korábbiaknál is jobban csengett...

ÚJPEST–CARL ZEISS JENA 0-3 (0-2)

EVK-mérkőzés, 1970. január 21., Megyeri út, 10 000 néző. Jv.: De Marchi (olasz).
Újpest: Borbély – Káposzta, Solymosi, Zámbó, Noskó – Dunai III, Göröcs – Fazekas, Bene, Dunai II, Nagy László (Bánkuti, 46.).
CZ Jena: Blochwitz – Irmscher, Rock, Stempel, Krauss – Stein, Werner, Roland Ducke – Schlutter, Peter Ducke, Scheitler.
Gól: Scheitler (5.), Stein (44.), Peter Ducke (55.).

Szerző

Félévszázados barátság (a 80 éves Kenyeres Zoltán köszöntése)

Kenyeres Zoltánt a hatvanas évek közepén ismertem meg, midőn némi kerülők után visszatértem az akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé. A forradalom után ott töltöttem gyakornoki évemet, majd ötvenhatos tevékenységem miatt letartóztatásba, végül internálótáborba kerültem, később még évekig voltam rendőri felügyelet alatt. Végül Sőtér István, Béládi Miklós, Bodnár György és Rába György jóvoltából kerültem vissza az akadémiai kutatóintézet munkatársai közé. Zoltán barátom akkor már ott dolgozott. Mindezt avégett mondom el, hogy jelezzem, a hatvanas években kötött barátságunknak, mondhatni, történelmi háttere volt. Ezt a hátteret jelölték meg mindkettőnk számára irodalmi mestereink, így Babits Mihály, Illyés Gyula és Németh László, illetve azok az írók, akikre mindketten felnéztünk: Weöres Sándorra, Vas Istvánra, Sőtér Istvánra, Juhász Ferencre és másokra gondolok.
Hosszú évtizedeket töltöttünk ezen a szép és nem éppen könnyű (mert mindig szakmai és politikai vitákat gerjesztő) pályán: könyvek sora áll mögöttünk, irodalomtörténeti tanácskozásokat szerveztünk és ültünk együtt végig, számos alkalommal jártunk idegen országokban, nem csak hivatali kötelezettségeink miatt, például rendszeresen az újvidéki egyetem magyar tanszékén, hanem a nagyvilág által kínált élményekre szomjas turistaként is – például Velencében és Izraelben. Mindkét közös utazásunk feledhetetlen élményekkel szolgált. Egy kis személyes „Baedekert” tudnánk összeállítani ezeknek az élményekben és tapasztalatokban gazdag világjárásainknak a nyomán.
Mára ő is felsorakozott mesterei mellé
Most, hogy Kenyeres Zoltán 80. születésnapja alkalmából lejegyzem ezt a kis köszöntőt, magam elé halmoztam barátom könyveit – nem kívánom idejegyezni valamennyiük címét, csak néhányét: Gondolkodó irodalom, A lélek fényűzése, Etika és esztétizmus, Korok, pályák, művek, Harmadik csengetés (Visszaharmonizálási kísérletek), Megtörtént szövegek. Már ez a rövid lista is jelzi, hogy ezekben a könyvekben a szövegelemzés, az írói pályák és életművek és a korszaktörténetek együttes igénye működik. Akár a leginkább nagyra tartott irodalomtörténet-írók (Horváth János, Sőtér István, Bóka László) esetében: azért is írom ide az előbbiek nevét, mert, ahogy gondolom, ők voltak Kenyeres Zoltán mesterei. Akik mellé mára ő is felsorakozott.
Kenyeres Zoltán nagyjából ugyanazokat a magyar írókat szerette, azokhoz ragaszkodott, akik közel állottak az én szívemhez is – Arany Jánosra, Ady Endrére, Babits Mihályra, Illyés Gyulára, Weöres Sándorra, Juhász Ferencre (és másokra) gondolok. Egy barátság története természetesen nem azonos egy irodalmi ízlés és vonzódás történetével, ennél sokkal több és mélyebb, és nem azonos a közösen töltött órák, évek, évtizedek történetével sem. Számtalan kisebb-nagyobb személyes esemény, adalék tartozik hozzá, például az a pillanat, amikor évtizedekkel ezelőtt egy súlyos, életveszélyes autóbaleset után Zoltán (másik barátom: a kitűnő költő, Kormos István kísértében) meglátogatott a ceglédi baleseti kórház sebészeti osztályán, és elhozta nem csak kollégáim jókívánságait, hanem a maga éltető biztatását is: minden baljós fordulat után van még remény.
Igen, azt mondhatnám, hogy a barátságoknak talán ez ad igazán tartalmat és értelmet: segítenek megőrizni a reményt. Kenyeres Zoltán barátsága (és persze irodalomtörténet-írói munkássága) is ilyen reményt adó erőforrást jelent számomra. Sok-sok évtized maradt mögöttünk, de ez a reménység még eleven. Tudjuk, hogy amíg élünk, dolgoznunk kell és dolgozni is fogunk. „Ora et labora” – tanultam még a piarista gimnázium kisdiákjaként – mindig tudtam, hogy a munka egyszersmind imádság, és ennek a fogalmi azonosságnak a szép példáját jelenti Kenyeres Zoltán munkás, termékeny élete is.
Szerző