Intellektuális orgyilkosok

Finkelsteinnek nem a módszere volt új, hanem az volt benne a meglepő, hogy az elmúlt hatvan év minden erőfeszítését megcsúfolva volt pofája újra elővenni a törzsi erőszak sablonjait.

Hihetetlenül fárasztó az az időszakosan megismétlődő tömjénezés, ami a nagy társadalommanipulátor, Arthur J. Finkelstein személyét és módszereit övezi. Még az ellenzéki portálok is jól-rosszul álcázott csodálattal adóznak a személyes moralitást pragmatikus okokból az ősei sírjára hajító marketingesnek, aki egy több évezredes receptet tudott újracsomagolni tanácstalan újkori populisták számára. Ahogyan az előretörő szélsőjobboldal „innovációja” is csupán látszólagos, úgy az övé sem több szemfényvesztésnél.

„Azt például már korán felismerte, hogy az emberek leginkább az olyan dolgoktól félnek mint a drogok, a bűnözés vagy az eltérő bőrszín” – elemez mélyrehatóan az egyik Finkelstein-kölyök, George Birnbaum egy svájci napilapnak adott interjújában. Igazi spanyolviasz: az emberek attól félnek, amit veszélyesnek érzékelnek. Félnek az erőszaktól és félnek az idegenektől, és ezzel manipulálni is lehet őket. Az egész szociálpszichológia egy emberként döbbent meg ezektől az „egészen korai” felismerésektől; kezeik közül ki is fordultak a kísérleti jegyzőkönyvek.

A félelemkeltés sokadik feltalálása

Egy rövid történeti áttekintés, hogy nagyjából el tudjuk helyezni, mennyire is volt „korai” Finkelstein korszakalkotó felfedezése. A szociálpszichológia a holokauszt és a Harmadik Birodalom egyéb szörnyűségeinek sokkja után ráfordult a témára, hogy végre tudományos szempontból is tisztázza, hogyan lehetett mindennapi állampolgárokat egymás ellen fordítani és ugyanezzel a mindennapi ésszel gyakorlatilag felfoghatatlan gonoszságokra rávenni őket. Az úgynevezett Yale-kutatások keretein belül bizonyítékokat találták arra, hogy az emberek attitűdjeit (bizonyos dolgokhoz való érzelmi viszonyulásaikat) olyan közepesen félelemkeltő üzenetekkel lehet befolyásolni, amelyek valamilyen tekintélyszemélytől erednek. Érdemes ezeket az üzeneteket minél többször elismételni, míg végül olyan helyzetet nem teremtünk, amelyben az üzenet származási helye fontosabbá válik az elfogadásban, mint maga a tartalma. Az emberek alapvetően fel vannak fegyverezve az ellen, ha valaki meg akarja őket téveszteni – ezt a készséget nevezi a kognitív tudomány episztemikus éberségnek –, de krízishelyzetben az emberi információfeldolgozás nem működik olyan részletesen, mint egyébként. Nem véletlenül operál jelenleg is minden antidemokratikus uralom valamifajta folyamatos fenyegetettség rémképével. Az instabilitás a kulcs ezekhez a rendszerekhez: az ostromretorika, a külső ellenségek, akik beférkőznek, a végvári kapitánykodás, a pátoszos beszédmód és az egyre újabb ellenségképek kialakítása is mind-mind ezt az instabilitást hivatottak fenntartani.

Ha kedves akarnék lenni, akkor megelégednék azzal, hogy a Yale attitűdkutatásai úgy harminc évvel előzték meg Finkelsteint a „korai felismerésben”. Azonban kicsit sem akarok kedves lenni, ezért még megemlítem a Mediciek számára hasonló módszereket felvázoló Machiavellit – ekkor már négyszázhatvan évvel járunk a „korai felismerés” előtt –, vagy a birodalom gondjairól a figyelmet keresztényüldözéssel elterelni kívánó római császárokat – ekkor nagyjából ezernyolcszáz évvel vesszük be a sasszemű kampánygurut. Finkelsteinnek nem a módszere volt új, hanem az volt benne a meglepő, hogy az elmúlt hatvan év minden erőfeszítését megcsúfolva volt pofája újra elővenni a törzsi erőszak sablonjait. Sikere nem zsenialitásában keresendő, hanem a mi felkészületlenségünkben – azt hittük, mindenki van már olyan civilizált, hogy bizonyos fegyverektől tartózkodik, a saját érdekében is. Theodor Adorno, Else Frenkel-Brunswik, Kurt Lewin, Henri Tajfel, Solomon Asch és a többi, holokauszttól megmenekült zsidó tudós, akik a dehumanizációs stratégiákat és a diktatúrákat kutatták, azért állították föl elméleteiket, hogy a szörnyűségek ne ismétlődhessenek meg még egyszer. Az ő eredményeiket, megfosztva a tudás moralitásától, arra használni hogy a társadalmat újra elindítsák a lejtőn némi pénzért cserébe: intellektuális orgyilkosság. Birnbaum minderről így vélekedik az általuk dajkált Soros-kampány kapcsán: „A mi kampányunk senkit nem tett antiszemitává, aki azelőtt nem volt az.” Ez a védekezés tulajdonképpen meglehetősen szórakoztató. Mintha azt akarná mondani, hogy a kampánystratégia igazából nem működik, hiszen végeredményben nem fordították az embereket egymás ellen – holott pont erről szól Finkelstein nagy találmánya.

A romboláshoz szükséges észről

Tisztázzuk, Finkelstein módszerében nemhogy újdonság nincs, de különösebb finesz sem. Óriási pénzügyi injekciókkal megtámogatott, minden lehetséges kommunikációs térbe befolyó médiakampánnyal embereket egymás ellen fordítani hamis vádak alapján, eltéríteni a demokratikus tanulási folyamatot, elvenni az emberek hitét a változásban és rövid távú, gusztustalan célok érdekében kihasználnia a humán kogníció évmilliós evolúciós örökségeit – ezek egyáltalán nem bonyolult manőverek. Ellenben pénzügyi háttér nélkül építeni, tanítani, segíteni és motiválni, megcsúfolni az évmilliós erőszak történelmét a békét biztosító, törékeny rendszer létrehozásával – ezek az igazán bonyolult feladatok. Ralf Rothmann „Tavasszal meghalni” című kisregényének jelenetében egy istállófiúnak ecsetelik német katonák, hogy a háborúskodás a legkeményebb munka, amit el lehet képzelni, mire az istállófiú böffent egyet, és így válaszol: „Valamit a világra hozni, na, az a legkeményebb munka. Rombolni és ölni minden idióta tud.”

A Finkelstein-jelenség, mint pszichológiai paradoxon

Persze érthető, hogy az emberek ettől függetlenül is le vannak nyűgözve – illetve esetenként megborzonganak az enyhe hányingertől –, ha a Finkelstein-jelenség szóba kerül, hiszen Finkelstein tevékenysége tökéletesen ellentmondott az identitásának. Zsidó létére zsidók ellen uszított, homoszexuális létére homofóbokat (is) támogatott. Ilyen belső következetlenséget nehezen fogad be az emberi elme, amely alapvetően a személyiséggel konzisztens viselkedést vár el magától és másoktól is, sőt hajlandó torzítani is annak érdekében, hogy ennek a konzisztenciának az illúzióját valamiképp megteremtse. Tudományos szempontból is furcsának tűnik ez az ellentmondás, hiszen az identitás és a viselkedés ilyen eltérése hihetetlen belső stresszel, ha nem egyenesen depresszióval vagy generalizált szorongással szokott együtt járni. Finkelsteinnek minden bizonnyal avatott, évtizedeken keresztül tökéletesített módszerei voltak ezen disszonancia csökkentésére, és mindezt átadta „kölykeinek” is. Az a hihetetlen pénz, amit a kampányai során keresett, lehetővé tette számára, hogy olyan helyen éljen, ahova elképzelése szerint nem férkőzhetett be az a szélsőséges hatalom, amelynek felemelkedésében segédkezett. Szerencséje volt, de mind közül ez volt a legnaivabb elképzelése. A saját biztonságomért és boldogságomért cserébe eladom nektek mások szabadságát – nagyjából így hangzott az alku, amit még faustinak minősíteni is bók lenne.

Finkelstein legjobb eszköze az identitása és a munkája közti disszonancia csökkentésére az a narratíva volt, amit a marketing "pszichopata zsargonjának” nevezhetnénk. Azért pszichopata, mert ez a nyelvhasználat segít megkerülni az emóciókat, segít elemelni az egyént a moralitás talajáról. Ez a nyelvezet tetten érhető volt majdnem minden megnyilvánulásában, és ennek megfelelően a tanítványai is kívülről fújják. A magánélet és a morál élesen elválasztandó az üzlettől, ahol a hatalom és a pénz a cél. Ebben a legjobban az segít, ha mindent üzletnek tekintünk és lehetőség szerint tárgyiasítunk. Apró részletekre bontjuk az emberek megfélemlítésének gonosz feladatát, mert a magukban álló apró részletek nem tűnnek olyan nagyon gonosznak, főleg ha valaki elmagyarázza, hogy „ezt mások is így csinálják”. Birnbaum az interjúban így fogalmaz a világháború előtti Németország ikonográfiájára emlékeztető, antiszemita Soros-kampány terjesztéséről: „Csak be kellett csomagolni és piacra dobni.” Lefordítva: ha egy termék eladható, akkor kötelességünk eladni. A marketing steril nyelvezete lehetővé tette számukra, hogy érzelmi távolságot tudjanak tartani egy rendkívül immorális akciótól.

Ez a tárgyakra és módszerekre fókuszáló, szélsőségesen egyoldalú figyelmet kívánja meg. Így történhet, hogy ezek az elemzők általában szerelembe esnek a módszertannal, a számokkal, az üzenetek célba juttatásának különböző lehetőségeivel. Hogy az üzenet morálisan mit implikál, az – úgy érzékelik – nem az ő felelősségük. A lényeg, hogy sikeres legyen. A Finkelsteinnel anno kapcsolatba lépő Századvég káderképzőjében jelenleg is így oktatják a politológus növendékeket. Csak érdek létezik, meg siker. Történelem és morál – ezek csak felesleges, díszes göncök. Eichmann is hasonló marketingnarratívába menekült, amikor a háború után elfogták, és elhíresült perében szembesítették a tetteivel. Kijelentette, hogy ő csak egy szállítmányozási szakember volt, akinek a rakomány A-ból B-be történő eljuttatásának logisztikai problémáját kellett jól megoldania. Hogy a „rakomány” történetesen elgázosításra szánt zsidók és romák tömegeit jelentette, ahhoz neki nem volt köze.

Végezetül, a Finkelstein-kölyköknek van egy, még a mester által rájuk hagyományozott, elkerülhetetlen tévedésük. Úgy hiszik, hogy a társadalmak békéjének felbontása rájuk nem lehet hatással, és emellett feltételezik azt is, hogy a társadalom kedvük szerint irányítható. Azt hiszem, úgy képzelik, hogy hasonlóképp végzik majd, mint a mesterük, aki uszított és gyűlöletet szított, de mindez mégsem ütött vissza rá. Ágyban párnák közt meghalni, békében és gazdagon. Ebben az értelemben a Finkelstein-kölykök valójában azok a furcsa, mesebeli szereplők, akik megtanulták, hogyan kell a fűrészelésre való áhítatos koncentrációval elterelni a figyelmüket arról, hogy maguk alatt vágják a fát.