Zuckerberg álmában sem gondolta volna - az internet és a szabadság

Publikálás dátuma
2019.01.26 13:45

Fotó: /
Kiszolgál és kiszolgáltat; ha letöltöd, feltölt vagy felzaklat; függővé tehet, függetlenül attól, mire használod – generációnyi idő óta osztja ketté a valóságot, bár annak idején nem sok jövőt jósoltak neki. A magyar internetrendszer, ha késéssel is, de felzárkózni látszik a világhálózathoz. Épp jókor: eljött a szigorú szabályozás ideje, ha még nem késő.
Digitális képességeinket és internethasználatunkat még mindig van hová fejleszteni – az Európai Unió tagországait lajstromozó (2017-2018-ra vonatkozó) statisztikák alapján a magyar felhasználók számossága majd’ 10 százalékkal elmarad az EU-s átlagtól: a magyar rendszeres internethasználók aránya 75 százalék, az uniós arány 83 százalék. Ám, ha pozitívan szemléljük a helyzetet, akkor elmondható, ha lassan is, de haladunk: jókora utat jártunk be 1991 ősze óta, amikor Magyarország is rákapcsolódhatott a nemzetközi hálózatra. Egy generációval később pedig már a fiatalok többsége „teljes életet” él a neten; míg sokan, ha tehetnék, szabadulnának tőle – elsősorban épp azért, aminek ígérete miatt egykor örömmel kapcsolódtak rá: a szabadságérzet illúziója miatt. 

Kezdeti nehézségek

Hogy jutottunk ide? – tehetjük föl a kérdést, s most már könnyebben meg is válaszolhatjuk, hiszen segítségünkre van ebben egy egyre bővülő nyilvános archívum, mely a magyar internet indulását, hőskorát kívánja dokumentálni. A Magyar Online és Digitális Médiatörténet (MODEM) egyik alapítója, Tófalvy Tamás szerint jó ötletnek és hiánypótló vállalkozásnak tűnt a magyar internetezés, elsősorban az online tartalomszolgáltatás kezdeteinek meghatározó figuráit mikrofon elé ültetni és kikérdezni a jó húsz évvel ezelőtti történésekről. „A példát a Harvard Egyetem Digital Riptide nevű projektje szolgáltatta, ők 2013 és 2014 között hoztak létre egy oral history adatbázist az amerikai digitális újságírás kezdeteiről; mi pedig a hazai digitális és online média egykori szereplőivel készítünk interjúkat” – vázolja céljukat és feladataikat a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docense, akitől azt is megtudtuk, hogy a jelenleg 29 interjút magába foglaló adattárat folyamatosan bővítik, és bárki számára elérhető információforrásként szolgál. S valóban, rengeteg érdekesség tűnik elő a digitális múltunk homályából. Hogyan alakult meg a hazai tartalomszolgáltatás őspárosa, az Internetto és a Tartalomprojekt 1995-96-ban, melyekből tulajdonképpen kiágazott az Index és az Origo? (Utóbbi december elején ünnepelhette 20 éves jubileumát, míg a vetélytárs Index idén május végén tölti be a második X-et.) Milyen indíttatásból születtek meg egyáltalán, vagy milyen jövőt láttak maguk előtt a szakemberek, újságírók akkor az internet jövőjéről? A kultúra- és médiakutató Tófalvy Tamás emellett egy tanulságos példával illusztrálja, mennyire nem felmérhető a jelen állapotából egy-egy technológia jövőbeli elterjedése, sikere. „1994-ben a szintén MODEM-alapító Szakadát István és a későbbi Internetto létrehozója, Nyírő András egy ABCD elnevezésű, újságosstandokon elérhető CD-ROM magazinnal jelentkeztek, melyen interaktív tartalmak, szövegek, képek, videoanyagok kaptak helyet. Az akkori internet alapján sokan azt gondolták, a jövő a fejlettebb CD-ROM-é, hiszen a neten leginkább bélyegméretű képek voltak, videókról szó sem lehetett, a hangfájlok letöltésére percekig kellett várni. Pár év alatt aztán az online média minden fronton (infrastruktúra, tartalomszolgáltatás, fogyasztói érdeklődés) áttört, a CD-ROM eltűnt a süllyesztőben.” A 2000-es évek web 2.0-s forradalma pedig még ezen is túltett. S bár manapság azt hisszük, a semmiből jöttek elő a fejlesztők az új technológiával, Tófalvy Tamás rácáfol erre. „A technológia már korábban is rendelkezésre állt: fórumok, személyre szabható felületek, hírkeresők formájában.” A webkettes divat első hulláma több alkalmazás elterjedéséhez köthető. Az RSS-fee­dekhez (melyek segítségével a minket érdeklő hírekről, posztokról kaphattunk értesítéseket), a blogok népszerűségének felfutásához és a közösségi oldalak bummjához (ki ne emlékezne a mára a digitális történelem szemétdombjára került MySpace-re?). Utóbbiak közül a ­Facebook sikere hozta meg igazán az internetes kommunikáció gyökeres változását. 

Netikai elfogultságok

Az új technológia elterjedése teljesen új helyzetet teremtett, a kommunikáció megszokott, valóságban már bejáratott formái nem mindig érvényesülhettek a digitális terekben. A tartalomszolgáltatói, jellemzően újságírók által működtetett platformok irányából ezért nem véletlenül merült fel az igény, hogy a nyomtatott sajtóra és az e-kereskedelemre vonatkozó törvények figyelembevétele mellett a digitális online mé­dia­tér számára is kidolgozzanak egy etikai kódexet. 2001-ben ennek érdekében jött létre a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete (MTE), és alkotta meg szabályzatát az angolszász újságírói eszmények jegyében. Úgymint például az objektív, elfogulatlan tájékoztatás, vagy a pontosság alapkövetelményét: ha összeférhetetlenség áll fenn a cikk írója és a cikk tárgya között, akkor azt bizony jelezni kell. (Az egyesületnek jelenleg is tagja az Index és az Origo, míg például ma már nem szerepel a taglistán a Mediaworks, a Lapcom vagy a Mandiner – a szerk.) Az MTE főtitkári – 5 évig betöltött – posztjáról egy éve leköszönő Tófalvy Tamás azonban a neten való viselkedés egy másik (történetileg alakuló) aspektusára is rávilágít. „Míg a ’90-es években bevezető jelleggel úgynevezett kis netikettek köröztek a felhasználók között, melyek igyekeztek rögzíteni a platformszabályokat, például, hogy »ne használj Caps Lockot!«, nagybetűt, azaz ne kiabálj a neten, addig a mai, a digitális világba beleszületett generációknak ilyet előírni már nem túl előremutató. Sokkal fontosabb arra felhívni a figyelmet, hogy miként tudják a valóságot párhuzamba állítani az interneten történtekkel. Ott van például az online zaklatás, a cyberbullying esete, mikor maga a zaklató sem mindig tudja, hogy cselekedete zaklatásnak minősül, a traumatizált fiatal pedig nem tudja, hogyan meneküljön el ez elől, mert a netről nem tud kiszaladni” – mondja a kutató. Úgy véli, az internetes viselkedés kutatásának a jövőben efelé érdemes koncentrálnia: hogyan tudják az emberek összhangba hozni offline vágyaikat és kommunikációs stílusaikat az éppen aktuális platformokkal. (Ehhez kapcsolódóan lásd Dessewffy Tibor szociológussal készített interjúnkat – a szerk.) 

Korlátlan tiltás

A kezdeti és jelenkori internethasználati szokások közti különbséget mi sem mutatja jobban, mint a net nyújtotta szabadságeszmény gondolatának megváltozása. Korábban a szabad hozzáférés és véleménynyilvánítás lehetősége miatt a demokrácia kiterjesztésének eszközét vélték megtalálni a technológiában. Ma éppen ezen okokból szigorítások bevezetését, tilalomfák elhelyezését fontolgatják a politikai hatalommal bíró szervezetek – egyes autokratikus országok már korlátozták is a hozzáférést állampolgáraik számára (lásd Oroszország, Kína). „A technológiát létrehozó mérnökök általában nem számolnak az emberi tényezővel, annak éthoszában alkotnak, hogy a társadalom majd úgyis követi a technológiát, alkalmazkodik hozzá. Ebben alaposan tévednek – mondja Tófalvy Tamás. – Zuckerberg álmában sem gondolta, hogy a Facebook lesz az amerikai elnökválasztást eldöntő médiatartalmak megosztásának egyik legfontosabb platformja. Ahogy azzal sem kalkulált senki, hogy az internet szabadságeszményére éppen a monopolhelyzetbe kerülő mamutvállalatok (Apple, Google, Facebook, Amazon) tesznek pontot. És nemcsak azzal, hogy a platformjaik algoritmusai révén beszűkítik a tájékozódásunkat (nem ismert, mi alapján dobják fel elénk a híreket, az ismerőseink megosztásait), de mivel az élet minden területére benyomulnak (az Amazon áruházat üzemeltet, telefont, tabletet, filmeket stb. gyárt), magát a piaci versenyt is kiiktatják, ezzel az emberek választását is korlátozzák.” A szakember elmondása szerint ma még nincsenek jó válaszok a digitális online rendszerek szabályozására, a mentális egészségünket nem veszélyeztető (netfüggőség) fenntartásuk biztosítására. Annyi a biztos, a betiltás nem megoldás. 

Ami olcsóbb lett

1991 októberében Magyarország első teljes értékű internetelérése az akkor lehetséges 9600 bit/s sebességgel működött. Ennek havi költsége jelenlegi áron kb. 1,5 millió forint volt. Ma egy internet-szolgáltatónál az 500 Mbit/s sebességes kábelcsatlakozás, mobilcsomaggal, HD-minőségű televíziózási lehetőséggel havi 7000–9000 Ft.

2019.01.26 13:45
Frissítve: 2019.01.26 13:45

Még a kockás füzet is eltűnt: nincs, aki átvegye a gazdaságot

Publikálás dátuma
2019.02.17 13:00

Fotó: SHUTTERSTOCK/
A generációváltás évek óta az egyik legégetőbb problémája a magyar mezőgazdaságnak. Nincs, aki átvegye, mert aki átadná, inkább nem adja át a gazdaságot, a tapasztalatokat, a kapcsolatokat, a technológiát.
Két évvel ezelőtt a fiatal gazdákat tömörítő AGRYA külön rendezvényt szentelt a generációváltás kérdésének. Arra biztatta zömmel 40 év alatti tagjait, hogy hozzák el szüleiket, és közösen beszéljék meg, miért olyan nehézkes a birtokok átadás-átvétele. Több mint kétszáz fiatal gazdára mindössze 24 hatvan év feletti gazdálkodó jutott. „Volt olyan résztvevő, aki azt mondta, örült a lehetőségnek, mert az apjával végre jól kiveszekedhették magukat. Így legalább az asztalra került a probléma – meséli dr. Mikula Lajos, az AGRYA ügyvezető elnöke. – Tudniillik otthon addig beszélni se lehetett róla, tabutéma volt.” Ez azért is nagy gond, mert a fiatal gazdálkodó így nem készül fel a váltásra, a papa (vagy a mama) meg sose megy nyugdíjba.

Hiányzó láncszemek

Székely Zoltánt még a nagypapája tanította meg, hogyan kell gyümölcsfákat metszeni, fólia alatt palántázni, kapálni, gyomlálni, almát betakarítani. A rendszerváltás idején egy tagban negyven hektárt sikerült Gyöngyös és Nagyréde között kárpótlásként visszakapniuk, ezen alakították ki azt az ültetvényt, ahol ma már cseresznye, meggy, alma, őszibarack, kajszi és szilva terem. Annak idején akadtak dolgos kezek, s a családtagokon túl napszámosok is segítették a munkát. Mára a napszámosok eltűntek, a legnagyobb dologidőben is legfeljebb három-négy ózdi cigány ember vállal náluk munkát, pedig nagyjából egész évben tudnának biztosítani, akár több embernek is. Az élete derekán járó Székely Zoltán édesapja elfoglalt agrármérnök volt, talán ezért is hárult a nagypapára az unoka betanítása. A férfi azt mondja: az együtt töltött időnek köszönhetően szerette meg annyira a földet, hogy minden nehézség ellenére ma is ebből él, ezzel foglalkozik. Nemcsak ő, öccse is részese a családi gazdaságnak, nyár végén, ősszel pedig, amikor a legtöbb munka van, három gyereket nevelő húguk is besegít. A következő generáció azonban egyelőre fájdalmasan hiányzik a láncolatból. „A fiam úgy döntött, máshol próbál szerencsét, s a fővárosban, más munkakörben akarja kipróbálni magát” – mondja Székely Zoltán, akivel Gyöngyös határában, a mezőgazdasági gépeket forgalmazó Agromir telephelyén találkozunk. Akkora a sár, hogy a gyümölcsfákig biztosan nem tudnánk elmenni, ezért inkább a vadonatúj tűzpiros traktorok árnyékában beszélgetünk. Hasonló gép beszerzéséről ő legfeljebb csak álmodik, a legfiatalabb haszonjárműve is legalább tízéves. A pályázatok nem könnyítik meg az életüket, „vért izzadnak” a legkisebb támogatásért is. Szavai szerint józan ésszel belátható: a fiatalok számára nem jelent perspektívát, hogy apáik, nagyapáik örökségét átvegyék, derékig sárosan, a bürokrácia malmaiban őrlődve, egyről a kettőre alig-alig haladva maguk is agrárdolgozókká váljanak. „Egy mezőgazdasági termelő Hollandiában évi 80 ezer eurónyi értéket állít elő, az uniós átlag 18 ezer euró, a magyar pedig ennek töredéke, 6 ezer euró. Így állunk, ilyenek a gépeink, ilyen a mezőgazdaság szerkezete, ilyenek a szabályzóink, s ennyire futja belőlük. Ne csodálkozzunk, ha egy agrárcsaládból az új generáció tagjai inkább a bankszektorba vágynak” – teszi hozzá. Székely Zoltán szerint az oktatás is „gondoskodott” arról, hogy a fiatalok ne a földből akarjanak megélni. A gyöngyösi főiskola például korábban hagyományosan a szőlészek, borászok, mezőgazdászok képzőhelye volt, de akár a helyi szakközépiskolában is megtanulhatták az alapokat. Ezek a képzések mára leépültek, igazából innovatív tudást nem kapnak itt a fiatalok. Nagypapák, akik megtanítanák őket a föld művelésére, szeretetére, szintén nincsenek: a negyvenévnyi kommunizmus elsöpörte a magángazdálkodást, s vele elveszett az a tudás is, ami még az elődöket jellemezte. Ezt erősíti meg a gépészeti telep tulajdonosa, Előházi János is, aki szerint, ha fel is bukkannak az új generáció tagjai a mezőgazdaságban, nem a szó jó értelmében vett földművesek, hanem inkább újgazdag yuppie-k, akik a hatalmas birtokokat megszerezve, leginkább a földalapú támogatásokra hajtanak.  

A papa autózhatna is a világban

A magyarországi agráriumnak pedig igen nagy szüksége volna a vérfrissítésre, hiszen ma a mezőgazdaság a leginkább elöregedett ágazat. Míg a gazdálkodók 31 százaléka 65 év feletti, addig a 35 év alattiak aránya mindössze 6 százalék. Emellett alacsony a megfelelő végzettségűek aránya is: középfokú végzettséggel 10 százalékuk, felsőfokúval pedig csak 3,4 százalékuk rendelkezik. Miközben a technológia folyamatosan fejlődik, és aki nem képes alkalmazkodni, az menthetetlenül lemarad az egyre élesedő versenyben. A következő években a rendszerváltáskor indult gazdaságok alapító generációja eléri azt az életkort, amikor már természetes módon merülne fel a gazdaság átadása a fiataloknak. Ennek a folyamatnak azonban nincsenek meg a hazai hagyományai, bejáratott rendje. „Aki 1990-ben volt ereje teljében lévő negyvenes, az most jó eséllyel közel van a hetvenhez – mondja dr. Mikula Lajos. – Aki a torgyáni időszakban, ’98-ban a fiatalgazda-támogatást igénybe vette, az még csak 45 éves, de ha most nem kezd el azon gondolkodni, ki viszi tovább a gazdaságot, beleesik apái csapdájába. És ahogy haladunk előre az időben, úgy lesz ez a kérdés egyre szorítóbb” – teszi hozzá. Az idősebb gazdageneráció idehaza az indokoltnál jobban ragaszkodik ahhoz, hogy az irányítás a kezében maradjon. Érthető. Nekik is úgy kellett kicsavarniuk a kapát a saját apjuk kezéből (kevésbé sarkosan fogalmazva: saját kezükkel építették fel a gazdaságukat, nem csoda, ha ragaszkodnak hozzá). Kevés a jó példa, a legtöbben úgy élik meg, hogy az előre megtervezett átadás a „nem természetes”. „Van a kérdésnek egy pszichológiai oldala is – mondja a fiatal gazdálkodók szervezetének vezetője. – A papa nyugodtan beülhetne a lakóautóba, mint a német gazda, ha eljön az ideje, és körbeautózhatná Európát. Legalábbis sokan megtehetnék. Persze a tehetősebb magyar gazda még nem tölthetné a fél évet Dominikán, mint a nyugdíjas német, de a nyugodt, csendes időskor beleférne. Hogy ezt mégsem teszi, az kulturális kérdés.” (Csak zárójelben: korántsem minden idős gazdálkodó engedheti meg magának a „békés öregkort”. Az AGRYA és az Agrotrend 2017-es, közös kutatásából kiderül, hogy a gazdák az állam által elvégzendő feladatok egyik legfontosabbikának tartják a nyugdíjkérdés rendezését, mivel annak alacsony összege miatt sokan nem szívesen válnak meg a munkájuktól.) Mi most tartunk ott, ahol néhány fejlettebb gazdálkodási kultúrával rendelkező nyugat-európai ország a ’90-es években. Mesélik, hogy a francia gazdaszervezet akkoriban gyakornoki programokkal próbált vérfrissíteni. A magyar partnerszervezetektől is kértek gyakornokokat, de kizárólag lányokat. Hiányzott a fiatal generáció, és azt remélték, hogy a magyar menyecskék majd nem akarnak hazajönni, ha megízlelik a jó francia konyhát. Ha nem is magyarokkal, de úgy tűnik, sikerrel jártak. A ragaszkodás a földhöz fontos, de végzetes is lehet. Az esetek túlnyomó többségében az átadás nem tervszerűen, hanem egy hirtelen haláleset vagy betegség miatt történik meg. „Sokszor a kockás füzetet sem találják, amiben a papa minden okossága benne volt” – mondja dr. Mikula Lajos. 

A rendszer ellenállása

Nemcsak a hagyomány, a technika is hiányzik a kulturált generációváltáshoz. Nincs egységes check-list, de élő ember sem, aki ma meg tudná mondani, mi a teendője egy fiatalnak, ha át akarja venni szülei gazdaságát. Az AGRYA és az Agrotrend 2017-ben végzett felmérésében a gazdák a gazdaságátadásban a legsúlyosabbnak az adminisztrációval kapcsolatos problémákat (hatósági engedélyek módosításának nehézségei; a gazdaság eszközeinek átírása; pályázatok, támogatások átadása-átvállalása) tartották. Az általunk megkérdezett gazdálkodók szinte mindegyike példaként említette, hogy amíg a támogatások kifizető ügynökségénél van olyan papír, ami azt mondja meg, mi van, ha meghal a támogatottság jogosultja, a földhivataloknál nincs ilyen összefoglaló anyag. „Nemrég volt egy kárenyhítési ügy – meséli egy neve elhallgatását kérő fiatal gazdálkodó. – A srác átvette az édesanyjától a gazdaságot. A mama előző évben befizette a szükséges összeget, majd az átvétel évében kár érte a gazdaságot. Azt mondták, nem jár neki a pénz, mert az édesanyja volt a kedvezményezett. Ilyenkor mi van? Jogos az igény, már évek óta mindent együtt csinált az édesanyjával, mégsem jut hozzá a pénzhez. Akinek eddig elmondtuk, vakargatta a fejét, hogy hát igen, valamit tenni kéne. Sakk-matt.”  

Párhuzamos folyamatok találkoznak

A helyzet nem túl rózsás, de korántsem reménytelen. Egyszerre két folyamat fut ugyanis egymás mellett. Az öregedés mellett a másik: a birtokkoncentráció. A rendszerváltás idején létrejött családi gazdaságok átlagos mérete éveken keresztül 80-100 hektár volt, ez mára 3-400 hektárra nőtt. Az uniós csatlakozás után, valamikor 2007-2008 környékén még évente 250 ezer területalapú támogatásigénylést nyújtottak be. Idén jó, ha 160 ezret. Akkor a KSH adatai szerint 700 ezer gazdálkodó volt, most kevesebb, mint 500 ezer. Akik korábban a nehézségek miatt elhagyták a szektort, zömmel olyanoknak adták el a földjüket, akik hatékonyabban tudják művelni. Olyan családi gazdaságok jönnek létre, megfelelő erőforrásokkal, amelyek egy család hosszabb távú megélhetését biztosítják. „Zajlik egy tudatos építkezés. A mostani ötvenesek már nem 60 évesen kezdenek gondolkodni azon, hogy ki vegye át a gazdaságot – mondja dr. Mikula Lajos. – Ez a folyamat pedig kitermeli azokat a családokat, amelyekben a gyerek már tudatosan választja a mezőgazdaságot.”
2019.02.17 13:00
Frissítve: 2019.02.17 13:00

Beszélgetni hősökkel és gonosztevőkkel - Róbert László emlékére

Publikálás dátuma
2019.02.17 12:04
Róbert László (jobbra) Graham Greene-nel beszélget
Fotó: MTI/ Farkas Tamás
Ágyúdörgéssel kezdődik a reggelem. A Magyar Rádió archívumában hallgatom Róbert László 1968-as visszaemlékezését a vietnami háború poklából, és ha most ő is itt lehetne, bizonyára azt kérdezné tőlem: „Hogy vagy, öregem?” Minden találkozásunkkor így köszöntött. 93 éves volt, amikor február 7-én elment.
Lőnek minden irányból. A becsapódó lövegek hangja félelmetes. Róbert László szerint ezek 36, de az is lehet, hogy 46 milliméteresek. A haditudósító bevallja, mivel nincs túl jó hallása, nem tudja egymástól megkülönböztetni a fegyvereket, amúgy pedig csak két hónapig volt katona. De nem ebben a háborúban, hanem a „nagyban”, a másodikban, ahol a németek majdnem kivégezték, már a sírját ásatták vele, a 18 éves zsidó munkaszolgálatossal, végül túlélte a poklot, utána kibekkelte az ötvenes éveket, bár az akasztófa ott is fenyegette, ahhoz képest tehát Vietnam könnyű kalandnak tűnhetett. Persze nem lett az, még akkor sem, ha ezúttal csupán szemtanú, újságíró, olykor futár és alkalmi segítő volt. 

Egy humánus kém

De vajon miért vágyott az aknamezők és napalmmal megszórt erdők közelébe? Azért, mert furcsának tartotta, hogy miközben Párizsból hetente kétszer tudósít az Avenue Kleber ­Vietnamról szóló sajtóértekezletéről, még sosem volt Vietnamban. Végül a főnökeinél kiharcolta, hogy elküldjék Saigonba. Követségi tanácsosként és szóvivőként jutott el oda, ahol azonban nem a politika és háborús események érdekelték elsősorban, hanem az emberek. Miként lehet a bombázások közepette élni, nevetni, örülni, szerelmeskedni? Saját megfogalmazása szerint ott és akkor kezdett el „mentalitásfilmeket” készíteni. Sok haditudósítóval ellentétben azt sem titkolta, hogy fél a háborútól, az orvlövészektől, a taposóaknáktól. Ettől függetlenül, vagy talán éppen emiatt, titokban (diplomataként az állásával játszva) segítette a vietkongokat. Fontos híreket osztott meg az észak-vietnami katonákkal. Lehet ezt akár kémkedésnek is nevezni, de mint mondta, nem valamelyik állam megbízásából vagy képviseletében tette, hanem meggyőződésből. Természetesen azzal is tisztában volt, hogy az ország akkori vezetése sztálinista, de úgy vélte az amerikaiak óriási hibát, sőt bűnöket követtek el Vietnam ellen, ezért állt a megtámadottak oldalára. 

Mastroiannitól a pápáig

Sajnos nem tudom felidézni, hol és miként ismerkedtünk meg, talán a televízió Szabadság téri aulájában, vagy éppen a rádió, ma már többnyire kihalt Pagodájában. Egy biztos, 1996-ban találkoztunk először. Arra is emlékszem, óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy szóba áll velem, az akkor még szinte pályakezdő rádióssal. Jókat beszélgettünk, majd hónapokkal később megkérdeztem, lenne-e kedve jegyzeteket írni a Reggeli csúcs című műsorban, leginkább francia és olasz témákról. Cinecitta, Mastroianni, Gainsburg, Prévert, Dali, Picasso, Hemingway, Huxley, és még hosszan sorolhatnám. Volt kedve. Előfordult, hogy ott a stúdióban írta meg a másnap reggel elhangzó jegyzetét, de arra is volt példa, hogy papír nélkül ült be a stúdióba, ahol csak mesélt és mesélt. Mindenkiről tudott mindent. Életeket, pályákat vázolt fel szórakoztatóan, könnyedén, mindeközben tanítva. Például az író Graham Greene-ről, aki a barátjává fogadta őt, vagy éppen az isteni Marcellóról. Az olaszok színészbálványával 1980-ban találkozott a Terasz című film forgatásán, ahol Róbert László szemtanúja lehetett annak a jelenetnek, amint Marcello Mastroianni és Stefania Sandrelli tekintete egymásba olvadt, majd megettek egy-egy-egy süteményt. Mivel a Marcellóért leplezetlenül rajongó Stefania nem bírta megállni nevetés nélkül, ezért kilencszer kellett megismételni a nassolással édessé tett jelenetet. Végül sikerült felvenni, és Róbert László akkor lépett oda hozzájuk. Mindkettőjüknek gratulált, majd a színész meghívta őt egy pohár borra. Kihasználva a barátságos pillanatot, elhangzott a kérdés, vajon lenne-e kedve Marcellónak egy hosszabb interjúhoz, amelyet a Magyar Televízió nézői láthatnának majd. „Muszáj?” – kérdezett vissza, majd kedvesen hozzátette: ha muszáj, akkor természetesen ad interjút. „Semmi sem kötelező” – nyugtatta meg Róbert László. Ekkor Mastroianni átölelte és azt mondta: „maga egy drága ember”. Biztos vagyok benne, hogy nem az Édes élet és a Nyolc és fél sztárja volt az egyetlen, aki szívébe zárta őt. A több mint fél évszázados újságírói pályája során interjút készíthetett államfőkkel, vallási vezetőkkel, XXIII. János pápával, sztrájkoló krupiékkal, laoszi partizánokkal, ópiumcsempészekkel, Dolores Ibárruri spanyol újságíróval és politikussal, színészekkel, Monica Vittivel, Claudia Cardinaléval, Jean-Louis Trinti­gnant-nal, Ugo Tognazzival. Egyetlen magyarként sikerült feljutnia annak a Párizsból induló repülőgépnek a fedélzetére is, amely 1979 februárjában Khomeini ajatollahot vitte Iránba. Persze ez sem történt véletlenül. Róbert László éppen akkoriban olvasta a Le Monde-ban Khomeini tanácsadójának cikkét a síita vallás és a politika viszonyáról. Nem sokkal később egy fogadáson találkozott e befolyásos vallási személyiséggel. Természetesen beszélt neki a cikkről, és ezzel eldőlt minden. A hiúságát legyezgető információ megtette a hatását, a magyar újságíró előtt máris nyitva állt a repülőgép ajtaja. És a szerencse valóban Róbert László mellé szegődött, hiszen a gépen ott volt az a német újságíró is, akinek évekkel korábban éppen ő segített. Ezúttal a kolléga viszonozta a korábbi szívességet. „Kölcsönadta” a kameráját és az operatőrét. Amikor a gép Irán légterébe ért, Khomeini és csapata imát mondott, majd a privát részt elhagyva, az újságírók közé ment. Róbert László éppen az ajtónál állt, így elsőként kérdezhette az ajatollahot. Mindez nem ­mélyinterjú volt, inkább csak afféle „miként érzi magát éppen most?” típusú kérdés, amelyre valamit mormolt a morcos vallási vezető, de hogy mit, az már sosem derül ki. Így is szenzációs hatása volt a pár perces felvételnek. Ho Si Minhnel több szerencséje volt, a vele készült interjú nem korlátozódott igenekre és nemekre, bár az sem volt egy őszinte és tartalmas beszélgetés. François Mitterrand egészen más kategória volt. Arról beszélt büszkén, ő az első francia elnök, aki Magyarországra látogat, mire Róbert László kiigazította: „elnök úr, ne haragudjon, de XV. Lajos már járt nálunk”. „Igen, de csak tranzitban” – válaszolta Mitterrand, majd halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. Talán éppen e merész közbevetés és kiigazítás hatására, az interjú után Mitterrand megkérdezte, lenne-e kedve még beszélgetni, csak úgy kamera és mikrofon nélkül. Róbert László örömmel mondott igent. 

Az örök kíváncsi

Az önmagát született optimistának, elkötelezett szocialistának és javíthatatlan naivistának valló Róbert László élete valóságos 20. századi kalandregény. Francia szakos egyetemistaként a Sorbonne-on tanult, majd a Rajk-per után csak a szerencsének köszönhette, hogy elkerülte az akasztófát. A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (Madisz) külügyi osztálya helyett a Bútorszállító Vállalatnál kapott munkát. Első munkanapján egy íróasztalt kellett egyedül felcipelnie a negyedik emeletre. Milyen véletlen, ez az iroda éppen a Magyar Rádió egyik szerkesztősége volt, ahol azt kérdezték a halálosan kimerült bútortrógertól: „Maga beszél franciául, nincs jobb dolga, mint cipekedni?” Négy év múlva rehabilitálták, majd kinevezték a Magyar Rádió francia nyelvű szerkesztősége élére. Később tudósított Párizsból, Rómából, Laoszból, Vietnamból. 1996-ban, a hetvenedik születésnapján én kértem tőle interjút. A beszélgetés végén megkérdeztem, mit gondol, hogy érzi, mi különbözteti meg őt a többi újságírótól? Szó szerint idézem a válaszát: „Elsősorban az különböztet meg, hogy raccsolok. Talán egy dolog van, és lehet, hogy ez a naivitásommal is összefügg, hogy őszintén kíváncsi maradtam. Kíváncsi maradtam a másik emberre. És talán nagyon sok esetben szeretem is a másik embert. Vagy elfogadom, hogy nem úgy gondolkodik, ahogy én. Meg hát, hogy nem tartozom sehova. Sem párthoz, sem stúdióhoz. Ahova a legjobban tartozom, az a családom. A 47 éve velem tartó feleségemhez, Arlette-hez, aki párizsi ápolónőből lett orvos, a fiamhoz és a lányomhoz, valamint a gyönyörű unokáimhoz.” Róbert László valóban ilyen volt. Mindenkit meg tudott nyitni. Hősöket, gonosztevőket, megtévedteket, papokat, kisembereket. Mintha kulcsa lett volna a lelkekhez. Az 1996-ban megjelent Zsidónak születni című önéletrajzának utóiratában William Faulkner amerikai írót idézte, aki szerint „a múlt nem halott, el sem múlt”. Róbert László kérdőjelet tett a mondat végére.

Róbert László 1958 és 1961 között a Népszava (Népakarat) ­fő­munkatársa volt. Tudósított ­Párizsból, Bagdadból és Bejrútból. 

2019.02.17 12:04