Zuckerberg álmában sem gondolta volna - az internet és a szabadság

Publikálás dátuma
2019.01.26. 13:45

Kiszolgál és kiszolgáltat; ha letöltöd, feltölt vagy felzaklat; függővé tehet, függetlenül attól, mire használod – generációnyi idő óta osztja ketté a valóságot, bár annak idején nem sok jövőt jósoltak neki. A magyar internetrendszer, ha késéssel is, de felzárkózni látszik a világhálózathoz. Épp jókor: eljött a szigorú szabályozás ideje, ha még nem késő.
Digitális képességeinket és internethasználatunkat még mindig van hová fejleszteni – az Európai Unió tagországait lajstromozó (2017-2018-ra vonatkozó) statisztikák alapján a magyar felhasználók számossága majd’ 10 százalékkal elmarad az EU-s átlagtól: a magyar rendszeres internethasználók aránya 75 százalék, az uniós arány 83 százalék. Ám, ha pozitívan szemléljük a helyzetet, akkor elmondható, ha lassan is, de haladunk: jókora utat jártunk be 1991 ősze óta, amikor Magyarország is rákapcsolódhatott a nemzetközi hálózatra. Egy generációval később pedig már a fiatalok többsége „teljes életet” él a neten; míg sokan, ha tehetnék, szabadulnának tőle – elsősorban épp azért, aminek ígérete miatt egykor örömmel kapcsolódtak rá: a szabadságérzet illúziója miatt. 

Kezdeti nehézségek

Hogy jutottunk ide? – tehetjük föl a kérdést, s most már könnyebben meg is válaszolhatjuk, hiszen segítségünkre van ebben egy egyre bővülő nyilvános archívum, mely a magyar internet indulását, hőskorát kívánja dokumentálni. A Magyar Online és Digitális Médiatörténet (MODEM) egyik alapítója, Tófalvy Tamás szerint jó ötletnek és hiánypótló vállalkozásnak tűnt a magyar internetezés, elsősorban az online tartalomszolgáltatás kezdeteinek meghatározó figuráit mikrofon elé ültetni és kikérdezni a jó húsz évvel ezelőtti történésekről. „A példát a Harvard Egyetem Digital Riptide nevű projektje szolgáltatta, ők 2013 és 2014 között hoztak létre egy oral history adatbázist az amerikai digitális újságírás kezdeteiről; mi pedig a hazai digitális és online média egykori szereplőivel készítünk interjúkat” – vázolja céljukat és feladataikat a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docense, akitől azt is megtudtuk, hogy a jelenleg 29 interjút magába foglaló adattárat folyamatosan bővítik, és bárki számára elérhető információforrásként szolgál. S valóban, rengeteg érdekesség tűnik elő a digitális múltunk homályából. Hogyan alakult meg a hazai tartalomszolgáltatás őspárosa, az Internetto és a Tartalomprojekt 1995-96-ban, melyekből tulajdonképpen kiágazott az Index és az Origo? (Utóbbi december elején ünnepelhette 20 éves jubileumát, míg a vetélytárs Index idén május végén tölti be a második X-et.) Milyen indíttatásból születtek meg egyáltalán, vagy milyen jövőt láttak maguk előtt a szakemberek, újságírók akkor az internet jövőjéről? A kultúra- és médiakutató Tófalvy Tamás emellett egy tanulságos példával illusztrálja, mennyire nem felmérhető a jelen állapotából egy-egy technológia jövőbeli elterjedése, sikere. „1994-ben a szintén MODEM-alapító Szakadát István és a későbbi Internetto létrehozója, Nyírő András egy ABCD elnevezésű, újságosstandokon elérhető CD-ROM magazinnal jelentkeztek, melyen interaktív tartalmak, szövegek, képek, videoanyagok kaptak helyet. Az akkori internet alapján sokan azt gondolták, a jövő a fejlettebb CD-ROM-é, hiszen a neten leginkább bélyegméretű képek voltak, videókról szó sem lehetett, a hangfájlok letöltésére percekig kellett várni. Pár év alatt aztán az online média minden fronton (infrastruktúra, tartalomszolgáltatás, fogyasztói érdeklődés) áttört, a CD-ROM eltűnt a süllyesztőben.” A 2000-es évek web 2.0-s forradalma pedig még ezen is túltett. S bár manapság azt hisszük, a semmiből jöttek elő a fejlesztők az új technológiával, Tófalvy Tamás rácáfol erre. „A technológia már korábban is rendelkezésre állt: fórumok, személyre szabható felületek, hírkeresők formájában.” A webkettes divat első hulláma több alkalmazás elterjedéséhez köthető. Az RSS-fee­dekhez (melyek segítségével a minket érdeklő hírekről, posztokról kaphattunk értesítéseket), a blogok népszerűségének felfutásához és a közösségi oldalak bummjához (ki ne emlékezne a mára a digitális történelem szemétdombjára került MySpace-re?). Utóbbiak közül a ­Facebook sikere hozta meg igazán az internetes kommunikáció gyökeres változását. 

Netikai elfogultságok

Az új technológia elterjedése teljesen új helyzetet teremtett, a kommunikáció megszokott, valóságban már bejáratott formái nem mindig érvényesülhettek a digitális terekben. A tartalomszolgáltatói, jellemzően újságírók által működtetett platformok irányából ezért nem véletlenül merült fel az igény, hogy a nyomtatott sajtóra és az e-kereskedelemre vonatkozó törvények figyelembevétele mellett a digitális online mé­dia­tér számára is kidolgozzanak egy etikai kódexet. 2001-ben ennek érdekében jött létre a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete (MTE), és alkotta meg szabályzatát az angolszász újságírói eszmények jegyében. Úgymint például az objektív, elfogulatlan tájékoztatás, vagy a pontosság alapkövetelményét: ha összeférhetetlenség áll fenn a cikk írója és a cikk tárgya között, akkor azt bizony jelezni kell. (Az egyesületnek jelenleg is tagja az Index és az Origo, míg például ma már nem szerepel a taglistán a Mediaworks, a Lapcom vagy a Mandiner – a szerk.) Az MTE főtitkári – 5 évig betöltött – posztjáról egy éve leköszönő Tófalvy Tamás azonban a neten való viselkedés egy másik (történetileg alakuló) aspektusára is rávilágít. „Míg a ’90-es években bevezető jelleggel úgynevezett kis netikettek köröztek a felhasználók között, melyek igyekeztek rögzíteni a platformszabályokat, például, hogy »ne használj Caps Lockot!«, nagybetűt, azaz ne kiabálj a neten, addig a mai, a digitális világba beleszületett generációknak ilyet előírni már nem túl előremutató. Sokkal fontosabb arra felhívni a figyelmet, hogy miként tudják a valóságot párhuzamba állítani az interneten történtekkel. Ott van például az online zaklatás, a cyberbullying esete, mikor maga a zaklató sem mindig tudja, hogy cselekedete zaklatásnak minősül, a traumatizált fiatal pedig nem tudja, hogyan meneküljön el ez elől, mert a netről nem tud kiszaladni” – mondja a kutató. Úgy véli, az internetes viselkedés kutatásának a jövőben efelé érdemes koncentrálnia: hogyan tudják az emberek összhangba hozni offline vágyaikat és kommunikációs stílusaikat az éppen aktuális platformokkal. (Ehhez kapcsolódóan lásd Dessewffy Tibor szociológussal készített interjúnkat – a szerk.) 

Korlátlan tiltás

A kezdeti és jelenkori internethasználati szokások közti különbséget mi sem mutatja jobban, mint a net nyújtotta szabadságeszmény gondolatának megváltozása. Korábban a szabad hozzáférés és véleménynyilvánítás lehetősége miatt a demokrácia kiterjesztésének eszközét vélték megtalálni a technológiában. Ma éppen ezen okokból szigorítások bevezetését, tilalomfák elhelyezését fontolgatják a politikai hatalommal bíró szervezetek – egyes autokratikus országok már korlátozták is a hozzáférést állampolgáraik számára (lásd Oroszország, Kína). „A technológiát létrehozó mérnökök általában nem számolnak az emberi tényezővel, annak éthoszában alkotnak, hogy a társadalom majd úgyis követi a technológiát, alkalmazkodik hozzá. Ebben alaposan tévednek – mondja Tófalvy Tamás. – Zuckerberg álmában sem gondolta, hogy a Facebook lesz az amerikai elnökválasztást eldöntő médiatartalmak megosztásának egyik legfontosabb platformja. Ahogy azzal sem kalkulált senki, hogy az internet szabadságeszményére éppen a monopolhelyzetbe kerülő mamutvállalatok (Apple, Google, Facebook, Amazon) tesznek pontot. És nemcsak azzal, hogy a platformjaik algoritmusai révén beszűkítik a tájékozódásunkat (nem ismert, mi alapján dobják fel elénk a híreket, az ismerőseink megosztásait), de mivel az élet minden területére benyomulnak (az Amazon áruházat üzemeltet, telefont, tabletet, filmeket stb. gyárt), magát a piaci versenyt is kiiktatják, ezzel az emberek választását is korlátozzák.” A szakember elmondása szerint ma még nincsenek jó válaszok a digitális online rendszerek szabályozására, a mentális egészségünket nem veszélyeztető (netfüggőség) fenntartásuk biztosítására. Annyi a biztos, a betiltás nem megoldás. 

Ami olcsóbb lett

1991 októberében Magyarország első teljes értékű internetelérése az akkor lehetséges 9600 bit/s sebességgel működött. Ennek havi költsége jelenlegi áron kb. 1,5 millió forint volt. Ma egy internet-szolgáltatónál az 500 Mbit/s sebességes kábelcsatlakozás, mobilcsomaggal, HD-minőségű televíziózási lehetőséggel havi 7000–9000 Ft.

Szerző

A bolond szemszögéből a világ - interjú Szűcs Éduával

Publikálás dátuma
2019.01.20. 16:34

Biztosan vannak rajta kívül női karikaturisták idehaza, de most egy sem jut eszünkbe. Rajzai mulattatnak, elgondolkodtatnak, de semmiképpen nem politizálnak. Legalábbis nem úgy. Rendhagyó – rajzos – beszélgetés Szűcs Éduával.
A gyerekek általában nehezen élik meg, ha a szüleik fura neveket adnak nekik, a fura nevű gyerekeket gyakran csúfolják. Önt is csúfolták? Nem emlékszem rá, hogy valaha történt volna ilyesmi. Volt egy edzőm, aki Páduának hívott, de az nem csúfolás, ugye? De az is lehet, hogy azért nem csúfoltak, mert verekedős voltam, és féltek tőlem. A szülői szándékokról meg csak annyit, hogy mindketten pontosan tudták, egy névnek meg kell különböztetnie a viselőjét. Ha az egyik Kováts a másik Szűcs, akkor az Édua pont megfelel erre a célra. Szegeden született, két művészember gyerekeként. Ez mennyiben határozta meg a pályakezdését? „Elrendeltetett”, hogy rajzolással foglalkozzon, vagy ez teljesen saját elhatározás volt? Anyám szürrealista festő volt, soha nem tervezte meg a képeit, csak úgy alakultak… Nekem ez csodálat volt: ültem mellette, és egyszerre valami lett belőle. A Tereferénél is ez látszik. Ez egy elvont rajz, de ha jobban megnézzük, látszik, hogy egymással beszélgető emberek. Apám pont az ellentéte volt: konstruktivista, pointilista. Minden képét előre megtervezte: vázlatokat készített, hangsúlyok, egyensúlyok, egyensúlybontások voltak. Már évek óta készültek a karikatúráim, amikor rájöttem, hogy az én rajzaim belőlük alakultak ki. A karikatúrának ugyanis roppant megtervezettnek kell lennie, de mindegyikben szükségszerűen ott van a poén, amitől az a kép értelmet kap.
Kováts Margit: Terefere
Rajzoló vagy karikaturista? Úgy hírlik, a kettő nem ugyanaz. Kifejezetten karikaturistának tartom magam. A rajzművész az lila ködöt festhet és rajzolhat. A karikatúrának mindig a földön kell járnia, állnia, ellenkező esetben nem érthető. A legismertebb magyar karikaturisták szinte mind férfiak. Vajon miért? A szakma nehezebben fogadja be a nőket, vagy a női humorra nem vevők? Szerintem már a nevelés legelején eldől a lányok sorsa. Nekem az volt a szerencsém, hogy a szó legjobb értelmében liberális légkörben nőttem föl. Szüleim, nagyszüleim engedtek szabadon szárnyalni. Más családi közegben talán kiborultak volna attól, ami én voltam: egy lázadó, krakéler, igazság bajnoka. De engem nem akartak letörni, szinte élvezték ezt a gyermekkori ámokfutást. Ezzel azt mondja, kizárólag neveltetés és családi háttér kérdése, hogy valakiből művész lesz? Persze hogy nem, erre azért születni is kell. Van például egy nővérem, aki mindig a művészeten kívül létezett, abszolút polgári foglalkozásai voltak. Ahhoz, amit a családom belőlem kihozott, kellett az én gondolkodásmódom. A nőiségemet egyébként nagyjából úgy élem meg a szakmában, mint bárhol máshol az életben: örömmel. Ad egyfajta kívülállást, amit egyáltalán nem bánok. De úgy tűnik, ezt is otthonról hoztam: örökké hálás vagyok a szüleimnek a nevemért, amivel egyszer s mindenkorra kiemeltek a szürkeségből, és ami biztosította nekem ezt a kívülállást már gyerekként is. Érdekes, de most, hogy beszélünk róla, eszembe jut, hogy amikor valamilyen díjat nyertem az életben, az is különdíj volt.
Szűcs Árpád: Munka
Az önről szóló internetes szócikkekben szerepel egy mondat: „édesapja Szűcs Árpád restaurátor, édesanyja Sz. Kováts Margit festőművész; az ő tiszteletükre semmiféle művészeti szakmai szervezetnek nem tagja”. Ez mit jelent? A ’60-as, ’70-es években többször jelentkeztek a Művészeti Alapba, de rendszeresen elutasították őket. Szegeden akkoriban a modern szocialista művészeti irányzat volt a hivatalos, amibe ők nem voltak hajlandók betagozódni. Pedig a Művészeti Alapba tartozni biztos megélhetést jelentett: az illető minden hónapban leadott egy alkotást, és azért pénzt kapott. Láttam, amikor anyámat elutasították, bement a fürdőszobába, hogy ne lássam, és halkan sírt. Nyolc-kilenc éves lehettem. Én akkor megfogadtam, hogy ha én egyszer híres leszek, én soha semmibe nem fogok belépni. Ha őket nem vették fel, akkor nekem sem kell. Ez egy tehetetlen, dühös gyermek fogadalma volt, de a mai napig tartom magam ehhez. Apám később mondta, feloldoz alóla, de én azt gondolom, hogy az ember ne adja fel az elveit. Egyébként meg tényleg jó kívülállónak lenni. Apropó, kívülállás. Miből él ma egy magafajta művész? Úgy értem: amikor van megrendelés, akkor kérhet annyit a rajzaiért, hogy átvészelje a nehezebb időszakokat? Én harminc éve szabadúszó vagyok, nem kaptam soha fizetést. Nincs biztos hátterem, de ez amennyire rossz, annyira jó is: az embert folyamatosan kondícióban tartja. Rákényszerít az állandó gondolkodásra. A lakásában, a falon a számtalan kép között ott van egy Brenner-rajz, amit én is nagyon szeretek: a Fekete bárány. Körben egy csapat fehér birka, középen üresség és egy szegény, pislogó fekete jószág. Semmi különös, mégis mindent elmond a világról. Brenner a példaképe? Inkább a látásmódja. Vannak karikatúrák, amelyek illusztrálnak egy szöveget, és vannak, amelyek önmagukban is értelmezhetők. A ’60-as években ilyen volt Kaján Tibor, Sajdik Ferenc, Réber László és Brenner György is. Akkoriban még adtak ki ka­ri­ka­tú­ra­­albumokat, én faltam őket. Aztán, amikor megismerkedtem Péterrel (Föld S. Péter újságíró, humorista, Édua férje – a szerk.), aki a Ludas Matyinál dolgozott, Brenner volt az első, aki odajött, hogy szeretne cserélni velem egy képet. Ez egy húszas éveiben járó rajzolónak hatalmas megtiszteltetés volt. Aztán barátok is lettünk, Gyuri haláláig összejártunk.  
A világ teremtése
Már hagyomány, hogy négy­évenként kiad egy albumot az előző időszak termésével. Emlékszik az első kötet első képére? És miért éppen azt választotta? Amikor először elhatároztam, hogy kellene egy könyv a dolgaimból, akkor adta magát, ezzel kell, hogy kezdődjön: a világ teremtésével. Egy időben szívesen ábrázolta a világot az udvari bolond szemszögéből. Mit tud a bolond, amit mi nem? Ezeken a rajzokon a király a hatalmat testesíti meg, a bolond a kisembert, aki furfangos, túljár az eszén. Egyik oldalon a pöffeszkedő, a másikon az, aki bele tud csípni. Ezzel nagyon sok mindent el lehet mondani finoman a hatalom és a kisember viszonyáról. Sokat dolgoztunk együtt, de egyhez mindig ragaszkodott: no politika. Miközben – az önt ismerők pontosan tudják – nagyon is érdekli a közélet. Miért nem rajzol politikát? Engem az életnek nem ez a része izgat. Nem a napi politikai történések, inkább a mozgatórugók. Szeretek egy lépést hátralépni, és onnan figyelni. Azt gondolom, hogy amin nem tudunk igazán változtatni, legalább próbáljuk megérteni.

Édua a szüleitől örökölt festékekkel két éve kezdett el hommage-festményeket festeni. Ezek a 12. kerületi, Ugocsa utcai könyvtárban február végéig láthatók.   

Szerző

Lángoló testű lánglelkűek

Publikálás dátuma
2019.01.20. 15:45
Thich Quang Duc buddhista szerzetes 1963 júniusában, Saigonban, Malcolm Browne Pulitzer-díjas fotóján
Fotó: Malcolm Browne
A héten múlt 50 éve, hogy Jan Palach a prágai Vencel téren felgyújtotta magát, hogy ekképpen tiltakozzon Csehszlovákia szovjet megszállása ellen. Az önkényuralmi rendszerekkel szemben gerjedő indulatok kifejezésének legszélsőségesebb megnyilvánulási formája az önégetés.
Öt hónappal az után, hogy 1968. augusztus 21-én a Varsói Szerződés csapatai a Szovjetunió vezetésével megkezdték Csehszlovákia megszállását és a tavasszal elindult demokratizálódási folyamatok elfojtását, Jan Palach 21 éves egyetemi hallgató egy aktatáskával és egy kisvödörnyi benzinnel kisétált a Vencel térre. Átlagos január 16-a volt, 1969. A fiú megállt a cseh Nemzeti Múzeum épülete előtt, levette a kabátját, magára locsolta a vödörnyi benzint, gyufát lobbantott és tűzbe borította a testét. A szemtanúk beszámolói szerint üvöltve keringett még 1-2 percet a villamossíneken, mire az egyik, a döbbenetből legkorábban ocsúdó járókelő a kabátjával oltani kezdte az akkor már földön fetrengő testet. Katona Csaba történész úgy tudja, többen hallani vélték, hogy többször az aktatáskáját emlegette, illetve azt suttogta elhaló hangon, hogy mondják el mindenkinek: nem öngyilkosság volt, többen vannak, és hogyha nem teljesítik a követeléseiket, újabb fáklyák gyúlnak Prága utcáin. Három napig haldoklott. A halálát követő országos sokk megakadályozta ugyan, hogy az ügyet teljesen eltussolják, de a kommunista diktatúra manipulatív és retorziókat kilátásba helyező hatalmi gépezete mindent megtett annak érdekében, hogy Honza (a családja és a barátai így hívták) tettét hirtelen és utólag megbánt fellángolásként nyomja le a nép torkán, mondván, „a szocialista jelenért és jövőért élni kell, nem meghalni”. Temetési menetét óriási tömeg kísérte, s bár egyfajta ellenállási demonstrációként tekintettek az alkalomra, inkább csak szimbolikusan lett a tehetetlenség mementója. Nem voltak politikai beszédek, nem volt randalírozás, az emberek szinte vallásos tisztelettel hajtottak fejet Palach előtt.
Január 24-én a prágai Károly Egyetemen ravatalozták fel Palach holttestét – 25-én, a temetés napján több tízezren vonultak utcár

Tűzben megvilágosodott

Nem Palach az egyetlen, aki a világtörténelem folyása során ezt a sajátos és kínzó módját választotta a tiltakozásnak. „A politikai indíttatású önégetések a hidegháborúban jelentek meg – meséli Mitrovits Miklós történész. – Azóta számos céllal, szentnek hitt eszmével az ajkukon locsolták le magukat emberek gyúlé­kony anyaggal és ragadtak gyufát a világ több pontján. A legtöbb esetben nem a puszta figyelemfelhívás volt a motiváció, hanem a végső elkeseredettség és az eszköztelenség, de persze nyilván akadtak olyanok is, akik mentális zavarukban fanyalodtak rá önmaguk felgyújtására.” Az első önégetési hullám a vietnami háború előzményeihez kapcsolódik. Ngo Din Diem rezsimje ellen tiltakozott így Thich Quang Duc buddhista szerzetes 1963 júniusában. A saigoni utca reggeli csúcsforgalmában borította magát lángokba, melyet az éppen akkor arra járó Malcolm Browne amerikai sajtófotós meg is örökített. Állítólag néhány órával korábban fülest kapott egy másik szerzetestől. A kép bejárta a világsajtót és Pulitzer-, illetve World Press Photo-díjat hozott készítőjének. Halála után Thich Quang Duc testét elhamvasztották, de szívét ereklyeként megőrizték. A szerzetes tette az együttérzés jelképévé vált, a buddhisták körében pedig bódhiszattvaként kezdték tisztelni. A második önégetési hullámot már maga a vietnami háború váltotta ki az Egyesült Államokban. 1965-ben három teljesen különböző korú, nemű, vallású és társadalmi státuszú amerikai tiltakozott ekképpen a háború ellen: minden mindegy alapon Alice Herz 82 éves holokauszt-túlélő kezdte a sort Detroitban, majd fél évvel később a 31 éves Norman Morrison gyújtotta fel magát a Pentagon előtt. Az ő esetében erősen megkérdőjelezhető volt elmeállapota tisztasága, ugyanis az újszülött gyerekét is magával hurcolta az akcióra, aki végül és nagy szerencsére, szó szerint, ép bőrrel megúszta a tragédiát. Egy hétre rá Roger Allen Laporte katolikus aktivista tiltakozott hasonlóképp a New York-i ENSZ-székház előtt. 

Az első magyar fecske

„A csehszlovákiai eseményekhez kötődő önégetéseket már a harmadik hullámként tartja számon a történetírás, és bár Palach vált emblematikus fáklyájává, nem ő kezdte a sort” – meséli Mitrovits. 1968 szeptemberében Ryszard Siwiec négygyerekes lengyel tanár az aratási fesztiválon, egy stadionnyi ember előtt gyújtotta fel magát a lelátón. Miközben lángolt, az aratási ünnep folytatódott, néptáncosok ropták hálát adva a bő termésért. Egy hátrahagyott magnófelvételen és búcsúlevélben Csehszlovákia megszállását jelölte meg indítékként. Maga sem gondolta, hogy egyéni tiltakozása kisebb dominóeffektust indít el: Siwiec tettén felbuzdulva vált 1969 januárjában a lángok martalékává Palach, aki pedig egy magyar fiú, Bauer Sándor ipari tanuló olthatatlan ellenállási vágyára öntött szimbolikusan olajat. Bauer 1969. január 20-án, nemzetiszínű zászlóba burkolózva gyújtotta fel magát a Nemzeti Múzeum lépcsőin az orosz megszállás ellen tiltakozva. Búcsúlevelében, melyben „kommunista üdvözlettel” frázissal köszönt el, azt írja: „Azt üzenem, eszme nélkül nem él, csak létezik az ember. (…) Szeretnék élni, de most a szénné égett holttestemre van szüksége a Nemzetnek, a proletároknak.” Három nappal később halt bele a sérüléseibe, halála előtt néhány órával előzetes letartóztatását rendelték el. Nevét ma emléktábla őrzi a Nemzeti Múzeum lépcsőinél.  

Élő fáklyák

A totalitárius rezsimeknek egyébként gyakran gyűlt meg a baja ezzel a tiltakozási formával. 1972 májusában Romas Kalanta diák Kau­nas egyik frekventált terén égette el magát, hogy a litván függetlenségre emlékeztessen – csak ebben az évben tucatnyian követték ily módon a halálba. Litvánia-szerte szovjetellenes zavargások törtek ki, és az események utórezgései évekkel később is gondot okoztak a szovjet megszállóknak. Az NDK-ban egy nyájától elmozdított lelkipásztor, Oskar Brüsewitz, Romániában Liviu Cornel Babes munkás vetett véget így életének. A kínai elnyomás ellen tiltakozó Tibetben még a 2010-es években is felütötte fejét az ellenállásnak ez a módja, önégetési dömpinget eredményezve, de az arab világ is ismeri az élő fáklya tűztisztító erejét. 2010. december 17-én – miután elkobozták az árukészletét, és egy női tisztviselő megszégyenítette – Mohammed Bouazizi utcai árus gyújtotta fel magát Tunéziában. A férfiból világhírű mártír lett, halálát máig az arab forrongások kiváltó szikrájaként tartják számon, amelyből forradalmak és szabadságharcok születtek, és diktatúrák porladtak hamuvá. Bár effektíve célt ritkán értek vele, az elmúlt 10 évben is előfordultak önégetéses esetek. India tamilok lakta részein a Srí Lanka-i polgárháborúban, szolidaritási megmozdulások részeként, rendszeresen végeztek magukkal így emberek, Afganisztánban pedig a társadalmi, családi nehézségekre tettek pontot ekképpen az alávetettségben élő nők.

Jan Palach levele

„Tekintettel arra, hogy nemzeteink kiúttalan helyzetbe kerültek, úgy döntöttünk, kinyilvánítjuk tiltakozásunkat és a következőképp rázzuk fel országunk népét. Csoportunk önkéntesekből áll, akik készek rá, hogy az ügyünk érdekében felgyújtsák magukat. Én sorsolhattam ki a sorrendet, így hát jogot szereztem, hogy megírjam az első leveleket, és én legyek az első élő fáklya. Követeljük a cenzúra azonnali eltörlését és a Spravy című kollaboráns lap terjesztésének betiltását. Ha a követeléseink 5 napon belül, azaz január 21-ig nem teljesülnek, és ha a nép nem nyújt megfelelő támogatást korlátlan idejű sztrájkkal, úgy újabb fáklyák gyúlnak fel.”

1968 szeptemberében Ryszard Siwiec lengyel tanár az aratási fesztiválon, egy stadionnyi ember előtt gyújtotta fel magát a lelátó

Csehszlovákiában és a szocialista blokkban szinte egyetlen év alatt tucatnyian vállaltak tűzhalált Palach hatására

A Terror Háza weblapján 13 ilyen fiatalt tart számon 1968. szeptember 12., Varsó, Ryszard Siwiec könyvelő 1969.január 16., Prága, Jan Palach 21 éves egyetemista január 20., Pilzen, Josef Hlavaty 25 éves üzemi munkás január 20., Budapest, Bauer Sándor 17 éves ipari tanuló január 21., Znojmó, Jozef Jaros 19 éves traktorista január 22., Brno, Miroslav Malinka 22 éves munkás január 22., leopoldovói börtön, Frantisek Bogyi január 23., Léva, Jan Gabor22 éves munkanélküli január 24., Pozsony, Emanuel Sopko 23 éves mechanikus január 24., Prága, Blanka Nacházelová, 18 éves prágai diáklány február 25., Prága, Jan Zajíc 19 éves tanuló április 9., Jihlava, Evzen Plocek 40 éves technikus 1970. február 13., Brassó, Moyses Márton 29 éves költő

Szerző