A bolond szemszögéből a világ - interjú Szűcs Éduával

Publikálás dátuma
2019.01.20. 16:34

Biztosan vannak rajta kívül női karikaturisták idehaza, de most egy sem jut eszünkbe. Rajzai mulattatnak, elgondolkodtatnak, de semmiképpen nem politizálnak. Legalábbis nem úgy. Rendhagyó – rajzos – beszélgetés Szűcs Éduával.
A gyerekek általában nehezen élik meg, ha a szüleik fura neveket adnak nekik, a fura nevű gyerekeket gyakran csúfolják. Önt is csúfolták? Nem emlékszem rá, hogy valaha történt volna ilyesmi. Volt egy edzőm, aki Páduának hívott, de az nem csúfolás, ugye? De az is lehet, hogy azért nem csúfoltak, mert verekedős voltam, és féltek tőlem. A szülői szándékokról meg csak annyit, hogy mindketten pontosan tudták, egy névnek meg kell különböztetnie a viselőjét. Ha az egyik Kováts a másik Szűcs, akkor az Édua pont megfelel erre a célra. Szegeden született, két művészember gyerekeként. Ez mennyiben határozta meg a pályakezdését? „Elrendeltetett”, hogy rajzolással foglalkozzon, vagy ez teljesen saját elhatározás volt? Anyám szürrealista festő volt, soha nem tervezte meg a képeit, csak úgy alakultak… Nekem ez csodálat volt: ültem mellette, és egyszerre valami lett belőle. A Tereferénél is ez látszik. Ez egy elvont rajz, de ha jobban megnézzük, látszik, hogy egymással beszélgető emberek. Apám pont az ellentéte volt: konstruktivista, pointilista. Minden képét előre megtervezte: vázlatokat készített, hangsúlyok, egyensúlyok, egyensúlybontások voltak. Már évek óta készültek a karikatúráim, amikor rájöttem, hogy az én rajzaim belőlük alakultak ki. A karikatúrának ugyanis roppant megtervezettnek kell lennie, de mindegyikben szükségszerűen ott van a poén, amitől az a kép értelmet kap.
Kováts Margit: Terefere
Rajzoló vagy karikaturista? Úgy hírlik, a kettő nem ugyanaz. Kifejezetten karikaturistának tartom magam. A rajzművész az lila ködöt festhet és rajzolhat. A karikatúrának mindig a földön kell járnia, állnia, ellenkező esetben nem érthető. A legismertebb magyar karikaturisták szinte mind férfiak. Vajon miért? A szakma nehezebben fogadja be a nőket, vagy a női humorra nem vevők? Szerintem már a nevelés legelején eldől a lányok sorsa. Nekem az volt a szerencsém, hogy a szó legjobb értelmében liberális légkörben nőttem föl. Szüleim, nagyszüleim engedtek szabadon szárnyalni. Más családi közegben talán kiborultak volna attól, ami én voltam: egy lázadó, krakéler, igazság bajnoka. De engem nem akartak letörni, szinte élvezték ezt a gyermekkori ámokfutást. Ezzel azt mondja, kizárólag neveltetés és családi háttér kérdése, hogy valakiből művész lesz? Persze hogy nem, erre azért születni is kell. Van például egy nővérem, aki mindig a művészeten kívül létezett, abszolút polgári foglalkozásai voltak. Ahhoz, amit a családom belőlem kihozott, kellett az én gondolkodásmódom. A nőiségemet egyébként nagyjából úgy élem meg a szakmában, mint bárhol máshol az életben: örömmel. Ad egyfajta kívülállást, amit egyáltalán nem bánok. De úgy tűnik, ezt is otthonról hoztam: örökké hálás vagyok a szüleimnek a nevemért, amivel egyszer s mindenkorra kiemeltek a szürkeségből, és ami biztosította nekem ezt a kívülállást már gyerekként is. Érdekes, de most, hogy beszélünk róla, eszembe jut, hogy amikor valamilyen díjat nyertem az életben, az is különdíj volt.
Szűcs Árpád: Munka
Az önről szóló internetes szócikkekben szerepel egy mondat: „édesapja Szűcs Árpád restaurátor, édesanyja Sz. Kováts Margit festőművész; az ő tiszteletükre semmiféle művészeti szakmai szervezetnek nem tagja”. Ez mit jelent? A ’60-as, ’70-es években többször jelentkeztek a Művészeti Alapba, de rendszeresen elutasították őket. Szegeden akkoriban a modern szocialista művészeti irányzat volt a hivatalos, amibe ők nem voltak hajlandók betagozódni. Pedig a Művészeti Alapba tartozni biztos megélhetést jelentett: az illető minden hónapban leadott egy alkotást, és azért pénzt kapott. Láttam, amikor anyámat elutasították, bement a fürdőszobába, hogy ne lássam, és halkan sírt. Nyolc-kilenc éves lehettem. Én akkor megfogadtam, hogy ha én egyszer híres leszek, én soha semmibe nem fogok belépni. Ha őket nem vették fel, akkor nekem sem kell. Ez egy tehetetlen, dühös gyermek fogadalma volt, de a mai napig tartom magam ehhez. Apám később mondta, feloldoz alóla, de én azt gondolom, hogy az ember ne adja fel az elveit. Egyébként meg tényleg jó kívülállónak lenni. Apropó, kívülállás. Miből él ma egy magafajta művész? Úgy értem: amikor van megrendelés, akkor kérhet annyit a rajzaiért, hogy átvészelje a nehezebb időszakokat? Én harminc éve szabadúszó vagyok, nem kaptam soha fizetést. Nincs biztos hátterem, de ez amennyire rossz, annyira jó is: az embert folyamatosan kondícióban tartja. Rákényszerít az állandó gondolkodásra. A lakásában, a falon a számtalan kép között ott van egy Brenner-rajz, amit én is nagyon szeretek: a Fekete bárány. Körben egy csapat fehér birka, középen üresség és egy szegény, pislogó fekete jószág. Semmi különös, mégis mindent elmond a világról. Brenner a példaképe? Inkább a látásmódja. Vannak karikatúrák, amelyek illusztrálnak egy szöveget, és vannak, amelyek önmagukban is értelmezhetők. A ’60-as években ilyen volt Kaján Tibor, Sajdik Ferenc, Réber László és Brenner György is. Akkoriban még adtak ki ka­ri­ka­tú­ra­­albumokat, én faltam őket. Aztán, amikor megismerkedtem Péterrel (Föld S. Péter újságíró, humorista, Édua férje – a szerk.), aki a Ludas Matyinál dolgozott, Brenner volt az első, aki odajött, hogy szeretne cserélni velem egy képet. Ez egy húszas éveiben járó rajzolónak hatalmas megtiszteltetés volt. Aztán barátok is lettünk, Gyuri haláláig összejártunk.  
A világ teremtése
Már hagyomány, hogy négy­évenként kiad egy albumot az előző időszak termésével. Emlékszik az első kötet első képére? És miért éppen azt választotta? Amikor először elhatároztam, hogy kellene egy könyv a dolgaimból, akkor adta magát, ezzel kell, hogy kezdődjön: a világ teremtésével. Egy időben szívesen ábrázolta a világot az udvari bolond szemszögéből. Mit tud a bolond, amit mi nem? Ezeken a rajzokon a király a hatalmat testesíti meg, a bolond a kisembert, aki furfangos, túljár az eszén. Egyik oldalon a pöffeszkedő, a másikon az, aki bele tud csípni. Ezzel nagyon sok mindent el lehet mondani finoman a hatalom és a kisember viszonyáról. Sokat dolgoztunk együtt, de egyhez mindig ragaszkodott: no politika. Miközben – az önt ismerők pontosan tudják – nagyon is érdekli a közélet. Miért nem rajzol politikát? Engem az életnek nem ez a része izgat. Nem a napi politikai történések, inkább a mozgatórugók. Szeretek egy lépést hátralépni, és onnan figyelni. Azt gondolom, hogy amin nem tudunk igazán változtatni, legalább próbáljuk megérteni.

Édua a szüleitől örökölt festékekkel két éve kezdett el hommage-festményeket festeni. Ezek a 12. kerületi, Ugocsa utcai könyvtárban február végéig láthatók.   

Szerző

Lángoló testű lánglelkűek

Publikálás dátuma
2019.01.20. 15:45
Thich Quang Duc buddhista szerzetes 1963 júniusában, Saigonban, Malcolm Browne Pulitzer-díjas fotóján
Fotó: Malcolm Browne
A héten múlt 50 éve, hogy Jan Palach a prágai Vencel téren felgyújtotta magát, hogy ekképpen tiltakozzon Csehszlovákia szovjet megszállása ellen. Az önkényuralmi rendszerekkel szemben gerjedő indulatok kifejezésének legszélsőségesebb megnyilvánulási formája az önégetés.
Öt hónappal az után, hogy 1968. augusztus 21-én a Varsói Szerződés csapatai a Szovjetunió vezetésével megkezdték Csehszlovákia megszállását és a tavasszal elindult demokratizálódási folyamatok elfojtását, Jan Palach 21 éves egyetemi hallgató egy aktatáskával és egy kisvödörnyi benzinnel kisétált a Vencel térre. Átlagos január 16-a volt, 1969. A fiú megállt a cseh Nemzeti Múzeum épülete előtt, levette a kabátját, magára locsolta a vödörnyi benzint, gyufát lobbantott és tűzbe borította a testét. A szemtanúk beszámolói szerint üvöltve keringett még 1-2 percet a villamossíneken, mire az egyik, a döbbenetből legkorábban ocsúdó járókelő a kabátjával oltani kezdte az akkor már földön fetrengő testet. Katona Csaba történész úgy tudja, többen hallani vélték, hogy többször az aktatáskáját emlegette, illetve azt suttogta elhaló hangon, hogy mondják el mindenkinek: nem öngyilkosság volt, többen vannak, és hogyha nem teljesítik a követeléseiket, újabb fáklyák gyúlnak Prága utcáin. Három napig haldoklott. A halálát követő országos sokk megakadályozta ugyan, hogy az ügyet teljesen eltussolják, de a kommunista diktatúra manipulatív és retorziókat kilátásba helyező hatalmi gépezete mindent megtett annak érdekében, hogy Honza (a családja és a barátai így hívták) tettét hirtelen és utólag megbánt fellángolásként nyomja le a nép torkán, mondván, „a szocialista jelenért és jövőért élni kell, nem meghalni”. Temetési menetét óriási tömeg kísérte, s bár egyfajta ellenállási demonstrációként tekintettek az alkalomra, inkább csak szimbolikusan lett a tehetetlenség mementója. Nem voltak politikai beszédek, nem volt randalírozás, az emberek szinte vallásos tisztelettel hajtottak fejet Palach előtt.
Január 24-én a prágai Károly Egyetemen ravatalozták fel Palach holttestét – 25-én, a temetés napján több tízezren vonultak utcár

Tűzben megvilágosodott

Nem Palach az egyetlen, aki a világtörténelem folyása során ezt a sajátos és kínzó módját választotta a tiltakozásnak. „A politikai indíttatású önégetések a hidegháborúban jelentek meg – meséli Mitrovits Miklós történész. – Azóta számos céllal, szentnek hitt eszmével az ajkukon locsolták le magukat emberek gyúlé­kony anyaggal és ragadtak gyufát a világ több pontján. A legtöbb esetben nem a puszta figyelemfelhívás volt a motiváció, hanem a végső elkeseredettség és az eszköztelenség, de persze nyilván akadtak olyanok is, akik mentális zavarukban fanyalodtak rá önmaguk felgyújtására.” Az első önégetési hullám a vietnami háború előzményeihez kapcsolódik. Ngo Din Diem rezsimje ellen tiltakozott így Thich Quang Duc buddhista szerzetes 1963 júniusában. A saigoni utca reggeli csúcsforgalmában borította magát lángokba, melyet az éppen akkor arra járó Malcolm Browne amerikai sajtófotós meg is örökített. Állítólag néhány órával korábban fülest kapott egy másik szerzetestől. A kép bejárta a világsajtót és Pulitzer-, illetve World Press Photo-díjat hozott készítőjének. Halála után Thich Quang Duc testét elhamvasztották, de szívét ereklyeként megőrizték. A szerzetes tette az együttérzés jelképévé vált, a buddhisták körében pedig bódhiszattvaként kezdték tisztelni. A második önégetési hullámot már maga a vietnami háború váltotta ki az Egyesült Államokban. 1965-ben három teljesen különböző korú, nemű, vallású és társadalmi státuszú amerikai tiltakozott ekképpen a háború ellen: minden mindegy alapon Alice Herz 82 éves holokauszt-túlélő kezdte a sort Detroitban, majd fél évvel később a 31 éves Norman Morrison gyújtotta fel magát a Pentagon előtt. Az ő esetében erősen megkérdőjelezhető volt elmeállapota tisztasága, ugyanis az újszülött gyerekét is magával hurcolta az akcióra, aki végül és nagy szerencsére, szó szerint, ép bőrrel megúszta a tragédiát. Egy hétre rá Roger Allen Laporte katolikus aktivista tiltakozott hasonlóképp a New York-i ENSZ-székház előtt. 

Az első magyar fecske

„A csehszlovákiai eseményekhez kötődő önégetéseket már a harmadik hullámként tartja számon a történetírás, és bár Palach vált emblematikus fáklyájává, nem ő kezdte a sort” – meséli Mitrovits. 1968 szeptemberében Ryszard Siwiec négygyerekes lengyel tanár az aratási fesztiválon, egy stadionnyi ember előtt gyújtotta fel magát a lelátón. Miközben lángolt, az aratási ünnep folytatódott, néptáncosok ropták hálát adva a bő termésért. Egy hátrahagyott magnófelvételen és búcsúlevélben Csehszlovákia megszállását jelölte meg indítékként. Maga sem gondolta, hogy egyéni tiltakozása kisebb dominóeffektust indít el: Siwiec tettén felbuzdulva vált 1969 januárjában a lángok martalékává Palach, aki pedig egy magyar fiú, Bauer Sándor ipari tanuló olthatatlan ellenállási vágyára öntött szimbolikusan olajat. Bauer 1969. január 20-án, nemzetiszínű zászlóba burkolózva gyújtotta fel magát a Nemzeti Múzeum lépcsőin az orosz megszállás ellen tiltakozva. Búcsúlevelében, melyben „kommunista üdvözlettel” frázissal köszönt el, azt írja: „Azt üzenem, eszme nélkül nem él, csak létezik az ember. (…) Szeretnék élni, de most a szénné égett holttestemre van szüksége a Nemzetnek, a proletároknak.” Három nappal később halt bele a sérüléseibe, halála előtt néhány órával előzetes letartóztatását rendelték el. Nevét ma emléktábla őrzi a Nemzeti Múzeum lépcsőinél.  

Élő fáklyák

A totalitárius rezsimeknek egyébként gyakran gyűlt meg a baja ezzel a tiltakozási formával. 1972 májusában Romas Kalanta diák Kau­nas egyik frekventált terén égette el magát, hogy a litván függetlenségre emlékeztessen – csak ebben az évben tucatnyian követték ily módon a halálba. Litvánia-szerte szovjetellenes zavargások törtek ki, és az események utórezgései évekkel később is gondot okoztak a szovjet megszállóknak. Az NDK-ban egy nyájától elmozdított lelkipásztor, Oskar Brüsewitz, Romániában Liviu Cornel Babes munkás vetett véget így életének. A kínai elnyomás ellen tiltakozó Tibetben még a 2010-es években is felütötte fejét az ellenállásnak ez a módja, önégetési dömpinget eredményezve, de az arab világ is ismeri az élő fáklya tűztisztító erejét. 2010. december 17-én – miután elkobozták az árukészletét, és egy női tisztviselő megszégyenítette – Mohammed Bouazizi utcai árus gyújtotta fel magát Tunéziában. A férfiból világhírű mártír lett, halálát máig az arab forrongások kiváltó szikrájaként tartják számon, amelyből forradalmak és szabadságharcok születtek, és diktatúrák porladtak hamuvá. Bár effektíve célt ritkán értek vele, az elmúlt 10 évben is előfordultak önégetéses esetek. India tamilok lakta részein a Srí Lanka-i polgárháborúban, szolidaritási megmozdulások részeként, rendszeresen végeztek magukkal így emberek, Afganisztánban pedig a társadalmi, családi nehézségekre tettek pontot ekképpen az alávetettségben élő nők.

Jan Palach levele

„Tekintettel arra, hogy nemzeteink kiúttalan helyzetbe kerültek, úgy döntöttünk, kinyilvánítjuk tiltakozásunkat és a következőképp rázzuk fel országunk népét. Csoportunk önkéntesekből áll, akik készek rá, hogy az ügyünk érdekében felgyújtsák magukat. Én sorsolhattam ki a sorrendet, így hát jogot szereztem, hogy megírjam az első leveleket, és én legyek az első élő fáklya. Követeljük a cenzúra azonnali eltörlését és a Spravy című kollaboráns lap terjesztésének betiltását. Ha a követeléseink 5 napon belül, azaz január 21-ig nem teljesülnek, és ha a nép nem nyújt megfelelő támogatást korlátlan idejű sztrájkkal, úgy újabb fáklyák gyúlnak fel.”

1968 szeptemberében Ryszard Siwiec lengyel tanár az aratási fesztiválon, egy stadionnyi ember előtt gyújtotta fel magát a lelátó

Csehszlovákiában és a szocialista blokkban szinte egyetlen év alatt tucatnyian vállaltak tűzhalált Palach hatására

A Terror Háza weblapján 13 ilyen fiatalt tart számon 1968. szeptember 12., Varsó, Ryszard Siwiec könyvelő 1969.január 16., Prága, Jan Palach 21 éves egyetemista január 20., Pilzen, Josef Hlavaty 25 éves üzemi munkás január 20., Budapest, Bauer Sándor 17 éves ipari tanuló január 21., Znojmó, Jozef Jaros 19 éves traktorista január 22., Brno, Miroslav Malinka 22 éves munkás január 22., leopoldovói börtön, Frantisek Bogyi január 23., Léva, Jan Gabor22 éves munkanélküli január 24., Pozsony, Emanuel Sopko 23 éves mechanikus január 24., Prága, Blanka Nacházelová, 18 éves prágai diáklány február 25., Prága, Jan Zajíc 19 éves tanuló április 9., Jihlava, Evzen Plocek 40 éves technikus 1970. február 13., Brassó, Moyses Márton 29 éves költő

Szerző

Maradék emberség

Publikálás dátuma
2019.01.20. 12:02
Bass László
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
A Szociopoly színházi társasjáték öt év alatt száznyolcvanszor érzékeltette a nézőkkel-játékosokkal, hogy a nyomorult élethelyzeteknek nincs jó megoldásuk. A magyarok nagy családjának Szociopolyjában mindeközben tovább nyílik az olló a társadalomról szóló „hivatalos hírek” és a valóság között.
A Szociopolyban bárki kipróbálhatja, mire elég a segélyből, családi pótlékból, gyesből, alkalmi munkából szerezhető jövedelem. A játékosoknak, akik színészek és a játékmester segítségével egy átlagos hónap napjain haladnak végig kockadobások segítségével, a tartósan munka nélkül lévők jövedelmi viszonyai között kell túlélniük a hónapot. Bass László szociológust, az érzékenyítő színház játékmesterét és a saját fejlesztésű társasjáték egyik ötletgazdáját arról faggattuk, mi változott azóta, hogy tizenöt évvel ezelőtt Ferge Zsuzsa meghívta az MTA Gyerekszegénység Elleni Programjába kutatónak, és mi azóta, amióta a darabot játsszák. Az elmúlt években kikopni látszik ugyanis a híradásokból a „rossz hír”, ételosztásról tudósítani lassan államellenes cselekedet lesz, a gazdaság szárnyalására pedig alig talál jelzőt a közmédia. De lehet, hogy a szegénység úgy tudott eltűnni a hírekből, ahogy a hajléktalanok a közterekről: parancsszóra, paraván mögé?

Közmunkára pörögve

„A Szociopoly szabályaihoz a társasjáték 2010-es bemutatása óta gyakorlatilag nem kellett hozzányúlnunk. Ez nem azt jelenti, hogy nem változott semmi – mondja Bass László –, de az alapstruktúrák, bizonyos esetekben az összegek és az esélyek sem változtak. A segélyezési rendszer alapjaiban és gyakorlatilag ugyanaz: nagyon nehéz hozzáférni nagyon alacsony összegekhez.” A munkaerőpiacot illetően – a „plakátok” szerint – eljött a munka társadalma. Észak-Magyarországon, ahol egy tanulmányhoz interjúkat készítenek ezekben a hetekben, sokan nyilatkoznak úgy, hogy csak az nem dolgozik, aki nem akar, aki alkoholista. Az ezt követő mondatokból viszont hamar kiderül, hogy piaci munkahelyek továbbra sincsenek. Jószerével csak ingázva, reggelente munkásjárattal messze utazva lehet állást találni. „Alkalmi munka viszont valamivel több van. A gazdasági pörgés olyan értelemben igaz, hogy az építőiparban el tudnak helyezkedni az iskolázatlan emberek is, de csak szezonálisan, és éves átlagban pici pénzért.” A kistelepüléseken viszont jórészt csak a közmunka maradt. Tizenöt éve 40-50 ezer, a tavalyelőtti csúcson 220 ezer ember dolgozott benne, ez idén visszaesett 140 ezer főre. A munkajövedelem szempontjából ez nem óv meg a szegénységtől: azokban a családokban, ahol csak közmunkából van bevétel, ugyanúgy nagyjából 80 százalékos a szegénységi ráta, mint ott, ahol nincs foglalkoztatott.  

Eltűnt 200 ezer szegény gyerek

A gyerekszegénységgel is összefüggő szolgáltatások elérhetősége továbbra is elkeserítő. Egy hátrányos helyzetű régióban gyenge, szegregált iskola, és hetente egyszer rendelő háziorvos működik. „Tizenöt éve sem volt a csúcson az oktatási rendszer, az egészségügyi és a szociális szektor sem, de mára a működésképtelenség határára kerültek. A talán legjobb színvonalú védőnői szolgáltatás is szélsőségesen túlterheltté vált: egy szakemberre három-négy falu jut több száz problémás családdal. Ezt képtelenség hibátlanul megoldani.” A KSH-statisztikák alapján a 2009-es válság után minden szegénységi mutató jelentősen romlott 2013-ig. Akkor szinte varázsütésre minden egyre szebb lett. Most az európai átlag környékén van a ráta, és már-már megszűnt a gyerekszegénység. A kutató szívesen örülne a statisztikáknak, de hihetetlennek tartja a javulást. Történt-e bármi, ami megmagyarázná, hová tűnt 200 ezer szegény gyerek? Ha hitelesnek fogadjuk el a statisztikákat, a szociológus akkor is azt tapasztalja, hogy az ország hátrányos helyzetű régióiban nem változott, sőt romlott a helyzet. A magyarázat az lehet, hogy a ráták úgy is javulhatnak, ha sokan egy kicsivel a küszöbérték fölé kerülnek, de az életkörülmények érdemben nem változnak. Viszont eközben a társadalom kettészakadása egyre nyilvánvalóbb, a felső és az alsó rétegek közötti távolság nő. 

Beleállnak a szerepbe

Az elmúlt években a szegényekkel, elesettekkel szembeni attitűdök sokat romlottak. A rendszerváltásig álságos és hazug módon tabu volt a szegénység, nem lehetett zsidózni, cigányozni, mert nem volt politikailag korrekt. „Amíg otthon vagy a kocsmában arról beszélünk, hogy a »büdös cigányok nem akarnak dolgozni«, de azért körülnézünk, hallja-e valaki, addig nem tud eszkalálódni a cigány- vagy szegényellenesség. Az viszont bátorít, ha ezt lehet a tévében hallani, az utcán is látni plakátokon. Az elmúlt néhány év gyűlöletpropagandája is erősen érzékelhető a közgondolkodásban.” A Szociopolyval kétféle közönségen is megfigyelhetik a nézők gondolkodását mutató „lázmérő” értékeit. A felnőtteknél kapott reakciók félrevezetők lehetnek, mert olyanok ülnek be a darabra, akik amúgy is érzékenyek, szolidárisak. A diákelőadás más. „Távol álljon tőlem, hogy bántsam a fiatalokat, de mivel még nem alakult ki a nézetrendszerük, azt mondják, amit otthon és az utcán hallanak. Amikor a játékban egy család bajba kerül, és ez nem ritka, ott ülnek a többiek, akik segíthetnének. De gyakorlatilag soha sem teszik, inkább elkezdnek a »tékozló család« ellen drukkolni. A valóságban nem szegény, sőt akár a társadalmi elitbe tartozó fiatalok játékbeli családja egyszer csak benyomódik egy junkie-szerepbe. »Lusták, nem akarnak dolgozni, a kocsmában látták őket«, mondják rájuk a többiek. Könnyű felvenni azt az attitűdöt, amivel az érintetteket kezdjük hibáztatni. És ez a helyzet sokat romlott az elmúlt tizenöt évben, pedig már akkor sem volt a legelfogadóbb és a legtoleránsabb a társadalmunk.” A 2010 óta meghozott döntések rontottak a képen, mondja kérdésünkre Bass László, megjegyezve: nem ördögök és angyalok harcáról van szó. Az az ideológia, amely a társadalmi problémákat szankciókkal kezeli, és ahol szolidaritás helyett erős elitet építve akarják beindítani a gazdaságot, akár észszerűnek is tűnhet. Ezt a jelenlegi hatalom fel is vállalja. „Nem mondom, hogy ez egy ördögtől való ideológia és hogy nincs benne logika. Csak hát nagyon embertelen és nem hatékony. A szegénységben lévő csoportok gyerekei sokszor a nyolc általánost sem végzik el. Az iskolák szegregálódnak. Amikor levitték a tankötelezettséget tizenhat évre, szinte mindenki tapsolt az intézkedésnek. A pedagógusok azt mondták, végre megszabadultak a borzalomtól, és a jól szituált szülők is örültek. De ezzel drámaian zuhan a végzettséghez jutás esélye. Népszerű intézkedés volt, »büntessük meg őket, ha nem akarnak tanulni«, de ezek a gyerekek ettől még itt lesznek közöttünk, és nem fognak eljutni egy olyan szakmáig, amivel esélyt kapnának. A valós megoldások mindenkitől erőfeszítést igényelnek, a környezettől, a családtól, a szakemberektől, az egész társadalomtól” – mondja a szakember. A szegregációt elutasítjuk, de a leg­elfogadóbb és legszolidárisabb ember is a legjobb iskolát keresi a gyereke számára. Vagyis nem akarja együtt járatni szegényekkel, cigányokkal, de vakokkal vagy értelmi fogyatékosokkal sem. De így ez is gettó lesz, elit gettó. Nem lesz tapasztalata ezeknek a gyerekeknek a tőlük eltérő társaiktól. „Az elit gyerekeink veszítenek, ha az állami iskolába mennek, és nem az egyháziba vagy az alapítványiba – egy picit. De azok, akiknek nincs választása, az integrációval nagyon sokat nyerhetnének. Társadalmilag pozitív összegű játszma lenne az integráció, de az emberek nem erre haladnak. Ez kormányzati intézkedést igényelne, ami nem engedi meg ezt a szétsza­kadást.” Bass László egyik legerősebb Szociopoly-élménye az előadás velejéig korrupt és szélsőségesen arrogáns polgármesteréhez kötődik, akinek jóindulatától függ a közmunka, a segély is, aki ezzel élet és halál ura a faluban. Sokszor megalázza az embereket, de amikor támogatást kér az újraválasztásához, a nézők – a falubeliek – mégis szinte kivétel nélkül támogatják. Az öltönyös, kosztümös nézők, de a diá­kok is azzal érvelnek: ha szegények vagyunk, nincsenek elveink. „Ez azért erős élmény, mert lélektanilag azt mutatja, hogy a szegényellenesség, a szankcionálás, a kiszolgáltatottság növelése kifizetődő politika és a mindenkori hatalom elemi érdeke. Ha tisztában vagyok azzal, hogy a túlélésem a helyi hatalomtól függ, akkor nem fogok opponálni, kritikát megfogalmazni, hanem megpróbálok mindenben megfelelni. Ez számomra félelmetes.” Azzal, hogy a problémákat eltoljuk magunktól, a falu szegénysorából zárványt csinálunk, a hajléktalanokat eltakarítjuk az útból, úgy érezhetjük, megnyugodhatunk, mostantól szép, kedves és okos emberek között fogunk élni, de ez csak önáltatás. „Együtt élünk ebben az országban, és a félrenézés hosszú távon csak eszkalálni fogja a konfliktusokat. Attól, hogy társadalmi problémákat bedobozolunk és elfelejtünk, attól még egy közösségben maradunk a nehéz helyzetben lévőkkel. Akkor is, ha nem találkozunk egymással.” Bass László mindig büszke volt arra, hogy az ELTE-n tanít, az MTA-ban dolgozik és egy kiváló, független színházban játszik. Csupa olyan csapatban, amire időközben bélyeg került. Ám annak ellenére, hogy az ideológiailag irányított propagandát az emberek nem kis része hittel el is fogadja, mégsem lesznek Soros-bérencek, amikor a Szociopolyt játsszák. „A ’60-as, ’70-es években megélt fiatalságom idején egyértelmű volt, hogy dupla fenekű a világ: mindenki tudta, a tanító néni, a szüleim és én is, hogy amit az iskolában mondanak, az nem mindig úgy van. Ez a kettős beszéd virágzik ma is. Én azt tapasztalom, hogy hiába önti el az országot a propaganda, még ha bólogatnak is rá az emberek, azért azt legbelül mindannyian tudjuk, hogy aki bajban van, annak segítenünk kell. Az emberségünk minden látszat ellenére megmaradt.”
Szerző