Koszföldjén járunk, adja ki a jelszót heti rendszerességgel a feleségem, D. És ekkor már tudni lehet, hogy pár óra és felzúgnak a hamuszín egek, raccsolva ordítani kezdenek a porszívók, mindenféle kemikáliák sorakoznak fel szenvtelenül a konyhapulton, hogy legyalulják a világunkat, a három szobát. S végül minden ragyogni kezd hidegen, a maga tökéletességében, mintha az életünk csak egy berendezett zug lenne egy IKEA kiállítóterében. (Csak mellékesen: ott viszont mindig az az érzésem, hogy egy idegen lakásába tévedtem volna be. Nem merek leülni a jól elhelyezett kanapéra vagy székre, pedig csak ki szeretném próbálni, hogy mennyire kényelmes, mert az az érzésem, hogy papucsban slattyogva megérkezik a tulaj, és döbbenten rám kiált, hogy mi a francot keresek a nappalijában. Vagy fordítva: annyira belekényelmesedem a fotelbe, hogy a többi vásárlót nézem kéretlen betolakodónak.)
Eleinte egészen másként hangzott ez a Koszföld. Úgy tűnt, mintha valaki csábító felfedezésre invitálna, valamilyen egzotikus földrészre, ahol régen kihalt állatok rohangálnak (a porszaurusztól a vízkőrexig), és be lehet nézni az ágy mögött megnyíló szakadékba, vagy felkaptatni a függöny meredek hágóin, hogy végül a Karnis csúcsáról lenézve, megpihenjünk. De aztán kiderült, hogy eléggé hétköznapi út visz oda, ami nem vetekszik sem Baszkföld, sem Patagónia kacskaringós ösvényeivel, és nem hátizsákkal és túrabakanccsal kell elindulni, hanem törlőronggyal és gumikesztyűvel. És nem, nem az éhséget, a fáradtságot, vagyis önmagunkat kell legyőznünk a túra során, hanem a kétes foltokat és csellengő morzsákat, macskaszőrt és cipőtalpról lehullott sarat, minden mi nem a lakás szerves része, betolakodó, vagy azzá lett valamiért.
Az is gondot okoz néha, hogy nem ugyanolyan az érzékelésünk. Amikor D. már földet kiált, és már fogna neki az előkészületeknek, én még a gondolatát sem látom a megérkezésnek, csak a nyílt tenger nyugalmát, én még hagyom, hogy elringasson a végtelenség kényelmes érzete, mintha a porszaurusz csupán mese lenne, amivel a gyenge idegzetű gyermekeket riogatják pedagógiailag. Nem akarok megérkezni, még úton vagyok, makacskodom, és legszívesebben hozzáláncolnám magam az árbochoz (fotelhez), hogy én innen tapodtat sem, de aztán nincs mit tenni. Kolumbusz sem arról volt híres, hogy a hajón maradt, amikor meglátta India vélt partjait. Ha nagyon akarom, akkor ezt a finom kulturális noszogatást olvasom ki a csípőre tett kézből, és a kikészített szemetes zsákokból. Hajrá Koszföld, megyek, kiált fel bennem ilyenkor a köddé vált felfedező.
Minden feleségnek van egy speciális arckifejezése, amelynek hatására minden férj, már ha szereti a hosszú, csöndes életet, pontosabban: életét, akkor pattan, már nem fontolgat, nem latolgat, hanem megy, csinálja, legfeljebb magában közvetíti tovább a meccset, gólhelyzeteket teremt, és mindegyiket be is rúgja. És ez az arckifejezés univerzális. Olvastam, hogy Federeren, minden idők legnagyobb teniszezőjén derülnek néha a jó angolok, mert amikor Wimbledonban játszik, a közelben bérelnek házat, kell a hely a négy gyereknek, s biza olyankor nem egyszer látni, ahogy a svájci civilben leviszi a szemetet. Tán még porszívózik is. Legalább olyan elszántan, mintha a háló mögött várna a gyilkos röptére. Nevetnek a jó angolok, mert sehogy sem tudják összeegyeztetni a sztársággal az effajta hétköznapiságot. Holott a titok nem itt lappang, hanem Mirka arcán, mert bármennyire is támogató, férje karrierjét egyengető a szlovák származású feleség, azért az ő arca sincs gumiból. Arról nem beszélve, hogy ő is járt már Koszföldön, s tán a kulturális noszogatásokért sem megy a szomszédba.
A munkamegosztás sok mindenre gyógyír, nem tagadom. Bár bizonyos szempontból irigylem a finneket. Olvastam egy életmódról szóló könyvben, hogy távoli rokonainknál nincs olyan, hogy „ez az asszony dolga”, ez meg a férfié, mindig az végzi el az adott munkát, akinek jobban kézre áll. (Csak mellékesen: manapság úgy terjednek az oly hangzatos nevek, mint hygge, ikigai, sinrin-yoku, lagom, sisu, mintha új istenek trónolnának az Olümposzon. S persze abban a naiv hitben vesszük ezen életmódvezető, -kiegészítő bédekkereket, mintha egyúttal a kívánt életszínvonalat is megvennénk a könyvvel együtt. Vagy legalábbis a bölcsek kövét dédelgetnénk keménytáblában.)
Azóta is töprengek azon, hogy vajon a vak komondorok országában mi áll jobban kézhez egy magyar virtussal (ebből lehetne igazán jó életmódkönyvet írni, csak úgy kapkodnák a skandinávok vagy a mindenre nyitott angolaiak, kongóiak) megáldott férfinak? Gyorsan elmondom, hogy nekem se sok minden, bár tény, hogy már egészen fejlett szinten pakolom be és ki a mosogatógépet, és szinte nézni is öröm, ahogy teregetek, a szemétszállításban és -szétválogatásban alig van nálam jobb, és a bevásárlás sem mindig fog ki rajtam, ám Koszföld többi praktikája bizony igencsak távol áll tőlem. Vajon lehetne belőlem egy közepes finn? Vagy legalább kezdő japán? Vagy maradok szinte tökéletes magyarnak? Van oly bédekker széles e világon, amely választ adna erre?
