Papp Sándor Zsigmond: Vak felfedezők

Publikálás dátuma
2019.01.26. 12:50
IKEA-ban megpihenve. A többi vásárló kéretlen betolakodónak tűnik
Fotó: Johannes Eisele / AFP
Koszföldjén járunk, adja ki a jelszót heti rendszerességgel a feleségem, D. És ekkor már tudni lehet, hogy pár óra és felzúgnak a hamuszín egek, raccsolva ordítani kezdenek a porszívók, mindenféle kemikáliák sorakoznak fel szenvtelenül a konyhapulton, hogy legyalulják a világunkat, a három szobát. S végül minden ragyogni kezd hidegen, a maga tökéletességében, mintha az életünk csak egy berendezett zug lenne egy IKEA kiállítóterében. (Csak mellékesen: ott viszont mindig az az érzésem, hogy egy idegen lakásába tévedtem volna be. Nem merek leülni a jól elhelyezett kanapéra vagy székre, pedig csak ki szeretném próbálni, hogy mennyire kényelmes, mert az az érzésem, hogy papucsban slattyogva megérkezik a tulaj, és döbbenten rám kiált, hogy mi a francot keresek a nappalijában. Vagy fordítva: annyira belekényelmesedem a fotelbe, hogy a többi vásárlót nézem kéretlen betolakodónak.)
Eleinte egészen másként hangzott ez a Koszföld. Úgy tűnt, mintha valaki csábító felfedezésre invitálna, valamilyen egzotikus földrészre, ahol régen kihalt állatok rohangálnak (a porszaurusztól a vízkőrexig), és be lehet nézni az ágy mögött megnyíló szakadékba, vagy felkaptatni a függöny meredek hágóin, hogy végül a Karnis csúcsáról lenézve, megpihenjünk. De aztán kiderült, hogy eléggé hétköznapi út visz oda, ami nem vetekszik sem Baszkföld, sem Patagónia kacskaringós ösvényeivel, és nem hátizsákkal és túrabakanccsal kell elindulni, hanem törlőronggyal és gumikesztyűvel. És nem, nem az éhséget, a fáradtságot, vagyis önmagunkat kell legyőznünk a túra során, hanem a kétes foltokat és csellengő morzsákat, macskaszőrt és cipőtalpról lehullott sarat, minden mi nem a lakás szerves része, betolakodó, vagy azzá lett valamiért.
Az is gondot okoz néha, hogy nem ugyanolyan az érzékelésünk. Amikor D. már földet kiált, és már fogna neki az előkészületeknek, én még a gondolatát sem látom a megérkezésnek, csak a nyílt tenger nyugalmát, én még hagyom, hogy elringasson a végtelenség kényelmes érzete, mintha a porszaurusz csupán mese lenne, amivel a gyenge idegzetű gyermekeket riogatják pedagógiailag. Nem akarok megérkezni, még úton vagyok, makacskodom, és legszívesebben hozzáláncolnám magam az árbochoz (fotelhez), hogy én innen tapodtat sem, de aztán nincs mit tenni. Kolumbusz sem arról volt híres, hogy a hajón maradt, amikor meglátta India vélt partjait. Ha nagyon akarom, akkor ezt a finom kulturális noszogatást olvasom ki a csípőre tett kézből, és a kikészített szemetes zsákokból. Hajrá Koszföld, megyek, kiált fel bennem ilyenkor a köddé vált felfedező.
Minden feleségnek van egy speciális arckifejezése, amelynek hatására minden férj, már ha szereti a hosszú, csöndes életet, pontosabban: életét, akkor pattan, már nem fontolgat, nem latolgat, hanem megy, csinálja, legfeljebb magában közvetíti tovább a meccset, gólhelyzeteket teremt, és mindegyiket be is rúgja. És ez az arckifejezés univerzális. Olvastam, hogy Federeren, minden idők legnagyobb teniszezőjén derülnek néha a jó angolok, mert amikor Wimbledonban játszik, a közelben bérelnek házat, kell a hely a négy gyereknek, s biza olyankor nem egyszer látni, ahogy a svájci civilben leviszi a szemetet. Tán még porszívózik is. Legalább olyan elszántan, mintha a háló mögött várna a gyilkos röptére. Nevetnek a jó angolok, mert sehogy sem tudják összeegyeztetni a sztársággal az effajta hétköznapiságot. Holott a titok nem itt lappang, hanem Mirka arcán, mert bármennyire is támogató, férje karrierjét egyengető a szlovák származású feleség, azért az ő arca sincs gumiból. Arról nem beszélve, hogy ő is járt már Koszföldön, s tán a kulturális noszogatásokért sem megy a szomszédba.
A munkamegosztás sok mindenre gyógyír, nem tagadom. Bár bizonyos szempontból irigylem a finneket. Olvastam egy életmódról szóló könyvben, hogy távoli rokonainknál nincs olyan, hogy „ez az asszony dolga”, ez meg a férfié, mindig az végzi el az adott munkát, akinek jobban kézre áll. (Csak mellékesen: manapság úgy terjednek az oly hangzatos nevek, mint hygge, ikigai, sinrin-yoku, lagom, sisu, mintha új istenek trónolnának az Olümposzon. S persze abban a naiv hitben vesszük ezen életmódvezető, -kiegészítő bédekkereket, mintha egyúttal a kívánt életszínvonalat is megvennénk a könyvvel együtt. Vagy legalábbis a bölcsek kövét dédelgetnénk keménytáblában.)
Azóta is töprengek azon, hogy vajon a vak komondorok országában mi áll jobban kézhez egy magyar virtussal (ebből lehetne igazán jó életmódkönyvet írni, csak úgy kapkodnák a skandinávok vagy a mindenre nyitott angolaiak, kongóiak) megáldott férfinak? Gyorsan elmondom, hogy nekem se sok minden, bár tény, hogy már egészen fejlett szinten pakolom be és ki a mosogatógépet, és szinte nézni is öröm, ahogy teregetek, a szemétszállításban és -szétválogatásban alig van nálam jobb, és a bevásárlás sem mindig fog ki rajtam, ám Koszföld többi praktikája bizony igencsak távol áll tőlem. Vajon lehetne belőlem egy közepes finn? Vagy legalább kezdő japán? Vagy maradok szinte tökéletes magyarnak? Van oly bédekker széles e világon, amely választ adna erre?

Ujvárosi Emese: Rajzszögbe ülni

Publikálás dátuma
2019.01.26. 10:05
Okos szemével vesénkbe lát Vajda "Misu", a hosszú hajú, tekintélyes öregúr
Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
"Tisztánlátás, nem pedig vigasztalás a filozófia feladata."
(Vajda Mihály)
A rajzszög kicsi, a cseresznyepaprika is, de mind a kettő nagy kellemetlenséget tud okozni, egyik a test alsó, mármint ha beleülünk, másik a test felső régiójában. Ilyen ez a kis fehér, elegáns kötet, tizenhárom gondolatban gazdag írás van benne, a legtöbb szúr, csíp, gondolkodtat (!), szóval nem rózsaberek, illatszellő, miegymás. A szerző le is ül velünk szemben, furcsa kis öregúr, hosszú a haja, kissé tekintélyes (nem akartam pocakost írni, drága Misu), okos szemével a vesénkbe lát, elmagyarázza, miről szól a könyve, s útjára engedi.
Az írások többségére emlékezünk is valahonnan, olvastuk itt-ott, sajnos, a szerkesztő nem siet a segítségünkre, honnan visszhangzik bennünk egyik vagy a másik. A két legfontosabb A holokauszt és a filozófia (Vajda, i. m. 51-57.) című gondolatmenet, valamint az Én, mint tanú (i. m. 57-101.) című vallomás. A holokauszt és a filozófia valójában egy gondolati vázlat, amely három lépcsőben képzeli el ennek a traumának a filozófiai feldolgozását: első lépésben a haláltáborokkal foglalkozó filozófiai munkákat venné számba, utána megvizsgálná az európai felvilágosodás és a holokauszt projektumának összefüggését: „… a holokausztot éppen a felvilágosodás, a tiszta racionalitásra törekvés projektuma következtében kibontakozó »értékválság« tette lehetővé: a zsidóság kiirtását nem holmi elkeseredett és felbőszült-felbőszített dühös tömegek hajtják végre (pogromok), hanem egy racionálisan szervezett hatalom racionálisnak tűnő érvek alapján.” (i. m. 53-54.) Végül számba tervezi venni a kontinentális filozófiának azokat az opuszait, amelyek beépítették gondolkodásukba a holokauszt tapasztalatát (i. m. 54-55.), s ezzel folytatták a XIX. század haladás-hitének megkérdőjelezését, ami Kierkegaard, Nietzsche és Freud radikális fordulatával már elkezdődött.
Ágaskodik bennünk az ellentmondás, ha a felvilágosodás eszméje tétetett bűnbakká. Csokonai sorai jutnak eszünkbe - ”Lehasadoztak már a fekete vásznak, / Mellyeket a fényes világosság előtt/ A hajdani idők mostohás keze szőtt.” -, meg effélék, s nem szeretnénk 1789-et úgy kitörölni a történelemből, ahogy azt Goebbels propaganda-miniszter volt szíves javasolni. (Vajda Mihály: A fasizmusról, Osiris Kiadó, 1995. i. m. 50.) Mégis ennek a könyvnek az újraolvasása, illetve előszava (Vajda: A fasizmusról. i. m. 7-16.) világosítja fel a dolgok állásáról az olvasót. Az Emlékezet. Idegenség tanulmányai pedig arra vezetnek rá, milyen megfontolások alapján alakult ki Vajda meggyőződése a fasizmus, holokauszt, soá, idegenség témáival kapcsolatban.

Nem az ördög műve

 Az okok számbavételénél a legelső és legfontosabb Vajda filozófia-értelmezéséből következik. Az Én, mint tanú kezdődik e Fichte-idézettel: ”hogy milyen filozófiát választ az ember, attól függ … , hogy milyen ember: mert a filozófia nem valami élettelen gönc, melyet az ember csak úgy félredob vagy előszed: élettel tölti meg azt az ember lelke.” (i. m. 57.) A filozófia személyessége, megszenvedettsége, önéletrajzi jellege Vajda számára kulcsfontosságú. A másik, fontosságában legalább ilyen erejű érv Vajdánál Kertész Imre: Sorstalanság című regényével, annak befogadás-történetével kapcsolatos. Vajda Kertészre hivatkozva azt állítja, hogy: „az, ami Auschwitzban történt, az embert a létezés középpontjába állító, a létezők urának tekintő »humanizmus« egyenes folytatása, a parancsolatok és tiltások formájában megfogalmazott erkölcs szükségképpen bekövetkező kiüresedésének következménye. Nem az ördög műve, hanem az európai kultúráé.” (i. m. 68.) Vajda természetesen tudatában van, és több helyen is hangsúlyozza, hogy ettől a kultúrától nem lehet megszabadulni, mi több, ez személyes döntésünk körén kívül esik, valamint a modernitás, mint adottság sem szüntethető meg: „… nem tartom már a modernitást feltétlen értéknek. De továbbra is úgy gondolom, hogy nincsen visszaút, csak a modernitás keretein belül lehetünk képesek – ha egyáltalán – az emberi élet lehetőségét is fenyegető ellentmondásokat megoldani.” (A fasizmusról, i. m. 12.)
Fel ne sóhajtsunk, hogy szerencsére, legalább a modernitás marad, mert a folytatás sem rózsalugas: Kelet-Európára nézve Vajda jóslata több, mint lehangoló. Mivel ebben a régióban a társadalomban nem alakult ki a társadalom önszerveződésének képessége, ezért csak egy tömegtámogatásra épülő, központi hatalom létrejöttében bízhatunk, ez a hatalom pedig csak fasiszta lehet. Szép remények. Hogy is van ez? Kérdezzünk rá, mert a rákérdezést megtanulhattuk professzor úr szemináriumain. Vajda abban reménykedik, hogy ez a hatalom nem lesz teljesen embertelen (A fasizmusról, i. m. 16-17.), vagyis az imént az ablakon lendületesen kihajított humanizmust mégis vissza szeretnénk csempészni valahogyan? Kertész lealacsonyító tapasztalata volt, hogy a náci gépezet bűnrészessé tette önnön megsemmisítésében. Vajon a kommunista lágerekben nem ugyanezt élték meg azok, akiket sorstalanságuk oda vetett?
Minden elnyomó rendszer, minden diktatúra korrumpál, kollaboránssá tesz a túlélés délibábját lebegtetve, alkalmazkodásra kényszerít, dehumanizál. Vajda azzal mentegeti Mussolini fasizmusát, hogy az a magántulajdont nem törölte el, s ezért életképes maradt. Olyan reménytelennek látszik ez a törekvés a különféle diktatúrák mentegetésére, működőképességükre, támogatottságukra hivatkozva, mint hogy melyik is volt/van a legszebb nyúl a halpiacon. Mindegyik rémes, csak a szabadság elviselhető. Csődbe ment volna mindaz, amit a szellem magáról elgondolt J. S. Bach, Rembrandt, Arisztotelész, Bartók, Einstein, Descartes elméi által? Tévedtek volna azok a milliók, akik 1789-ben nem tűrték tovább, hogy eszközként tekintsen rájuk és szenvedésükre az egyház és az arisztokrácia? Dobjuk ki az ablakon a francia forradalmat, az európai kultúrát, jöjjön a sikeres újbarbarizmus, valósuljon meg Orwell látomása? Akkor bizonyosan nem maradna semmi itt a földön, amiért élni érdemes.
A kortárs szellemi térben megtalálhatjuk Vajda gondolatvilágának párhuzamait: Földényi F. László: A melankólia dicsérete (Jelenkor, 2017.) című kötete pontosan erről szól, s nem áll messze tőle Radics Viktória vélekedése sem. Mindkét gondolkodó, esszéista problémája az, hogy a felvilágosodáson alapuló európai világmagyarázat feltartott kézzel áll a tudás határain kívül álló, Földényi leegyszerűsítését/bonyolítását átvéve összefoglalóan »melankóliának« nevezett jelenség előtt (Földényi, i. m. 79.). Aki igényes művészetet fogyaszt, tudja jól, hogy komolyan vehető műalkotás nem képzelhető el melankólia nélkül. E melankólia csúszik ki minduntalan az ész kontrollja alól. Az utópiák borzalmas, ész diktálta tökéletessége az Albert Speer által tervezett terekben valósul meg (Földényi F. László: Az eleven halál terei. Jelenkor, 2018. i.m. 19.,41.). Ezzel szemben fogalmazza meg érveit Balla Zsófia, P. Szűcs Julianna vagy legkarakteresebben Radnóti Sándor (A süketnéma Isten és más bírálatok, Magvető, 2018.). Minden nagy mű túlmutat önmagán, ez evidencia, s bár Radnóti Sándor másként tekint a transzcendenciára (Radnóti i. m. 32-33.), ezt nem is vitatja. Könyvének kvintesszenciája mégis az, hogy óv bennünket a mítoszba süllyedés, a totális irracionalitás ködétől.
Szomorú, vizes síkra tévedtünk, s ez távol áll hősünk, Vajda Mihály alapvetően derűs, elmélkedő alkatától. A kis kötet sem pusztán e két súlyos írásból áll, bár kétségtelenül uralják azt. Hogyan is lehetne elfeledni, hogy a kilencéves kisfiú kabátjára gondosan válogatott, szép sárga anyagból készült csillagot rögzítettek. S azt, ami ezzel járt. A csillagok sűrűségét. Csillagok a kabátokon, csillagok a házakon. Az elviselhetőnél egy kissé több volt akkoriban a csillag, csak Kant csillagos ege hallgatott. Erről szólna a könyv? Erről is. Biztatom az olvasót, sok szépet talál benne, aki keres, Petri Györgyről, Esterházy Péterről, Borbély Szilárdról, Závada Pálról, Nádas Péterről. Kacaghat is, a Cigány-történetek (i. m. 157-166.) Vajda derűs személyiségéről, életszeretetéről, emberismeretéről szólnak. Ez végre nem csíp, nem szúr, de úgy szórakoztat, hogy közben gondolkodtat is, és halljuk közben professzor úr, drága Misu jellegzetes, göcögő kacagását.
Még nagyon sokáig szeretnénk hallani.
(Vajda Mihály: Emlékezet. Idegenség - Zsidók és más idegenek. Múlt és Jövő, Budapest, 2018.)
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20. 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.