Előfizetés

Alma a fájától

Nem esik messze az alma fájától, szoktuk mondani, amikor például a híres zeneszerző gyermekei valamennyien a művészeti pályán jeleskednek. Általában pozitív értelemben használjuk, pedig ez korántsem csak „egy irányban” igaz. A minap olvastam, hogy a gyerekkori agresszió is visszavezethető a „fájához”: az antiszociális viselkedés a szülőkben gyökeredzik. Igaz, a gyerekek többsége tizenéves korára kinőheti ezt, egy részüknek azonban nem sikerül felnőttként sem úrrá lenni rajta. Kanadai kutatók a vizsgálatból azt a következtetést szűrték le, hogy a gyerekkori bántalmazások egy életre nyomot hagyhatnak.
Innen nézve talán felmentést is lehetne adni bizonyos embereknek, akik antiszociális magatartása szemet szúr a társadalomnak. Mondhatnánk, nehéz gyerekkoruk volt, de ha ez nem lehet mentség a bűnözőknek, a kábítószereseknek, az alkoholistáknak, akkor másoknak sem. A rábízott gyerekeket megrontó kollégiumi tanár nem hivatkozhat arra, hogy valamikor vele is ezt tették, a pedofil-botrányba keveredő egyházfik sem védekezhetnek azzal, hogy valamikor ők is hasonló atrocitásokat éltek át. 
A szülői agresszivitás a sportolók pályáját is befolyásolhatja. Nem lesz jó bokszoló, akinek nem okoz örömet, ha egy jót behúzhat valakinek. A labdarúgók is gyakran a másik bokáján élik ki a dühüket. Emlékszünk a 2006-os berlini VB döntőn Zidane esetére, aki egy beszólás miatt lefejelte a másik csapat játékosát. A kutatók szerint az efféle durvaságokat a gyermekkorból hozott frusztráció is kiválthatja, főként, ha provokálják is az illetőt. A pályán csak a győzelem számít, az adrenalint növelő élmények egy életre befolyásolják a sportolók személyiségét. 
A kanadai kutatások szerint a pszichológiai vizsgálatokkal idejekorán meg lehetne előzni, hogy akiket idegesítenek a gyerekek, az a pedagógusi pályára kerüljön. Akikben nyoma sincs az empátiának, ne akarjanak egészségügyi területen dolgozni, és az sem ártana, ha bizonyos alkalmassági szűrőn esnének át a politikusok is. Elvégre megannyi frusztráció okozója lehet, ha valaki a lelke mélyén szembe kerül korábbi önmagával. Vannak, akik kommunista múltjukat a baloldalnak címzett agresszív beszólásokkal próbálják fedni, mások a futballpályák adrenalin szintjét keresik a politikában is, a szüntelen ellenségeskedésben, a támadásban, a győzni akarásban, a másik fél „eltakarításában”.
Világszerte egyre nő azoknak a szakembereknek a száma, akik úgy gondolják, jobbá lehetne tenni a világunkat, ha az élet bizonyos területein nagyobb teret kapnának a pszichológusok pályaalkalmassági vizsgálatai. A pedagógusoknál, az orvos jelölteknél már működik, de akár üdvös lehetne egyes politikai tisztségek betöltése előtt is, ha a pszichológusok kutakodhatnának a jelölt habitusáról. Ha a magával hozott agresszivitás vagy más, kóros személyiségjegyek alapján, ki lehetne mondani: az illető politikai pályára alkalmatlan… 
Akkor talán élhetőbb, békésebb lehetne a világunk.

A kőbe vésett kamat

Manapság a történelmi jelző erősen inflálódik, az emberek - elsősorban a politikusok - nyakra-főre használják. Van azonban egy olyan pénzügyi esemény, amelynek jelentősége tényleg annak mondható: a csiaozi képének megtalálása tavaly a dél-nyugat-kínai Csungking tartományban valóban csak történelmi mértékkel mérhető. A csiaozi nem volt más ugyanis, mint a világ első papírpénze, amelyet pontosan 1000 éve használtak. 
A Matolcsy György elnök által vezetett magyar jegybank eközben ugyancsak egy ha nem is történelmi, de - igaz, kétes hírű - történeti tettet mondhat magáénak. 2016 májusában 0,9 százalékos szintre vitték le a forint alapkamatát, amelyhez fogható döntésre a magyar monetáris politika történetében még nem volt példa. Ezzel a 0,9 százalékos szinttel nem az a gond, hogy megszületett - bár számos hozzáértő mindvégig bírálta a túlzott mértéket -, hanem az, hogy mereven ragaszkodnak hozzá. 
Ráadásul egy olyan időszakban, amikor biztosra vehető, hogy az infláció hagyományos számítású értéke idén nemcsak eléri, de meg is haladja a 3 százalékot. Ennek fényében különösen nehéz megérteni, hogy a hazai pénzügyi elemzők többsége rábólint arra a jegybanki jóslatra, mely szerint az alapkamatot 2020-nál előbb nem lehet megváltoztatni, esetleg akkor is csak az esztendő második felében. A jelek szerint nem számolnak azzal, hogy eljön majd egy olyan időszak, amikor a kamatemelés után már csökkenteni kellene, de nem lesz miből!
Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az alapkamat mára már elvesztette hagyományos szerepét, amely az volt, hogy a kereskedelmi bankok ilyen hozammal helyezték el pénzeszközeiket meghatározott időre a jegybanknál, és a saját betéti kamataikat is ehhez igazították. Mivel a pénzintézeteknek elég forrás áll rendelkezésükre, hogy hitelkihelyezéseiket finanszírozni tudják, így nem túlzottan inspirálja őket, hogy ügyfeleiket megtakarításra ösztönözzék. 
Akad azonban egy kivétel, nem is "akárki". Úgy hívják, hogy költségvetés, és ennek hiányát folyamatosan állampapírok kibocsájtásával finanszírozzák, méghozzá csábító kamatokkal felcicomázott papírokéval. Egy jövőre lejáró, eredetileg három éves futamidejű állampapír éves hozama 6,40 százalékos. Lám, az államnak világos, hogy milyen áron tudja biztosan az átmenetileg  szabad lakossági pénzeket bevonni. Az alapkamat több mint hétszereséért viszik hozzá az emberek a megtakarításukat!  Egy ilyen monetáris politika persze vékony jégen táncol, egyszer ugyanis vissza kell adni a kölcsönt, amit a háztartások végeredményben meghiteleztek. 
A kormány és a jegybank a gazdaság növekedésére számít, bár maguk is leírták: 2019-ben lassulásra lehet számítani. Matolcsy ismét elővette régi receptjét, a laza monetáris politikájával ráönti a hitelt a vállalkozókra, akik azonban felettébb óvatosak. Tudják, hogy mindez a gyenge forint környezetében történik. Ha késlekedik az MNB a majdani kamatemeléssel, csak álom maradhat a hazai fizetőeszköz elvárható izmosodása. 
A forint nem csiaozi, hogy kamatát kőbe véssék.

Különalkuk

A színész-rendező Boguslawski, Spiró György Ikszekjének főszereplője a feldarabolt Lengyelországban keresi a cenzúra kiskapuit, és köt kompromisszumot a hatalommal, mert színházat akar csinálni. Spiró a regény alapján Major Tamásnak színdarabot is írt Az imposztor címmel. Major, aki mindent tudott arról, hogy mit jelent élni és visszaélni a hatalommal, bátran, bölcsen és nem kevés öniróniával játszotta a szerepet a budapesti Katona József Színház színpadán. 
Harminckét évvel a bemutató után a Katona József Színház igazgatója Varsóban rendezte meg a darabot. Négy évvel később pedig része – statisztája? - lehetett az alkufolyamatnak, amely névleg a megszüntetett előadóművészeti tao utáni pénzügyi kompenzálásról szólt, ám valójában a kulturális élet kivételezett szereplői és a hatalom közötti kiegyezést jelenti. 
Az igazgató a színházáért, művészeiért, előadásaiért és közönségéért felel. Ez vezérelheti, amikor tíz társintézménnyel együtt megegyezik a főpolgármesterrel. Beszédes fotókon a direktorok és a döntéshozók, sajtótájékoztató, amelyre nem mindenkit – köztük a Népszavát sem – hívnak meg. Végül a bejelentett döntés, miszerint a budapesti fenntartású kőszínházak már pontos összeget tudhatnak magukénak a fideszes képviselő állítása szerint elkészült és a miniszter által aláírt, de nyilvánosságra még nem hozott rendszeren belül. A többiek - függetlenek, zenekarok, produceri irodák, vidéki színházak és táncegyüttesek – pedig várják, hogyan döntöttek a sorsukról. 
A kiválasztott igazgatók a szakma közös fellépése helyett lepaktálnak a főpolgármesterrel. A kutatóintézetek vezetői az akadémia elnöke nélkül tárgyalnak a miniszterrel. Az egyetem dékánja a következő létszámcsökkentésnél majd lemond, bár most is nehezen élte át a leépítést. 
Sokan tudjuk ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren, hogy a különalkuk országa vagyunk. És a kihagyott lehetőségeké is. Tudós és művész együtt erőt mutathatott volna, példát adva az értelmiség felelősségéről. De nem tették.
Boguslawski és Major pedig egy másik világból kacsint ránk.