"Az élettel ellentétben a novelláimnak van értelme" - interjú Jászberényi Sándorral

Publikálás dátuma
2019.02.03. 10:00

Egyiptomban él. Haditudósító, újságíró, író. Nemrég volt színházi bemutatója az Örkényben, pedig nincs is drámája. Jelenleg épp egy Sínai-félsziget beduinjairól szóló regényen dolgozik. Jászberényi Sándorral beszélgettünk.
Nemcsak sorra nyerte a díjakat, de siker is lett mindkét novelláskötete, több nyelven is megjelentek. Mit gondol, mitől lehet ilyen nagy igény az emberekben, hogy elkalauzolják őket háború sújtotta világokba, valós poklokba?  Nem gondolom, hogy a sikerben a témaválasztás dominál. Nem tudom, van-e igény háborús történetekre, könyveim sikere inkább az elbeszélői módnak, a „hogyan meséljük el”-nek szól. Magyarországon az irodalom elég régóta csak egy szűk hiperművelt elit saját belterjes játéka, és ez a gyakorlat nagyon sok embert idegenített el tőle, és borzasztóan hátráltatta az új írógeneráció megjelenését, mert mindenki azt gondolta, kell ezeknek a kritikusoknak, megmondóembereknek az engedélye, jóváhagyása bármihez is. Nos, lehetséges, hogy a ’90-es évek előtt ez így lehetett, de azóta megváltozott a világ. Ha mindenképpen válaszolnom kell a kérdésére, úgy gondolom, hogy az én könyveim „sikere” abban rejlik, hogy zsigerből utasítom el a kelet-európai ­spleent és döntésképtelenséget, intellektualizmust, konformista nihilizmust. Az én hőseim mindig cselekvő hősök, akkor is, ha ez nem feltétlenül jelenik meg. E novellák bár személyesek, irodalmibbak, ugyanannak a világnak a lenyomatai, mint haditudósításai; kiegészítik, árnyalják, komplexebbé teszik azokat. Ön is úgy tekint e kettőre, mint egy egészre?  Igen. Azt szoktam mondani, hogy az élettel ellentétben a novelláimnak van értelme. Magyarázatok az értelmetlenségre, ha úgy tetszik. Az, hogy novellái homogének, egy történetté/létállapottá állnak össze, tudatos szerkesztés eredménye vagy auto­matikusan vitte minden egy irányba?  Az alapkoncepcióm egy időszak feltárása volt, tehát ezeknek a novelláknak az összekötő szála gyakorlatilag egy agyonhallgatott, elmesélhetetlen személyes tragédia. Utólag belegondolva úgy gondolom, hiba volt megtartani a novellák címét, és hagyni kellett volna érvényesülni a töredezett regény koncepcióját. Ezt egyébként a könyv szerkesztője, Cserna-Szabó András a kezdetektől látta, ezért is adtuk azt az alcímet, hogy „Történet álmatlanságról és őrületről”. Erősen az ellentétekre épít novelláiban, cinizmus és humánum, tárgyilagosság és empátia – ebben vergődik az ember a pokolban és őrületben?  A médiaipar és a háborús terepen végzett munka is számszerűsíthető. Ilyen közegben nem lehet munkát végezni tárgyilagosság és cinizmus nélkül. A terepen a tárgyilagosságnak és a cinizmusnak kell dominálnia, mert különben az ember nem tudja elvégezni a munkáját. Egyáltalán nem szerencsés, ha lebénulsz a kegyetlenségtől, nyomortól, szenvedéstől, mert segíteni érdemben nem tudsz, ellenben a munkád sem végzed el. Az empátia és a humánum azután jön, miután elvégezted a munkádat. Az adrenalintól hánysz a hotelszobád sárga falai között. Egyik megdöbbentő ezekben a novellákban talán az, hogy a legkaotikusabb és legborzalmasabb körülmények közepette is milyen könnyen alkalmazkodik az ember, némi rendet víve bele elfogadja azokat természetesnek, törvényszerűnek. Könnyen megszokik ­mindent.   Az ember bármit képes megszokni, bármihez képes alkalmazkodni. Ez az evolúciós sajátosságunk, szerintem. Részt vett A lélek legszebb éjszakája novelláinak színpadra adaptálásában, volt beleszólása vagy teljes szabad kezet adott?  Én író vagyok, nem színházi szakember. Ha valamit megtanultam az életben, az az, hogy ne pofázzak bele olyasmibe, amihez nem különösebben értek. Nos, a színházhoz nem értek. Akkor sem, ha történetesen az öcsém is színész. Azt gondolom, hogy Polgár Csaba és csapata, Szabó-Székely Ármin dramaturggal egyetemben profi szakemberek, a legjobbak közül valók jelenleg az országban. Teljes mértékben szabad kezet adtam nekik, annyit kértem, hogy egyrészt küldjék el a szövegkönyvet, másrészt takarják ki a kurvák arcát a fotóimról. Ezt megtették. Azt gondolom, hogy mind Polgár, aki rendezte az előadást, mind a két színész, Ficza István és Nagy Zsolt tökéletesen megértette, amit írok, és kialakult egyfajta szinkronicitás – gyakorlatilag úgy kezdtek el gondolkodni, mint én, amikor írtam ezeket a szövegeket. Bár még nem láttam az előadást, de az első perctől kezdve tudtam, hogy rendben lesz. Verseket is írt, Rossz versek címmel ki is adta őket, igaz, magánkiadásban és kis példányszámban. Ha rossznak titulálja, miért tartotta fontosnak mégis közreadni őket?  Mert az ember nosztalgikus a saját verseivel. Azt gondoltam, csak van 300 ember, akiket érdekel egy rövid és rossz költői életút. A versek egyébként még csak nem is igazán rosszak, hanem reménytelenül közepesek. Ki akartam adni, mert viccesnek gondoltam egy verseskötetet, aminek a címe Rossz versek, és mert kíváncsi voltam, mit lehet megcsinálni ma Magyarországon, ha lecsatlakozol a kiadói-könyvterjesztői rendszerről. Meglepően jól ment a könyv. A haditudósítás ambivalens hivatás, hiszen aki háborúban utazik, a vér, a háború az érdeke, annak kell örülnie, ha valahol balhé van. Mi kell ahhoz, hogy az emberből ne váljon – ahogy fogalmaz – moszkitó, aki csak a vérre gyűlik, és ne is úgy tekintsenek rá? Azt gondolom, hogy hogyan tekintenek az emberre, teljesen lényegtelen. Az, hogy ne élvezd a balhét, nehéz megállni, mert akkor érzed, hogy élsz, ha dobol a füledben a vér. Magadnak kell elismételgetned, hogy ember vagy, hogy van értelme bemutatni ezt a sok szörnyűséget. Ha valaki kiborul egy fotómtól, videómtól, már volt értelme az egésznek, mert az érzéketlenség korában élünk. Mindenki roppant érzékeny, de senki sem figyel valójában senki másra magán kívül. Őszintébb és egyenesebb világ az ottani, vagy kiismerhetetlen, átláthatatlan, ahol még a velünk szemben állóról sem tudhatjuk bizonysággal, hogy ellenség vagy barát?  Összetett világ. Nem lehet leegyszerűsíteni. Ellenben, ha a Közel-Keleten a barátod lesz valaki, az az életed végéig szól, és ha arról van szó, meg is hal érted. Komolyabb emberi kötések vannak, sokkal többet jelent a család, a vér fogalma. Mennyire tud/lehet kívülálló maradni tudósítóként? Vannak dilemmák, hogy megírjon-e egy történetet, valakik tragédiáját úgymond áruvá tegye?  Vannak dilemmák. Erkölcsi, ha valaki privát nyomorát teszed árucikké. Praktikus, ha olyasmit írsz le, amiből neked is bajod lehet. Mindkettőhöz volt szerencsém a pályám során. Próbálom magam ahhoz tartani, hogy ne ártsak azoknak, akikről írok. Poszttraumás sérülés nélkül meg lehet úszni ezt a hivatást?  Biztosan meg lehet. Hallottam már ilyenről. És visszarendeződni a hétköznapokba a borzalmak után?  Soha semmi sem lesz a régi többé. Ellenben erről szól az élet, nem? Alkalmazkodsz vagy belehalsz. Van olyan hely, ahova semmi pénzért nem menne, nem tudósítana?  Liliputba nem mennék semmi pénzért. Félek a törpéktől. +1 kérdés   Ön, aki mindkét oldalon ismerős, mit gondol Európa menekültpolitikájáról? A menekültbefogadás vélt és valós veszélyeiről? A kultúrák közti átjárhatóságról? Hiszen épp e térség is azt példázza, milyen törékeny a béke törzsek és vallások között.  A szektarianizmus garantálta az arab törzsek, de az összes nem musz­lim kisebbség fennmaradását a térségben. Az a probléma, hogy ezt a szektariánus gondolkodást magukkal is hozzák Európába. Én azt gondolom egyébként, hogy nincs menekült-/bevándorlóprobléma. Integrációs problémák vannak. Nevetségesen populista politika, ahol azt harsogjuk, hogy ha nem engedjük be a bevándorlókat, akkor majd nem lesz baj. Nem gondolom, hogy ez bármilyen formában fenntartható politika lenne. Európának kétségbeesetten kell a munkaerő, ehhez be kell engedni embereket. A viselkedési normákat kell kikényszeríttetni és betartatni, nem szögesdrótokat emelni.

Jászberényi Sándor

Libri-, Junior Prima- és Minőségi Újságírásért-díjas író, költő, újságíró, akiről a Guardian azt írta, hogy hozzá képest Hemingway puhának és öregnek tűnik. Legutóbbi kötetei: Budapest–­Kairó. Egy haditudósító naplója (2013); Az ördög egy fekete kutya és más történetek (2013); A lélek legszebb éjszakája. Történetek álmatlanságról és őrületről (2016); Rossz versek (2018). 

Idézet

„Az ember bármit képes megszokni, bármihez képes alkalmazkodni. Ez az evolúciós sajátosságunk – alkalmazkodsz vagy belehalsz”

Szerző

Orosz invázió a forrongó Budapesten?

Publikálás dátuma
2019.02.02. 18:00

Kemény Zsófi és Kondor Vilmos Értetek teszem című közös regényéről
2015 augusztusának legvégén jelent meg Kondor Vilmos A bűntől keletre című kortárs bűnregénye. A Bűnös Budapest-sorozat Gordon Zsigmondja és a Szent Korona-trilógia Wertheimerei után új nyomozóval ismerkedhetünk meg Budapest utcáin, Ferenczy Tibor rendőr századossal, aki a bűnügyi történetben éppen a magyar miniszterelnök hirtelen halála miatti nyomozás („Magyarország miniszterelnöke élete utolsó minestronelevesét ette, mielőtt arccal beleborult volna a tányérba”) során keveredik hard-boiled krimikbe és film noirokba illő kalandokba. Körülbelül ez idő tájt kezdett regénye megírásába Kemény Zsófi. A Rabok tovább című könyv végül 2017 májusában került az olvasók elé. Cselekményét tekintve pedig „kicsit utópisztikus”: 2017 forró nyarán forradalom tör ki Budapesten, Mátyás király újratemetésének miniszterelnöki celebrálásakor a Hősök terén, melynek következtében nemcsak tűzfészekké, de katasztrófaturisták által sújtott területté válik a főváros. Az elsősorban a fiatal generáció elégedetlenségét tükröző hevület közepette a rapper Giovanni és az eseményekbe szinte csak belesodródó Bora szerelmi kapcsolatának alakulását követhetjük nyomon. A szálak aztán 2018 novemberének végén összeértek, pontosabban összesodoríttattak: a két szerző által közösen jegyzett Értetek teszem című regény utólag mindkét korábbi könyvet előzményként határozza meg. A szerzők átszövik, keresztbeírják Kemény Zsófi „forradalmi” kötetét. A kortárs Gordon Zsigmond, azaz Ferenczy százados egy új társsal, a főiskoláról (közszolgálati egyetemről) jelentkező Lengyel Rékával a budapesti forradalom romos és veszélyes utcáin szlalomozik lesipuskás felkelők és TEK-es mesterlövészek golyói közepette, pár hónappal A bűntől keletre eseményeit követően. Ha a város, az ország és a társadalom tagjainak élete ideiglenesen vagy véglegesen fel is borult, Ferenczy számára különösen fontos, hogy morális tartása mégis fenntartható maradjon – a rengeteg cigaretta, alkohol és gyógyszer segédletével, ahogy azt egy hagyománykövető kemény krimi nyomozójához illik. (Kondor nem mellesleg 2017 novemberében igencsak dicsérő kritikát írt Kemény könyvéről – a Könyvesblogon –, kiemelve az író kolléga nyelvteremtő erejét, és ahogy megjegyzi: „már-már kéjes borzongással töltött el, hogy az ő jelenkori Budapestjének alig van köze az én jelenkori Budapestemhez”. No, most már összedolgozták a két fővárost…) A Kemény-regény és vele együtt Budapest újrafeltérképezése a viszonylag szűk időmetszet okán, izgalmas négykezes munka lehetett az írók számára, Ferenczyék minden terepet bejárnak, ahol Bora (akinek vezetékneve ebben a regényben derül csak ki) „annak idején” megfordult, ismerős szereplők tűnnek föl mindkét előzménykötetből, új nézőpontokkal gazdagítva vagy éppen megcsavarva a „korábban” elbeszélteket (lásd például Giovanni apja halálának korábban nem magyarázott, most az események közé illesztett feloldását). (Álljunk meg egy pillanatra! Bár ennek a regénynek az élvezetéhez nem szükséges a két korábbi ismerete, nyilván jelentősen hozzájárul a játékhoz, ha mégis olvastuk azokat. Egyben egy „kimondatlan, néma” paktum is szövődik az olvasó és a szerzők között, miszerint a könyvek világai átjárha­tóak, egymásra következőek, koherensek egymással.) Az át- és újraírási ötlet már maga is ilyen csavar, amihez a mindkét oldali politikai vezetők legyilkolását sorozatszerűen végző titokzatos blogger-elkövető utáni hajsza kapcsolódik. Majd emelve a tétet, az idő (ezzel együtt a valós világ- és társadalompolitikai – még ha konteoízű – reflexív) tényező válik meghatározóvá a nyomozás folyamán: tulajdonképpen Ferenczy rátermettségén múlik – időre elkapja-e a gyilkost? –, hogy az elmenekült miniszterelnök behívja-e (Magyarországra ismét) az oroszokat rendet tenni vagy sem. (A frissen annektált Kelet-Ukrajnában, Donyecknél már nagy a készülődés…) A megjelenésükkor mindkét korábbi regény kapott hideget-meleget, és ahogy az természetes, nemegyszer ugyanazokat a momentumokat emelték ki a kritikaírók hol negatív, hol pozitív előjellel. Talán az elvárások felől közelítve lehet őket egy kalap alá venni: szinte mindenki a magas kultúra szépirodalmi igényei mentén fogalmazta meg kritikáját. A zsánerek ilyen szintű keveredése (már külön-külön is hibrid műfajú volt A bűntől keletre és a Rabok tovább, hát még az Értetek teszem!) és a jó értelemben vett lektűrjelleg – érdemes elővenni Szécsi Noémi 2009-es műfaji kísérletét (lektűrjét), a szintén forradalmi szervezkedést színre vivő Utolsó kentaurt – viszont sodró lendületű, és mindenekelőtt szórakoztató, érdekesen izgalmas, valós társadalmi problémákra – ha könnyeden is, de – reflektáló művet eredményezett. Az egynémely esetlenség vagy hiányosság, bornírtabb párbeszédek mellett és ellenére az olvasó mohón falja az alternatív magyar disztópia mindennapjainak történetét egybefogó játékos könyvet. (Libri, 2019. 525 o.) 
Szerző

Vidnyánszky Attila nagyon erős "ellenszél" - interjú Turbuly Lillával

Publikálás dátuma
2019.02.02. 15:30

Fotó: KOPECSKÓ JÁNOS
Negyvenéves is elmúlt, amikor főállású írónak állt – nem mintha számítana a kor, de nem hétköznapi, hogy valaki otthagyjon egy jól prosperáló jogi pályát a bizonytalan művészlétért. Turbuly Lilla majd’ húsz éven át próbált egyszerre bíró és író lenni, ám mivel ez nem ment maradéktalanul, gondolt egyet, és váltott. Mostanra összesen kilenc különféle kötete (versek, mesék, regények) jelent meg, bemutatták két darabját, irodalmi és színházkritikákat ír – ez utóbbit olyannyira tökélyre fejlesztve, hogy tavaly novemberben a Színházi Kritikusok Céhe elnökének választotta.
Mekkora az egzisztenciális lejtő a jog és a művészet között?  Elég jelentős. Sokáig ezért nem mertem lépni. Tele voltam félelemmel – hogy lehet feladni egy olyan szakmát, ami anyagi biztonságot ad, presztízse van, úgymond nyugdíjas állás egy teljesen bizonytalan művészlétért? Abban sem bíztam igazán, hogy képes vagyok olyat írni, ami megáll a lábán. Mégis megtette. Lépett.  Igen. Az első lökést az adta, hogy megjelent a második regényem is, végső elhatározásra pedig egy sokkoló élmény juttatott: két velem egykorú, nagyon-nagyon közeli barátom egyszerre halt meg akkoriban – ez döbbentett rá, hogy nem lehet engedni a félelemnek. Hogy az ember, csak azért, mert fél, ne próbálja megvalósítani, amit igazán szeretne? És igen, nyilván ez egy sokkal szerényebb életvitelt jelent, de nem élem meg veszteségként. Inkább azt mondom, hogy dönthettem volna öt évvel korábban emellett. Sokkal inkább a helyemen érzem magam. A legutóbb megjelent, Alkonykapcsoló című kötetében is hangsúlyt kap a betegség, az elmúlás. Nem nyomasztóan ugyan, és old rajta a mondókaforma is, mégis súlyos félmondat például, hogy „Ez rákot sütött, de az ette meg”. Ezzel együtt, ha az átlagembert megkérdezzük, valószínűleg azt fogja mondani, ha tudja egyáltalán, hogy Turbuly Lilla gyerekverseket ír.  Én is nemrég szembesültem vele, egy-egy a kötetet érintő kritika kapcsán, mennyire beraktak a gyerekirodalmi skatulyába. Egy lap infantilisnek bélyegezte az elfektetett mondókaátiratokat – egy elfekvőről van szó –, egy másik pedig betette őket a tematikus gyerekverses különszámába. A gyerekírók nagy fájdalma, hogy a gyerekirodalmat sokszor leválasztják az irodalomról. Én abban hiszek, hogy nem lehet leválasztani róla. A Nyitott mondat egyik korábbi számában megjelent versében arról ír, hogy van egy fénykép a nők pénztárcájában. Közvetlenül a savlekötő és a fájdalomcsillapító mellett. Az önében is van?  Nincsen. Csak láttam, hogy sokaknál így van. Legalábbis a mi generációnknál. Lassan ezt is kiváltják a mobilokon őrzött fotók. Arra, ahogy a fénykép átüt a műanyagon, ráragad és olyankor is kirajzolódik, amikor a kép maga már nincs is ott, egy boltban lettem figyelmes. Nagyon meglepett, mennyi visszajelzést kaptam erre a versre. Még egy algebraprofesszor is írt, mennyire megérintette. Fontosak a pozitív visszajelzések? Feltűnő, hogy a színházi kritikáiban milyen szenvedélyesen tud dicsérni, ugyanakkor finoman és körültekintően fogalmazza meg az elmarasztaló véleményét.  Talán ez azért van így, merthogy alkotó is vagyok. Igen, ha rosszat látok egy előadásban, azt igyekszem finoman megírni. Alkotóként a másik oldalról is igénylem a kritikát, és ha nagyon élesen fogalmaznak, főleg, ha úgy érzem, igazságtalanul, az szíven tud szúrni Azt hiszem, kritikusként együttérzek az alkotókkal, illetve abban hiszek, hogy ami jó, azt ki kell emelni. Persze meg kell mondani azt is, ha valami rossz, de csak finoman. Van még a színházi kritikának reno­méja? Igényli a szakma?  Azt gondolom, hogy van. A lapmegszűnésekkel szűkül ugyan a terepe, és van egy nagyon erős ellenszél: Vidnyánszky Attila, ahol lehet, hangsúlyozza, hogy nincs szükség kritikára, nem része a szakmának, nem tud érdemben hozzászólni a színházi munkához, nem is olvassák, ugyanakkor van a másik oldal, akik meg nagyon igénylik. Budapesten a fiatal alkotók és a fiatal társulatok, illetve a vidéki és a határon túli színházak, akikre nagyon kevés figyelem jut. Idén szeptemberben már 40. alkalommal adja át a Céh a kritikusok díját. Lehet, hogy többen úgy vélik, nincs szükség kritikára, ez a díj mégis egy nívós szakmai elismerés.  Sajnos anyagi elismeréssel tényleg nem jár, „csak” erkölcsi és szakmai csokidíjakat osztunk, de azért számon tartják a színészek és a színházak is, ki kapott már, kit jelöltek. Kizárólag szakmai díjból kevés van. Most a 40 éves jubileumra rá is készülünk kicsit – havi gyakorisággal elindítottunk egy sorozatot, melyben kritikusokkal és díjazottakkal beszélgetünk –, első alkalommal Nánay István és Csákányi Eszter voltak a vendégeink. Esztert már hat alkalommal díjaztuk, és anno az ő ötlete volt, hogy a díjátadót gálaként rendezzük meg. A mindennapokban is igyekeznek pusztán szakmailag megnyilvánulni?  Volt a Céhnek olyan korszaka, amikor talán többet hallatta a hangját társadalmi, politikai vetületű kérdésekben is, de ez erősen megosztotta a Céh-tagságot. Próbálunk inkább a szakmai irányvonalon megmaradni, de el tudom képzelni, hogy ha valami nagyon fontos, színházat érintő kérdés felmerül, aminek politikai vetülete is lehet, akkor előfordulhat, hogy meg kell szólalnunk.
Szerző