"Az élettel ellentétben a novelláimnak van értelme" - interjú Jászberényi Sándorral

Publikálás dátuma
2019.02.03 10:00

Egyiptomban él. Haditudósító, újságíró, író. Nemrég volt színházi bemutatója az Örkényben, pedig nincs is drámája. Jelenleg épp egy Sínai-félsziget beduinjairól szóló regényen dolgozik. Jászberényi Sándorral beszélgettünk.
Nemcsak sorra nyerte a díjakat, de siker is lett mindkét novelláskötete, több nyelven is megjelentek. Mit gondol, mitől lehet ilyen nagy igény az emberekben, hogy elkalauzolják őket háború sújtotta világokba, valós poklokba?  Nem gondolom, hogy a sikerben a témaválasztás dominál. Nem tudom, van-e igény háborús történetekre, könyveim sikere inkább az elbeszélői módnak, a „hogyan meséljük el”-nek szól. Magyarországon az irodalom elég régóta csak egy szűk hiperművelt elit saját belterjes játéka, és ez a gyakorlat nagyon sok embert idegenített el tőle, és borzasztóan hátráltatta az új írógeneráció megjelenését, mert mindenki azt gondolta, kell ezeknek a kritikusoknak, megmondóembereknek az engedélye, jóváhagyása bármihez is. Nos, lehetséges, hogy a ’90-es évek előtt ez így lehetett, de azóta megváltozott a világ. Ha mindenképpen válaszolnom kell a kérdésére, úgy gondolom, hogy az én könyveim „sikere” abban rejlik, hogy zsigerből utasítom el a kelet-európai ­spleent és döntésképtelenséget, intellektualizmust, konformista nihilizmust. Az én hőseim mindig cselekvő hősök, akkor is, ha ez nem feltétlenül jelenik meg. E novellák bár személyesek, irodalmibbak, ugyanannak a világnak a lenyomatai, mint haditudósításai; kiegészítik, árnyalják, komplexebbé teszik azokat. Ön is úgy tekint e kettőre, mint egy egészre?  Igen. Azt szoktam mondani, hogy az élettel ellentétben a novelláimnak van értelme. Magyarázatok az értelmetlenségre, ha úgy tetszik. Az, hogy novellái homogének, egy történetté/létállapottá állnak össze, tudatos szerkesztés eredménye vagy auto­matikusan vitte minden egy irányba?  Az alapkoncepcióm egy időszak feltárása volt, tehát ezeknek a novelláknak az összekötő szála gyakorlatilag egy agyonhallgatott, elmesélhetetlen személyes tragédia. Utólag belegondolva úgy gondolom, hiba volt megtartani a novellák címét, és hagyni kellett volna érvényesülni a töredezett regény koncepcióját. Ezt egyébként a könyv szerkesztője, Cserna-Szabó András a kezdetektől látta, ezért is adtuk azt az alcímet, hogy „Történet álmatlanságról és őrületről”. Erősen az ellentétekre épít novelláiban, cinizmus és humánum, tárgyilagosság és empátia – ebben vergődik az ember a pokolban és őrületben?  A médiaipar és a háborús terepen végzett munka is számszerűsíthető. Ilyen közegben nem lehet munkát végezni tárgyilagosság és cinizmus nélkül. A terepen a tárgyilagosságnak és a cinizmusnak kell dominálnia, mert különben az ember nem tudja elvégezni a munkáját. Egyáltalán nem szerencsés, ha lebénulsz a kegyetlenségtől, nyomortól, szenvedéstől, mert segíteni érdemben nem tudsz, ellenben a munkád sem végzed el. Az empátia és a humánum azután jön, miután elvégezted a munkádat. Az adrenalintól hánysz a hotelszobád sárga falai között. Egyik megdöbbentő ezekben a novellákban talán az, hogy a legkaotikusabb és legborzalmasabb körülmények közepette is milyen könnyen alkalmazkodik az ember, némi rendet víve bele elfogadja azokat természetesnek, törvényszerűnek. Könnyen megszokik ­mindent.   Az ember bármit képes megszokni, bármihez képes alkalmazkodni. Ez az evolúciós sajátosságunk, szerintem. Részt vett A lélek legszebb éjszakája novelláinak színpadra adaptálásában, volt beleszólása vagy teljes szabad kezet adott?  Én író vagyok, nem színházi szakember. Ha valamit megtanultam az életben, az az, hogy ne pofázzak bele olyasmibe, amihez nem különösebben értek. Nos, a színházhoz nem értek. Akkor sem, ha történetesen az öcsém is színész. Azt gondolom, hogy Polgár Csaba és csapata, Szabó-Székely Ármin dramaturggal egyetemben profi szakemberek, a legjobbak közül valók jelenleg az országban. Teljes mértékben szabad kezet adtam nekik, annyit kértem, hogy egyrészt küldjék el a szövegkönyvet, másrészt takarják ki a kurvák arcát a fotóimról. Ezt megtették. Azt gondolom, hogy mind Polgár, aki rendezte az előadást, mind a két színész, Ficza István és Nagy Zsolt tökéletesen megértette, amit írok, és kialakult egyfajta szinkronicitás – gyakorlatilag úgy kezdtek el gondolkodni, mint én, amikor írtam ezeket a szövegeket. Bár még nem láttam az előadást, de az első perctől kezdve tudtam, hogy rendben lesz. Verseket is írt, Rossz versek címmel ki is adta őket, igaz, magánkiadásban és kis példányszámban. Ha rossznak titulálja, miért tartotta fontosnak mégis közreadni őket?  Mert az ember nosztalgikus a saját verseivel. Azt gondoltam, csak van 300 ember, akiket érdekel egy rövid és rossz költői életút. A versek egyébként még csak nem is igazán rosszak, hanem reménytelenül közepesek. Ki akartam adni, mert viccesnek gondoltam egy verseskötetet, aminek a címe Rossz versek, és mert kíváncsi voltam, mit lehet megcsinálni ma Magyarországon, ha lecsatlakozol a kiadói-könyvterjesztői rendszerről. Meglepően jól ment a könyv. A haditudósítás ambivalens hivatás, hiszen aki háborúban utazik, a vér, a háború az érdeke, annak kell örülnie, ha valahol balhé van. Mi kell ahhoz, hogy az emberből ne váljon – ahogy fogalmaz – moszkitó, aki csak a vérre gyűlik, és ne is úgy tekintsenek rá? Azt gondolom, hogy hogyan tekintenek az emberre, teljesen lényegtelen. Az, hogy ne élvezd a balhét, nehéz megállni, mert akkor érzed, hogy élsz, ha dobol a füledben a vér. Magadnak kell elismételgetned, hogy ember vagy, hogy van értelme bemutatni ezt a sok szörnyűséget. Ha valaki kiborul egy fotómtól, videómtól, már volt értelme az egésznek, mert az érzéketlenség korában élünk. Mindenki roppant érzékeny, de senki sem figyel valójában senki másra magán kívül. Őszintébb és egyenesebb világ az ottani, vagy kiismerhetetlen, átláthatatlan, ahol még a velünk szemben állóról sem tudhatjuk bizonysággal, hogy ellenség vagy barát?  Összetett világ. Nem lehet leegyszerűsíteni. Ellenben, ha a Közel-Keleten a barátod lesz valaki, az az életed végéig szól, és ha arról van szó, meg is hal érted. Komolyabb emberi kötések vannak, sokkal többet jelent a család, a vér fogalma. Mennyire tud/lehet kívülálló maradni tudósítóként? Vannak dilemmák, hogy megírjon-e egy történetet, valakik tragédiáját úgymond áruvá tegye?  Vannak dilemmák. Erkölcsi, ha valaki privát nyomorát teszed árucikké. Praktikus, ha olyasmit írsz le, amiből neked is bajod lehet. Mindkettőhöz volt szerencsém a pályám során. Próbálom magam ahhoz tartani, hogy ne ártsak azoknak, akikről írok. Poszttraumás sérülés nélkül meg lehet úszni ezt a hivatást?  Biztosan meg lehet. Hallottam már ilyenről. És visszarendeződni a hétköznapokba a borzalmak után?  Soha semmi sem lesz a régi többé. Ellenben erről szól az élet, nem? Alkalmazkodsz vagy belehalsz. Van olyan hely, ahova semmi pénzért nem menne, nem tudósítana?  Liliputba nem mennék semmi pénzért. Félek a törpéktől. +1 kérdés   Ön, aki mindkét oldalon ismerős, mit gondol Európa menekültpolitikájáról? A menekültbefogadás vélt és valós veszélyeiről? A kultúrák közti átjárhatóságról? Hiszen épp e térség is azt példázza, milyen törékeny a béke törzsek és vallások között.  A szektarianizmus garantálta az arab törzsek, de az összes nem musz­lim kisebbség fennmaradását a térségben. Az a probléma, hogy ezt a szektariánus gondolkodást magukkal is hozzák Európába. Én azt gondolom egyébként, hogy nincs menekült-/bevándorlóprobléma. Integrációs problémák vannak. Nevetségesen populista politika, ahol azt harsogjuk, hogy ha nem engedjük be a bevándorlókat, akkor majd nem lesz baj. Nem gondolom, hogy ez bármilyen formában fenntartható politika lenne. Európának kétségbeesetten kell a munkaerő, ehhez be kell engedni embereket. A viselkedési normákat kell kikényszeríttetni és betartatni, nem szögesdrótokat emelni.

Jászberényi Sándor

Libri-, Junior Prima- és Minőségi Újságírásért-díjas író, költő, újságíró, akiről a Guardian azt írta, hogy hozzá képest Hemingway puhának és öregnek tűnik. Legutóbbi kötetei: Budapest–­Kairó. Egy haditudósító naplója (2013); Az ördög egy fekete kutya és más történetek (2013); A lélek legszebb éjszakája. Történetek álmatlanságról és őrületről (2016); Rossz versek (2018). 

Idézet

„Az ember bármit képes megszokni, bármihez képes alkalmazkodni. Ez az evolúciós sajátosságunk – alkalmazkodsz vagy belehalsz”

Frissítve: 2019.02.03 10:00

Posztumusz bőrkötés - Márai Sándor halálára

Publikálás dátuma
2019.02.22 11:30

Fotó: MTI
Éppen tegnap, február 21-én volt 30 éve, hogy a 89 éves Márai Sándor San Diegó-i otthonában fegyvert szegezett a halántékához, és egyetlen mozdulattal véget vetett sok-sok évtizedes sértődöttségének. Az életénél, vagyis annál, ami a nyolcvanas évekre lett belőle, csak a díszbe kötött rehabilitációt utálta jobban. Beállni, Lenin után szabadon, a hasznos hülyék közé? Azt már nem!
„A műemlékek közös sorsa, hogy a kutyák végül lepisálják a talapzatot” – írta némi iróniával az Írószövetség megkeresésére reagáló naplóbejegyzésében, mikor is arra kérték, hagyjon fel végre az emigráció kiürült gesztusával és térjen haza. Úgy várják, ahogy szeretné: himnusszal, esetleg inkognitóban. Ő azonban makacsul kitartott híres, a Szabad Európa Rádióban 1967. február 21-én felolvasott végrendelete mellett, vagyis, hogy amíg Magyarországon nem áll helyre az alkotmányos rend és bent vannak az oroszok, addig nem járul hozzá a művei itthoni kiadásához. És persze esze ágában sincs hazajönni. Konok ember volt, utolsó éveiben inkább élt mardosó szegénységben, mint hogy feladja az elveit és az „életprogramját”, melyet már az 1930-as évek közepén egyértelműen megfogalmazott az Egy polgár vallomásaiban. „Utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni fogok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát. Életprogramnak nem sok ez, de nem tudok másként. Minden, amit tudok, annyi, hogy e tanulsághoz, a magam kegyetlen, hűtlen módján hűséges akarok maradni… Emlékezni és hallgatni akarok.” A kezdeti világmegváltó vágyat és a zsenitudattal szerencsés esetben párosuló, tenni akarásra ösztönző lelkesedést, a szeretet és az alázat érzését saját bevallása szerint is nagyon hamar felváltotta a dölyf és a bosszúvágy. Úgy érezte, a civilizált ember igényérzete kihalóban. „Az eszmények, amelyekben hinni tanultam mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra (…) A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek…”

Irodalmi halottkémek

Nem tudott megbarátkozni a modern világgal, ahol a hírek magamutogató senkiháziakról szólnak és a dicsőséget szenzációban mérik. „Ha rövid a karod, toldd meg egy nyilatkozattal!” – mondta a rá olyannyira jellemző keserű iróniával. Indulatosan gyűlölte a pletykát és a bulvárdömpinget: amikor a kezébe került egy fényképekkel tarkított füzet, mely az akkor már halott Szabó Lőrinc szerelmi életét taglalta, fotókkal, nevekkel és az érintett hölgyek lakcímének megjelölésével, egyenesen émelyítőnek találta az olvasmányt. „A népi demokratikus irodalmi halottkémek és sírtolvajok felásnak minden frissen hantolt sírt, átvilágítanak minden melltartót, a hagyaték hulladékait, és aztán csámcsogva kiteregetik a kortársak előtt a látleletet. A költőnek, akit így agnoszkálnak, mindez nem árt, mert végül csak a könyv számít, ami utána marad, a nyálcsorgató kárörömmel közzé adott pletyka elpárolog, mint a büdösség. De az olvasónak és az irodalomnak árt ez a hullarablás, fertőző a hullaméreg, amit beszív, amikor ezt olvassa.” Ezzel együtt eleinte tőle sem állt távol a ma már talán bulvárszámba menő kitárulkozás: az Egy polgár vallomásaiban ráadásul nemcsak a saját magánéletéről és a korról vall fájó őszinteséggel, hanem bizony a környezetében élőkről is. Néhányan sértetten ismertek magukra a szókimondó leírásokban, ezért az 1940-es, harmadik kiadásban Márainak bizony imitt-amott már meg kellett nyirbálnia a korábbi szövegét. 1935-ben egykori nevelője, bizonyos Stumpf György, akkor már szentszéki tanácsos be is perelte az írót személyiségi jogai megsértéséért. Márai ügyvédje hiába érvelt amellett, hogy a regény nem oknyomozó riport, hanem irodalmi mű, ami pusztán a vallomásos családregény műfaji kritériumainak kíván megfelelni, amikor tenyeres-talpas, testi szagú, nehézkes észjárású sváb parasztfiúnak titulálja Stumpfot, a bíróság 2000 pengő bírság megfizetésére ítélte az írót.

Öngyilkosok Mekkája

Bár a saját bevallása szerint soha (az utolsó pillanatig legalábbis) nem gondolt az öngyilkosságra mint lehetséges opcióra, naplójában többször említi amolyan sokak számára vágyott menekülőútként, akár a túlzottan bántó kiteregetés elől is. Máshol arról ír, nem sokkal San Diegóba költözésük után, hogy a város a világválság környékén az amerikai öngyilkosok kedvelt választott célpontja volt. Hozzáteszi, bár tény, hogy akkoriban a csüggedtek és a reménytelenek idejöttek meghalni, ma már sokkal inkább azok választják otthonuknak, akik a hosszú élet zálogát látják az állandó napsütésben. Miután 86 évesen elmegy egy fegyverkereskedésbe, hogy megvegye élete első és utolsó pisztolyát, akkor is azt taglalja a naplójában, hogy a statisztikai adatok szerint az elmúlt évben lőfegyver által bekövetkezett halálesetek 84 százaléka öngyilkosság volt. Nem bízta a véletlenre, kijárta a fegyvertartáshoz szükséges kötelező iskolát is: „[A]z ölés, vagy ha úgy tetszik, a gyilkosság és öngyilkosság technikájának ez a hivatalosan szervezett oktatása különös példája annak, hol élünk, mit ér az élet (…) Késő este ér véget az első tanóra, a városból előhívott taxival sötét földeken át gurulok vissza a lakott tájak felé, ahol a célpontok élnek, az emberek. Én is. Életem egyik legkülönösebb vállalkozása ez, a végén, készülődés egy utazásra, ahonnan még nem tért meg utazó.”

Nem is olyan nagy dolog

Azt írja, nyugodtan alszik, mint aki a jegyirodában elintézte egy hosszú út előtt a szükséges tennivalókat. Elalvás előtt még Krúdyt olvas, összegyűjtött 1918-as újságcikkeinek némelyikét. Ő maga a naplóján kívül az utolsó években már nem ír, nem bízik sem magában, sem az irodalom létjogosultságában. Ha mégis papírra vet valamit, „az már csak olyan, mint a reggeli testgyakorlat – elmeszesedés elleni védekezés”. Az olvasás azonban más. Minden, ami a hazából maradt számára, pusztán az irodalomban, a nyelvben tetten érhető. Virág Benedek, Kassák vagy Juhász Gyula verseiben. Virággal mellesleg majdhogynem szomszédok voltak a Szarvas téren. Ha nincs a köztük lévő 200 év, személyesen is megdiskurálhatták volna mindazt, amiről egy-egy álmatlan éjszakán, a Csendes-óceán partján „csevegtek”. Kassák olyan, mint egy mexikói kerámiafigura, őszinte tragikummal, Juhász pedig a mélymagyar, nem a Németh László-s giccs értelmében, hanem valóságosan, nemes feszültséggel a lírájában. Amikor már senkije sincs, amikor már Lola is és az örökbe fogadott fia, no meg az összes testvére is halott, még mindig ott vannak a költő- és írótársak sorai: „Talán nem is olyan nagy dolog a halál” – zengi egyre erősebben a fejében Babits. „Talán. Ha úgy gondolta, mindeddig mindenkivel megtörtént és utólag nem panaszkodott senki, igaza lehet.

Az Egy polgár vallomásai első kiadásából

kikerültek olyan írások is, melyek például a premontrei katolikus gimnáziumban zajló, már-már pederasztiát idéző, pikáns paptanár-diák viszonyokról tudósítanak. „Biztosan tudom azt is, hogy a király és rabszolga-játék – életem első, teljes, maradék nélküli erotikus élménye – megpörkölte kissé érzékeimet, valamilyen nemi bizonytalanság maradt bennem e játék után, melyet a természetes szexuális érintkezés a másik nemmel soha nem tudott egészen feloldani. (...) Azt hiszem, a legtöbb ember néha homoszexuális, s néha nem az. Gyermekkoromban heves pederasztafertőzésen estem át, s ennek a »sérülés«-nek, vagy nevezzük akárminek hegei sohasem gyógyultak teljesen, jellememben, egész lelki magatartásomban feminin vonások ütköztek ki, álmomban néha megkínzottan vágyakoztam férfiakkal való szerelem után, de ez a vágy – csaknem azt írtam: sajnos – soha nem volt telítve annyi lendítő erővel, hogy átsodorjon a túlsó partra, a férfiakhoz. Bizonyos, hogy az a kóros kielégületlenségérzés, mely később nemi életemet, gondolkozásomat, úgynevezett »világnézetemet« jellemzően meghatározta, ebből a »király és rabszolga«-játékból maradt vissza.” Az öncenzúrázott részletek a 2013-ban a Helikon Kiadónál megjelent bővített kiadásban újra olvashatók.

"Néha már úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)
Frissítve: 2019.02.22 11:30

Babiczky Tibor versei

Dasein Egy rég bezárt vendéglő ablakán a felpöndörödött „Megnyitottunk!” felirat. Lángoló nulla az ég közepén. Delet üt az óra. Történelem A vetés idején csontokat fordított ki az ekevas a földből. Varjak verdesnek a lesoványodott patások körül. Mikor eljön az aratás ünnepe, a telihold koponyája lebeg majd a fekvő kalászok felett. Tüzek gyúlnak. De hiába minden. A betakarítást vakok végzik el. Forog a malom. A kihűlt kemencében, mint hamvasztáskor a szív, egy kenyér félgömbje fénylik.
Frissítve: 2019.02.17 17:45