"Az élettel ellentétben a novelláimnak van értelme" - interjú Jászberényi Sándorral

Publikálás dátuma
2019.02.03 10:00

Egyiptomban él. Haditudósító, újságíró, író. Nemrég volt színházi bemutatója az Örkényben, pedig nincs is drámája. Jelenleg épp egy Sínai-félsziget beduinjairól szóló regényen dolgozik. Jászberényi Sándorral beszélgettünk.
Nemcsak sorra nyerte a díjakat, de siker is lett mindkét novelláskötete, több nyelven is megjelentek. Mit gondol, mitől lehet ilyen nagy igény az emberekben, hogy elkalauzolják őket háború sújtotta világokba, valós poklokba?  Nem gondolom, hogy a sikerben a témaválasztás dominál. Nem tudom, van-e igény háborús történetekre, könyveim sikere inkább az elbeszélői módnak, a „hogyan meséljük el”-nek szól. Magyarországon az irodalom elég régóta csak egy szűk hiperművelt elit saját belterjes játéka, és ez a gyakorlat nagyon sok embert idegenített el tőle, és borzasztóan hátráltatta az új írógeneráció megjelenését, mert mindenki azt gondolta, kell ezeknek a kritikusoknak, megmondóembereknek az engedélye, jóváhagyása bármihez is. Nos, lehetséges, hogy a ’90-es évek előtt ez így lehetett, de azóta megváltozott a világ. Ha mindenképpen válaszolnom kell a kérdésére, úgy gondolom, hogy az én könyveim „sikere” abban rejlik, hogy zsigerből utasítom el a kelet-európai ­spleent és döntésképtelenséget, intellektualizmust, konformista nihilizmust. Az én hőseim mindig cselekvő hősök, akkor is, ha ez nem feltétlenül jelenik meg. E novellák bár személyesek, irodalmibbak, ugyanannak a világnak a lenyomatai, mint haditudósításai; kiegészítik, árnyalják, komplexebbé teszik azokat. Ön is úgy tekint e kettőre, mint egy egészre?  Igen. Azt szoktam mondani, hogy az élettel ellentétben a novelláimnak van értelme. Magyarázatok az értelmetlenségre, ha úgy tetszik. Az, hogy novellái homogének, egy történetté/létállapottá állnak össze, tudatos szerkesztés eredménye vagy auto­matikusan vitte minden egy irányba?  Az alapkoncepcióm egy időszak feltárása volt, tehát ezeknek a novelláknak az összekötő szála gyakorlatilag egy agyonhallgatott, elmesélhetetlen személyes tragédia. Utólag belegondolva úgy gondolom, hiba volt megtartani a novellák címét, és hagyni kellett volna érvényesülni a töredezett regény koncepcióját. Ezt egyébként a könyv szerkesztője, Cserna-Szabó András a kezdetektől látta, ezért is adtuk azt az alcímet, hogy „Történet álmatlanságról és őrületről”. Erősen az ellentétekre épít novelláiban, cinizmus és humánum, tárgyilagosság és empátia – ebben vergődik az ember a pokolban és őrületben?  A médiaipar és a háborús terepen végzett munka is számszerűsíthető. Ilyen közegben nem lehet munkát végezni tárgyilagosság és cinizmus nélkül. A terepen a tárgyilagosságnak és a cinizmusnak kell dominálnia, mert különben az ember nem tudja elvégezni a munkáját. Egyáltalán nem szerencsés, ha lebénulsz a kegyetlenségtől, nyomortól, szenvedéstől, mert segíteni érdemben nem tudsz, ellenben a munkád sem végzed el. Az empátia és a humánum azután jön, miután elvégezted a munkádat. Az adrenalintól hánysz a hotelszobád sárga falai között. Egyik megdöbbentő ezekben a novellákban talán az, hogy a legkaotikusabb és legborzalmasabb körülmények közepette is milyen könnyen alkalmazkodik az ember, némi rendet víve bele elfogadja azokat természetesnek, törvényszerűnek. Könnyen megszokik ­mindent.   Az ember bármit képes megszokni, bármihez képes alkalmazkodni. Ez az evolúciós sajátosságunk, szerintem. Részt vett A lélek legszebb éjszakája novelláinak színpadra adaptálásában, volt beleszólása vagy teljes szabad kezet adott?  Én író vagyok, nem színházi szakember. Ha valamit megtanultam az életben, az az, hogy ne pofázzak bele olyasmibe, amihez nem különösebben értek. Nos, a színházhoz nem értek. Akkor sem, ha történetesen az öcsém is színész. Azt gondolom, hogy Polgár Csaba és csapata, Szabó-Székely Ármin dramaturggal egyetemben profi szakemberek, a legjobbak közül valók jelenleg az országban. Teljes mértékben szabad kezet adtam nekik, annyit kértem, hogy egyrészt küldjék el a szövegkönyvet, másrészt takarják ki a kurvák arcát a fotóimról. Ezt megtették. Azt gondolom, hogy mind Polgár, aki rendezte az előadást, mind a két színész, Ficza István és Nagy Zsolt tökéletesen megértette, amit írok, és kialakult egyfajta szinkronicitás – gyakorlatilag úgy kezdtek el gondolkodni, mint én, amikor írtam ezeket a szövegeket. Bár még nem láttam az előadást, de az első perctől kezdve tudtam, hogy rendben lesz. Verseket is írt, Rossz versek címmel ki is adta őket, igaz, magánkiadásban és kis példányszámban. Ha rossznak titulálja, miért tartotta fontosnak mégis közreadni őket?  Mert az ember nosztalgikus a saját verseivel. Azt gondoltam, csak van 300 ember, akiket érdekel egy rövid és rossz költői életút. A versek egyébként még csak nem is igazán rosszak, hanem reménytelenül közepesek. Ki akartam adni, mert viccesnek gondoltam egy verseskötetet, aminek a címe Rossz versek, és mert kíváncsi voltam, mit lehet megcsinálni ma Magyarországon, ha lecsatlakozol a kiadói-könyvterjesztői rendszerről. Meglepően jól ment a könyv. A haditudósítás ambivalens hivatás, hiszen aki háborúban utazik, a vér, a háború az érdeke, annak kell örülnie, ha valahol balhé van. Mi kell ahhoz, hogy az emberből ne váljon – ahogy fogalmaz – moszkitó, aki csak a vérre gyűlik, és ne is úgy tekintsenek rá? Azt gondolom, hogy hogyan tekintenek az emberre, teljesen lényegtelen. Az, hogy ne élvezd a balhét, nehéz megállni, mert akkor érzed, hogy élsz, ha dobol a füledben a vér. Magadnak kell elismételgetned, hogy ember vagy, hogy van értelme bemutatni ezt a sok szörnyűséget. Ha valaki kiborul egy fotómtól, videómtól, már volt értelme az egésznek, mert az érzéketlenség korában élünk. Mindenki roppant érzékeny, de senki sem figyel valójában senki másra magán kívül. Őszintébb és egyenesebb világ az ottani, vagy kiismerhetetlen, átláthatatlan, ahol még a velünk szemben állóról sem tudhatjuk bizonysággal, hogy ellenség vagy barát?  Összetett világ. Nem lehet leegyszerűsíteni. Ellenben, ha a Közel-Keleten a barátod lesz valaki, az az életed végéig szól, és ha arról van szó, meg is hal érted. Komolyabb emberi kötések vannak, sokkal többet jelent a család, a vér fogalma. Mennyire tud/lehet kívülálló maradni tudósítóként? Vannak dilemmák, hogy megírjon-e egy történetet, valakik tragédiáját úgymond áruvá tegye?  Vannak dilemmák. Erkölcsi, ha valaki privát nyomorát teszed árucikké. Praktikus, ha olyasmit írsz le, amiből neked is bajod lehet. Mindkettőhöz volt szerencsém a pályám során. Próbálom magam ahhoz tartani, hogy ne ártsak azoknak, akikről írok. Poszttraumás sérülés nélkül meg lehet úszni ezt a hivatást?  Biztosan meg lehet. Hallottam már ilyenről. És visszarendeződni a hétköznapokba a borzalmak után?  Soha semmi sem lesz a régi többé. Ellenben erről szól az élet, nem? Alkalmazkodsz vagy belehalsz. Van olyan hely, ahova semmi pénzért nem menne, nem tudósítana?  Liliputba nem mennék semmi pénzért. Félek a törpéktől. +1 kérdés   Ön, aki mindkét oldalon ismerős, mit gondol Európa menekültpolitikájáról? A menekültbefogadás vélt és valós veszélyeiről? A kultúrák közti átjárhatóságról? Hiszen épp e térség is azt példázza, milyen törékeny a béke törzsek és vallások között.  A szektarianizmus garantálta az arab törzsek, de az összes nem musz­lim kisebbség fennmaradását a térségben. Az a probléma, hogy ezt a szektariánus gondolkodást magukkal is hozzák Európába. Én azt gondolom egyébként, hogy nincs menekült-/bevándorlóprobléma. Integrációs problémák vannak. Nevetségesen populista politika, ahol azt harsogjuk, hogy ha nem engedjük be a bevándorlókat, akkor majd nem lesz baj. Nem gondolom, hogy ez bármilyen formában fenntartható politika lenne. Európának kétségbeesetten kell a munkaerő, ehhez be kell engedni embereket. A viselkedési normákat kell kikényszeríttetni és betartatni, nem szögesdrótokat emelni.

Jászberényi Sándor

Libri-, Junior Prima- és Minőségi Újságírásért-díjas író, költő, újságíró, akiről a Guardian azt írta, hogy hozzá képest Hemingway puhának és öregnek tűnik. Legutóbbi kötetei: Budapest–­Kairó. Egy haditudósító naplója (2013); Az ördög egy fekete kutya és más történetek (2013); A lélek legszebb éjszakája. Történetek álmatlanságról és őrületről (2016); Rossz versek (2018). 

Idézet

„Az ember bármit képes megszokni, bármihez képes alkalmazkodni. Ez az evolúciós sajátosságunk – alkalmazkodsz vagy belehalsz”

Frissítve: 2019.02.03 10:00

James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Publikálás dátuma
2019.04.19 14:30

Elbeszélés 1757-ből - részlet

Az utolsó mohikán, a Bőrharisnya-történetek időrendben második kötete nemzedékek képzeletét ejtette rabul 1826-os megjelenése óta. „Az ifjúság számára átdolgozta”, történetre koncentráló, rövidített változatok hosszú sora után most a Park Kiadó gondozásában a regény teljes szövegét Gy. Horváth László szöveghű fordításában élvezheti az olvasó.
– Kanadai atyám nem feledkezik el gyermekeiről – mondta a főnök. – Ezért hálás vagyok. Egyik ifjú harcosom feleségét megszállta a rossz szellem. Kiűzné belőle a bölcs idegen? Heywardnak volt valami fogalma az ördögűzéssel kapcsolatos indián szertartásokról. Azonnal átlátta, hogy a maga javára fordíthatja ezt a körülményt, így jobb javaslattal elő sem rukkolhattak volna. Ám tudatában volt, hogy meg kell őriznie a szerepéhez illő méltóságot, ezért elfojtotta örömét, és megfelelő zárkózottsággal válaszolt: – Minden szellem más; van, amelyikre hat a bölcsesség ereje, mások viszont ellenállnak neki. – Testvérem nagy gyógyító – mondta az agyafúrt vadember. – Megpróbálja? Duncan bólintott. A huron beérte ennyivel, tovább fújta a füstöt, míg alkalom nem kínálkozik a távozásra. A türelmetlen Heyward magában elátkozta a vadak hűvös szokásait, amelyek megkövetelték a közönyösséget, de kénytelen volt utánozni a főnök egykedvűségét, akinek mellesleg közeli rokona volt a beteg. Teltek-múltak a percek, és valósággal óráknak tetszettek a leendő kuruzsló számára, amikor a huron végre letette pipáját, és összevonta mellén a köntöst, mint aki indulni készül a nagybeteg kunyhójába. Ekkor egy termetes harcos sötétítette el az ajtónyílást, csendben végigsiklott a csoport között, és letelepedett annak a rőzsehalomnak a szélére, amelyen Duncan ült. Utóbbi türelmetlen pillantást vetett új szomszédjára, és a háta is megborsódzott az iszonyattól, amikor ráismert Maguára. A fortélyos és rettegett főnök váratlan visszatérése megállította a távozni készülő huront. Több pipát is újra meggyújtottak, az újonnan jött pedig szó nélkül elővonta övéből a tomahawkját, megtöltötte a fokán levő lyukat dohánnyal, és szívni kezdte az üreges nyélen keresztül, olyan egykedvűen, mintha nem is kétnapi fáradságos vadászaton lenne túl. Tíz perc telhetett el így, de Heyward tíz évnek érezte; a harcosok fejét valóságos fehér felhő burkolta be, mire az egyikük végre megszólalt. – Örömmel látjuk viszont barátunkat – mondta. – Sikerült-e jávorszarvast ejtenie? – Fiatal harcosaim roskadoznak a teher alatt – felelte Magua. – Hajló Nád menjen eléjük a vadászösvényre, és segítsen nekik. Mély és rettenetes csend fogadta a tiltott név elhangzását. A pipák úgy fordultak ki a szájakból, mintha mindenki egyszerre szívott volna be valamilyen ártalmas gőzt. A füst csigákba csavarodott a fejük fölött, majd távozott a tetőnyíláson, a levegő átmenetileg kitisztult, és minden sötét fej világosan körülrajzolódott. A legtöbb harcos a földre szegezte szemét, bár néhányan a fiatalabbak és jelentéktelenebbek közül egy ősz hajú vadember felé fordították lázas tekintetüket, aki a törzs két rangelső főnöke között ült. Ennek az indiánnak sem a tartásában, sem a ruházatában nem utalt semmi arra, hogy ilyen kitüntetésre jogosult volna. Előbbi csüggedt volt, minden büszkeség nélküli, utóbbi a nép közrendűinek gönceire hasonlított. Mint körülötte szinte mindenki, egy percig ő is a földet bámulta, végül vette a bátorságot, és körülnézett: a többiek figyelték. Akkor felállt, és hangja megtörte a csendet. – Hazugság – mondta –, nekem nincs és nem is volt fiam. Akit annak neveztem, elfelejtettük; vére híg volt, nem a huronok ereiből való; gonosz csippevák tették csúffá a squaw-mat. A Nagy Szellem úgy rendelte, hogy Wiss-en-tush családja haljon ki; boldog, aki tudja, hogy fajtájának silánysága vele együtt múlik el a világból. Beszéltem. A gyáva ifjú indián apja ismét körülnézett, mint aki egykedvűségéért dicséretet vár a többiektől. Ám népe zord szokásai nem engedélyeztek kíméletet a gyarló öreg iránt. A szemében honoló kifejezés meghazudtolta kérkedő képes beszédét, ráncos arca megvonaglott a fájdalomtól. Egy pillanatig még élvezte keserű diadalát, majd elfordult, mint aki megundorodott a rászegeződő pillantásoktól, és arcát takarójával elfedve annak az indiánnak nesztelen lépteivel távozott, aki csak a maga kunyhójában lelhet szenvedéséhez lesújtott, gyermektelen társat. Az indiánok hisznek abban, hogy a jó és a rossz tulajdonságok öröklődnek, ezért szó nélkül nézték végig távozását. Azután az egyik főnök azzal a jólneveltséggel, amely fejlettebb társadalmakban is díszére válna bárkinek, elterelte az ifjú harcosok figyelmét az esendőségről, amelynek szemtanúi voltak – derűs udvariassággal az újonnan jött Maguához fordult. – A delavárok úgy ólálkodnak a falum körül, mint a medvék a mézescsuprok körül. De ki tudná álmukban meglepni a huronokat? A kitörni készülő viharfelhő nem lehet olyan fekete, mint Magua ábrázata, ahogyan felkiáltott: – A tavak delavárjai? – Nem. Azok, akik régi folyójuk partján bújnak szoknyába, mint a squaw-k. Egyikük ideosont a törzs közelébe. – Ifjú harcosaim lenyúzták a skalpját? – Ügyes a lába, bár a kezébe inkább kapa való, mint tomahawk – felelte a másik a rendületlen Uncasra mutatva. Ahelyett, hogy asszonyi kíváncsiságot tanúsítva a fogolyra pillantott volna, akinek népét oly nyomós okkal gyűlölte, Magua tovább szívta a pipáját, azzal a tűnődő arckifejezéssel, amelyet akkor öltött fel, ha ravaszságára vagy ékesszólására éppen nem volt szükség. Noha az agg apa beszédében foglaltak is megdöbbentették, máskorra halasztotta a kérdezősködést. Csak a kellő idő elteltével rázta ki pipáját, dugta vissza tomahawkját, és kötötte meg körülötte erősebben az övét, csak akkor kelt fel, s vetett végre egy pillantást a valamivel mögötte álló fogolyra. Az éber, habár gondolataiba mélyedő Uncas észrevette a mozdulatot, s maga is a fény felé fordult: összenéztek. Egy percig is állhatott így a két merész és zabolátlan szellem, tekintetét egymásba fúrva, rezzenéstelen szemmel. Uncas mintha egész testében megnőtt volna, orrlyuka kitágult, mint a sarokba szorított tigrisé, de alakja olyan szoborszerűen mozdulatlan maradt, mintha csak a képzelet faragta volna ki belőle törzse valamely har­cias istenének pompás és hibátlan ábrázolatát. Magua vonagló arca viszont képlékenyebbnek bizonyult, a vad dacot felváltotta rajta az ádáz öröm, és mintha a tüdeje mélyéből röppent volna ki a félelmetes név: – Le Cerf Agile! A harcosok egyemberként ugrottak talpra a jól ismert név hallatán, s egy kis időre a bennszülöttek közönyét mintha elfújta volna az általános megdöbbenés. Kórusban ismételgették a gyűlölt, mégis tisztelt titulust, s a hang kiáradt a kunyhóból. A bejárat előtt őgyelgő asszonyok és gyerekek visszhangozták a szavakat, amit éles, panaszos vonítás követett. Ez utóbbi még véget sem ért, amikor a férfiak erőt vettek magukon. Egymás után visszaültek a helyükre, mintha szégyellnék indulatkitörésüket, de percekbe telt, mire abbahagyták annak a harcosnak a kíváncsi méregetését, aki oly sokszor bizonyította vitézségét a nép legjobbjaival szemben. Uncas élvezte a diadalt, de beérte egy csendes mosollyal – minden nép körében ismert jele ez a megvetésnek. Magua észrevette az arckifejezését, és a kis ezüstdíszek megcsördültek karperecén, amint vadul feléje mutatott, és vérszomjasan, angolul ezt kiáltotta: – Meghalsz, mohikán! – A gyógyító vizek nem támasztják fel a halott huronokat – válaszolta Uncas dallamos delavár nyelven. – A Bucskázó Folyó fehérre mossa csontjaikat. Férfiaik asszonyok, asszonyaik baglyok. Eredj, csődítsd össze a huron kutyákat, hadd lássanak egy igazi harcost! Gyáva vér szaga facsarja az orromat. Az utóbbi utalás különösen elevenükbe talált. Sok huron értette a fogoly idegen beszédét, köztük Magua is. A ravasz vadember azonnal meglátta a lehetőséget, és lecsapott rá. Könnyű vadbőr köntösét ledobva, két karját előrenyújtva belefogott veszedelmes és alattomos ékesszólásába. Bármennyire csorbította is tekintélyét népe előtt vissza-visszatérő vétke, meg az, hogy elhagyta törzsét, bátorsága és szónoki híre tagadhatatlan volt. Beszédeinek mindig akadtak hallgatói, és ritka eset volt, amikor nem győzte meg őket. Most a bosszúvágy is tetézte vele született tehetségét.  Gy. Horváth László fordítása

James Fenimore Cooper (1789–1851)

Amerikai író 1823-ban kezdte el írni legismertebb és legkedveltebb műveit, az indiánregény-ciklus öt darabját (Bőrharisnya, Az utolsó mohikán, A préri, Nyomkereső, Vadölő), melyeket a Nagy indiánkönyv néven ismerünk.

Frissítve: 2019.04.19 14:30

Atyavilág: egy szatíra hívőknek és hitetleneknek, bevándorláselleneseknek és bevándorláspártiaknak

Publikálás dátuma
2019.04.19 13:00

Fotó: Lakos Gábor
Atyavilág címmel jelent meg Kal Pintér Mihály első regénye. A Papvárosban játszódó történetben minden végtelenül groteszk, ezért is kellemetlen, miközben roppant humoros a kísérteties hasonlóság a valósággal.
– Nem kerülhetem meg a kérdést: van Isten? – Szerintem van. De kifejezetten csak szerintem, nem tudom teljes bizonyossággal megállapítani. Nem tudatosan hiszek, hanem érzelmi szinten. Amikor nagyon magyarázzuk, nagyon elmondjuk és kirakjuk őt apókaként egy felhőre, azt mindig megkérdőjelezem. Ez is lehet, és sok minden lehet. Lehet, hogy minden egyszerre van. Egyszerre van, hogy van, és egyszerre van, hogy nincs. Pici pontok vagyunk, miközben nagyra tartjuk magunkat itt lenn, a Földön, ebben a magunk egyszerű kiterjedésében. – Miközben gyanús ez a végtelen világmindenség. – Gyanús. Ha azt mondom, van Isten, nem hiszek nagyobb csodában, mint ha azt mondom, hogy nincsen. De ha azt mondom, nincs, akkor mi van? Az ember azt mondja, hogy ha ő van, akkor biztos más is van, aki őt megteremtette, hiszen ő is teremt. Ebben a mechanizmusban működik az agyunk, ebben gondolkodunk. Éppen ezért ezeket a gondolatokat félre szoktam rakni. Van az Istenhez egy érzelmi viszonyom. – Ez a kérdés jött volna: milyen a viszonya Istennel? – Ritkán találkozunk… De komolyra fordítva, mielőtt a kislányom született, voltam templomban, és elmélyedtem magamban. Mintha ott beszéltem volna vele. Van a transzcendens világhoz egyfajta érzelmi kötődésem. Nem gondolom, hogy az Isten nincs, azt gondolom, hogy van, de mivel ezt a létigét az emberek magukra használják meg az állatvilágra, ezért ez a „vanság” olyasmi, amit nem tudunk megfogni. Tesszük-vesszük, leképezzük, jól megtagadjuk, jól elhisszük, jól utáljuk egymást, mert nem úgy gondoljuk, mint a másik. Furcsa játékban vagyunk Istennel, miközben nem játszadozni kellene vele. Vagy bennünk van, vagy nincs. Én érzem, valaki nem érzi. Hagyjuk egymást békén. Ez annyira személyes ügy, hogy nem is tudnék róla komolyan vehető logikai képletet felállítani. – Hamvas Béla jut eszembe, aki szerint Isten tagadásánál csak egy nagyobb ostobaság van, a létezésének bizonyítása. A családból hozta valamelyiket? – A családom egyik része hívő, a másik ateista. Megkaptam mindkét oldalt, volt választási lehetőségem. Senki nem akart győzködni semmilyen irányba. Nem nagyon vittek templomba, nem kaptam dogmaszerű megközelítést. Az elején az emberben sok minden összekavarodik, olvasmányélmények, benyomások. Lát papokat, akik vagy érdekesek, vagy csupán túlontúl feltűnők. Lát külsőségeket, amelyek szintúgy. Sokkal nagyobb bizonytalanságba kerül, mint amiben eladdig volt. – Az Atyavilág éles szatíra, mégis azt érzem, ön szerint Isten ezt jó szemmel nézi. – Igen, így gondolom. – De vajon miért? Az utolsó ítélet mindenható Krisztusa például egész vészesen hangzik. – Az volt a kiindulópontom, hogy Istennek nevét hiába ne vedd! Ehhez képest gyakorlatilag hiába vesszük a nevét folyamatosan. Ha körülnézünk, már szinte minden keresztény, mindenre ráaggatjuk ezeket a jelzőket. Ennek a nevében bizonyos körök azt csinálnak, amit csak akarnak, merthogy ők a felkent szolgái – amit ők ki mernek mondani rengetegszer – ennek a bizonyos Istennek, vagy akár Jézusnak, vagy tökmindegy, kinek. És ha te ellentmondasz, nem értesz egyet, másként gondolod, akkor innentől kezdve te egy szerencsétlen pondró vagy, aki arra sem méltó, hogy éljen, vagy legalábbis Magyarországon nem, mert ez Mária országa. Ez csúnya dolog, mondanák a gyerekek. Ha egy transzcendens világra mondom azt, hogy ez az én mögöttes hátterem, akkor bármilyen aljasságot megtehetek. És ha te bármit szóvá teszel, akkor Antikrisztus leszel, mert hogy mersz engem megkérdőjelezni, hiszen én Isten nevében cselekszem. Ezt a játékot nem szeretem. Nevezhetjük egyháznak, politikának, közéletnek vagy a világ bármilyen önző, kirekesztő visszaélésének. – Volt valami, amivel ennyire kihúzta a gyufát az egyház? – Igazából nem is az egyház húzta ki a gyufát. Olykor ugyan felháborítanak azok a dolgok, amiket az egyházról vagy bizonyos papokról hallok, de a regényben az egyház inkább csak eszköz, nem cél. Mindig erre a világra mutatunk rá. Mindig azt mondjuk, hogy Magyarország keresztény közösség, slussz. Vagy elfogadod, és innentől kezdve mindent elfogadsz, vagy nem. Amit megtapasztalok a közéletben, a politikában, az verte ki nálam a biztosítékot. – Régebben politikai kabarét is írt. Azonkívül, hogy mára a politika jobbról előzte az abszurdot, változott valami? – Akkor nagyon merészen és ügyesen, bárkiről bármit megírhattunk, bármilyen kormányzás alatt. Medgyessytől Torgyánig mindenkiről írtunk gyönyörű szép dolgokat meg kevésbé szépeket, főleg azokat. Ez jó volt, mert görbe tükröt mutathattunk, amit mindenki elfogadott. Most ez mintha merészebb húzás volna. Ha valamiben nem érzem jól magam, akkor vagy elsírom magam, lehúzom a redőnyt és bemegyek a paplan alá, vagy előhívom a humort. Ezzel talán kihúzhatjuk a dolog méregfogát. – A humor mindig működik? Nincs az a társadalmi feszültség, amikor már nem adekvát? – Szerintem a humor a legutolsó pillanatig az. Persze minél őrültebb a helyzet, annál feketébb a humor. El tudok menni a végletekig, ha fekete humorról van szó. Ez nem arról szól, hogy valamit kiröhögünk, hanem arról, hogy sűrűbben fogalmazzuk meg. Néha elég egy villanás, összekacsintunk, és azt mondjuk, itt valami tényleg nem stimmel. A könyv tele van túlzásokkal, sarkításokkal, de az epizódokban rá lehet ismerni bizonyos megtörtént eseményekre. Elég csak az ibafai papokról beszélnünk, akiknek füstkiadójuk van. Filippov Gáborral, a könyv szerkesztőjével arról beszélgettünk a minap, hogy szegény Örkény István mit csinálna. Ebben a világban mi az, ami tényleg abszurd? – Felismerni a regény tengerbe vesző éhesei­ben a migránsokat, akiket szenvtelenül hagy megfúlni Papváros hívő közössége. Talán itt a legmaróbb a szatíra. – A szerkesztőm szerint ez a legerősebb része a könyvnek, itt ér el a csúcspontra. A halállal viccel, játszik a történet, miközben nagyon mély dolgokról, tragédiákról beszél. Erre mondom, hogy abszolút el tudok menni a végletekig. Ebből a szempontból szerintem nincs tabu, mert a szándék a fontos. Nem kinevetek embereket, hanem megmutatom, hogy reagál rájuk a város, a különböző eszmék képviselői, még akár a liberálisok is. Én itt már nem kímélek senkit, mert azt látom, hogy egyfajta bohócjátékká aljasul a történet. Összejövünk, bizottságokat alapítunk, levetkőzünk, mindent csinálunk, csak nem mentjük meg őket. De mindenkinek a lelkiismerete tiszta, a saját kis elveivel. Ezt az epizódot amúgy nem mertem a „valóságban” hagyni, rémálomként írtam meg. Egyébként van a humornak egy határa, amit nem szívesen lépek át. Ha ócska a humor, akkor válik az egész kínossá. – Erdő Péter örülne a könyvének? – Szívesen leülnék vele beszélgetni. Bárkivel, papokkal is. Nem tudom, ők hol húzzák meg a határt. De szerepelnek a könyvben, ha nem is sokan, a hit valódi harcosai is, akik kivettetnek ugyan a városból, de vissza-visszatérnek, és mint Szent Ferenc tette, építik a templomaikat. Nem anyagi megfontolásból, hanem hitből. Ki akarják húzni a várost az őrületből, de kevesen vannak. Az, hogy tömegtermelés van hívőkből, nem a célhoz vezet. Azt is el tudnám fogadni, ha bármelyik pap itt-ott rámutatna egy túlzásra, becsípődésre.

Névjegy

Kal Pintér Mihály Író, újságíró, az Athenaeum Könyvkiadó szerkesztője. 1974-ben született, a szegedi bölcsészkaron végzett. Pályáját újságíróként kezdte. Dolgozott kabarészerzőként, írt színdarabokat, dalszövegeket, később rádiós műsorvezetőként is tevékenykedett. Verseskötete Szösszentő Ámor címmel 2002-ben jelent meg. Nős, egy hároméves kislány édesapja. Atyavilág című regényét a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Millenáris Parkban mutatják be 2019. április 28-án 11.30-kor, a moderátor Filippov Gábor szerkesztő lesz, a könyvből Gálvölgyi János színművész olvas fel részleteket.

Frissítve: 2019.04.19 13:49