Egressy Zoltán versei

Versek - a kortárs magyar költészet színe-java

Biztos szeret

Riadtan tapasztalom, milyen jó vele.

Pedig csúcskaliber, más kategória.

Nyomni kezd a tét, lassan mégis illene

hozzá nőnöm, glamour várna és glória.

Neki az se jó, ha nem eléggé fényes

hálószobájában a nagy falitükör.

Ragyogtatni kell őt, mert habár erényes,

hívásokra olykor-olykor mégis kitör.

Nem hanyatlik úgy, mint a késő esti nap.

Lázas sugárzású, folytonos őserő.

Időnként visszaad abból, amit megkap.

Elindul világgá, hátulról jön elő.

Szélroham

A megvesztegethetetlen és engesztelhetetlen

közöny marad végül, ezzé lesz minden, üres,

kopár térré változik, olyanná, mint a jeges űr –

egy konkrét elmebeteg tombol bennem, újra

kótyagosan zargat a mélységből, mindenről

van véleménye, mindig más, mint az enyém –

sunyin bomlaszt, kicsit sem szemérmes, még

suttogni se tud halkan, süket, vagy ha mégse,

akkor bölcs, és tágabb összefüggésben lát –

amit képtelenség volna tisztességes tócsánál

többnek látni, az tengert jelent neki, másképp

érzékel, dúsabb, élénkebb színekkel dolgozik –

az imént is összezavart, amikor egy Jojó nevű

gyönyörű nőnek mutattak be éppen, dörömbölt

a haragja, akár a Sakkozó szíve, mikor dönt –

úgy határoz, szabályt változtat menet közben,

melynek értelmében meghalhat a király, csak

a bástya maradjon életben, az értékesebb –

nem derül ki, milyen fénytörésben az, de neki

nem kell magyarázkodnia, neves nagymester,

a tekintély rettegve tisztelt gyászmunkása –

az őrült is új játékot hirdet bennem, játsszunk

emlékezőset, új verziót, emlékezzek késve

mindenre, amire szerinte előre kellett volna –

a víz felé nézek, egy sebezhetetlen sétahajó

fordulás közben lassan az oldalára dől, apró

szélroham, nem történt más, semmi kis szél –

a parti sétány vendégei nevetve kezdik meg

a tréfás menekülést a zivatar elől, nagy baj

nem történhet, olyat nem jelzett senki előre –

úgy látom, a hajón is mi utazunk, de a futva

iszkolók is csak mi lehetünk, velünk tart az

összes nő és minden nagy király, értem már –

tisztán emlékszem, mi fog most történni, az űr

nem fogad, hiába zuhantunk odáig, lepöcköl,

utazunk tovább, a Sakkozó, a bolond és én –