Papp Sándor Zsigmond: Kinek Mohács, kinek Doberdó

Publikálás dátuma
2019.02.02. 19:07

A vereség egész személyiségeket bont ki néhány másodperc alatt.
Szomorúan állapítom meg, hogy szinte semmi sem köt a hagyományhoz. Nem voltam és már nem is leszek színész vagy alkoholista, rafinált önpusztító, s ha szerencsém van, szabadságharcosnak sem kell majd lennem. Még egy vesszőt sem szavaltam el semmiféle lépcsőről. Én tényleg párnák közt, fotelben hoztam össze az életművem, a kontinens szinte párját ritkítóan hosszú, békés időszakában. (Ha nem lenne Orbán, szinte belehalnánk a nyugalomba.) Nem szerettem el egyik kollégám feleségét sem, holott ezzel is címlapot érdemeltem volna ki az irodalmi bulvárban, s írna rólam a jövő Nyáry Krisztiánja. Az örökkévalóság kaján módon ezt a sztorit raktározná el a fárasztó művek helyett.
Egy dolog azért mégis akad: a kártya. Póker. Persze most nem kell romantikus dolgokra gondolni. Sem vagyonokat, sem fél Erdélyt nem vesztettem el, mint ahogy a régi nemes- és földesurakról szólnak a történelmi legendák, viszont Nobel-díjat sem nyertem rajta (pedig egész jól mutatna az önéletrajzomban, és nem vagyok finnyás, lehet orvosi- vagy béke- is). És nem, a pókerterem mellett nincs írószoba, ahol a megszorult szerző novellával, regényrészlettel vagy tárcával (ezt sem ott írom) váltaná ki az adósságát. A régi idők történetei szerint ilyenkor elég volt gyorsan beküldeni a mindig éhes redakciókba a művet, s futárfordulattal már érkezett is a honor. Állítólag ennek köszönhetjük Szép Ernő legszebb sanzonjait, de talán Zilahy Lajos sem írta volna meg szinte hihetetlen gyorsasággal (két nap alatt) a maga bestsellerét, a Halálos tavaszt, ha nem kopasztják meg a bakkara nevű játékkal. De talán Krúdy is megvehette volna a maga palotáját, ha nem ül le folyton az Otthon-körben kártyázni. Jó lenne tudni, hogy inkább magára, a bankra vagy döntetlenre fogadott-e leginkább játék közben. Állítólag volt olyan éjszaka – ezt a lapszerkesztőtől és a Vígszínház legendás igazgatójától, Roboz Imrétől tudjuk –, hogy úgy elpártolt tőle a szerencse, hogy háromszor is novellát kellett írnia. Majd egy óra alatt elkészült, és tíz perc múlva már jött is a szolga a nyolcvan koronával. Ám végül ez sem segített: reggel üres zsebbel ment haza.
Ha így nézzük, a kártya időnként jobb múzsának bizonyult bármilyen ihletnél: igazi zsugás ezek szerint eleve úgy ült le az asztalhoz, hogy a fejében már ott keringett néhány ötlet arra az esetre, ha a lapok istene cserben hagyná. A mai szövegszerkesztős, maszatolós korszakomban irigylésre méltó erény ez a gyorsaság: papírra, kevés javítással, kész történet alig egy óra alatt. S hajnalban is ki lehetett ugrasztani az ágyából a lapszerkesztőt. Arról nem is beszélve, hogy ma talán a legnagyobbakat (Nádastól Krasznahorkain át Parti Nagyig) sem segítené ki egyetlen redakció sem, nem fizetnének gyorsan és előre, pedig ma már a telefonjáról is elküldhetné a kész művet "seperc" alatt. A technika gyorsult, a honor kifizetése – a fizetség mértékével együtt – pedig szinte bénítóan lelassult. Arról nem beszélve, hogy hely és igény híján akár az udvarias visszautasítás rémével is szembe kellene néznie a peches kártyásnak. Így veszít ma a bank is, az olvasó is.
A kártyaterem mai fílingje viszont megőrzött valamit a régi időkből, abból, amit Kalmár Tibor „rangkülönbségeket feloldó légkörként” írt le. Itt is csakhamar elmosódik a határ taxis és boltlánc-tulajdonos, kényszervállalkozó és médiasztár között. Nincs fontosabb a kiosztott lapoknál, majd a flopnál, és az emelés vagy passzolás pszichológiájánál. Apró csaták dúlnak az asztal felett, ám bennük dúl a legnagyobb háborúk szilajsága és konoksága, és azt már a szerencse dönti el, hogy kinek lesz Mohács, és kinek Doberdó. Aztán mindenki ugyanolyan sugárzó arccal húzza maga elé a megnyert zsetonokat, és ugyanúgy szitkozódik, ha nem a megfelelő lapot dobja ki neki az osztó. Nyugdíjas, egyetemista, sikeres középkorú: minden korosztály képviselteti magát a vissza-visszajáró (talán már ott is élő) kemény magban.
Írónak kész esetgyűjtemény egy efféle verseny. Hiszen semmi sem mutatja fel jobban egy-egy ember jellemét, mint a vereség vagy a győzelem. A skála a dühöngve káromkodó elmebetegtől (a már említett éjszakán maga Krúdy is a terem végébe hajította a székét az utolsó nagy vereség után), a lazán mosolygó úriemberig terjed. Ám kártyatépkedésért, zsetonhajigálásért, az osztók inzultálásáért elvileg örök érvényű kitiltás járna, bár tény, hogy a törzstagokkal szemben kissé elnézőek. Érthető, hiszen belőlük élnek. Így a mai Krúdy is megúszná egy kis dorgálással, legfeljebb megkérnék, hogy egy hétig menjen máshová. A vereség viszont tényleg egész személyiségeket bont ki néhány másodperc alatt. Kivillannak az álarc mögül az igazi vonások, s ott áll a játékos meztelenül, a maga elárvult mivoltában. A költő sem mondhatná pontosabban, mert bizony úgy hull le ilyenkor a kultúra a vesztesről, mint másról a ruha a boldog vagy boldogtalan szerelemben. Regény- vagy novellahősök születnek meg egy villanás alatt, s néha úgy érzem: ez az igazi nyeremény a rongyos tízezrekkel szemben.
Csak legyen, aki ki is adja. Némi honor ellenében.

A kiközösített zseni

Publikálás dátuma
2019.02.02. 17:51

Fotó: Leemage-Leonardo Cendamno
Száztizenegy év. Nem túl hosszú időszak és éppenséggel nem is kerek szám, de már többé-kevésbé elegendő a visszaemlékezés perspektívájához, a higgadt értékeléshez. 1908. január 15-én született jómódú, művelt családba egy kisfiú, aki később korunk egyik kiemelkedő fizikusa, és nem mellékesen nagy tekintélyű hatalom-mestere lett. Szerencsére még időben elhagyta szülőhazáját, majd a másodikat is, a természet-tudományokban abban az időben világhatalomnak számító Németországot. Így, zsidó létére elkerülte a szörnyű népirtást. Manapság, amikor egyrészt a világ egy újabb hidegháború kísértetével szembesül, másrészt pedig bolygónk egészségét, lakhatóságát komoly veszélyek fenyegetik, nagyon is időszerű emlékeznünk Teller Edére, akinek mindkét vonatkozásban igen jelentős szerepe volt.
Ezért éreztem igencsak aktuálisnak, hogy elővegyek egy szakmailag és stílusában is remek könyvet. Szerzője kiváló kémikus, az MTA rendes tagja, aki jeles tudományos munkája mellett számos roppant érdekes és élvezetes ismeretterjesztő-életrajzi könyvnek is szerzője, vagy pedig ugyancsak kémikus/akadémikus feleségével, Magdolnával (vagyis Magdival) közös alkotója. A vaskos kötet a nem egy vonásában vitatott élet Teller Edéről szól (Hargittai István: Teller. Akadémiai Kiadó, 2011). Érdekessége egyébként e súlyos, csaknem 600 oldalas kötetnek, hogy eredetileg angolul jelent meg 2010-ben az USA-ban: Judging Edward Teller. A Closer Look at One of the Most Influential Scientists of the Twentieth Century (Teller Ede megítélése. A XX. század egyik legbefolyásosabb tudósának közelebbi vizsgálata). A magyar változat egy évvel később jelent meg, Gács János kiváló fordításában.

Reaktorbiztonság és hidrogénbomba

Erős szemöldökű, negyvenes korú, dús hajú, éles, okos tekintetű férfi néz ránk e könyv borítójáról. Amikor én találkoztam vele, a kép készítéséhez képest sok-sok évtizeddel később, a dús szemöldök még bozontosabb lett, de a haj eltűnt, ám az éles, okos, kutató tekintet a régi maradt. Békés és napjainkig nagyon fontosnak ható témáról csevegtünk vacsora közben: az atomenergetikáról. Tellernek múlhatatlan érdemei voltak abban, hogy az USA nagy tekintélyű állami reaktorbiztonsági bizottságának elnökeként elérte, állítsák le az országban a grafitmoderátoros, vízhűtésű nukleáris reaktorokat, illetve, ne engedélyezzék újak építését, mivel rendszerüknél fogva hajlamosak lehetnek a megfutásra. Teller előrelátását, igazát a szörnyű csernobili tragédia igazolta, mert a szovjet hatóságok és szakemberek (vagyis inkább a politikusok) nem fogadták el ezt a javaslatot. Ugyanakkor Teller már a jövőről is gondolkodott. Szerinte a napjainkban működő fissziós, tehát az atommag hasadásán alapuló reaktorok komoly biztonságtechnikai eljárásokkal és szabályokkal megerősítve, még legalább századunk végéig fontos részei lesznek a villamosenergia-termelésnek. A beszélgetés során úgy vélte, hogy a fúziós elven (vagyis az atommagok egyesülésén) alapuló erőművek feltehetőleg csak e század második felében jelenhetnek meg ipari méretekben – ha egyáltalán.
Ám Tellert mégsem a békés célú alkalmazások tették híressé, sőt hírhedtté. Részt vett ugyanis az USA atombombáinak kifejlesztésében, komoly tudományos hozzájárulása volt. Ám hamar felismerte a még pusztítóbb, ún. hidrogénbomba jelentőségét, és minden erejét ennek létrehozására fordította. Nem minden nehézség nélkül, mert részben jeles tudóstársai is ellenálltak törekvéseinek. Végül is Tellernek sikerült meggyőzni magát az USA elnökét, hogy az egykori szövetségesből egyelőre „csak” hidegháborús ellenféllé alakult Szovjetunió veszélyt jelent, mivel jó úton halad a termonukleáris bomba kifejlesztésében, Andrej Szaharov vezetésével (igen, ő a szovjet hatóságok által később meghurcolt ellenzéki harcos), ezért az USA-nak is feltétlenül szüksége van erre a bombára a kölcsönös elrettentés megvalósítása és fenntartása érdekében. Végül is Teller és munkatársai Truman elnök segítségével szabad utat kaptak a Szupernek becézett hidrogénbomba kifejlesztésére. Így vált Teller a mindennapi médiában a hidrogénbomba atyjaként ismertté. Ezzel kapcsolatban Hargittai így jellemzi Tellert könyvében: „Sokszor tiltakozott a jelző ellen, de gyakran ez is inkább megjátszott szerénységnek tűnt, semmint komoly visszautasításnak. Fontos helyzetekben sosem mulasztotta el, hogy egyértelművé ne tegye a hidrogénbomba megalkotásában játszott meghatározó szerepét”. Sosem számított galambnak, sőt héja volt, s a háborús törekvéseket támogató mivoltáról szóló megítélését csak felerősítette, amikor segítette Reagan elnök – később elvetélt – elképzelését a Stratégiai Védelmi Kezdeményezésben (ismert angol rövidítésével SDI).

A hírhedt tanúvallomás

Ám a kiemelkedő tudós társadalmi megítélését nem is elsősorban az itt bemutatott tényezők befolyásolták. Hargittai István is rámutat, hogy voltaképpen a másik magyar származású korszakos zseni, Neumann János Tellernél sokkalta uszítóbb kijelentéseket tett arról, hogyan kellene elbánni az immár ellenségnek tekintett Szovjetunióval. Az amerikai (és részben a nyugat-európai) tudós társadalom általi kiközösítéséhez Tellernek a hírhedt Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság előtt tett tanúvallomása vezetett. Ebben olyan kijelentést tett, aminek következtében a megvádolt Robert Oppenheimert, az ugyancsak neves fizikust, az amerikai atombombát létrehozó csapat vezetőjét megfosztották ún. biztonsági igazolványától. És abban az időben, 1954-ben, a hidegháború Amerikában is felfokozottan hisztérikus légkörében ez bizony súlyos személyi fenyegetettséget is jelenthetett. Tellert a hivatalos felfogás Magyarországon a rendszerváltásig közellenségnek tekintette.
Ám 1990 után finomodott, majd meg is fordult itthon ez a megközelítés. Nem meglepő, hogy ezután Teller szívesen látogatott rég elhagyott szülőhazájába. Amire nem gondolhatott nagy szeretettel, hiszen hozzátartozóit az ötvenes évek elején kitelepítették. Így ír erről Hargittai: „(az édesapa, Miksa) 1950-ben halt meg, és a magyar hatóságok a család többi tagját 1951-ben kitelepítették budapesti otthonukból, állítólagos »kapitalista« múltjuk miatt. A családjával való magyarországi bánásmód nyilván befolyásolta Tellernek a kommunistákról alkotott képét”.
1990 után tehát a tudós elég gyakran látogatott haza. Szívesen kereste föl a paksi atomerőművet, ahol hosszan vizsgálódott és beszélgetett a munkatársakkal. Ma is büszkék lehetünk rá, hogy nagy elismeréssel szólt atomerőművünk működésének színvonaláról, a magyar kollégák teljesítményéről, felkészültségéről, amit manapság egyes, a nukleáris technikához többnyire mit sem értő „zöld” hangadók – a világhírű szakértő tudóssal ellentétben – igyekeznek megcáfolni.

Tragikus figura

Most, eltávozása után több mint másfél évtizeddel (2003-ban magas korban halt meg) már józanul lehet megítélni a 111 éve született, de társai között a legfiatalabb „marslakó” életútját, tevékenységének hasznát, avagy selejtjét. Érdemes ismét idézni a róla szóló könyv ugyancsak tudós szerzőjét: „Teller rendkívül tehetséges fizikus volt, de tragikus figura is egyben: még a fizikusként és a szabadság önjelölt bajnokaként elért legfőbb eredménye – a termonukleáris bomba – is inkább ellenségei, mint hívei számát gyarapította. Mindent megtett a jövőbe mutató technológiák sikeréért, de emberi kapcsolatait középkori eszközökkel manipulálta. (…) Örült volna, ha az utókor egy paradoxonnal emlékezik rá, de hagyatékát inkább – részben megérdemelten és részben méltánytalanul – ellentmondás és megvetés övezte”.

Szarvas József: hentessegédből álmodta magát a Nemzeti színészévé

Publikálás dátuma
2019.02.02. 16:49

Fotó: Eöri Szabó Zsolt
A nyilvánvalóan közismert színész, bejön a Pustol a hó című estjére, és szerény halksággal bemutatkozik, hogy „Szarvas József vagyok, színész.” Lesz persze kuncogás, hiszen ezt pontosan tudjuk, direkt miatta jöttünk. Csakhogy még arról is beszél, Gothár Péter azt mondta neki, egyáltalán nem látszik rajta, hogy színész. És így már van értelme, nyomatéka ennek a szerény bemutatkozásnak, mert tényleg nem látszik.
Bessenyei Ferenc civilben is mindig észrevétette magát, egyfolytában szerepelt, Darvas Iván fess alkata, eleganciája alapján nem lett volna nehéz megmondani, de Szarvason külsőleg tényleg szemernyi sem látszik abból, hogy milyen elsőrangú színész. Ugyanitt, a Nemzeti Színház Bajor Gizi Szalonjában például Bodrogi Gyula és Voith Ági a közös estjükön, naná, hogy középről érkeztek a színpadra, elegáns jelmez volt rajtuk, és persze brillíroztak, ilyen-olyan jeleneteket adtak elő, és annyi slágert énekeltek, amennyi csak belefér. Ezzel szemben Szarvas oldalról óvakodik be a pódiumra, és még civilként is a lehető legegyszerűbben van felöltözve, sima kék ing, barna kordbársony zakó, gumitalpú cipő. Csak semmi feltűnés, semmi divatosan márkás ruhadarab, kirívó szín. Ő a nép egyszerű gyereke volt és maradt. Esze ágában sincs csillogni, tündökölni, ünnepeltetni magát, nem várja el, hogy az utcán körbecsodálják. Miközben igencsak jellegzetes karakter, nagy fazon. De ez nem egy megcsinált figura, nem celeb módra kitalálta magát; ő ilyen. Legfőbb jellemzője az irigylésre méltó természetessége, amiben a színészi ereje is rejlik. Nem tud csinált lenni, modoros, nem akar nagyzolni, műveltebbnek látszani, mint amilyen, nem vesz föl másoktól ellesett gesztusrendszert, soha nem fontoskodóan komolykodó a hanghordozása. Azon meglehetősen ritka emberek közé tartozik, akik körülbelül olyanok lehetnek, mint amilyennek mutatják magukat. A külső és a belső összepasszol. Nem akar pesti úriembernek mutatkozni, tudálékoskodni, amikor a szülei gyerekkorában sokszor arra vették rá, hogy tanulás helyett is kapáljon, egyelje a cukorrépát.
Az estjén sem akarja megfejteni magát, esze ágában sincs fontos szerepeiből részletek sorát előadni, bemutatni, hogy milyen széles műfaji, szakmai skálán képes mozogni. Nem csinál, mint oly sokan, esztrádműsort saját magából. Ő csak mesél. Elregéli az életét. No jó, időnként azért dalra fakad, de ezt sem teátrálisan teszi, nem is feltétlen énekel végig egy számot, csak inkább illusztrációnak használja ahhoz, amit mond. És nem dobálja virtuózan egyik kezéből a másikba a mikrofont, hanem könnyeden megragadja azt a kapanyelet, amivel bemutatta hogyan is művelte a földet, és játékos iróniával abba énekel bele.
Az előadás elején az eddigi életéből megörökített pillanatokat ábrázoló, felnagyított, fekete-fehér fotókat nyújt át a közönség tagjainak, azzal, hogy adjuk tovább, a nézőtér két szélén ülők pedig akasszák fel a falra. Így tulajdonképpen körbeölel bennünket az élete, de ő maga is ripsz-ropsz megteremti azt a légkört, hogy röpke 1 óra 40 percbe tömörítve végigkövessük őt gyerkőckorától mostanáig. Megértsük azt a folyamatot, hogy tanyáról, hat elemit végzett apától, akinek könnyen eljárt a keze, és aki elkergette hazulról, amikor segédszínésznek állt Debrecenben, és soha, de soha nem látta őt színpadon, hogyan jutott el odáig, hogy országosan ismert, megbecsült színész legyen.
Az elmondott szöveg alapja a Bérczes Lászlóval közösen írt, tavaly a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában megjelent kötet, a Könnyű neked Szarvas Józsi... A produkciót az életutat jól ismerő Bérczes László rendezte is. Mert azért bármennyire is a keresetlenség, spontaneitás dominál az esten, ez produkció. Nem arról van szó, hogy Szarvasból csak úgy szabadon folyik a szó, mintha mondjuk interjút adna; tapasztalhattam, hogy ilyenkor, ha beindul, akár egymást kergetve tódulnak elő belőle a mondatok. Ezúttal azonban bevágta a könyvbeli szövegek bizonyos részeit, esetleg kicsit átszerkesztve. Még súgó is van. Jól láthatóan ott ül az első sorban, és egyszer-kétszer szükség is van rá. Nem halkan súg, a színész a pódiumról leszól neki, amikor elakad, az első ilyen alkalommal még be is mutatja a hölgyet, hogy ő a súgó. Tehát ebben sincs semmi mesterkéltség.
Az egész emberben nincs. Ezért hangzik olyan természetesen tőle a ronda szót tartalmazó rigmus is, amit fennhangon ismételgetett gyerekkorában jókora élvezettel, és a szomszéd néni megfenyegette, hogy beárulja emiatt az apjánál. Na ekkor eltörött a mécses, könyörgőre fogta, hogy ne tegye. És miközben erről beszél, ott áll előttünk a már kissé pocakot eresztett, többszörösen kitüntetett színész, lényegében nem csinál semmi különöset, csak érződik a felnőttként, férfiként, apaként is benne megmaradt gyermeki lélek, ahogy az előbb még vagány kis srácként, büszke merészséggel kiabálta a trágárul erotikus szót, majd ahogyan a másodperc tört része alatt szinte összetöpped az apai fenyítéstől való félelmében. Igen gyorsan tud hangulatokat váltani. Így volt ez egyik legjobb szerepében, amikor nyugatra szakadt melóst játszott, Ternyák Zoltán partnereként, Mrożek Emigránsok című kétszemélyes darabjában. Szinte nyüszített idegen nyelvet nem beszélő kitaszítottságában, fölöslegesség-érzetében, ugyanakkor időnként gazdagnak, menőnek képzelte magát, hiszen sanyarú sorsán kívül ilyen vágyálmok hajtották külföldre.
Szarvas a valóságban is mert óriásit álmodni. Már amikor a tanító néni megkérdezte mi akar lenni, rávágta, hogy népművelő vagy táncdalénekes. Mire azt a beírást kapta az ellenőrzőjébe, hogy „A gyerek notórius képzelgő.” Ezért az apjától jókora tasli járt. De ő hentessegédből mégis színésszé küzdötte fel magát. Amikor úgy érezte, hogy a Vígben nem találta meg a helyét, volt mersze felmondani, Kaposvárra szerződni. Az új Nemzetinek az alapítása óta tagja. Nem kis felhördülésre elvállalta a nyitó darab, Az ember tragédiája erősen vitatható előadásában Ádám szerepét. Azóta oszlopos tagja a Nemzetinek, Jordán Tamás, Alföldi Róbert, Vidnyánszky Attila igazgatása alatt egyaránt. Különböző színvonalú előadásokban tud jó lenni. Most, az estje végén, amikor megérdemelten hatalmas a taps, kikiabálja nekünk, hogy „Jó volt? Jó néhányan visszakiabálják, hogy jó!!! És hát tényleg nagyon jó volt.
Szerző