Papp Sándor Zsigmond: Kinek Mohács, kinek Doberdó

A vereség egész személyiségeket bont ki néhány másodperc alatt.

Szomorúan állapítom meg, hogy szinte semmi sem köt a hagyományhoz. Nem voltam és már nem is leszek színész vagy alkoholista, rafinált önpusztító, s ha szerencsém van, szabadságharcosnak sem kell majd lennem. Még egy vesszőt sem szavaltam el semmiféle lépcsőről. Én tényleg párnák közt, fotelben hoztam össze az életművem, a kontinens szinte párját ritkítóan hosszú, békés időszakában. (Ha nem lenne Orbán, szinte belehalnánk a nyugalomba.) Nem szerettem el egyik kollégám feleségét sem, holott ezzel is címlapot érdemeltem volna ki az irodalmi bulvárban, s írna rólam a jövő Nyáry Krisztiánja. Az örökkévalóság kaján módon ezt a sztorit raktározná el a fárasztó művek helyett.

Egy dolog azért mégis akad: a kártya. Póker. Persze most nem kell romantikus dolgokra gondolni. Sem vagyonokat, sem fél Erdélyt nem vesztettem el, mint ahogy a régi nemes- és földesurakról szólnak a történelmi legendák, viszont Nobel-díjat sem nyertem rajta (pedig egész jól mutatna az önéletrajzomban, és nem vagyok finnyás, lehet orvosi- vagy béke- is). És nem, a pókerterem mellett nincs írószoba, ahol a megszorult szerző novellával, regényrészlettel vagy tárcával (ezt sem ott írom) váltaná ki az adósságát. A régi idők történetei szerint ilyenkor elég volt gyorsan beküldeni a mindig éhes redakciókba a művet, s futárfordulattal már érkezett is a honor. Állítólag ennek köszönhetjük Szép Ernő legszebb sanzonjait, de talán Zilahy Lajos sem írta volna meg szinte hihetetlen gyorsasággal (két nap alatt) a maga bestsellerét, a Halálos tavaszt, ha nem kopasztják meg a bakkara nevű játékkal. De talán Krúdy is megvehette volna a maga palotáját, ha nem ül le folyton az Otthon-körben kártyázni. Jó lenne tudni, hogy inkább magára, a bankra vagy döntetlenre fogadott-e leginkább játék közben. Állítólag volt olyan éjszaka – ezt a lapszerkesztőtől és a Vígszínház legendás igazgatójától, Roboz Imrétől tudjuk –, hogy úgy elpártolt tőle a szerencse, hogy háromszor is novellát kellett írnia. Majd egy óra alatt elkészült, és tíz perc múlva már jött is a szolga a nyolcvan koronával. Ám végül ez sem segített: reggel üres zsebbel ment haza.

Ha így nézzük, a kártya időnként jobb múzsának bizonyult bármilyen ihletnél: igazi zsugás ezek szerint eleve úgy ült le az asztalhoz, hogy a fejében már ott keringett néhány ötlet arra az esetre, ha a lapok istene cserben hagyná. A mai szövegszerkesztős, maszatolós korszakomban irigylésre méltó erény ez a gyorsaság: papírra, kevés javítással, kész történet alig egy óra alatt. S hajnalban is ki lehetett ugrasztani az ágyából a lapszerkesztőt. Arról nem is beszélve, hogy ma talán a legnagyobbakat (Nádastól Krasznahorkain át Parti Nagyig) sem segítené ki egyetlen redakció sem, nem fizetnének gyorsan és előre, pedig ma már a telefonjáról is elküldhetné a kész művet "seperc" alatt. A technika gyorsult, a honor kifizetése – a fizetség mértékével együtt – pedig szinte bénítóan lelassult. Arról nem beszélve, hogy hely és igény híján akár az udvarias visszautasítás rémével is szembe kellene néznie a peches kártyásnak. Így veszít ma a bank is, az olvasó is.

A kártyaterem mai fílingje viszont megőrzött valamit a régi időkből, abból, amit Kalmár Tibor „rangkülönbségeket feloldó légkörként” írt le. Itt is csakhamar elmosódik a határ taxis és boltlánc-tulajdonos, kényszervállalkozó és médiasztár között. Nincs fontosabb a kiosztott lapoknál, majd a flopnál, és az emelés vagy passzolás pszichológiájánál. Apró csaták dúlnak az asztal felett, ám bennük dúl a legnagyobb háborúk szilajsága és konoksága, és azt már a szerencse dönti el, hogy kinek lesz Mohács, és kinek Doberdó. Aztán mindenki ugyanolyan sugárzó arccal húzza maga elé a megnyert zsetonokat, és ugyanúgy szitkozódik, ha nem a megfelelő lapot dobja ki neki az osztó. Nyugdíjas, egyetemista, sikeres középkorú: minden korosztály képviselteti magát a vissza-visszajáró (talán már ott is élő) kemény magban.

Írónak kész esetgyűjtemény egy efféle verseny. Hiszen semmi sem mutatja fel jobban egy-egy ember jellemét, mint a vereség vagy a győzelem. A skála a dühöngve káromkodó elmebetegtől (a már említett éjszakán maga Krúdy is a terem végébe hajította a székét az utolsó nagy vereség után), a lazán mosolygó úriemberig terjed. Ám kártyatépkedésért, zsetonhajigálásért, az osztók inzultálásáért elvileg örök érvényű kitiltás járna, bár tény, hogy a törzstagokkal szemben kissé elnézőek. Érthető, hiszen belőlük élnek. Így a mai Krúdy is megúszná egy kis dorgálással, legfeljebb megkérnék, hogy egy hétig menjen máshová. A vereség viszont tényleg egész személyiségeket bont ki néhány másodperc alatt. Kivillannak az álarc mögül az igazi vonások, s ott áll a játékos meztelenül, a maga elárvult mivoltában. A költő sem mondhatná pontosabban, mert bizony úgy hull le ilyenkor a kultúra a vesztesről, mint másról a ruha a boldog vagy boldogtalan szerelemben. Regény- vagy novellahősök születnek meg egy villanás alatt, s néha úgy érzem: ez az igazi nyeremény a rongyos tízezrekkel szemben.

Csak legyen, aki ki is adja. Némi honor ellenében.