Papp Sándor Zsigmond: A nevetés kínjai

Azt hiszem, gyerekként voltam a legérzékenyebb a diszkrécióra, bár akkor még halvány gőzöm sem volt, hogy van ilyen szó egyáltalán. Emlékszem, valamelyik nap beállított hozzánk a keresztapám a kiszemeltjével, egy csinos magyarországi nővel. Nem volt még akkor a menyasszonya, csak szóba jöhető jelöltként mutatta be nekünk. De már ez is nagy szónak számított, hiszen korábban úgy tűnt, megrögzött agglegény marad élete végéig. Apám néha tréfásan irigykedett a legjobb barátjára emiatt, néha viccesen szidta, hogy fogalma sincs arról, mit jelent a család, és ideje lenne beállni a sorba. Mi meg azt nem tudtuk eldönteni, hogy apám a két vicceskedés közül melyiket gondolja komolyan. Sokáig járt fel hozzánk esténként, volt egy széke az asztal mellett, azon ült, s végignézte velünk az esti műsort, aztán úgy tíz körül szertartásosan az órájára nézett, és már szedelőzködött is. Nője van, mondta ilyenkor magyarázatképpen az apám. És hogy férjes a nő, ezért megy hozzá ilyen későn. Én ebből nem sokat értettem, csak annyi jött le, hogy a férjes nő még a kedd esti sorozatnál, a Családi körnél/Jogi eseteknél, Önök kértéknél is fontosabb lehet, ami akkor azért elég hihetetlennek tűnt. Pláne ha filmet is adott a királyi tévé.

Aztán történt valami változás, talán a férj tudott meg valamit, talán a keresztapám unta meg az esti műszakot, de tény, hogy egy nap megjelent Júliával. Szerény, csinos, halk szavú orvosnő volt, tökéletes ellentéte az én vitális, nagy hangú, eleven keresztapámnak. Nekem – nem mintha bárki is kérdezett volna – nagyon bejött a jelölt, s ezt azon melegében el is mondtam anyámnak a fürdőszobában. Én a helyében elvenném, valami ilyesmit mondhattam. Ő nagyot nevetett, majd a fürdetés után rögvest el is újságolta mindenkinek. Jó nagy hangon, mintha a piactéren dobolná ki. És persze azonnal felharsant a röhögés. Tízéves lehettem és nem fért a fejembe, hogy mi lehet ezen ennyire mulatságos, hiszen én ezt vérkomolyan mondtam, tízéves létem minden élettapasztalatával. Rajtam kívül csak a nyakig pirult Júlia fészkelődött kínosabban a székén. Minimum árulásnak éreztem a dolgot, hiszen én ezt anyámnak négyszemközt mondtam, és szó sem volt arról, hogy ki lehet szivárogtatni. Akkor jöttem rá, hogy a felnőttek számára a gyerekbeszéd mindig csak humor marad, amit azonnal meg kell osztani mindenkivel. Gyerekkel szemben eleve nem kell diszkrétnek lenni, hiszen ő nem több, mint egy törpe stand-up komikus, aki állandó közönség előtt lép fel hosszú évekig. Még jó, hogy nem volt akkoriban Facebook, mert már aznap este bejegyzésként végeztem volna (ahogy mai is végzik sokan a tudtuk nélkül), aranyosnak vélt fotóval illusztrálva, az örökkévalóságnak címezve. Bár a történet így is sokáig forgott a családban, még az esküvő napján is – mert végül az is eljött – emlegették.

Ki gondolta volna akkor, hogy a gyerekszájra később még műsort is építenek majd, és hasonló posztokkal a fél internetes világtól lájkhegyeket lehet begyűjteni pár óra alatt, hogy aztán elsöpörje egy másik, még ennél is cukibb megosztás. Aranyos árulás, önmutogatásra beváltott indiszkréció. A világért se hörögném most magam bele a "régen jobb volt"-szerű mantrába, hiszen csak az árulás mértéke változott valójában, és nem a tartalma. D., a nevelt fiam lassan ötéves (négy és fél), s természetesen ő is ontja magából a felnőttek szemszögéből mulatságos észrevételeit. Nekünk vicces, neki a világnál is komolyabb. Az ő univerzumában még így beszélnek és így gondolkodnak az emberek (gyerekek), és csak örülhetünk, ha egy-egy felvillanó mondat erejéig mi is bepillanthatunk ebbe a galaxisba. Nem mondom, hogy egyiket-másikat nem meséltük el a szűk családnak, de soha eszembe se jutott kiposztolni, pedig tutira azok lehetnének a legkedveltebb írásaim. Már ha valóban az enyém, és nem az övé.

Persze tudom, hogy a szeretet a kulcsszó. Anyám is szeretettel követte el a maga árulását, ahogy a mai szülők is csupa szeretettel teszik közkinccsé a saját csemetéjük pillanatait. Azt a pillanatot sokszorozzák színtelenné, ami elvileg csak az övék lenne. Valamiféle kegyelmi állapotot. Nem beszélve a bizalomról. Felnőttesen nem mutattam ki, de rettentően rosszulesett, hogy akkor és ott kinevették az én őszinte ítéletemet, amit annyira fontosan éreztem, hogy nem tudtam magamban tartani. Akkor és ott szakadék nyílt meg az én és az ő világuk között, és ezt átlépni már a felnőttség kezdetét jelentette. Tudni azt, hogy betemetni nem lehet, csak átlépni, velük nevetni újra és újra valahányszor megint előkerül a sztori, és a legvégén – immár teljes jogú felnőttként – úgy kacagni rajta, mintha nem is velem esett volna meg.

A sors persze a maga szájíze szerint alakítja a maga történeteit. Keresztapám házassága végül válással végződött, állítólag sosem passzoltak igazán. A köztük lévő ellentét nem lett termékeny. Anyám aznap elvesztett belőlem valamit, én meg a történtek után jóval óvatosabb lettem, bár néha még így is belesétáltam a csapdába. Talán jobb lett volna meg sem szólalni. Hagyni, hogy a csönd nevessen helyettünk.