Papp Sándor Zsigmond: A nevetés kínjai

Publikálás dátuma
2019.02.10. 16:35
A gyerekbeszéd mindig humor marad
Fotó: Fortepan/Gál László
Azt hiszem, gyerekként voltam a legérzékenyebb a diszkrécióra, bár akkor még halvány gőzöm sem volt, hogy van ilyen szó egyáltalán. Emlékszem, valamelyik nap beállított hozzánk a keresztapám a kiszemeltjével, egy csinos magyarországi nővel. Nem volt még akkor a menyasszonya, csak szóba jöhető jelöltként mutatta be nekünk. De már ez is nagy szónak számított, hiszen korábban úgy tűnt, megrögzött agglegény marad élete végéig. Apám néha tréfásan irigykedett a legjobb barátjára emiatt, néha viccesen szidta, hogy fogalma sincs arról, mit jelent a család, és ideje lenne beállni a sorba. Mi meg azt nem tudtuk eldönteni, hogy apám a két vicceskedés közül melyiket gondolja komolyan. Sokáig járt fel hozzánk esténként, volt egy széke az asztal mellett, azon ült, s végignézte velünk az esti műsort, aztán úgy tíz körül szertartásosan az órájára nézett, és már szedelőzködött is. Nője van, mondta ilyenkor magyarázatképpen az apám. És hogy férjes a nő, ezért megy hozzá ilyen későn. Én ebből nem sokat értettem, csak annyi jött le, hogy a férjes nő még a kedd esti sorozatnál, a Családi körnél/Jogi eseteknél, Önök kértéknél is fontosabb lehet, ami akkor azért elég hihetetlennek tűnt. Pláne ha filmet is adott a királyi tévé.
Aztán történt valami változás, talán a férj tudott meg valamit, talán a keresztapám unta meg az esti műszakot, de tény, hogy egy nap megjelent Júliával. Szerény, csinos, halk szavú orvosnő volt, tökéletes ellentéte az én vitális, nagy hangú, eleven keresztapámnak. Nekem – nem mintha bárki is kérdezett volna – nagyon bejött a jelölt, s ezt azon melegében el is mondtam anyámnak a fürdőszobában. Én a helyében elvenném, valami ilyesmit mondhattam. Ő nagyot nevetett, majd a fürdetés után rögvest el is újságolta mindenkinek. Jó nagy hangon, mintha a piactéren dobolná ki. És persze azonnal felharsant a röhögés. Tízéves lehettem és nem fért a fejembe, hogy mi lehet ezen ennyire mulatságos, hiszen én ezt vérkomolyan mondtam, tízéves létem minden élettapasztalatával. Rajtam kívül csak a nyakig pirult Júlia fészkelődött kínosabban a székén. Minimum árulásnak éreztem a dolgot, hiszen én ezt anyámnak négyszemközt mondtam, és szó sem volt arról, hogy ki lehet szivárogtatni. Akkor jöttem rá, hogy a felnőttek számára a gyerekbeszéd mindig csak humor marad, amit azonnal meg kell osztani mindenkivel. Gyerekkel szemben eleve nem kell diszkrétnek lenni, hiszen ő nem több, mint egy törpe stand-up komikus, aki állandó közönség előtt lép fel hosszú évekig. Még jó, hogy nem volt akkoriban Facebook, mert már aznap este bejegyzésként végeztem volna (ahogy mai is végzik sokan a tudtuk nélkül), aranyosnak vélt fotóval illusztrálva, az örökkévalóságnak címezve. Bár a történet így is sokáig forgott a családban, még az esküvő napján is – mert végül az is eljött – emlegették.
Ki gondolta volna akkor, hogy a gyerekszájra később még műsort is építenek majd, és hasonló posztokkal a fél internetes világtól lájkhegyeket lehet begyűjteni pár óra alatt, hogy aztán elsöpörje egy másik, még ennél is cukibb megosztás. Aranyos árulás, önmutogatásra beváltott indiszkréció. A világért se hörögném most magam bele a "régen jobb volt"-szerű mantrába, hiszen csak az árulás mértéke változott valójában, és nem a tartalma. D., a nevelt fiam lassan ötéves (négy és fél), s természetesen ő is ontja magából a felnőttek szemszögéből mulatságos észrevételeit. Nekünk vicces, neki a világnál is komolyabb. Az ő univerzumában még így beszélnek és így gondolkodnak az emberek (gyerekek), és csak örülhetünk, ha egy-egy felvillanó mondat erejéig mi is bepillanthatunk ebbe a galaxisba. Nem mondom, hogy egyiket-másikat nem meséltük el a szűk családnak, de soha eszembe se jutott kiposztolni, pedig tutira azok lehetnének a legkedveltebb írásaim. Már ha valóban az enyém, és nem az övé.
Persze tudom, hogy a szeretet a kulcsszó. Anyám is szeretettel követte el a maga árulását, ahogy a mai szülők is csupa szeretettel teszik közkinccsé a saját csemetéjük pillanatait. Azt a pillanatot sokszorozzák színtelenné, ami elvileg csak az övék lenne. Valamiféle kegyelmi állapotot. Nem beszélve a bizalomról. Felnőttesen nem mutattam ki, de rettentően rosszulesett, hogy akkor és ott kinevették az én őszinte ítéletemet, amit annyira fontosan éreztem, hogy nem tudtam magamban tartani. Akkor és ott szakadék nyílt meg az én és az ő világuk között, és ezt átlépni már a felnőttség kezdetét jelentette. Tudni azt, hogy betemetni nem lehet, csak átlépni, velük nevetni újra és újra valahányszor megint előkerül a sztori, és a legvégén – immár teljes jogú felnőttként – úgy kacagni rajta, mintha nem is velem esett volna meg.
A sors persze a maga szájíze szerint alakítja a maga történeteit. Keresztapám házassága végül válással végződött, állítólag sosem passzoltak igazán. A köztük lévő ellentét nem lett termékeny. Anyám aznap elvesztett belőlem valamit, én meg a történtek után jóval óvatosabb lettem, bár néha még így is belesétáltam a csapdába. Talán jobb lett volna meg sem szólalni. Hagyni, hogy a csönd nevessen helyettünk.

Del Medico Imre: A miniszter haragszik

Publikálás dátuma
2019.02.10. 09:50
A miniszter titkára betette az útleveleket az asztalfiókba és elfeledkezett róluk
Ezerkilencszáznegyvenhatban történt. Engel Iván, ismert zongoraművész megkapta az első, háború utáni meghívását külföldi játékra. Azonnal felkereste barátját és földijét Gyöngyösi János külügyminisztert a ki- és hazautazáshoz szükséges SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) engedély ügyében. A külügyminiszter intézkedésre kiadta az ügyet titkárának, aki megjelent nálam, az illetékes osztály illetékes dolgozóinak egyikénél, hogy átadja a meghívólevelet és az Engel házaspár két útlevelét. Mondtam neki, hogy kell még a svájci elő-vízum, a miniszteri írásos javaslat és az 50 forintos okmánybélyeg. Rendben van hozom ezeket, s a két útlevéllel és a meghívóval távozott.
Mint a következőkből kiderül, ezeket betette az asztalfiókba és elfeledkezett róluk. Két héttel később ügyfélfogadási időben kicsapódik az íróasztalommal szemben lévő ajtó. Beront a külügyminiszter. Megáll előttem és harsog: „Mi van az Engel-üggyel, miért nincs meg az engedély?” Felelem, hogy titkára még nem hozta be az összes és szükséges okmányokat. „Én itt majd rendet csinálok!”- üvöltözik. „Tudok őrmester is lenni!". s kirántja az íróasztalom fiókját és kiveszi onnan az útleveleket. „Ez kié?” Jelentek: „Dr. Péterffy Gedeoné, a Vatikáni Magyar Pápai Intézet kinevezett vezetőjéé, akitől szintén kapnunk kell egy hiányzó kelléket, egyébként személyes jó ismerősöm." A miniszter ordít: „Kivizsgálni, kivizsgálni!”
A nagy zajra kijön szobájából osztályvezetőm Mészáros István, a neves háborús lengyel-mentő, nagy lengyel kitüntetések birtokosa (öt évvel később a Lengyel Nagykövetség akadályozza meg kitelepítését). Az asztalom bal sarkánál állva veri azt: „Kikérem magamnak ezt a hangot, Miniszter úr, itt rend van!” Gyöngyösi kirohan és bevágja az ajtót.
A jelenetnek az éppen a szobában tartózkodó ügyfeleken kívül (még ketten dolgoztak ott) tanúja volt Kvassay László követ, az elnöki osztály főnöke, akit a folyosón kapott el a miniszter. Referálnom kellett az ügyet, Mészáros pedig visszarohant az irodájába, azonnal megírta állásáról lemondó levelét és felvitte Sebestyén Pál követnek, a miniszter állandó helyettesének. Én bementem hozzá, hogy vizsgálatot kérjek magam ellen. „Hagyj magamra” - volt a válasz.
Főnököm egy óra múlva visszajött. Közölte, hogy 3 órakor osztályértekezlet lesz, amin mindenkinek ott kell lennie. Az értekezlet rövid volt. Sebestyén, a miniszter állandó helyettese megállapította, hogy a miniszter titkára megfeledkezett arról, hogy értesítse Engel Ivánékat ügyük állásáról, és arról is, hogy milyen kellékekre van még szükség ahhoz, hogy megkaphassák a SZEB engedélyt. Sebestyén átadta Mészáros Istvánnak a miniszter bocsánatkérő levelét, amiben mind neki, mind az osztály összes beosztottjának sajnálatát fejezi ki és elnézését kéri.
(Tanulság: nem okvetlenül hasznos, ha valamely ügy elintézésében nem a rendelkezésre álló illetékest keressük meg, hanem felettesét. Lásd protekció címmel 2018. október 20-án a Szép Szóban megjelent írásomat.)

„Nagyon régen, talán múlt pénteken”

Publikálás dátuma
2019.02.09. 20:00
A kormányzó PiS is azon dolgozik, hogy átírja a lengyelországi holokauszt történetét
Fotó: Janek Skarzynski / AFP
Itt az ideje, hogy harcba szálljunk a zsidósággal és megszabadítsuk tőle Lengyelországot - ezt harsogta az egykori auschwitzi koncentrációs tábor területén Pawel Rybak, a lengyel szélsőjobboldal egyik leghírhedtebb figurája a nemzetközi holokauszt emléknapon. Rybak ötven hozzá hasonló wroclawi neonácival masírozott az egykori lágerbe, hogy ott feltárja Auschwitz „igazi” történetét. A szimbólummá lett helyen, ahol egymilliónál több zsidót - köztük a magyar zsidóság többségét – pusztították el a nácik.

Újraírt történelem

A neonáci provokáció nem is volt olyan váratlan. A kormányzó jobboldali-nacionalista Jog és Igazságosság (PiS) párt következetesen dolgozik azon, hogy újraírja a lengyelországi holokauszt történetét. Nem a hárommilliós lengyel zsidóság elpusztítására kell emlékezni, hanem azokról a lengyelekről, akik másokat életük kockáztatásával mentettek meg – így szól az új narratíva. Ennek jegyében szerkesztik át az auschwitzi kiállítást, s hoznak létre országszerte emlékhelyeket. Arról pedig szó sem lehet, hogy beszéljenek a németekkel együttműködő, zsidókat feladó, s a tömeggyilkosságokban is részt vett lengyelekről.
Az államilag is irányított gyűlöletpropaganda egyik fő célpontja így lett Jan Tomasz Gross, amerikai-lengyel történész, szociológus. Hasonlóan Pawel Adamowiczhoz, az egykori gdański polgármesterhez, akit egy terrorista merénylő ölt meg egy jótékonysági rendezvényen. Gross jelenleg Berlinben él, úgy érzi veszélyes lenne számára hazatérnie. Életéről, kutatásairól, s a történelmi igazság bemutatásáért folytatott harcról is beszélt most megjelent életút-interjújában.
Az Aleksandra Pawlicka újságíró jegyezte kötetet 2018 őszén adták ki, „Nagyon régen, talán múlt pénteken” a címe. Lengyelül ezt a műfajt interjú-folyónak nevezik, találóan. A beszélgetés többnyire a dolgok elején – tehát az interjúalany őseinél, szüleinél, családi környezeténél kezdődik, majd ifjúkorán át jut el azokig az eseményekig, teljesítményekig, amelyek indokolják, hogy vele ilyen beszélgetés készül. Gross neve ismert Lengyelországban és bizonyos mértékig a világban is, könyvei az eredeti angol és lengyel nyelvű kiadásokon túl megjelentek más nyelveken is. Két könyve a Szomszédok és a Félelem olvasható magyar fordításban is. A legnagyobb feltűnést nálunk is a húsz éve írt Szomszédok keltette.
A mű arról szól, hogy a kelet-lengyelországi Jedwabne városka lakói 1941 nyarán, nem sokra rá, hogy a szovjet csapatok elhagyták a térséget, brutálisan legyilkolták zsidó szomszédjaikat. Legtöbbjüket egy pajtába hajtották és azt rájuk gyújtották. Alig maradt életben valaki, aki beszámolhatott a történtekről. A könyv óriási vihart kavart Lengyelországban, ami máig sem csillapodott. Ez ugyanis mélyebb és általánosabb ügy, mint egy városka lakóinak állatias akciója. A Szomszédok alapján, vagy inspirációjára írta A mi osztályunk című darabját Tadeusz Slobodzianek. A darab évek óta megy a budapesti Katona József Színházban, de más magyar társulatok is előadták.

Imádják gyűlölni

Grosst a jelenleg kormányzó lengyel jobboldal, illetve az a társadalmi és szellemi közeg, amelyet a PiS képvisel, egyik első számú „lengyelgyűlölő” ellenségének nyilvánította. Tehát szimbolikus aktuálpolitikai szereplője a lengyel közéletnek, akkor is, ha gyakorlatilag nem vesz részt abban. Az ok: brutális őszinteséggel szembesíti olvasóit a háború alatti és utáni zsidóellenes akciók tényével, azzal, hogy a lengyelek – csakúgy, mint a magyarok – nem tettek meg mindent, hogy szomszédaikat megmentsék. Sőt, inkább elfordultak, vagy éppen segítettek a náciknak a zsidók irtásában. A PiS gyűlöli Grosst, mert azt is kimondja, hogy a lengyel antiszemitizmus a lengyel nacionalista jobboldal és a klérus tevékeny zsidóellenességének következtében lett a társadalom többsége számára elfogadható – comme il faut – eszme és magatartás a XX. században. Egy cikkében tavaly brutálisan leegyszerűsítve azt írta, hogy a lengyelek több zsidót öltek meg a megszállás évei alatt, mint németet. Ezt a tézisét védi, pedig emiatt gyerekkori barátaival (így Adam Michnikkel) is szembekerült. A nacionalista-katolikus jobboldal imádja gyűlölni Grosst, de - mint érzékeltettem - a baloldali, liberális tábor sem rajong érte. Ennek több oka van, így az is, hogy Gross 50 évet töltött emigrációban, 1968-89 között nem léphetett lengyel földre. Kimaradt a harcokból és megpróbáltatásokból, amelyekben társainak része volt. Michnik például hat évet töltött börtönben. Gross ún. márciusi emigráns, 22 éves volt, amikor – majd 30 ezer asszimilált zsidó lengyelhez hasonlóan – őt és családját is kiszorították az országból.
Erről és előzményekről is szól a beszélgetés-folyam. A politikai események, amelyek 1968-ban megrázták Lengyelországot, világszerte felzúdulást és értetlenséget keltettek. Nehéz volt felfogni, hogy ’68 lázadással (Párizs) és reformokkal (Prága) teljes tavasza Varsóban a brutális antiszemita elnyomás évszakaként jelent meg. Gross felidézi a fiatal rendszerkritikus baloldaliak akcióit, amelyben a cenzúra (Adam Mickiewicz klasszikus darabjának, az Ősöknek a betiltása) és az egyetemi szabadság csonkítása ellen tiltakoztak, s a rezsim brutalitás ellencsapását is. A lengyel '68 a lengyel '56 októberi eseményeinek végső lezárása volt – állítja. A rendszer ekkor számolta fel az eltűrt, majd nagyrészt visszavont lazaságokat.
A "márciusi események" a kommunista hatalom belső ellentéteit is tükrözték: a konzervatív, nacionalista szárny (a Moczar akkori belügyminiszter vezette „partizánok”) számolt le a részben zsidó származású pártbeli reformerekkel. A tisztogatás tisztán faji alapon folyt, mondhatni a nürnbergi törvények alapján. Azok a zsidó származású emberek kényszerültek elhagyni az országot, akiket többnyire már semmi sem fűzte sem őseik hitéhez és kultúrájához, még kevésbé Izrael államhoz. Ezzel együtt azzal nyomták kezükbe az ország elhagyását engedélyező papírt, hogy Izraelbe utaznak. Így történt a Gross családdal is, akik végül az USA-ban kötöttek ki. Gross a Yale Egyetemen szerzett szociológiai doktorátust, de már a disszertációjában is a háború alatti lengyel társadalommal foglalkozott. Később a Princeton Egyetem professzorként ment nyugdíjba.

Lengyel probléma

„Jedwabnéban az én lengyeleim ölték az én zsidóimat” – mondja az egyik fejezetben a történész, amikor gyökeiről beszél. Anyai ágon régi nemesi családból származik, amelynek egyik tagja a XVI. században a Bialystok közeli vidék - ahol Jedwabne is található - királyi várnagya (magyarul főispánnak mondhatnánk) volt. Apja ősei a Monarchiához tartozó Galíciában élték az asszimilált középosztályi zsidó értelmiség életét, nagyapja (ahogy később több családtagja) a Lengyel Szocialista Pártban politizált, bekerült a bécsi parlamentbe is. Apai és anyai nagyapja is ügyvéd volt. Mindketten ellenzékieket védtek a két háború közötti politikai perekben. Mindkettőjüket Auschwitzban ölték meg a nácik. Apja is ügyvéd volt – régi szocialistaként ellenzékieket védett a 40-es évek pártállami terrorpereiben. Gross édesanyja a megszállás alatt a Honi Hadsereg aktív tagja, a propagandairoda munkatársa volt. 
Családját bensőséges értelmiségi közegként írja le, ahol mindenféle ember megfordult. Úgy nőtt fel, hogy nem találkozott az antiszemitizmussal, anyja egyszerűen érzéketlen volt erre a méregre. Gross nem is az emigrációjukat kikényszerítő állami zsidóüldözés hatására, hanem a levéltári anyagok tanulmányozása során ébredt rá, mennyire átitatta az egyház és a hatalom által intézményesített gyűlölet a lengyel társadalmat. Elvbarátai felróják Grossnak, hogy a lengyel antiszemitizmust és a háború alatti és utáni zsidó-gyilkosságokat nem helyezi regionális és történeti kontextusba. Gross szerint viszont a lengyel bűnöket nem kisebbítik a litván, orosz, ukrán vagy román társadalmak hasonló bűnei.
A kötetben a történész feltárja az utat, amelyen keresztül oda jutott, hogy munkásságának középpontjába a háború alatti (és az azt követő) zsidóellenes erőszak és a zsidókhoz való lengyel viszony feltárása került. Gross a lengyel antiszemitizmust (ideértve a jelenkor zsidók nélküli antiszemitizmusát) nem a zsidók, hanem a lengyelek problémájaként fogja fel. Nem tartja öröknek, sorsszerűnek, de állítja: nem haladható meg a múlt teljes feltárása és feldolgozása nélkül.
Sajátos könyv ez, mert egy család sorsán keresztül betekinthetünk a XX. századi lengyel történelembe és a mai társadalomba. Egy hozzánk, magyarokhoz földrajzilag és történelmileg ilyen közeli ország meglepően különböző élethelyzeteket, családi történeteket produkált. Sok a párhuzamosság, de a történelem más utakat nyitott a két országban. A sorsközösség nem jelenti azt, hogy azonosak lennének a sorsok. Több a különbség, mint az azonosság az ún. nemzeti karakterben is. Gyakran tapasztalom, mi magyarok más országok folyamatait a magunk történéseivel, szereplőiket a mi történelmi személyiségeinkkel értelmezzük. Olvastam már olyat, hogy Józef Pilsudski volt a lengyel Horthy. Ami orbitális marhaság. Lengyelország mérete, nemzetiségi sokfélesége, az államiság 150 éves hiánya, a felosztottság miatt mások a helyzetek, az eszmék és a személyiségek is másként reagálnak. Miközben rengeteg a párhuzam.
Némi betekintést ad a lengyel ellenzék világába, a baloldali gyökerű értelmiségi körbe, amely később szellemi hátországa volt a Szolidaritás mozgalmának. Miközben az interjúkötet arról szól, hogy Gross milyen utat tett meg, milyen brutális tényeket ismert meg, s ezeket miként tárta a közönség elé, azt is megmutatja, hogyan reagált erre a lengyel politikai és szellemi elit. Azzal vádolják, hogy zsidó szemüvegen át nézi Lengyelországot. Ebből az igaz, hogy szemüveget hord. Semmiképpen nem zsidó szempontból vizsgálja a kort - állítja, hanem társadalomkritikus értelmiségiként néz szembe nemzete szégyenével. Úgy véli, a mai kormánypolitika a két világháború közötti, fasizmussal kacérkodó nemzeti-klerikális világban gyökerezik. A lengyel antiszemitizmus fő felelősei között jelöli meg a katolikus egyházat.