Hogy van ez: éjszakaként a műtőben altat, nappal „forradalmat" szervez és társaival, az Újratervezés csoportban az orvosi kamara megreformálására készül. Bírja még?
Nincs okom panaszra, bár, ahogy mondja, érzek kis ólmosságot, éjszakai ügyeletből jövök, de határozottan bírom.
Munkahelyén kap rosszalló megjegyzéseket publikációi és "szervezkedése" miatt?
Éles kritikát még nem kaptam, csak féltő–óvó szavakat. De el kell kezdenünk beszélni a hálapénzről, az orvosbárókról, a korrupcióról, a megosztottságról. A legkisebb közkórház élén is sokszor mozdíthatatlan bástyaként ülnek olyanok, akik miatt fönnmaradnak a financiálisan és szakmailag is teljesen lehetetlen, indokolatlan ellátóhelyek meg párhuzamosságok. A hálapénz sem azért idegesít minket, mert mi nem kapunk belőle, hanem azért, mert emiatt a betegbiztonság sérül. Amíg ugyanis soron kívül megoperálnak valakit, addig egy másik, sürgető műtét hátrébb sorolódik. Van egyfajta kognitív disszonancia a társadalomban: nem hajlandó belátni, hogy amit a saját biztonságáért próbál adni, azzal épp a saját biztonságát ássa alá. Mindez a betegek, az őket ellátók és a társadalom érdekeit sem szolgálja.
Van még értelme az orvosi kamarának? Azt látjuk, hogy a kormány átvisz bármilyen politikai akaratot.
Van értelme, de jogos elvárásunk lenne az orvosi kamarától az, hogy a politikai szeszély ellenére képviselje a szakmát a politika felé. Ez a tevékenysége azonban nem meggyőző.
Minek kéne változnia?
Nem az orvosi kamarának köszönhető az, hogy elkezdtünk beszélni a hálapénzről, vagy elindult a kórházi fertőzéssel kapcsolatos társadalmi vita. Ez inkább az alulról szerveződő civil egészségügyi mozgalmak érdeme. Hiába mondja a kamara, és a Cser Ágnes-féle MSZ EDDSZ, hogy csak és tisztán az ő érdemük a béremelés, mert mi pont az ellenkezőjét érezzük: akkor lett füle az egészségügyben dolgozók panaszaira a kormánynak, amikor az 1001 orvos hálapénz nélkül csoport, a Magyar Rezidens Szövetség meg a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete elkezdett akciózni 2016 tavaszán. Addig bő tíz éven keresztül semmi nem történt ebben az ügyben.
Amikor a Honvédkórházban dolgozó egészségügyieknek parancsszóra be kellett állniuk katonának, szinte nem volt tiltakozás. Pedig megtehették volna például az orvosok, hogy közlik: holnap reggeltől nem gyógyítunk.
A magyar egészségügyben nem reális, hogy az egy munkahelyen dolgozók egységesen kiálljanak.
Pedig valószínűleg elég lett volna két órára lehúzni a rolót.
Pontosan. Csakhogy az egészségügyi sztrájk jogi háttere nem teljesen tisztázott. Az orvosi társadalom pedig eleve nagyon jogfélő közösség, ráadásul orvosellenes hangulat érzékelhető, így nehéz azt mondani, hogy jó, akkor sztrájkoljunk. A helyzetről sokat elárul, hogy valójában még azt sem tudjuk pontosan, van-e sztrájkjogunk, beszüntethetjük-e a betegellátást úgy, mint ahogyan a visegrádi négyek országaiban láttunk rá példát. Az ilyen akciózásnak az az előfeltétele, hogy legyen egy sztrájkot megengedő jogi környezet és legyen közös akarat. Miközben legbelül mindenki ugyanazt, jobb, méltóbb egészségügyet szeretne, azt még nem sikerült megfogalmazni, hogy miként tegyünk ezért együtt.
Milyennek látja az orvostársadalom állapotát?
Rettentően megosztottnak, miközben általános apátia, letargia érezhető, az, hogy úgysem lesz jobb. Az orvosok azt sem igen hiszik, hogy az összefogásnak lenne bármi ereje. Probléma a rendszerbe belekövesedett hálapénz is, ami csak fokozza ezt tagoltságot. Mindenki kuporgatja magának az illegális kis bevételét, és közben lesi a szomszédot irigyen, hogy neki van-e, nincs-e, mennyi betege van. Ebből adódóan sok a tabu az orvosok között, kevés az előremutató kommunikáció és nagy a megosztottság.
Inkább vállalják, hogy például egy hiányzó ultrahang miatt esetleg meghal a betegük, minthogy fellépjenek a körülmények javításáért?
Amikor nincs elég eszköz, vagy az ellátást veszélyeztető egyéb körülménnyel találkozik az orvos, akkor kapcsol be benne az, hogy ha a fene fenét eszik is, akkor is teszi a dolgát, megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni az adott helyzetből. Az van a reflexeinkben, hogy a körülmények adottak, és ezek csak akkor változnak, ha a politika úgy gondolja. Ez egyben azt is jelenti, hogy elhárítjuk magunktól a felelősséget. És majd ha lesz egy másik kamara, egy másik politikai erő, akkor majd változnak a dolgok. Csakhogy ez nem így van. Változást csak az hozhat, ha ebből az apátiából, a csodavárásból fölébred az orvostársadalom. Akkor tudunk majd kiállni egy-egy ügyért, amikor a saját mikrokörnyezetünket rendbe tudjuk tenni. Amikor le tudunk majd mondani a zsebünkbe csúszó borítékról azért, hogy egy jó ügyet, vagy a betegbiztonságot előmozdítsuk. Valami ilyesmiért alakult annak idején az 1001 orvos hálapénz nélkül közösség, és ezért indult most az Újratervezés csoport. A kamarán belül most zajlik az utóbbi bejegyeztetése, mert számunkra egy jó kamara garantálja a méltóságot. Azt, hogy méltó körülmények között végezhessük a munkánkat, és méltó körülmények között gyógyulhasson a beteg. Lehet, hogy mindez utópisztikusnak tűnik, de hisszük, hogy e köré orvosi összefogás szervezhető.
Megtehették volna korábban is, hiszen csak volt egy Sándor Mária- vagy Zacher Gábor-ügy.
Megkockáztatom, sokan értettek velük egyet, de nem léptek a nyilvánosság elé. Az intézményekben a nyilvános szerepvállalást, ha jogi eszközökkel nem is tudják szankcionálni, de megszégyenítéssel, a közösségből való kirekesztéssel abszolút lehet büntetni. Vagy például pont azzal, hogy hálapénzes eseteket nem delegálnak többet egy, a hálapénzből élő orvosnak. Számos eszköz van a rendszerben, ami hátráltatja az összefogást, az orvosok nyílt kiállását valamely ügy érdekében.
Hány beteg halálára volna szükség ahhoz, hogy az orvostársadalom rákérdezzen, mi történt például a kardiológia intézetben Székely László ügyében?
Nem hiszem, hogy beteghalálban méri ezt a rendszer.
Akkor hogyan?
Sehogy sem méri. És éppen az a rendszer rendezetlenségének egyik oka, hogy az ellátás minőségét semmilyen formában nem mérjük. Nincsenek minőségi indikátorok, mint ahogyan, mondjuk Nyugat-Európában kötelező mérni a műtét utáni vérzéses szövődményeket, a hazabocsátás utáni újrafelvételt, vagy éppen a betegelégedettséget, az életminőség javulását. Ezek összességéből csinálnak transzparens minőségbiztosítási mutatószámokat, amelyekhez nemcsak az egészségügyi kormányzat fér hozzá, hanem például az Egyesült Királyságban maguk a betegek, és ennek alapján tudnak kórházat, orvost választani. Magyarországon, ha van is egy-két egészségügyi szolgáltató, ahol gyűjtenek minőségi mutatókat, akkor azokat úgy kozmetikázza, hogy neki csinos legyen. De legalábbis nem teszi elérhetővé nyilvánosan, se a kormányzat, se a betegek számára.
Arra van tervük, hogy hogyan fognak az orvosok attitűdjén változtatni?
Amikor három évvel ezelőtt az 1001 orvos hálapénz nélkül csoport 64 taggal kilépett a nyilvánosság elé, rövid időn belül több ezren nevükkel, aláírásukkal támogattak minket. Akkor azt láttuk, sokan, mint „alvó ügynökök” élnek közöttünk, és csak arra várnak, hogy legyen valami változás és mondja ki valaki, mit kell csinálni. Az 1001 orvos hálapénz nélkül Facebook-csoport nem tekinthető szervezetnek, mégis branddé vált. Témáinkról elkezdtek gondolkodni, és hiszek abban, hogy ezek az Újratervezés csoport esetében is beszivárognak szépen a közösségbe, mint a víz a szikla repedéseibe.
Kollégáik hogyan fogadták az Újratervezés csoportot?
Nyilvánvalóvá tettük, hogy nem palotaforradalmat hirdetünk, hanem csak olyan küldötteket szeretnénk delegálni, akik később hajlandók az orvosi közösségért tenni. Kiderült, hogy ez egy vállalható dolog, nem is jelent túl nagy elköteleződést, sokkal kevésbé megosztó, mint egy szakszervezetbe vagy egy politikai pártba belépni. Azt látjuk, hogy ezzel kicsit talán jobban mozgathatók az emberek.
Azt már sikerült elérniük, hogy Éger István azonnal reagáljon a közleményükre.
És őszintén örülünk ennek. Egyébként hangsúlyozom, hogy nem Éger István ellen vagyunk, hanem egy jobb kamaráért.
Akár őt is hajlandóak lennének megválasztani, vagy van már saját jelöltjük az elnöki tisztségre?
Még nincs, egyelőre nem elnököt, hanem változáspárti küldötteket keresünk. Éger István személyére visszatérve anélkül, hogy bármi rosszat mondanék róla, az idő nem mellette szól. Volt másfél évtizede tenni valamit egy élhető, szerethető orvosi kamaráért, amiben bizalmunk van, és ez nem történt meg.
