Hálás téma

Hálás téma – mondta a miniszterelnök, csak félhangosan, hogy reagáljon az úri közönség hangos tetszésnyilvánítására. Talán eredetileg nem is volt beleírva az immár 21. évértékelő szövegébe, csak egy kicsit megrészegítette a siker. Pedig a beszéd tele volt hálás témákkal. Az ismétlődő győzelmekről, a nagyszerű életről, ami csakis a Fidesznek köszönhető, volt persze brüsszelezés, sorosozás, megkapta a magáét a baloldal és külön Frans Timmermans, hogy aztán eljusson a csúcsra, a családokat segítő hétpontos akciótervig. 
De a híveket mégis az ellenzék szapulása és kitartó gúnyolása mozgatta meg leginkább. Ezt értették, ez világos volt. Igazán hálás téma. A csúcspoén, hogy az ellenzéki képviselők talpig úriemberek. „Talpig, no de onnan fölfelé...” - mondta a szónok, és a jelenlévők alig bírtak magukkal. Szegény Orbán Viktornak majdnem két hónapig kellett várnia, hogy – szerinte – méltó választ adhasson a parlament utolsó tavalyi ülésnapjának eseményeire. Meg mindarra, ami azóta történt, és nem az ő dicsőségét hirdette. Most biztos lehetett benne, hogy értő közönségre talál. És addigra már túl is volt azon, hogy felhívja a figyelmet a szélsőjobboldal meg a „kommunisták utódainak” veszélyes kézfogójára. Mondott viccet, emlegetett politikai pornográfiát, megkapta a magáét Karácsony Gergely is, amiért merészel elindulni a hatalom főpolgármester-jelöltjével szemben. A hallgatóság nevetett, tapsolt, szinte viháncolt. És senkinek sem jutott eszébe, hogy a Jobbik nem is olyan régen még nem zavarta a szónokot, sőt. Amíg azt hitte, felhasználhatja saját politikai céljaira. Miközben meggyőződése, hogy a kétharmados parlamenti többség birtokában most már minden eddiginél inkább semmibe veheti az ellenzéket. Még akkor is, ha az egyre észrevehetőbben nem hagyja magát. 
A hálás témák jó mulatságot jelentettek. Egyelőre.
Frissítve: 2019.02.12. 09:16

Néhány szó a rögeszméről

A doxazma egy a gondolkodásban felismerhető sajátos tartalmi csoport köré szerveződő, irreálisnak ható gondolatképződmény, melynek igazságához az egyén makacsul ragaszkodik. Így mondja a szaknyelv. Az átlagember ilyenkor téveszméről, veszélyesebbnek tűnő esetben rögeszméről beszél. 
Sokszor nem könnyű megmondani, hol a határ az „egészséges”, illetve a beteg rögeszme között. Ha valaki – mint egy bizonyos kortárs magyar mágnás – a gravitáció létezését tagadja, nem kétséges a diagnózis. Amikor Adolf Hitler az árja német faj felsőbbrendűségét hirdette, az is rögeszme volt, de hihetőnek tűnt mindazoknak, akiknek érdekében állt elhinni. Aki nem hitt neki, arról a propaganda és a terror „bebizonyította”, hogy aljas érdekében áll nem hinni a vezérnek. A magyar privatizációs mágnás ökörségének nincs társadalmi veszélyessége, egyszerűen kiröhögjük, főleg ha az (akkor még létező) Akadémia megreformálását is szorgalmazza. (Azóta más megreformálta.) A Führer rögeszméje veszélyesebb volt, uszkve 40 millió ember halálát okozta. 
Isten őrizzen attól a botorságtól, hogy a mi vezérünk egyik, bár irreálisnak tűnő központi gondolatáról a doxazmákra asszociáljak. Elhessegetem magamtól az ördögi sugallatot. De – Isten bocsássa meg nekem – pokolian furdal a kíváncsiság, mi sarkallja őt arra, hogy magyar olimpiát rendezzen, és pont a neki oly nagyon utálatos Budapesten. Két okot tudok elképzelni. A jobb és a valószínűbb eset, hogy kell a pénz. No nem a városnak, nem a nemzetnek, hanem neki. A rosszabb, ha nagy példaképeit (Tiszát és Horthyt) követve ismét bizonyítani akarja a haza nagyságát, a magyar faj erejét.
Hogy a gondolat irreális, az biztos. Nem azért, mert nem lehet megcsinálni. A rendezési jog megszerzése sima korrupció, amiben – ugye – biztos a magyar arany. Budapestet lerombolni és sporttelep halmazzá átépíteni – annak, aki nem szereti a várost – gyerekjáték. (Ez egyébként már folyik, Tarlós főlakáj úr lelkes és az ő legyőzésére gyúró főmester-jelöltkék lagymatag asszisztálásával. És az olimpia ellenzésével megjelent politikai erő (?) temetői csöndben maradásával.) A versenyek is ledöcögnek majd, mint a csepeli HÉV. 
Csakhogy mi marad itt a nagy verseny után? A megerőszakolt város, amely legjobban a saját szervezésünkben Budapesten megrendezett, 44-45-ös Hitler-Sztálin viadal utáni állapothoz lesz hasonlítható. Ugyanolyan erkölcsi és politikai széteséssel, meg (stadion és szálloda) romokkal. Továbbá jó nagy adóssággal.
Szerző
Haskó László
Frissítve: 2019.02.12. 09:16

Csak egy telefon

Huszonöt évvel ezelőtt az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége ösztöndíjat adott néhány magyar újságírónak, akik így testközelből tanulmányozhatták az amerikai sajtó és demokrácia működését. Ma már nehezen hihető, hogy a pénzt nem Soros György, hanem tényleg az amerikai kormány adta; akkor még - úgy tűnik - hitt a magyar demokrácia és sajtó formálásának lehetőségében. 
Elutaztunk tehát Washingtonba, ahol vendéglátóink minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a kelet-európai gyerekek jól érezzék magukat. Első utunk – ki tudja, miért – a Pentagonba vezetett. Tájékozatlanabb olvasóink kedvéért: ez az amerikai védelmi minisztérium, a világ leghatalmasabb hadseregének és az Egyesült Államok védelmének ügyeit intézik innét. A bennünket kísérő hölgy a szokásos köszöntő szöveg után egy-egy vastag könyvet rakott elénk, mondván: minden, amit tudni szeretnénk, ebben benne van. Nagy ház, nagy műsorfüzet – gondoltuk, és belelapoztunk a sűrűn teleírt kiadványba. A minisztérium működési rendjének és döntéshozatali mechanizmusának vázlata mellett ott volt az összes intézmény, főosztály, államtitkárság és sajtóosztály elérhetősége (név, cím, telefonszám), mellékelve azok az ügyek, amelyek az illetőhöz tartoznak. „És tessék mondani – kérdezte az egyik kolléga a csoportból –, ezeket a telefonokat fel is veszik?” A hölgy nem értette a kérdést: már miért ne vennék fel, ha egyszer ott a telefon? 
Két nappal később a State Departmentben (Külügyminisztérium) már nem csodálkoztunk, amikor kezünkbe nyomták a Nagy Könyvet, amelynek második oldalán mindjárt ott volt az akkori külügyminiszter, Warren Christopher összes elérhetősége. Nagy szerencséje volt, hogy éppen semmi sem akadt, amit megkérdezhettünk volna tőle.
Mindez csak arról jutott eszembe, hogy a napokban kedves kollégám a belpolitikai rovatból azzal a furcsa kérdéssel állított be a szobába, hogy nem tudunk-e egy „titkos” telefonszámot az MTVA-hoz, mert mindegyiket törölték az összes létező helyről, és kizárólag mailben kommunikálnak (illetve nem kommunikálnak) a külvilággal. Tanácstalanul néztünk össze. Egyrészt, mert eddig úgy tudtuk, ő az, akitől mindenféle telefonszámokat meg lehet tudni, másrészt mert rájöttünk, hogy fogalmunk sincs. Mindenkinek volt egy „jó ötlete”, mint az egyszeri rabbinak, de végül csak odáig jutottunk, hogy egy barátunk barátjának köztévés kollégájától kaptunk egy telefonszámot – „meg ne tudják, hogy tőlem van” -, és a vonal végén egy mit sem sejtő portás kénytelen volt úgy tenni, mintha rossz volna a vonal, mikor kiderült, hogy ki hívja és kit keres. (A kolléga egyébként azt szerette volna megtudni, tényleg másolt cikkekért fizetett-e ki a közmédia egy külsős cégnek 70 millió forintot.)
Szóval a közmédiát egyelőre nem lehet felhívni mindenféle mondvacsinált ürüggyel, de addig itt van az amerikai külügyminiszter – tegnap járt nálunk - címe és száma (Secretary Michael R. Pompeo, Department of State, 7th Floor 202-647-4000). Még jó, hogy nem dobtam ki azt a telefonkönyvet.
Szerző
Kövesdi Péter
Frissítve: 2019.02.12. 09:15