Néha változnak a ketrecek méretei - Interjú Székely Csaba drámaíróval

Publikálás dátuma
2019.02.23. 16:00

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Az O1G-ről tudjuk, micsoda, de vajon mi az a 3G? A Bánya-trilógiával ismertté vált Székely Csabának nemrég jelent meg drámakötete Idegenek címmel. Mint a legtöbb gyűjtemény, ez is egyfajta összegzés. Legújabb, a tízparancsolat köré szervezett, 10 című drámáján, amit decemberben mutatott be a Radnóti Színház, szintén erősen érződik előző munkáinak hatása, még a Terápia is. Székely a kisiklott életekből egy istenek és héroszok nélküli mitológiát épít. A tabutémákat pedig, amikről eddig írt, mintha csokorba szedte volna benne. A szókimondó erdélyi drámaíróval – aki magát is szívesen ostorozza, mindemellett színházat alapít harmadmagával – beszélgettünk szabad akaratról, utcára vonulásról, nacionalizmusról. Még a rácsok mögött csücsülő Mészáros Lőrinc is szóba került.
A 10 című darab tablója a Remény lakótelep lakóinak reménytelen életét mutatja. Ez pedig itt bevonzza a részvétet és az irgalmat, ami nemcsak a hétköznapjainkban egyre ritkább, de a drámairodalomban is, miközben mind nagyobb szükség lenne rá. Mit gondol, mi ennek az oka?  Ugyanez érvényes a falu világára is, ezért számított a Bánya-trilógia unikumnak. Valóban nehezen érthető a hiányuk, mert ha valahol adódik drámai helyzet, az pont a kiszolgáltatott emberek élete. Társadalmi szempontból is fontos lenne, hogy több ilyen dráma szülessen, hogy a színházba járó emberek szembesülhessenek azzal a világgal, ami kéznyújtásnyira van, mégis ismeretlen. A perifériára került, lecsúszott ember a magyar társadalomban abból a szempontból is fontos szereplő, hogy ő a legkiszolgáltatottabb célpontja annak a sok maszlagnak, ami a médiából árad. Persze nem azért írunk drámát, hogy embereket neveljünk vagy megmondjuk nekik, hogyan kéne viszonyulniuk bármihez is. Azt hiszem, a drámaírónak annyi a feladata, hogy jó témát válasszon, olyat, ami aktuális és releváns, és a világ majd ki fogja érezni belőle azt a tanulságot, amire szüksége van. A történetírás során közelebb került ahhoz, hogy rájöjjön, mi volt előbb: azért rossz a világ, mert nem tartjuk be az erkölcsi parancsokat, vagy a világ és a körülmények miatt sodródunk minduntalan bele, hogy megszegjük őket?  Ez egy érdekes kérdés, és inkább egy farkába harapó kígyó, mint tyúk-tojás probléma. Folyamatosan zajlik és egymást kergeti a két dolog, és nem nagyon van kiszállás belőle. Philip Zimbardo azt írja: nem mondhatom, hogy soha nem követem el ezt vagy azt a bűnt, legfeljebb azt, remélem, hogy soha nem kerülök olyan helyzetbe, hogy el kelljen követnem. Ezek a szereplők meg általában olyan helyzetbe kerülnek, hogy el kell követniük. Maximum küzdenek ellene egy darabig, és azután követik el. Mennyire hisz a szabad akaratban?  Hiszek, de nem úgy, hogy bármit megtehetek. A körülményeink, ahova születtünk, amiben élünk, jelentik a ketrecünket, és csak e ketrec rácsai mögött van egy adott mozgásterünk. Egyeseknek nagyobb, másoknak kisebb. Mészáros Lőrincnek például nagyobb. De az is igaz, hogy a ketrecek néha változhatnak. Az enyém is tágulhat, és még Mészáros Lőrinc is kerülhet másfajta rácsok mögé. A drámában a legtöbb esetben a szabad akaratot a körülmények korlátozzák vagy épp a végzet. Ha a szabad akarat ilyen mérvű béklyó alatt van, akkor mit tudunk kezdeni a tízparancsolattal?  Hát ez az, ami kérdés. Ezt nem én válaszolom meg, minden szereplőnek más-más a sorshoz, Istenhez, az élethez a viszonya. Van, aki a szerencsében kezd el hinni. Mindegyik próbál valamilyen fogódzót keresni és végső soron a saját határait feszegetni. Például kitörni a körülmények közül, ahova született. A legtöbb szereplőnek sikerül is. Hogy aztán hogyan alakul az élete, jobbá válik-e ettől, és mennyire határozza meg sorsát a származása, más kérdés. Általában meghatározza. Másrészt jó szándékból is születhet rossz, egyetlen döntésével az ember belekerülhet egy lefelé tartó spirálba, amiből már lehetetlenség kimászni. A ketrecünkön belül építettünk magunknak egy másik ketrecet, majd egy újabbat. Szereplőit viszont, akik „a bűnözést leszámítva tulajdonképpen becsületesek”, felmenti. Nem én csinálom, hanem a világ – mondják. Ugyanakkor ott van az a kulcsmondat is, hogy az emberek hamar elfogadják, túl gyengék, és nem lehet semmit tenniük. Mintha épp a közösség termelné újra a bűnösséget és a nyomort.  Igen, és ez a folyamat nagyon sok esetben lezajlott már az emberiség történetében, és zajlik most is: kiszúrnak egy csoportot, és annak a tagjai egy idő után elkezdték önmagukat alacsonyabb rendűnek érezni. A gyengék átveszik az erősek nézőpontját, mert az erősek teremtették meg a rendet, amihez mindenkinek alkalmazkodni kell. Csakhogy akár alkalmazkodik, akár lázad, a gyenge rosszul jár. Ha alkalmazkodik egy romlott rendszerhez, elveszíti az arcát. Ha pedig küzd ellene, eltiporják. Mindamellett a társadalmi aktivitás híve vagyok, legyünk aktívak, szóljunk bele dolgokba, ha kell, menjünk ki az utcára. Nemcsak a szereplők viszonyulnak különbözőképpen a bűnhöz, mi sem tudjuk egyformán felmenteni őket, hármójukat a legkevésbé. Mindhárman értelmiségiek. Ezt egyfajta kritikának szánta az értelmiség felé?  Nem volt szándékos, ám úgy látszik, valahogy ez jött ki. Ezek a szereplők megpróbálják a becsúszott hibát kiküszöbölni a maguk módján. Inkább az életet választják, nem azt, amit a sors nekik rendelt. Azt mondják, hogy majd én megcsinálom magam, és leszek valaki. Ennek pedig áldozatai vannak. A végére hagyta azt a szereplőt, aki a művészt testesíti meg, és mindenhez úgy viszonyul, hogy az hogyan mutat a vásznon. Keményen bánik a saját fajtájával. Miért?  Mert ilyenek vagyunk. Ahhoz, hogy valaki művészként éljen, szükség van arra, hogy rossz legyen. Huh, de jó mondat!, majd valahova beleírom. Valami ­hiány mindig keletkezik, ha az ember rááll arra, hogy keményen dolgozzon valamin. Hogy a művészet éljen, bizonyos dolgokat meg kell fojtani. Ez a nő itt lemond az érzelmekről, a családi kapcsolatokról, mert számára, ahogy ő fogalmaz, „csak annak van értelme, ami hozzásimul az örökkévalósághoz”. Én ezt örömmel csinálom, a művészvilág és önmagam kritikáját, ennél durvábban is, hogyha kell. Hiszen én is bűnös vagyok benne. Persze az önostorozás nem ment fel, ám olyan, mint egy terápia. Egyetlen magyarként beválasztották aközé a 100 romániai személyiség közé, akik hatással lesznek Románia következő 100 évére.  Valóban, és nagy öröm volt. Ez a beválasztás leginkább annak a mentalitásnak szólt, amit a szövegeimnek szoktak tulajdonítani. Például, hogy nem félek a kényes témáktól. Úgy gondolták, hogy az országnak szüksége van erre. Támadták is e beválasztás miatt? Más miatt támadtak, mostanában felcsaptak a nacionalista hullámok, egy színházi plakát miatt én lettem a románellenes drámaíró. De voltam már magyarellenes is, minden voltam. Ezek vicces dolgok, még inspirálnak is bizonyos mértékig. És tanulságos helyzeteket produkálnak. Például, amikor jöttek a román nacionalisták fenyegetései, sok román ember volt, aki a támogatásáról biztosított, és volt olyan magyar intézmény, amely nyilvánosan elhatárolódott az ügytől. A nacionalizmus – ahogy mondta valahol – blokkolja a párbeszédet és a másikra való nyitottságot. Nem bír ugyanakkor megtartó erővel is, nem segítheti bizonyos helyzetekben a túlélést?  Én a megtartó erőről leválasztanám a nacionalizmust, és inkább, ha Erdélyről van szó, transzszilvanizmussal helyettesíteném. A nacionalizmust minden szempontból károsnak tartom, bármilyen helyzetben is jelenjen meg, mert mások fölé akar helyezni. Egy szorongató helyzetben elég a patriotizmus, a lokálpatriotizmus, egy nemzethez, egy közösséghez való tartozás tudata. Nem kell ahhoz más nemzeteket lenézni, hogy a sajátunkat értékelni tudjuk. A művészetben sem működik a nacionalizmus; amikor megjelenik, mindig giccses és magasztos valami születik, ami lényegében értéktelen. Nem ez működik hatékonyan, hanem az együttműködés. A romániai munkásságom nagy hányada, ami Magyarországról nemigen látszik, a magyar–román kapcsolatokra épül, olyan előadások létrehozására a 3G Színházzal (Marosvásárhely legfiatalabb független színházi társulásával), amelyekben magyar és román színészek és rendezők vesznek részt vegyesen. És már maga az a tény, hogy ilyen előadásokat lát a közönség, elég ahhoz, hogy valamivel nyitottabban tekintsen a másikra.
Szerző
Frissítve: 2019.02.23. 16:45

Csóközön - a trubadúroktól a chatszexig

Marcel Danesi: A csók története. A populáris kultúra születése

Marcel Danesi: A csók története. A populáris kultúra születése.
Az Agymenők (The Big Bang Theory) című, közkedvelt sitcom-sorozat 5. évadának 3. epizódjában a mérnök Howard új találmányával lepi meg barátját, a fizikus Leonardöt. A számítógépre (így a világhálóra) csatlakoztatható, finommozgásos szenzorral ellátott csókgép – elképzelése szerint – segíthet megoldani az Amerikában élő Leonard és az Indiába visszaköltözött Pryja intimitáshiány miatt stagnáló, távszerelmi kapcsolatát. Az ajak- és nyelvmozgásokat oda-vissza digitális jellé alakítva a mikrofonhoz hasonló készülékeket csócsálva mindkét fél úgy érezheti: legyőzték a távolságot, mintha valóban a másikat csókolnák és a másik őket – a szerelmi hév technológiai közvetítéssel érvényesülhet, a vágy beteljesedhet. Az örök romantikus Leonardnek azonban erős kétségei vannak, ezért a készüléket tesztelve Howard és az asztrofizikus Raj nyalja-falja egymást – pontosabban a saját készülékét! Rájátszva és parodizálva a sorozatban sokszor kifigurázott látens homoszexuális vonzalmukat egymás iránt. Arról már nem is beszélve, hogy Howard fehér bőrű zsidó, Raj pedig (tejkaramell) barna indiai. A popkulturális sikertermék – mely a popkultúra önreflexív és önironikus tabudöntögetője egyben – jelenete gyakorlatilag tömören összefoglalja mindazt, amit Marcel Danesi, a torontói egyetem antropológiai nyelvészet professzora 2013-as, most magyarul is megjelent könyvében, A csók történetében leír. Danesi tanulmánya tulajdonképpen egy kérdést és egy állítást tartalmaz. A kérdése, hogy a populáris kultúra újkori platformja, az internet mennyiben változtatja meg a csók jellegét és fontosságát mind a kultúrában, mind a társadalmi, szerelmi érintkezésben. (Spoiler:) túléli, válaszolja meggyőződéssel, annak ellenére, hogy számol a digitális korszak romantikusnak aligha tekinthető tendenciáival, mint például a szexrobotok kölcsönzésével. A szerelem mindent legyőz, érvel elég sematikusan. Pedig mielőtt egyáltalán felteszi ezt a kérdését, ennél jóval érdekesebb, izgalmasabb ötlettel áll elő, nevezetesen, hogy a (romantikus) csók maga volt a lázadás, a forradalom, mely – most figyeljenek! – létrehozta a populáris kultúrát en bloc. A hétfejezetes könyv első hat fejezetében ennek bizonyításán fáradozik, érvel. A csókolózás (oszkuláció) tudományában (filematológia) jártas professzor nem gyenge kijelentése, hogy a középkorban, az udvari és a lovagi költészettel megjelenő csókfelfogás, azaz jelentés- és jelentőségváltozás a máig kiható társadalmi változások origója. „[A]z ellenszegülés gesztusa volt, amely előmozdította a szabad önkifejezés kultúrájának létrejöttét – felszabadította az egyént a család és a vallásos hagyomány igája alól, abból az állapotból, amikor a házasságokat mindig mások rendezték el a szerelmesek helyett. A csóknak tehát nemcsak romantikus és szexuális hatalma volt, hanem felforgatóereje is, ezért válhatott a populáris képzeletben a szabad szerelem tökéletes szimbólumává.” (47.) „A csók megváltoztatta a kultúra rendjét, és elterjesztette a szerelem iránti tiszteletet. A romantikus csók vezetett a szexuális forradalomhoz a nyugati világban.” (59.) A nyál- és leheletcserével járó ajakdörzsölőzést igen alaposan körüljárja. Biológiai (egyedfejlődési, kémiai), kulturális-mitológiai, geográfiai előzményei tárgyalását követően elsősorban azokra a megjelenési formáiban mutatja meg, melyek valamiképpen egy-egy újabb fokozatát jelentették a csókevolúció szempontjából. Társadalmi rítusok elemeként, irodalmi szövegekben, festményeken, fényképeken, zeneművekben (dalok, zenés dráma) és a filmvásznon. A jeltudomány, konkrétan a szovjet-észt Jurij Lotman szemioszféra fogalmát használva segédletül arra, hogy jel- és szimbólumrendszer részeként értelmezhesse alakváltozatait – akár a rózsa vagy a csokoládé mellett, vagy akár a szerelem, a szexualitás, a spiritualitás függvényében. Mindehhez maga is populáris, azaz közérthető írásmódot választott, előnyben részesítve a listázást, némiképp az aprólékos elemzés rovására. Bár a „Van relevanciája a csókolózásnak a hiperrealitásban?” típusú megfogalmazások nem mindig ezt támasztják alá. (A közelmúltban megjelent, hasonlóan nagyívű kultúrtörténeti áttekintés, Stephen Greenblatt Ádám és Éva tündöklése és bukása című könyve ebből a szempontból is jóval lenyűgözőbb.) Azonban a példatára bír akkora súllyal, hogy meggyőzővé válhatnak kijelentései, következtetései – kár, hogy a kiadványt nem kíséri komolyabb képmelléklet, mert a meglévő mindössze nyolc kis fotó vérszegény illusztráció. Szerencsére az egyiken látható Kirk kapitány és a fekete bőrű Uhura hadnagy (William Shatner, és nem Slater, ahogy a könyvben olvasható és Nichelle Nichols) Star Trek-beli csókja 1968-ból, ami a szerző megállapítása szerint „jelentősen hozzájárul a rasszok közötti mesterséges falak leomlásához”. Ugyanígy – képen már nem – kerül elő az első leszbikus- és melegcsókjelenet is a mozi világából, ahogy az ember biológiai felsőbbrendűségének átgondolását szorgalmazó első fajok közti filmbeli csók is elcsattan A majmok bolygójában a Charlton Heston alakította űrhajós és a Kim Hunter formálta tudós csimpánznő, Zira között. Kultúrtörténeti csemege – még ha a négercsók sütemény pc-fokát nem is tárgyalja – Danesi könyve, noha irodalomtörténészek és feministák valószínűleg számos ponton vitatkoznának vele, de kétségtelenül gondolat- és csókban gazdag olvasmány. (Ford. Zsuppán András, Typotex Kiadó, 2019. 209 o.)
Szerző

Posztumusz bőrkötés - Márai Sándor halálára

Publikálás dátuma
2019.02.22. 11:30

Fotó: MTI
Éppen tegnap, február 21-én volt 30 éve, hogy a 89 éves Márai Sándor San Diegó-i otthonában fegyvert szegezett a halántékához, és egyetlen mozdulattal véget vetett sok-sok évtizedes sértődöttségének. Az életénél, vagyis annál, ami a nyolcvanas évekre lett belőle, csak a díszbe kötött rehabilitációt utálta jobban. Beállni, Lenin után szabadon, a hasznos hülyék közé? Azt már nem!
„A műemlékek közös sorsa, hogy a kutyák végül lepisálják a talapzatot” – írta némi iróniával az Írószövetség megkeresésére reagáló naplóbejegyzésében, mikor is arra kérték, hagyjon fel végre az emigráció kiürült gesztusával és térjen haza. Úgy várják, ahogy szeretné: himnusszal, esetleg inkognitóban. Ő azonban makacsul kitartott híres, a Szabad Európa Rádióban 1967. február 21-én felolvasott végrendelete mellett, vagyis, hogy amíg Magyarországon nem áll helyre az alkotmányos rend és bent vannak az oroszok, addig nem járul hozzá a művei itthoni kiadásához. És persze esze ágában sincs hazajönni. Konok ember volt, utolsó éveiben inkább élt mardosó szegénységben, mint hogy feladja az elveit és az „életprogramját”, melyet már az 1930-as évek közepén egyértelműen megfogalmazott az Egy polgár vallomásaiban. „Utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni fogok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát. Életprogramnak nem sok ez, de nem tudok másként. Minden, amit tudok, annyi, hogy e tanulsághoz, a magam kegyetlen, hűtlen módján hűséges akarok maradni… Emlékezni és hallgatni akarok.” A kezdeti világmegváltó vágyat és a zsenitudattal szerencsés esetben párosuló, tenni akarásra ösztönző lelkesedést, a szeretet és az alázat érzését saját bevallása szerint is nagyon hamar felváltotta a dölyf és a bosszúvágy. Úgy érezte, a civilizált ember igényérzete kihalóban. „Az eszmények, amelyekben hinni tanultam mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra (…) A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek…”

Irodalmi halottkémek

Nem tudott megbarátkozni a modern világgal, ahol a hírek magamutogató senkiháziakról szólnak és a dicsőséget szenzációban mérik. „Ha rövid a karod, toldd meg egy nyilatkozattal!” – mondta a rá olyannyira jellemző keserű iróniával. Indulatosan gyűlölte a pletykát és a bulvárdömpinget: amikor a kezébe került egy fényképekkel tarkított füzet, mely az akkor már halott Szabó Lőrinc szerelmi életét taglalta, fotókkal, nevekkel és az érintett hölgyek lakcímének megjelölésével, egyenesen émelyítőnek találta az olvasmányt. „A népi demokratikus irodalmi halottkémek és sírtolvajok felásnak minden frissen hantolt sírt, átvilágítanak minden melltartót, a hagyaték hulladékait, és aztán csámcsogva kiteregetik a kortársak előtt a látleletet. A költőnek, akit így agnoszkálnak, mindez nem árt, mert végül csak a könyv számít, ami utána marad, a nyálcsorgató kárörömmel közzé adott pletyka elpárolog, mint a büdösség. De az olvasónak és az irodalomnak árt ez a hullarablás, fertőző a hullaméreg, amit beszív, amikor ezt olvassa.” Ezzel együtt eleinte tőle sem állt távol a ma már talán bulvárszámba menő kitárulkozás: az Egy polgár vallomásaiban ráadásul nemcsak a saját magánéletéről és a korról vall fájó őszinteséggel, hanem bizony a környezetében élőkről is. Néhányan sértetten ismertek magukra a szókimondó leírásokban, ezért az 1940-es, harmadik kiadásban Márainak bizony imitt-amott már meg kellett nyirbálnia a korábbi szövegét. 1935-ben egykori nevelője, bizonyos Stumpf György, akkor már szentszéki tanácsos be is perelte az írót személyiségi jogai megsértéséért. Márai ügyvédje hiába érvelt amellett, hogy a regény nem oknyomozó riport, hanem irodalmi mű, ami pusztán a vallomásos családregény műfaji kritériumainak kíván megfelelni, amikor tenyeres-talpas, testi szagú, nehézkes észjárású sváb parasztfiúnak titulálja Stumpfot, a bíróság 2000 pengő bírság megfizetésére ítélte az írót.

Öngyilkosok Mekkája

Bár a saját bevallása szerint soha (az utolsó pillanatig legalábbis) nem gondolt az öngyilkosságra mint lehetséges opcióra, naplójában többször említi amolyan sokak számára vágyott menekülőútként, akár a túlzottan bántó kiteregetés elől is. Máshol arról ír, nem sokkal San Diegóba költözésük után, hogy a város a világválság környékén az amerikai öngyilkosok kedvelt választott célpontja volt. Hozzáteszi, bár tény, hogy akkoriban a csüggedtek és a reménytelenek idejöttek meghalni, ma már sokkal inkább azok választják otthonuknak, akik a hosszú élet zálogát látják az állandó napsütésben. Miután 86 évesen elmegy egy fegyverkereskedésbe, hogy megvegye élete első és utolsó pisztolyát, akkor is azt taglalja a naplójában, hogy a statisztikai adatok szerint az elmúlt évben lőfegyver által bekövetkezett halálesetek 84 százaléka öngyilkosság volt. Nem bízta a véletlenre, kijárta a fegyvertartáshoz szükséges kötelező iskolát is: „[A]z ölés, vagy ha úgy tetszik, a gyilkosság és öngyilkosság technikájának ez a hivatalosan szervezett oktatása különös példája annak, hol élünk, mit ér az élet (…) Késő este ér véget az első tanóra, a városból előhívott taxival sötét földeken át gurulok vissza a lakott tájak felé, ahol a célpontok élnek, az emberek. Én is. Életem egyik legkülönösebb vállalkozása ez, a végén, készülődés egy utazásra, ahonnan még nem tért meg utazó.”

Nem is olyan nagy dolog

Azt írja, nyugodtan alszik, mint aki a jegyirodában elintézte egy hosszú út előtt a szükséges tennivalókat. Elalvás előtt még Krúdyt olvas, összegyűjtött 1918-as újságcikkeinek némelyikét. Ő maga a naplóján kívül az utolsó években már nem ír, nem bízik sem magában, sem az irodalom létjogosultságában. Ha mégis papírra vet valamit, „az már csak olyan, mint a reggeli testgyakorlat – elmeszesedés elleni védekezés”. Az olvasás azonban más. Minden, ami a hazából maradt számára, pusztán az irodalomban, a nyelvben tetten érhető. Virág Benedek, Kassák vagy Juhász Gyula verseiben. Virággal mellesleg majdhogynem szomszédok voltak a Szarvas téren. Ha nincs a köztük lévő 200 év, személyesen is megdiskurálhatták volna mindazt, amiről egy-egy álmatlan éjszakán, a Csendes-óceán partján „csevegtek”. Kassák olyan, mint egy mexikói kerámiafigura, őszinte tragikummal, Juhász pedig a mélymagyar, nem a Németh László-s giccs értelmében, hanem valóságosan, nemes feszültséggel a lírájában. Amikor már senkije sincs, amikor már Lola is és az örökbe fogadott fia, no meg az összes testvére is halott, még mindig ott vannak a költő- és írótársak sorai: „Talán nem is olyan nagy dolog a halál” – zengi egyre erősebben a fejében Babits. „Talán. Ha úgy gondolta, mindeddig mindenkivel megtörtént és utólag nem panaszkodott senki, igaza lehet.

Az Egy polgár vallomásai első kiadásából

kikerültek olyan írások is, melyek például a premontrei katolikus gimnáziumban zajló, már-már pederasztiát idéző, pikáns paptanár-diák viszonyokról tudósítanak. „Biztosan tudom azt is, hogy a király és rabszolga-játék – életem első, teljes, maradék nélküli erotikus élménye – megpörkölte kissé érzékeimet, valamilyen nemi bizonytalanság maradt bennem e játék után, melyet a természetes szexuális érintkezés a másik nemmel soha nem tudott egészen feloldani. (...) Azt hiszem, a legtöbb ember néha homoszexuális, s néha nem az. Gyermekkoromban heves pederasztafertőzésen estem át, s ennek a »sérülés«-nek, vagy nevezzük akárminek hegei sohasem gyógyultak teljesen, jellememben, egész lelki magatartásomban feminin vonások ütköztek ki, álmomban néha megkínzottan vágyakoztam férfiakkal való szerelem után, de ez a vágy – csaknem azt írtam: sajnos – soha nem volt telítve annyi lendítő erővel, hogy átsodorjon a túlsó partra, a férfiakhoz. Bizonyos, hogy az a kóros kielégületlenségérzés, mely később nemi életemet, gondolkozásomat, úgynevezett »világnézetemet« jellemzően meghatározta, ebből a »király és rabszolga«-játékból maradt vissza.” Az öncenzúrázott részletek a 2013-ban a Helikon Kiadónál megjelent bővített kiadásban újra olvashatók.

Az egyetlen tényleges tárgy,

amire élete végén Mikó utcai otthonából emlékszik, egy kecskelábas íróasztal, amely a szepesolaszi rendházból került hozzá – az ostrom alatt megsérült, belecsapott egy bombaszilánk, ott maradt a romlakásban. Elhozni, a legszükségesebbeken túl, csak egyetlen levelet hozott el, melyet a Mikó utca Halotti beszédből is jól ismert egyik gesztenyefájáról tépett, s amit élete végéig az útlevelében őrzött lepréselve.

"Néha már úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember.”

(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)

Emlékkiállítás

nyílt január végén, Kassán, a Grosschmid család egykori otthonában. A tárlat elsősorban Márai Sándor (eredeti nevén Grosschmid Sándor Károly Henrik) életének eseményein vezeti végig a látogatókat, de a relikviákon, idézeteken és fotókon keresztül a korabeli Kassa és az egyes családtagok, többek között a híres filmrendező öcs, Radványi Géza élete is megelevenedik.

Szerző