irodalom;Székely Csaba;drámaíró;Színházi Dramaturgok Céhe;

2019-02-23 16:00:00

Néha változnak a ketrecek méretei - Interjú Székely Csaba drámaíróval

Az O1G-ről tudjuk, micsoda, de vajon mi az a 3G? A Bánya-trilógiával ismertté vált Székely Csabának nemrég jelent meg drámakötete Idegenek címmel. Mint a legtöbb gyűjtemény, ez is egyfajta összegzés. Legújabb, a tízparancsolat köré szervezett, 10 című drámáján, amit decemberben mutatott be a Radnóti Színház, szintén erősen érződik előző munkáinak hatása, még a Terápia is. Székely a kisiklott életekből egy istenek és héroszok nélküli mitológiát épít. A tabutémákat pedig, amikről eddig írt, mintha csokorba szedte volna benne. A szókimondó erdélyi drámaíróval – aki magát is szívesen ostorozza, mindemellett színházat alapít harmadmagával – beszélgettünk szabad akaratról, utcára vonulásról, nacionalizmusról. Még a rácsok mögött csücsülő Mészáros Lőrinc is szóba került.

A 10 című darab tablója a Remény lakótelep lakóinak reménytelen életét mutatja. Ez pedig itt bevonzza a részvétet és az irgalmat, ami nemcsak a hétköznapjainkban egyre ritkább, de a drámairodalomban is, miközben mind nagyobb szükség lenne rá. Mit gondol, mi ennek az oka? 

Ugyanez érvényes a falu világára is, ezért számított a Bánya-trilógia unikumnak. Valóban nehezen érthető a hiányuk, mert ha valahol adódik drámai helyzet, az pont a kiszolgáltatott emberek élete. Társadalmi szempontból is fontos lenne, hogy több ilyen dráma szülessen, hogy a színházba járó emberek szembesülhessenek azzal a világgal, ami kéznyújtásnyira van, mégis ismeretlen. A perifériára került, lecsúszott ember a magyar társadalomban abból a szempontból is fontos szereplő, hogy ő a legkiszolgáltatottabb célpontja annak a sok maszlagnak, ami a médiából árad. Persze nem azért írunk drámát, hogy embereket neveljünk vagy megmondjuk nekik, hogyan kéne viszonyulniuk bármihez is. Azt hiszem, a drámaírónak annyi a feladata, hogy jó témát válasszon, olyat, ami aktuális és releváns, és a világ majd ki fogja érezni belőle azt a tanulságot, amire szüksége van.

A történetírás során közelebb került ahhoz, hogy rájöjjön, mi volt előbb: azért rossz a világ, mert nem tartjuk be az erkölcsi parancsokat, vagy a világ és a körülmények miatt sodródunk minduntalan bele, hogy megszegjük őket? 

Ez egy érdekes kérdés, és inkább egy farkába harapó kígyó, mint tyúk-tojás probléma. Folyamatosan zajlik és egymást kergeti a két dolog, és nem nagyon van kiszállás belőle. Philip Zimbardo azt írja: nem mondhatom, hogy soha nem követem el ezt vagy azt a bűnt, legfeljebb azt, remélem, hogy soha nem kerülök olyan helyzetbe, hogy el kelljen követnem. Ezek a szereplők meg általában olyan helyzetbe kerülnek, hogy el kell követniük. Maximum küzdenek ellene egy darabig, és azután követik el.

Mennyire hisz a szabad akaratban? 

Hiszek, de nem úgy, hogy bármit megtehetek. A körülményeink, ahova születtünk, amiben élünk, jelentik a ketrecünket, és csak e ketrec rácsai mögött van egy adott mozgásterünk. Egyeseknek nagyobb, másoknak kisebb. Mészáros Lőrincnek például nagyobb. De az is igaz, hogy a ketrecek néha változhatnak. Az enyém is tágulhat, és még Mészáros Lőrinc is kerülhet másfajta rácsok mögé.

A drámában a legtöbb esetben a szabad akaratot a körülmények korlátozzák vagy épp a végzet. Ha a szabad akarat ilyen mérvű béklyó alatt van, akkor mit tudunk kezdeni a tízparancsolattal? 

Hát ez az, ami kérdés. Ezt nem én válaszolom meg, minden szereplőnek más-más a sorshoz, Istenhez, az élethez a viszonya. Van, aki a szerencsében kezd el hinni. Mindegyik próbál valamilyen fogódzót keresni és végső soron a saját határait feszegetni. Például kitörni a körülmények közül, ahova született. A legtöbb szereplőnek sikerül is. Hogy aztán hogyan alakul az élete, jobbá válik-e ettől, és mennyire határozza meg sorsát a származása, más kérdés. Általában meghatározza. Másrészt jó szándékból is születhet rossz, egyetlen döntésével az ember belekerülhet egy lefelé tartó spirálba, amiből már lehetetlenség kimászni. A ketrecünkön belül építettünk magunknak egy másik ketrecet, majd egy újabbat.

Szereplőit viszont, akik „a bűnözést leszámítva tulajdonképpen becsületesek”, felmenti. Nem én csinálom, hanem a világ – mondják. Ugyanakkor ott van az a kulcsmondat is, hogy az emberek hamar elfogadják, túl gyengék, és nem lehet semmit tenniük. Mintha épp a közösség termelné újra a bűnösséget és a nyomort. 

Igen, és ez a folyamat nagyon sok esetben lezajlott már az emberiség történetében, és zajlik most is: kiszúrnak egy csoportot, és annak a tagjai egy idő után elkezdték önmagukat alacsonyabb rendűnek érezni. A gyengék átveszik az erősek nézőpontját, mert az erősek teremtették meg a rendet, amihez mindenkinek alkalmazkodni kell. Csakhogy akár alkalmazkodik, akár lázad, a gyenge rosszul jár. Ha alkalmazkodik egy romlott rendszerhez, elveszíti az arcát. Ha pedig küzd ellene, eltiporják. Mindamellett a társadalmi aktivitás híve vagyok, legyünk aktívak, szóljunk bele dolgokba, ha kell, menjünk ki az utcára.

Nemcsak a szereplők viszonyulnak különbözőképpen a bűnhöz, mi sem tudjuk egyformán felmenteni őket, hármójukat a legkevésbé. Mindhárman értelmiségiek. Ezt egyfajta kritikának szánta az értelmiség felé? 

Nem volt szándékos, ám úgy látszik, valahogy ez jött ki. Ezek a szereplők megpróbálják a becsúszott hibát kiküszöbölni a maguk módján. Inkább az életet választják, nem azt, amit a sors nekik rendelt. Azt mondják, hogy majd én megcsinálom magam, és leszek valaki. Ennek pedig áldozatai vannak.

A végére hagyta azt a szereplőt, aki a művészt testesíti meg, és mindenhez úgy viszonyul, hogy az hogyan mutat a vásznon. Keményen bánik a saját fajtájával. Miért? 

Mert ilyenek vagyunk. Ahhoz, hogy valaki művészként éljen, szükség van arra, hogy rossz legyen. Huh, de jó mondat!, majd valahova beleírom. Valami ­hiány mindig keletkezik, ha az ember rááll arra, hogy keményen dolgozzon valamin. Hogy a művészet éljen, bizonyos dolgokat meg kell fojtani. Ez a nő itt lemond az érzelmekről, a családi kapcsolatokról, mert számára, ahogy ő fogalmaz, „csak annak van értelme, ami hozzásimul az örökkévalósághoz”. Én ezt örömmel csinálom, a művészvilág és önmagam kritikáját, ennél durvábban is, hogyha kell. Hiszen én is bűnös vagyok benne. Persze az önostorozás nem ment fel, ám olyan, mint egy terápia.

Egyetlen magyarként beválasztották aközé a 100 romániai személyiség közé, akik hatással lesznek Románia következő 100 évére. 

Valóban, és nagy öröm volt. Ez a beválasztás leginkább annak a mentalitásnak szólt, amit a szövegeimnek szoktak tulajdonítani. Például, hogy nem félek a kényes témáktól. Úgy gondolták, hogy az országnak szüksége van erre.

Támadták is e beválasztás miatt?

Más miatt támadtak, mostanában felcsaptak a nacionalista hullámok, egy színházi plakát miatt én lettem a románellenes drámaíró. De voltam már magyarellenes is, minden voltam. Ezek vicces dolgok, még inspirálnak is bizonyos mértékig. És tanulságos helyzeteket produkálnak. Például, amikor jöttek a román nacionalisták fenyegetései, sok román ember volt, aki a támogatásáról biztosított, és volt olyan magyar intézmény, amely nyilvánosan elhatárolódott az ügytől.

A nacionalizmus – ahogy mondta valahol – blokkolja a párbeszédet és a másikra való nyitottságot. Nem bír ugyanakkor megtartó erővel is, nem segítheti bizonyos helyzetekben a túlélést? 

Én a megtartó erőről leválasztanám a nacionalizmust, és inkább, ha Erdélyről van szó, transzszilvanizmussal helyettesíteném. A nacionalizmust minden szempontból károsnak tartom, bármilyen helyzetben is jelenjen meg, mert mások fölé akar helyezni. Egy szorongató helyzetben elég a patriotizmus, a lokálpatriotizmus, egy nemzethez, egy közösséghez való tartozás tudata. Nem kell ahhoz más nemzeteket lenézni, hogy a sajátunkat értékelni tudjuk. A művészetben sem működik a nacionalizmus; amikor megjelenik, mindig giccses és magasztos valami születik, ami lényegében értéktelen. Nem ez működik hatékonyan, hanem az együttműködés. A romániai munkásságom nagy hányada, ami Magyarországról nemigen látszik, a magyar–román kapcsolatokra épül, olyan előadások létrehozására a 3G Színházzal (Marosvásárhely legfiatalabb független színházi társulásával), amelyekben magyar és román színészek és rendezők vesznek részt vegyesen. És már maga az a tény, hogy ilyen előadásokat lát a közönség, elég ahhoz, hogy valamivel nyitottabban tekintsen a másikra.