Néha változnak a ketrecek méretei - Interjú Székely Csaba drámaíróval

Publikálás dátuma
2019.02.23 16:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Az O1G-ről tudjuk, micsoda, de vajon mi az a 3G? A Bánya-trilógiával ismertté vált Székely Csabának nemrég jelent meg drámakötete Idegenek címmel. Mint a legtöbb gyűjtemény, ez is egyfajta összegzés. Legújabb, a tízparancsolat köré szervezett, 10 című drámáján, amit decemberben mutatott be a Radnóti Színház, szintén erősen érződik előző munkáinak hatása, még a Terápia is. Székely a kisiklott életekből egy istenek és héroszok nélküli mitológiát épít. A tabutémákat pedig, amikről eddig írt, mintha csokorba szedte volna benne. A szókimondó erdélyi drámaíróval – aki magát is szívesen ostorozza, mindemellett színházat alapít harmadmagával – beszélgettünk szabad akaratról, utcára vonulásról, nacionalizmusról. Még a rácsok mögött csücsülő Mészáros Lőrinc is szóba került.
A 10 című darab tablója a Remény lakótelep lakóinak reménytelen életét mutatja. Ez pedig itt bevonzza a részvétet és az irgalmat, ami nemcsak a hétköznapjainkban egyre ritkább, de a drámairodalomban is, miközben mind nagyobb szükség lenne rá. Mit gondol, mi ennek az oka?  Ugyanez érvényes a falu világára is, ezért számított a Bánya-trilógia unikumnak. Valóban nehezen érthető a hiányuk, mert ha valahol adódik drámai helyzet, az pont a kiszolgáltatott emberek élete. Társadalmi szempontból is fontos lenne, hogy több ilyen dráma szülessen, hogy a színházba járó emberek szembesülhessenek azzal a világgal, ami kéznyújtásnyira van, mégis ismeretlen. A perifériára került, lecsúszott ember a magyar társadalomban abból a szempontból is fontos szereplő, hogy ő a legkiszolgáltatottabb célpontja annak a sok maszlagnak, ami a médiából árad. Persze nem azért írunk drámát, hogy embereket neveljünk vagy megmondjuk nekik, hogyan kéne viszonyulniuk bármihez is. Azt hiszem, a drámaírónak annyi a feladata, hogy jó témát válasszon, olyat, ami aktuális és releváns, és a világ majd ki fogja érezni belőle azt a tanulságot, amire szüksége van. A történetírás során közelebb került ahhoz, hogy rájöjjön, mi volt előbb: azért rossz a világ, mert nem tartjuk be az erkölcsi parancsokat, vagy a világ és a körülmények miatt sodródunk minduntalan bele, hogy megszegjük őket?  Ez egy érdekes kérdés, és inkább egy farkába harapó kígyó, mint tyúk-tojás probléma. Folyamatosan zajlik és egymást kergeti a két dolog, és nem nagyon van kiszállás belőle. Philip Zimbardo azt írja: nem mondhatom, hogy soha nem követem el ezt vagy azt a bűnt, legfeljebb azt, remélem, hogy soha nem kerülök olyan helyzetbe, hogy el kelljen követnem. Ezek a szereplők meg általában olyan helyzetbe kerülnek, hogy el kell követniük. Maximum küzdenek ellene egy darabig, és azután követik el. Mennyire hisz a szabad akaratban?  Hiszek, de nem úgy, hogy bármit megtehetek. A körülményeink, ahova születtünk, amiben élünk, jelentik a ketrecünket, és csak e ketrec rácsai mögött van egy adott mozgásterünk. Egyeseknek nagyobb, másoknak kisebb. Mészáros Lőrincnek például nagyobb. De az is igaz, hogy a ketrecek néha változhatnak. Az enyém is tágulhat, és még Mészáros Lőrinc is kerülhet másfajta rácsok mögé. A drámában a legtöbb esetben a szabad akaratot a körülmények korlátozzák vagy épp a végzet. Ha a szabad akarat ilyen mérvű béklyó alatt van, akkor mit tudunk kezdeni a tízparancsolattal?  Hát ez az, ami kérdés. Ezt nem én válaszolom meg, minden szereplőnek más-más a sorshoz, Istenhez, az élethez a viszonya. Van, aki a szerencsében kezd el hinni. Mindegyik próbál valamilyen fogódzót keresni és végső soron a saját határait feszegetni. Például kitörni a körülmények közül, ahova született. A legtöbb szereplőnek sikerül is. Hogy aztán hogyan alakul az élete, jobbá válik-e ettől, és mennyire határozza meg sorsát a származása, más kérdés. Általában meghatározza. Másrészt jó szándékból is születhet rossz, egyetlen döntésével az ember belekerülhet egy lefelé tartó spirálba, amiből már lehetetlenség kimászni. A ketrecünkön belül építettünk magunknak egy másik ketrecet, majd egy újabbat. Szereplőit viszont, akik „a bűnözést leszámítva tulajdonképpen becsületesek”, felmenti. Nem én csinálom, hanem a világ – mondják. Ugyanakkor ott van az a kulcsmondat is, hogy az emberek hamar elfogadják, túl gyengék, és nem lehet semmit tenniük. Mintha épp a közösség termelné újra a bűnösséget és a nyomort.  Igen, és ez a folyamat nagyon sok esetben lezajlott már az emberiség történetében, és zajlik most is: kiszúrnak egy csoportot, és annak a tagjai egy idő után elkezdték önmagukat alacsonyabb rendűnek érezni. A gyengék átveszik az erősek nézőpontját, mert az erősek teremtették meg a rendet, amihez mindenkinek alkalmazkodni kell. Csakhogy akár alkalmazkodik, akár lázad, a gyenge rosszul jár. Ha alkalmazkodik egy romlott rendszerhez, elveszíti az arcát. Ha pedig küzd ellene, eltiporják. Mindamellett a társadalmi aktivitás híve vagyok, legyünk aktívak, szóljunk bele dolgokba, ha kell, menjünk ki az utcára. Nemcsak a szereplők viszonyulnak különbözőképpen a bűnhöz, mi sem tudjuk egyformán felmenteni őket, hármójukat a legkevésbé. Mindhárman értelmiségiek. Ezt egyfajta kritikának szánta az értelmiség felé?  Nem volt szándékos, ám úgy látszik, valahogy ez jött ki. Ezek a szereplők megpróbálják a becsúszott hibát kiküszöbölni a maguk módján. Inkább az életet választják, nem azt, amit a sors nekik rendelt. Azt mondják, hogy majd én megcsinálom magam, és leszek valaki. Ennek pedig áldozatai vannak. A végére hagyta azt a szereplőt, aki a művészt testesíti meg, és mindenhez úgy viszonyul, hogy az hogyan mutat a vásznon. Keményen bánik a saját fajtájával. Miért?  Mert ilyenek vagyunk. Ahhoz, hogy valaki művészként éljen, szükség van arra, hogy rossz legyen. Huh, de jó mondat!, majd valahova beleírom. Valami ­hiány mindig keletkezik, ha az ember rááll arra, hogy keményen dolgozzon valamin. Hogy a művészet éljen, bizonyos dolgokat meg kell fojtani. Ez a nő itt lemond az érzelmekről, a családi kapcsolatokról, mert számára, ahogy ő fogalmaz, „csak annak van értelme, ami hozzásimul az örökkévalósághoz”. Én ezt örömmel csinálom, a művészvilág és önmagam kritikáját, ennél durvábban is, hogyha kell. Hiszen én is bűnös vagyok benne. Persze az önostorozás nem ment fel, ám olyan, mint egy terápia. Egyetlen magyarként beválasztották aközé a 100 romániai személyiség közé, akik hatással lesznek Románia következő 100 évére.  Valóban, és nagy öröm volt. Ez a beválasztás leginkább annak a mentalitásnak szólt, amit a szövegeimnek szoktak tulajdonítani. Például, hogy nem félek a kényes témáktól. Úgy gondolták, hogy az országnak szüksége van erre. Támadták is e beválasztás miatt? Más miatt támadtak, mostanában felcsaptak a nacionalista hullámok, egy színházi plakát miatt én lettem a románellenes drámaíró. De voltam már magyarellenes is, minden voltam. Ezek vicces dolgok, még inspirálnak is bizonyos mértékig. És tanulságos helyzeteket produkálnak. Például, amikor jöttek a román nacionalisták fenyegetései, sok román ember volt, aki a támogatásáról biztosított, és volt olyan magyar intézmény, amely nyilvánosan elhatárolódott az ügytől. A nacionalizmus – ahogy mondta valahol – blokkolja a párbeszédet és a másikra való nyitottságot. Nem bír ugyanakkor megtartó erővel is, nem segítheti bizonyos helyzetekben a túlélést?  Én a megtartó erőről leválasztanám a nacionalizmust, és inkább, ha Erdélyről van szó, transzszilvanizmussal helyettesíteném. A nacionalizmust minden szempontból károsnak tartom, bármilyen helyzetben is jelenjen meg, mert mások fölé akar helyezni. Egy szorongató helyzetben elég a patriotizmus, a lokálpatriotizmus, egy nemzethez, egy közösséghez való tartozás tudata. Nem kell ahhoz más nemzeteket lenézni, hogy a sajátunkat értékelni tudjuk. A művészetben sem működik a nacionalizmus; amikor megjelenik, mindig giccses és magasztos valami születik, ami lényegében értéktelen. Nem ez működik hatékonyan, hanem az együttműködés. A romániai munkásságom nagy hányada, ami Magyarországról nemigen látszik, a magyar–román kapcsolatokra épül, olyan előadások létrehozására a 3G Színházzal (Marosvásárhely legfiatalabb független színházi társulásával), amelyekben magyar és román színészek és rendezők vesznek részt vegyesen. És már maga az a tény, hogy ilyen előadásokat lát a közönség, elég ahhoz, hogy valamivel nyitottabban tekintsen a másikra.
Frissítve: 2019.02.23 16:45

Szendrey Júlia: A Pesti Napló 61., 62. és 65. száma

Publikálás dátuma
2019.03.17 11:00
Szendrey Júlia Petőfi Zoltánnal (a jobb szélen) és két, második házasságából származó kisebb fiával.
Részlet Szendrey Júlia Gyulai Pál, az interjúban említett, cikkére válaszoló elbeszéléséből, amely eredetileg Vajda János Nővilág című lapjában jelent meg 1858-ban. Azóta egyszer adta ki Bihari Mór 1909-ben – a Petőfi könyvtár, Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései című, 8. kötetében. A részlet 110 év után a Nyitott mondatban olvasható először!
– Látod, látod, még gyermekeidnek is kell miattad szenvedni; kigúnyolják, megvetik őket miattad! Hát még nekem! Minden barátom, minden tiszttársam bizonyos lealázó szánakozással tekint reám; alattomban bizonyára engem is, mint e szegény gyermeket, gúnyolnak, megvetnek, mert – mert feleségem – irónő! – De férjem, az Istenért, világosíts föl! én nem értelek; légy könyörületes irántam, hiszen meg kell őrülnöm, ha ez még tovább is így tart! Nem vagyok képes felfogni, mit jelentenek szavaid; egy idő óta minden oly megfoghatatlan körülem: az emberek viselete irányomban; legjobb ismerőseim tartózkodása, visszavonulása tőlem; és ami legtöbb: a te kegyetlen bánásmódod velem, elidegenésed tőlem! Szánj meg végre, vess véget e gyötrelmes helyzetnek: tudasd velem, mit lehet szememre hányni? Mit vétettem? Mi lehet ennyi szenvedésemnek oka? – Magad vagy mindennek oka, senki és semmi más! – viszonzá férje növekvő indulatossággal, mért léptél oly pályára, melyen a nő gyönge lábai előbb-utóbb megtántorodnak; miért bélyegezted meg nyilvános föllépésed által – mire egy szerény nő nem volna képes – férjedet, családodat az egész világ előtt. Az ilyen nő boldogtalanná tesz mindenkit, kivel csak érintkezésbe jön; tönkre jut kezei közt minden; az ilyen nő kicsapongó, ha tettleg nem is, de gondolataiban bizonyára az; szóval, az ilyen nő szégyent hoz becsületes férjére és gyalázatot gyermekeire! Ez végre több volt, mint mennyit Klára elviselhetett. Férje utolsó szavaira, mint kigyócsipésre szökött fel helyéből s elváltozott, de szilárd hangon szakasztá félbe: – Elég, férjem, elég! többet mondtál, mint mennyit valaha megbocsájthatok. Csak azt az egyet követelem tőled, tudasd velem, mi okozhatá mindezt, hogy ha nem is igazolva, de legalább okadatolva láthassam bánásmódodat irányomban. Beregi dolgozó szobájából a Pesti Napló három, iszonyúan összegyűrt számát hozá ki és szó nélkül nyujtá oda nejének. Klára jéghideg, reszkető kezekkel tartá azokat egy darabig maga előtt, anélkül, hogy tudná, hol kelljen abból olvasnia. Végre a lap tárczájára esett tekintete, hol egy czikk irónnal vastagon aláhúzott sorai által vonta magára figyelmét. Olvasásához fogott. Hosszú csend állt be, mely alatt a nő lázas figyelemmel olvasott tovább, tovább; kétszer-háromszor is ismételve az irónnal megjelölt helyeket, minők pl. a következők: „mi egyéb az irónőség, mint be nem vallott, félbe-szerbe alkalmazott nőemancipátió; a küzdés és dicsőségszomj képtelenekké teszi őket a boldogságra és boldogitásra; a férj, kit szeretni hittek s kit még szeretni akarnának, a gyermekek, kikért mindent áldozni vágynak s kikért oly keveset bírnak tenni; a családi kör, melynek áldásává lehetnének s melynek csak terhére kell válniok; életök súlypontja kívül esett a női és családi élet körén; sorsuk mindig tragikum; szerencse, ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind a bűn ösvényén; az angyalból démon lesz, önmagáé vagy másoké; hiú ismereteket hajhászva, kiszárítja szivét; világboldogító ábránd felé hajlik, mely okvetlen erkölcstelenségre vezet, legalább érzületben; átengedi magát a kósza vágyaknak; maga s emelkedettsége, hő lelkesülése sokszor nem egyéb, mint finom önzés, mely nem ismer kötelességet, föláldozást s csak emótiókat keres; mindig keres egy férfiút, az igazit; megszokja jól kiismerni a férfiak gyöngeségeit, de elveszti érzékét aziránt, mi bennök leginkább becsülendő; a házasságot és szerelmet Dalul fogja föl; az írónő pályáján átok fekszik, a természet és társadalom nemezíse; vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír; veszélyes az irónői pálya, mindig veszélyes, még akkor is, ha a nő az irodalom oly ágát míveli, mely hozzá legillőbb; azon kört gyönyörködtessék verseikkel és novelláikkal, melynek zongorázni és rajzolni szoktak; miért raboltok el annyi drága perczet szüléitektől, férjeitektől, kedveseitektől?” s még számtalan ilyen s ehhez hasonló kitételek. Miután mindezt, az utolsó sorig elolvasá a nő, nemes nyugalommal hajtá össze a lapokat és nyujtá vissza férjének, kinek szemei ezalatt folytonosan olyan kérlelhetlen szigorú tekintettel függtek Klárán, mintha egy megátalkodott gonosztevőt látott volna maga előtt. Mily nagy volt hát meglepetése, midőn neje a bűnbánat alázatossága helyett, a sértett erény méltóságával áll előtte s a várt mentség helyett igy szól hozzá: – E czikk írója csak felhevült képzelődésének rémei ellen forgatja fegyverét; oh, de te, férjem, megtagadva saját érzékeidet, bennem keresed azon ijesztő agyrémek megtestesülését; és szemeidet behunyva a valóság előtt, vakságodban gyógyíthatatlan sebeket ejtesz rajtam, hogy e czikknek legalább egy állítása igaz lehessen: a nő vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír.
Frissítve: 2019.03.17 11:12

Tollat, fakanalat egyformán forgatja - interjú Gyimesi Emese irodalomtörténésszel

Publikálás dátuma
2019.03.16 19:00

Fotó: DRASKOVICS ÁDÁM
Normaszegő nőalaknak ismerték már kortársai is Szendrey Júliát, akit annak ellenére csak most kezd rehabilitálni a szakma és az irodalmi köztudat, hogy már az 1850-60-es években saját jogon említik író- és költőnőként. Másfél évszázad kellett hozzá, no meg két évforduló (190 éve született és 150 éve halt meg), hogy megjelenhessen összes versének kritikai kiadása és Andersen első fordítójaként szobrot kapjon – hol máshol? – Koppenhágában. Gyimesi Emese irodalomtörténész és szenvedélyes Szendrey Júlia-kutató szerint ez még csak a kezdet!
Azt, hogy mindvégig egyenrangú és aktív társa volt Petőfinek, sokan sokféleképp említik. De vajon akkor is felfigyeltek volna rá, ha történetesen nem Petőfinéként kezdi?  Azt gondolom, a mai kor már akkor is felfedezte volna, ha nem lett volna híres a férje. Mint női szerző, akkor is fontos lenne. De ez csak egy hipotézis, őt nem lehet teljesen függetleníteni Petőfitől. Amikor 10 éve kutatni kezdtem, sem azzal nem akartam külön foglalkozni, hogy ő Petőfi felesége, sem azzal, hogy nő volt. Aztán rá kellett jönnöm – mivel kifejezetten társadalomtörténeti szempontból közelítem meg a pályáját –, hogy ezek a szempontok kihagyhatatlanok. Szervesen hozzátartozott az imázsához, hogy ő Petőfi felesége, majd később özvegye. Vahot Imre például, aki az első versét megjelentette 1857-ben, megcsillagozta a nevét, és odaírta, hogy Petőfi volt feleségéről van szó, Jókai pedig kifejezetten azokat a naplórészleteket válogatta be az Életképek című folyóiratába 1847-ben, melyeket fel tudott húzni egyfajta korabeli bulvárnarratívára: tessék, itt van a Petőfi-szerelem története, olvassák! Gyulai Pál rossz néven is vette, milyen kendőzetlenül ír bizonyos részletekről, például, hogy hogyan csókolgatta vőlegénye leveleit. Az eredeti naplóban egyáltalán nem hangsúlyos ez a rész, ám mivel Jókai folytatásokban közölte a szöveget – némiképp hatásvadász módon épp ennél a résznél abbahagyva az aktuá­lis részt –, a levélcsókolgatás felértékelődött. A sajtó hatalma…  Igen, de az irodalom létmódjára egészen az 1840-es évekig nem ez volt a jellemző. A 19. század elejéig a meghatározó irodalomszervező egyéniségek nem arra építették a karrierjüket, hogy rendszeresen publikálgattak imitt-amott, hanem vidékről, levelezések útján szervezték meg magukat. Petőfi lényegében az első olyan magyar költő volt, aki tudatosan a korabeli sajtóra építette a karrierjét – márkaként tekintett a saját nevére és nagyon ügyelt rá, hogy rendszeresen publikáljon. Mit jelentett, hogy ebben a sajtóközegben megjelentek a nők?  A korabeli közfelfogást meghatározta az a gondolat, hogy a nőíró, ha már ír, legalább olyan dolgokról írjon, amikről egy férfi amúgy sem tudna. Például az anyai érzésekről. Gyulai Pál – aki civilben Szendrey Júlia sógora volt, lévén a húgát, Szendrey Máriát vette feleségül – is harcosan támadta a jelenséget, bár ő elsősorban attól tartott, hogy a tömegsajtó megjelenésével és azáltal, hogy lényegében bárki publikálhat, felhígul az irodalom. Emellett rendkívül károsnak tartotta magukra a nőkre nézve is azt, ha kilépnek a nyilvános szférába, és nem maradnak meg egyszerű feleségnek és családanyának. Írt is egy cikksorozatot erről Írónőink címmel, melyet lapjában, a Pesti Naplóban közölt folytatásokban. Szendrey Júlia nem tudta szó nélkül hagyni: egy a valóságot fikcióval keverő elbeszélésben reagált rá. Megírta, hogyan bolygatja fel egy ilyen írás egy odáig tökéletesen működő család életét, ahol azelőtt, mielőtt a férj olvasta volna az uszító írást, mindenki elfogadta, hogy a nő, amellett, hogy anya és háziasszony, ír is. Humorosan, okosan megy szembe a mondvacsinált érvekkel. Gyulai lehozta a választ is?  Ő nem. Vajda János lapjában, a Nővilágban jelent meg. Ez egyébként nagyon érdekes Szendrey Júliában. A korabeli női írók zöme kifejezetten kötődött egy-két sajtóorgánumhoz – jellemzően ahhoz, ahol szerkesztő volt a férjük. Neki viszont az 1850-es, 60-as években már nem volt élő híres férje, ellenben volt szerteágazó kapcsolatrendszere, melynek köszönhetően nagyon sokfelé publikált. Olyanok lapjában is, akik az irodalomfelfogás szempontjából egymással szemben álltak. Gyulai is jelentetett meg tőle verseket, Arany János Koszorú című lapjában is publikált, de a velük szemben álló Vajda-féle Nővilág is hozta az írásait. Népszerű lehetett.  Noha a kortársakból – éppen szokatlannak számító választásai miatt – már fiatalon, Petőfi feleségeként sem csak szimpátiát, hanem számos negatív véleményt váltott ki, azt mindenki megjegyezte róla, hogy lenyűgöző és közvetlen társalgó volt. A leggyakrabban használt jelző vele kapcsolatban a szellemdús. Amikor Gyulai Pál először találkozott vele 1850-ben, rácsodálkozott, mennyire tájékozott, szellemes nő, milyen jókat lehet vele beszélgetni. Az ember azt képzelné, hogy egy ilyen személyiség szalont vezet, és részt vesz a nagyvárosi pezsgésben, de a fennmaradt források mégis arról tanúskodnak, hogy Pest-Budán nem élt élénk társasági életet. Ezt miből tudjuk?  A családi levelezésből lehet következtetni rá, hogyan teltek a hétköznapjai. Most épp a gyermekei levelezésén és más írásainak a sajtó alá rendezésén dolgozom – a levelezés Petőfi Zoltán, illetve a két kisebb gyerek, Horvát Attila és ifj. Horvát Árpád között zajlott a hatvanas években –, és ezekből a forrásokból sok minden kiderül. Pél­dául, hogy hogyan nevelte a gyermekeit, akik büszkék voltak arra, hogy az anyjuk írónő. Csak családi használatra, kéziratos formában szerkesztettek és írtak egy hét számot „megért” folyóiratot Tarka művek címmel, melynek az első számát karácsonyi ajándéknak szánták Szendrey Júliának. Ennek a kezdő cikke azt a címet viseli, hogy Költőnő és gazdasszony, és a nőírók korabeli kritikájára reflektálva méltatják benne anyjukat: „Hány nő van Magyarországban, ki a tollat és a főzőkanalat is egyformán forgatja?” Hány évesek voltak?  Az idősebbik, Attila 14, a kisebbik, Árpád pedig 10. Érezhető, hogy gyerekek írták, mégis megdöbbentő az a tájékozottság és műveltség, mellyel például a korabeli kultúra különféle folyamataira reagálnak vagy a lapok beszédmódjához alkalmazkodnak. A már említett Költőnő és gazdasszonyban például leírják azt a mondatot, miközben dicsérik az anyjukat, hogy „Meséit Andersen meséitől alig lehet megkülömböztetni. Biz ez nagy áldás, mikor alig van egy becsületes meseirónk.” Erre Gyulai Pál panaszkodott sokat: ha már a nők írnak, akkor milyen jó lenne, ha meséket írnának. Mi lett a folyóirat sorsa?  Ahogy számtalan lap akkoriban, becsődölt. Az utolsó szám indoklása szerint az „előfizetési ár oly csekély arányban áll, a reá pazarlott idő és kiadással: Miszerint eddig is csak anyagi áldozattal” lehetett fenntartani. Szendrey Júlia is merészen fogalmazott?  A kortársak úgy érezték, hogy igen.Az első naplópublikációit még a korabeli nők sem nézték jó szemmel. Kánya Emília például – ő volt az első női szerkesztő,1860-ban indította a Családi kör című folyóiratát – még egy idős kori, 20. század eleji emlékiratában is felidézi, mennyire nem volt leányos és szemérmetes dolog közprédára bocsátani Szendreynek a naplóját, melyben nyíltan írt arról, hogy szerelmes. Mai szemmel ezek már egyáltalán nem formabontó dolgok, ugyanakkor az egyik utolsó levele, melyet a második férjének, Horvát Árpádnak küldött, meglepően kitárulkozó történész szemmel is. Leírja, hogy volt például a férjének egy pornográf albuma, amit a férfi szeretett volna vele együtt nézegetni, ám ő nagyon közönségesnek találta ezt. Igaz, hogy dalszövegekkel is kacérkodott?  Legalábbis egyes verseinek szövegét a korban ismert dallamokhoz igazította, jelezve, hogy például a „Káka tövén költ a ruca nótájára” írta. Ebből a kortársak tudták, hogyan kell énekelni. Egyébként ez a dallam később is népszerű volt, József Attila is erre írta a Holt vidék című költeményét. Nemrégiben, az ön gondozásában, összegyűjtve megjelentek a versei, kapott szobrot Dániában és dolgozik egyéb szövegeinek a kiadásán is – mi kell hozzá még, hogy Szendrey Júliát önmagáért és méltóképp ítéljük meg?  Az nehezíti, hogy nagyon sok sztereotípia kötődik hozzá, amire először reflektálni kell, és csak utána lehet a valódi értékét felismerni.
Így négyszemközt: tényleg jó költő, író volt? Szubjektív, hogy ma ki mit érez jó versnek. Én például személy szerint nagyon szeretem a Volnék, mint kő oly érzéketlen és a Köszönök néked, mindent, istenem kezdetű versét. A szépirodalmi munkássága azonban nemcsak versekből állt, elbeszélései, meséi, műfordításai is jelentősek voltak. Nagyon változatos témák jelentek meg a prózai műveiben, ugyanakkor a versekben kulcsszerepet játszó világkép ezekben az írásokban is meghatározó.
Frissítve: 2019.03.17 09:39