A 10 című darab tablója a Remény lakótelep lakóinak reménytelen életét mutatja. Ez pedig itt bevonzza a részvétet és az irgalmat, ami nemcsak a hétköznapjainkban egyre ritkább, de a drámairodalomban is, miközben mind nagyobb szükség lenne rá. Mit gondol, mi ennek az oka?
Ugyanez érvényes a falu világára is, ezért számított a Bánya-trilógia unikumnak. Valóban nehezen érthető a hiányuk, mert ha valahol adódik drámai helyzet, az pont a kiszolgáltatott emberek élete. Társadalmi szempontból is fontos lenne, hogy több ilyen dráma szülessen, hogy a színházba járó emberek szembesülhessenek azzal a világgal, ami kéznyújtásnyira van, mégis ismeretlen. A perifériára került, lecsúszott ember a magyar társadalomban abból a szempontból is fontos szereplő, hogy ő a legkiszolgáltatottabb célpontja annak a sok maszlagnak, ami a médiából árad. Persze nem azért írunk drámát, hogy embereket neveljünk vagy megmondjuk nekik, hogyan kéne viszonyulniuk bármihez is. Azt hiszem, a drámaírónak annyi a feladata, hogy jó témát válasszon, olyat, ami aktuális és releváns, és a világ majd ki fogja érezni belőle azt a tanulságot, amire szüksége van.
A történetírás során közelebb került ahhoz, hogy rájöjjön, mi volt előbb: azért rossz a világ, mert nem tartjuk be az erkölcsi parancsokat, vagy a világ és a körülmények miatt sodródunk minduntalan bele, hogy megszegjük őket?
Ez egy érdekes kérdés, és inkább egy farkába harapó kígyó, mint tyúk-tojás probléma. Folyamatosan zajlik és egymást kergeti a két dolog, és nem nagyon van kiszállás belőle. Philip Zimbardo azt írja: nem mondhatom, hogy soha nem követem el ezt vagy azt a bűnt, legfeljebb azt, remélem, hogy soha nem kerülök olyan helyzetbe, hogy el kelljen követnem. Ezek a szereplők meg általában olyan helyzetbe kerülnek, hogy el kell követniük. Maximum küzdenek ellene egy darabig, és azután követik el.
Mennyire hisz a szabad akaratban?
Hiszek, de nem úgy, hogy bármit megtehetek. A körülményeink, ahova születtünk, amiben élünk, jelentik a ketrecünket, és csak e ketrec rácsai mögött van egy adott mozgásterünk. Egyeseknek nagyobb, másoknak kisebb. Mészáros Lőrincnek például nagyobb. De az is igaz, hogy a ketrecek néha változhatnak. Az enyém is tágulhat, és még Mészáros Lőrinc is kerülhet másfajta rácsok mögé.
A drámában a legtöbb esetben a szabad akaratot a körülmények korlátozzák vagy épp a végzet. Ha a szabad akarat ilyen mérvű béklyó alatt van, akkor mit tudunk kezdeni a tízparancsolattal?
Hát ez az, ami kérdés. Ezt nem én válaszolom meg, minden szereplőnek más-más a sorshoz, Istenhez, az élethez a viszonya. Van, aki a szerencsében kezd el hinni. Mindegyik próbál valamilyen fogódzót keresni és végső soron a saját határait feszegetni. Például kitörni a körülmények közül, ahova született. A legtöbb szereplőnek sikerül is. Hogy aztán hogyan alakul az élete, jobbá válik-e ettől, és mennyire határozza meg sorsát a származása, más kérdés. Általában meghatározza. Másrészt jó szándékból is születhet rossz, egyetlen döntésével az ember belekerülhet egy lefelé tartó spirálba, amiből már lehetetlenség kimászni. A ketrecünkön belül építettünk magunknak egy másik ketrecet, majd egy újabbat.
Szereplőit viszont, akik „a bűnözést leszámítva tulajdonképpen becsületesek”, felmenti. Nem én csinálom, hanem a világ – mondják. Ugyanakkor ott van az a kulcsmondat is, hogy az emberek hamar elfogadják, túl gyengék, és nem lehet semmit tenniük. Mintha épp a közösség termelné újra a bűnösséget és a nyomort.
Igen, és ez a folyamat nagyon sok esetben lezajlott már az emberiség történetében, és zajlik most is: kiszúrnak egy csoportot, és annak a tagjai egy idő után elkezdték önmagukat alacsonyabb rendűnek érezni. A gyengék átveszik az erősek nézőpontját, mert az erősek teremtették meg a rendet, amihez mindenkinek alkalmazkodni kell. Csakhogy akár alkalmazkodik, akár lázad, a gyenge rosszul jár. Ha alkalmazkodik egy romlott rendszerhez, elveszíti az arcát. Ha pedig küzd ellene, eltiporják. Mindamellett a társadalmi aktivitás híve vagyok, legyünk aktívak, szóljunk bele dolgokba, ha kell, menjünk ki az utcára.
Nemcsak a szereplők viszonyulnak különbözőképpen a bűnhöz, mi sem tudjuk egyformán felmenteni őket, hármójukat a legkevésbé. Mindhárman értelmiségiek. Ezt egyfajta kritikának szánta az értelmiség felé?
Nem volt szándékos, ám úgy látszik, valahogy ez jött ki. Ezek a szereplők megpróbálják a becsúszott hibát kiküszöbölni a maguk módján. Inkább az életet választják, nem azt, amit a sors nekik rendelt. Azt mondják, hogy majd én megcsinálom magam, és leszek valaki. Ennek pedig áldozatai vannak.
A végére hagyta azt a szereplőt, aki a művészt testesíti meg, és mindenhez úgy viszonyul, hogy az hogyan mutat a vásznon. Keményen bánik a saját fajtájával. Miért?
Mert ilyenek vagyunk. Ahhoz, hogy valaki művészként éljen, szükség van arra, hogy rossz legyen. Huh, de jó mondat!, majd valahova beleírom. Valami hiány mindig keletkezik, ha az ember rááll arra, hogy keményen dolgozzon valamin. Hogy a művészet éljen, bizonyos dolgokat meg kell fojtani. Ez a nő itt lemond az érzelmekről, a családi kapcsolatokról, mert számára, ahogy ő fogalmaz, „csak annak van értelme, ami hozzásimul az örökkévalósághoz”. Én ezt örömmel csinálom, a művészvilág és önmagam kritikáját, ennél durvábban is, hogyha kell. Hiszen én is bűnös vagyok benne. Persze az önostorozás nem ment fel, ám olyan, mint egy terápia.
Egyetlen magyarként beválasztották aközé a 100 romániai személyiség közé, akik hatással lesznek Románia következő 100 évére.
Valóban, és nagy öröm volt. Ez a beválasztás leginkább annak a mentalitásnak szólt, amit a szövegeimnek szoktak tulajdonítani. Például, hogy nem félek a kényes témáktól. Úgy gondolták, hogy az országnak szüksége van erre.
Támadták is e beválasztás miatt?
Más miatt támadtak, mostanában felcsaptak a nacionalista hullámok, egy színházi plakát miatt én lettem a románellenes drámaíró. De voltam már magyarellenes is, minden voltam. Ezek vicces dolgok, még inspirálnak is bizonyos mértékig. És tanulságos helyzeteket produkálnak. Például, amikor jöttek a román nacionalisták fenyegetései, sok román ember volt, aki a támogatásáról biztosított, és volt olyan magyar intézmény, amely nyilvánosan elhatárolódott az ügytől.
A nacionalizmus – ahogy mondta valahol – blokkolja a párbeszédet és a másikra való nyitottságot. Nem bír ugyanakkor megtartó erővel is, nem segítheti bizonyos helyzetekben a túlélést?
Én a megtartó erőről leválasztanám a nacionalizmust, és inkább, ha Erdélyről van szó, transzszilvanizmussal helyettesíteném. A nacionalizmust minden szempontból károsnak tartom, bármilyen helyzetben is jelenjen meg, mert mások fölé akar helyezni. Egy szorongató helyzetben elég a patriotizmus, a lokálpatriotizmus, egy nemzethez, egy közösséghez való tartozás tudata. Nem kell ahhoz más nemzeteket lenézni, hogy a sajátunkat értékelni tudjuk. A művészetben sem működik a nacionalizmus; amikor megjelenik, mindig giccses és magasztos valami születik, ami lényegében értéktelen. Nem ez működik hatékonyan, hanem az együttműködés. A romániai munkásságom nagy hányada, ami Magyarországról nemigen látszik, a magyar–román kapcsolatokra épül, olyan előadások létrehozására a 3G Színházzal (Marosvásárhely legfiatalabb független színházi társulásával), amelyekben magyar és román színészek és rendezők vesznek részt vegyesen. És már maga az a tény, hogy ilyen előadásokat lát a közönség, elég ahhoz, hogy valamivel nyitottabban tekintsen a másikra.