Szepesi Kornél: Speciális fényviszonyok

Publikálás dátuma
2019.02.24. 14:00

Fotó: SHUTTERSTOCK
"Aztán az a terhes nő jut eszembe, akiről a minap cikkeztek az újságok. Leesett a létráról az orvosa által felírt, terhesség alatt szedhető gyógyszerektől. Hányinger kerülget."
Mikor beér a busz, már nyoma sincs az arcomon könnyeknek. Pusztán annak a három és fél órás nyúzottságnak, melyet a túlfűtött Ikarusz okozott. Piszkos szürkeség és kíméletlen hideg fogad, mikor leszállok az állomáson. Szakad az eső. Apám egy mellékutcában állt meg, ott volt megbeszélve. Csak anya száll ki a kocsiból. Beteszem a hátizsákom és beülök hátra. Egyedül jöttél, teszi fel az állításnak hangzó kérdést apám. Hallgatok, megvárom, hogy elindítsa a motort. Szakítottunk, felelem, pontosabban, szakított, hangsúlyozom. Lassan indul az autó, egyre keményebben esik. Az ablaktörlő fürgén jár, kopog a jég a lemeztetőn. Apa egészen előrehajol, szinte a szélvédőhöz nyomja az orrát. Megálljunk?, kérdezi anya, nem, felelem, majd apára néz, aki le se veszi a szemét az úttestről. Pedig lehet, hogy jobb lenne, mondja, közben apára tekint. Kinézek a párás ablakon, narancssárga fények mosódnak össze vakítóan fehérekkel. Arra próbálsz utalni, hogy nem tudok vezetni?, kérdezi higgadtan apa. Mintha a sötét óceánon hánykódnánk egy kis ladikban. Csak azt mondom, hogy kurvára esik, mondja anya, majd a kezével körkörös mozdulatokat végez a szélvédőn. Apa még mindig nem csináltatta meg a fűtést a kocsiban, az ablaktörlőknek is olyan hangjuk van, mintha valaki jégkaparóval verné a szélvédőt. Apa hirtelen elkapja anya kezét és visszalöki a székbe. Kurvára ne kapálózz előttem, mikor vezetek, fakad ki apa ingerülten, és én már tudom, hogy kezdődik a veszekedés. A fehér lehelet kavarog kettejük között, mikor egymásnak feszülnek. Az eddigi forróság most jéghideg nedvességgé változik a kabátom alatt, csíkokban folyik le a pára az üvegen a tömítésekhez. A buszútra gondolok, a három és fél órás megsemmisülésre, az elnyújtott emlékképekre, a motor álomba ringató zúgására. Arra az emberre, aki voltam, és aki megszűntem létezni azáltal, hogy leszálltam a pályaudvaron. Anya kicsatolja az övét. Hátrafordul, a lábamnál matat egy szerszámokkal tömött papírzacskóban. Semmit se látok, hogy baszná meg, mondja közben apa, te meg forgolódsz, közben hallom a mellettünk elhúzó ­autók zaját, ránk verik a vizet, majd azt is érzékelem, mikor apa ráhajt és gyorsítani kezd az autópályán. Felismerem ezt a szakaszt, ismerős az öreg kocsi motorjának küszködő hangja. Anyával találkozik a pillantásunk, emlékszem a cinkos pillantásra gyerekkoromból. Megemelkedik az ülésben, erős csípőjével tartja magát, a papírzacskó legmélyére érkezhetett a keze, megtalálja, amit keresett, egy olajos rongyot, megragadja, visszahajol az ülésébe. A kattanásra várok. Becsatolta magát? Törölgetni kezdi bentről az ablakot, nem lesz tőle jobb. A szerszámoszacskóra tekintek. Látom a gyomirtót, amivel apa rendszeresen a kutyaház körül szórta be a füvet. Azóta nem csinálja, mióta Tarzan megdöglött. Azóta minden gazos. Apa aznap besétált a kutyatállal, azt mondta, erre már nem lesz többé szükség. Apa éppen erről az estéről kezd el beszélni a kocsiban. Mint fekete lyuk szív magába a történet, és én magatehetetlenül ülök a közepén. Aztán szirénázó mentők haladnak el mellettünk, és apa lassítani kezd, beállni látszik a forgalom. Lassan haladunk, apa bekapcsolja a rádiót, ahonnan megtudjuk, halálos baleset történt, többórás torlódásra számíthatunk. Állunk a pályán, mikor apa egyszer csak megelégeli és kiszáll az autóból. Anya is követi, utána szól, de apa nem felel, a távolban villogó fények felé siet megállíthatatlanul. Nyitva hagyja a kocsi ajtaját, fülsüketítő a kinti zaj, az arcom mellett érzem a jeges vizet, nem bírok tovább ülni, kiszállok. A lábamra nézek, pizsamában vagyok, az a mackós pizsama, amit gyerekkoromban kaptam, rajta ijesztően nagyszemű mackókkal. Összehúzom a kabátot, de így is érzem befolyni a vizet, azt a sós vizet, amivel megtelik a szám. Kiköpöm, anyámra nézek, szólni akarok, de már rohan apám után. Ne hagyjuk itt az autót, szólok utána, és bámulok a leharcolt kocsinkra, amiben még a fűtés sem működik. Gyerekek sírástól karikás szemmel néznek rám a mögöttünk torlódó kocsisorból. Sajnálom őket, de az érzés kölcsönös. Néznek rám, egy deszkára kapaszkodva látnak, fel és alá merülök a hullámok közepette, kíváncsian követik az eseményeket, sodródom a jeges óceánon, messze északra, a jégtáblák közé, ahol egészen speciálisak a fények, tudják, nem a képzeletük játszik velük, pedig a leheletük is egészen rózsaszín. Otthagyom az autót. Én is a fények irányába sietek, meztelen combjaim már vörösre súrolták egymást a pizsama alatt, érzem a vért kibuggyanni, amitől ökölnyi nagyságban vörösödik át a szövet. Egyre erősödik a zaj, ömlik a jeges eső, ingerülten nyomkodják az autósok a dudát, a papucsom átázott a mocskos úttesttől. A gyomirtóra gondolok a kocsiban meg arra, hogy hallottam-e a kattanást, hogy anya végül mégis becsatolta-e magát. Aztán az a terhes nő jut eszembe, akiről a minap cikkeztek az újságok. Leesett a létráról az orvosa által felírt, terhesség alatt szedhető gyógyszerektől. Hányinger kerülget. Közeledem a kéken és vörösen villogó fényekhez. Arra gondolok, mennyi nő szülhet autópályán vagy akár dugóban rekedve. Elhaladok a mentőautók mellett, látom a holttesteket egymástól pár méter távolságban feküdni. Eszembe jut az öreg diófa a kertünkben, elválik a kéreg a törzstől, mint az előkészített pikkely nélküli hal teste a fejtől, ami már nem vergődik többé a nejlonszatyorban. Nem kellene látnom a holttesteket, vissza kéne mennem az autóhoz, hátha lassan elindul a sor, vizelet kezdi csípni a vörös combomat, a kidörzsölt seb éget, erre térek magamhoz. Újra ott ülünk az autóban, apa arról az éjszakáról mesél, mikor behozta a kutyatálat. Megdöglött. Egyedül én vagyok képes kimondani. Apa azt mondja, a szakítás után ugyanazok a kémiai reakciók játszódnak le bennünk, mint egy szerettünk halála után. Aztán lassítani kezd, kinézek az ablakon, látom lehajtani a pályáról. Már nem esik. Biztonságos tempóban folytatjuk, alig vannak az utakon, mindenki otthon, vasárnap este van.
Szerző
Témák
irodalom novella

Más mentális dimenzió - Interjú Rácz Ráchellel

Publikálás dátuma
2019.02.24. 11:00

Fotó: Draskovics Ádám
Még nincs 28, de már megjelent egy történelmi fantasyje és tervei szerint még idén két könyvvel rukkol elő, nagyjátékfilmterve pedig már nem saját fiókjában, hanem döntéshozók íróasztalán várakozik. Generációjának egyik „különce”: a múlthoz vonzódik, legyen az film, zene, divat vagy képzőművészet, és kortársaival ellentétben nem lóg naphosszat a közösségi média platformjain. Rácz Ráchellel Időtlen című könyvének apropóján beszélgettünk.
Az Időtlen az 1900-as évektől napjainkig játszódik, a három főhős végigéli a világháborúkat, a szocializmust, majd a jelen kibervilágába is belekóstol. A középpontban egy szerelmi háromszög és a női sors áll. Mindez filmszerűen, szinte snittekre bontva, különleges hangulatú fotókkal és Bródy János-dalszövegrészletekkel. Honnan ered a régi korok iránti vonzalom?  Nekem a mese gyerekkoromban az Én kis falum, a Liliomfi, a Meseautó és a Címzett ismeretlen volt. A szüleim nagyon sok régi filmet néztek VHS-en. Apukám nagybőgőkészítő és -restaurátor, a múlttal való foglalkozás tőle jön. Mindkét oldalról el voltam látva bőven régi családi történetekkel. Apai ágon a dédpapám először Rákospalotára került anyagi okok miatt, majd Veresegyházon kötött ki, a tó és az ottani kedves környezet rabul ejtette, ott házasodott össze az ízig-vérig harcos amazon dédmamámmal, aki varrónő volt, sok budapesti színháznak és szalonnak is varrt. Az anyai ük- és dédszüleim zsidó származásúak voltak, Gödöllőn bujtattak zsidó gyerekeket és segítettek nekik papírokat szerezni. Kicsit még érnem kell, és amikor távolabbról, statikusabban tudok majd rálátni, akkor megírom a teljes családi történetünket. Szeretném megérteni, feldolgozni a múltunkat, ez szerintem elengedhetetlen a jelen megéléséhez is. Mentálisan egy másik dimenzióban pörgök. Az 1910-es évek a kedvencem, az akkori szellemi áramlatok, például a Galilei-kör, nagyon érdekelnek. A történelemszakot is elkezdtem, de a túl száraz, elméleti jellege nem nekem való. Így „maradt” a filmszak…  Mindig is a filmesztétika, a filmtörténet érdekelt, 2014-ben elvégeztem egy színművészetis nyári egyetemet, ahol például Kerékgyártó ­Yvonne,­ Báron György, Stőhr Lóránt „ráztak gatyába” minket. Bejött Nagy V. Gergő forgatókönyvíró, végignézett rajtunk és azt mondta: na, most megtanultok pitchelni. A szót sem ismertük. De valóban megtanultuk, hogy lehet jól prezentálni egy filmötletet, dramaturgiai alapot. Utána kezdtem el írni az Időtlent. Nagyjátékfilmet akartam belőle, de persze ez nem ilyen egyszerű. A dramaturgiát irodalmi szöveggel vegyítettem, rengeteg korabeli levelezést, naplót, interjút olvastam, sok idős emberrel beszélgettem. Majd elkészítettük hozzá a fotósorozatot, és a kész művel megkerestem a Boook kiadót. Mennyi a fikció és a valós cselekmény vagy szereplő az Időtlenben?  Az egyik főszereplő, Artúr karaktere egy létező személyen alapul: Pollák András az 1910-es években élt, édesapja zsidó volt, az újarisztokrata család kikeresztelkedett. Mindezt Sári nénitől hallottam, akivel a budapesti holokauszt-emlékközpontban beszélgettem, miután volt egy programsorozat, amelynek keretében idősek meséltek világháborús élményeikről. De például a gettóból szemeteszsákokban kiszöktetett gyerekek és más történetek is valós alapúak a könyvemben. Hogy látja, mi jellemzi legmarkánsabban a jelen „nőfelfogását”?  Ma biztosan bátrabbak a nők. Például az 1910-es években csak nagyon kevés hölgy merte képviselni a saját érdekeit, nem volt ez „divat”, beálltak inkább egy ismert vagy elismert férfi mögé. A mai társadalom is inkább maszkulin, a kisebb vagy nagyobb cégnél még mindig az a „természetes”, hogy a nők alárendelt szerepben vannak, kevesebbet keresnek, de az értelmiségi vagy művészi közegben az egyenjogúság talán már alap. A #metoo mozgalom azért is volt hasznos, mert erre is felhívta a figyelmet. A brutális elvárások és sztereotípiadömping miatt súlyos önértékelési zavar alakulhat ki a nőkben: azt látják a reklámokból, az összes közösségi média felületén, hogy tökéletesnek kell lenni, plasztikáztasd magad, vásárolj minél többet, legyél jelen minden menő eseményen. Ráadásul el vagyunk szigetelve egymástól: a Tinderen jobbra-balra húzzuk a tökéletesre retusált fotókat, ha valami nem stimmel, azonnal eldobjuk, legyen az egy kapcsolat vagy egy póló. Felszínesebbek a kapcsolatok, mert azokkal kevesebb a faxni. És hogy jött a képbe Bródy János?  Az Illés- és Koncz Zsuzsa-dalokat kiskorom óta szeretem, Bródy dalszövegei komoly társadalmi kérdésekről szólnak, híd a populáris és magas kultúra között. Az egyetem utolsó évében készítettem egy dokumentumfilmet Szyksznian Wanda grafikusművészről, aki egykor Bródy János párja volt, megismertem személyesen is az énekes-dalszövegírót, és a számomra legfontosabb szövegeiből egy-egy mondatot kölcsönöztem mottóként a könyvem fejezetei elé.  
Szerző

Erdős Virág: Meztelen Valóság

A „Meztelen Valóság” címmel megrendezett 5. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál megnyitójára
ez itt a valóság. / a valóság: pőre. kicsi a melle és / színes a bőre. rémlik, hogy láttad már / valamiben… beül pont eléd egy / szál semmiben kelleti magát és / szánalmat gerjeszt titkokat tár fel és / tanokat terjeszt bármire képes, hogy / oldja a feszkót alapból hidegen / hagyja a dresszkód... másokra szabott / keretek között egekig stresszelt és / alulöltözött ideje: van. de még / nincs meg a helye. tüntet a teste. / és beszél a feje.      * ez itt a valóság. / a valóság: pucér. nem esztétikus, de / nem is az a cél. hibák és / hegek és / ütésnyomok: a valóság nem mindig / vidám dolog… hófehér tincsek közt / éjsötét ráncok? legyőzött démonok. / letépett láncok. ha eddig megúsztad / most légy erős! hoppá, egy anyajegy! / nem ismerős? érintsd meg bátran, hogy / legyőzd az undorod ja, hogy te gyárilag / különb vagy? / gondolod? jé! te a szemeddel / érzed a szagát? hahó, nem neki kell / szégyellni magát. * ez itt a valóság. / a valóság: csupasz. lúzernek tűnik, de / vigyázz, mert nem az. sőt: minél / prosztóbb a / szerkója / annál egeket / rengetőbb / szavakat / skandál nem cserél hacukát / senkivel, semmivel vészek közt hánykódik / kezében bömbivel… lobog a lelke és / robban az ágyéka basztat, hogy te se légy / önmagad árnyéka állj hozzá kevésbé / negatívan dokumentálj / és élj / kreatívan nem baj, ha nem jutunk / egyről a kettőre: minden jó / film fel van / töltve a / felhőre nem vész el semmi. / csak a test. kétezertizenki / lenc budapest.
Szerző