irodalom;novella;

- Szepesi Kornél: Speciális fényviszonyok

"Aztán az a terhes nő jut eszembe, akiről a minap cikkeztek az újságok. Leesett a létráról az orvosa által felírt, terhesség alatt szedhető gyógyszerektől. Hányinger kerülget."

Mikor beér a busz, már nyoma sincs az arcomon könnyeknek. Pusztán annak a három és fél órás nyúzottságnak, melyet a túlfűtött Ikarusz okozott. Piszkos szürkeség és kíméletlen hideg fogad, mikor leszállok az állomáson. Szakad az eső. Apám egy mellékutcában állt meg, ott volt megbeszélve. Csak anya száll ki a kocsiból. Beteszem a hátizsákom és beülök hátra. Egyedül jöttél, teszi fel az állításnak hangzó kérdést apám. Hallgatok, megvárom, hogy elindítsa a motort. Szakítottunk, felelem, pontosabban, szakított, hangsúlyozom. Lassan indul az autó, egyre keményebben esik. Az ablaktörlő fürgén jár, kopog a jég a lemeztetőn. Apa egészen előrehajol, szinte a szélvédőhöz nyomja az orrát. Megálljunk?, kérdezi anya, nem, felelem, majd apára néz, aki le se veszi a szemét az úttestről. Pedig lehet, hogy jobb lenne, mondja, közben apára tekint. Kinézek a párás ablakon, narancssárga fények mosódnak össze vakítóan fehérekkel. Arra próbálsz utalni, hogy nem tudok vezetni?, kérdezi higgadtan apa. Mintha a sötét óceánon hánykódnánk egy kis ladikban. Csak azt mondom, hogy kurvára esik, mondja anya, majd a kezével körkörös mozdulatokat végez a szélvédőn. Apa még mindig nem csináltatta meg a fűtést a kocsiban, az ablaktörlőknek is olyan hangjuk van, mintha valaki jégkaparóval verné a szélvédőt. Apa hirtelen elkapja anya kezét és visszalöki a székbe. Kurvára ne kapálózz előttem, mikor vezetek, fakad ki apa ingerülten, és én már tudom, hogy kezdődik a veszekedés. A fehér lehelet kavarog kettejük között, mikor egymásnak feszülnek.

Az eddigi forróság most jéghideg nedvességgé változik a kabátom alatt, csíkokban folyik le a pára az üvegen a tömítésekhez. A buszútra gondolok, a három és fél órás megsemmisülésre, az elnyújtott emlékképekre, a motor álomba ringató zúgására. Arra az emberre, aki voltam, és aki megszűntem létezni azáltal, hogy leszálltam a pályaudvaron. Anya kicsatolja az övét. Hátrafordul, a lábamnál matat egy szerszámokkal tömött papírzacskóban. Semmit se látok, hogy baszná meg, mondja közben apa, te meg forgolódsz, közben hallom a mellettünk elhúzó ­autók zaját, ránk verik a vizet, majd azt is érzékelem, mikor apa ráhajt és gyorsítani kezd az autópályán. Felismerem ezt a szakaszt, ismerős az öreg kocsi motorjának küszködő hangja. Anyával találkozik a pillantásunk, emlékszem a cinkos pillantásra gyerekkoromból. Megemelkedik az ülésben, erős csípőjével tartja magát, a papírzacskó legmélyére érkezhetett a keze, megtalálja, amit keresett, egy olajos rongyot, megragadja, visszahajol az ülésébe. A kattanásra várok. Becsatolta magát? Törölgetni kezdi bentről az ablakot, nem lesz tőle jobb. A szerszámoszacskóra tekintek. Látom a gyomirtót, amivel apa rendszeresen a kutyaház körül szórta be a füvet. Azóta nem csinálja, mióta Tarzan megdöglött. Azóta minden gazos. Apa aznap besétált a kutyatállal, azt mondta, erre már nem lesz többé szükség. Apa éppen erről az estéről kezd el beszélni a kocsiban. Mint fekete lyuk szív magába a történet, és én magatehetetlenül ülök a közepén. Aztán szirénázó mentők haladnak el mellettünk, és apa lassítani kezd, beállni látszik a forgalom. Lassan haladunk, apa bekapcsolja a rádiót, ahonnan megtudjuk, halálos baleset történt, többórás torlódásra számíthatunk.

Állunk a pályán, mikor apa egyszer csak megelégeli és kiszáll az autóból. Anya is követi, utána szól, de apa nem felel, a távolban villogó fények felé siet megállíthatatlanul. Nyitva hagyja a kocsi ajtaját, fülsüketítő a kinti zaj, az arcom mellett érzem a jeges vizet, nem bírok tovább ülni, kiszállok. A lábamra nézek, pizsamában vagyok, az a mackós pizsama, amit gyerekkoromban kaptam, rajta ijesztően nagyszemű mackókkal. Összehúzom a kabátot, de így is érzem befolyni a vizet, azt a sós vizet, amivel megtelik a szám. Kiköpöm, anyámra nézek, szólni akarok, de már rohan apám után. Ne hagyjuk itt az autót, szólok utána, és bámulok a leharcolt kocsinkra, amiben még a fűtés sem működik. Gyerekek sírástól karikás szemmel néznek rám a mögöttünk torlódó kocsisorból. Sajnálom őket, de az érzés kölcsönös. Néznek rám, egy deszkára kapaszkodva látnak, fel és alá merülök a hullámok közepette, kíváncsian követik az eseményeket, sodródom a jeges óceánon, messze északra, a jégtáblák közé, ahol egészen speciálisak a fények, tudják, nem a képzeletük játszik velük, pedig a leheletük is egészen rózsaszín. Otthagyom az autót.

Én is a fények irányába sietek, meztelen combjaim már vörösre súrolták egymást a pizsama alatt, érzem a vért kibuggyanni, amitől ökölnyi nagyságban vörösödik át a szövet. Egyre erősödik a zaj, ömlik a jeges eső, ingerülten nyomkodják az autósok a dudát, a papucsom átázott a mocskos úttesttől. A gyomirtóra gondolok a kocsiban meg arra, hogy hallottam-e a kattanást, hogy anya végül mégis becsatolta-e magát. Aztán az a terhes nő jut eszembe, akiről a minap cikkeztek az újságok. Leesett a létráról az orvosa által felírt, terhesség alatt szedhető gyógyszerektől. Hányinger kerülget. Közeledem a kéken és vörösen villogó fényekhez. Arra gondolok, mennyi nő szülhet autópályán vagy akár dugóban rekedve. Elhaladok a mentőautók mellett, látom a holttesteket egymástól pár méter távolságban feküdni. Eszembe jut az öreg diófa a kertünkben, elválik a kéreg a törzstől, mint az előkészített pikkely nélküli hal teste a fejtől, ami már nem vergődik többé a nejlonszatyorban. Nem kellene látnom a holttesteket, vissza kéne mennem az autóhoz, hátha lassan elindul a sor, vizelet kezdi csípni a vörös combomat, a kidörzsölt seb éget, erre térek magamhoz. Újra ott ülünk az autóban, apa arról az éjszakáról mesél, mikor behozta a kutyatálat. Megdöglött. Egyedül én vagyok képes kimondani. Apa azt mondja, a szakítás után ugyanazok a kémiai reakciók játszódnak le bennünk, mint egy szerettünk halála után. Aztán lassítani kezd, kinézek az ablakon, látom lehajtani a pályáról. Már nem esik. Biztonságos tempóban folytatjuk, alig vannak az utakon, mindenki otthon, vasárnap este van.

Az O1G-ről tudjuk, micsoda, de vajon mi az a 3G? A Bánya-trilógiával ismertté vált Székely Csabának nemrég jelent meg drámakötete Idegenek címmel. Mint a legtöbb gyűjtemény, ez is egyfajta összegzés. Legújabb, a tízparancsolat köré szervezett, 10 című drámáján, amit decemberben mutatott be a Radnóti Színház, szintén erősen érződik előző munkáinak hatása, még a Terápia is. Székely a kisiklott életekből egy istenek és héroszok nélküli mitológiát épít. A tabutémákat pedig, amikről eddig írt, mintha csokorba szedte volna benne. A szókimondó erdélyi drámaíróval – aki magát is szívesen ostorozza, mindemellett színházat alapít harmadmagával – beszélgettünk szabad akaratról, utcára vonulásról, nacionalizmusról. Még a rácsok mögött csücsülő Mészáros Lőrinc is szóba került.