Az Időtlen az 1900-as évektől napjainkig játszódik, a három főhős végigéli a világháborúkat, a szocializmust, majd a jelen kibervilágába is belekóstol. A középpontban egy szerelmi háromszög és a női sors áll. Mindez filmszerűen, szinte snittekre bontva, különleges hangulatú fotókkal és Bródy János-dalszövegrészletekkel. Honnan ered a régi korok iránti vonzalom?
Nekem a mese gyerekkoromban az Én kis falum, a Liliomfi, a Meseautó és a Címzett ismeretlen volt. A szüleim nagyon sok régi filmet néztek VHS-en. Apukám nagybőgőkészítő és -restaurátor, a múlttal való foglalkozás tőle jön. Mindkét oldalról el voltam látva bőven régi családi történetekkel. Apai ágon a dédpapám először Rákospalotára került anyagi okok miatt, majd Veresegyházon kötött ki, a tó és az ottani kedves környezet rabul ejtette, ott házasodott össze az ízig-vérig harcos amazon dédmamámmal, aki varrónő volt, sok budapesti színháznak és szalonnak is varrt. Az anyai ük- és dédszüleim zsidó származásúak voltak, Gödöllőn bujtattak zsidó gyerekeket és segítettek nekik papírokat szerezni. Kicsit még érnem kell, és amikor távolabbról, statikusabban tudok majd rálátni, akkor megírom a teljes családi történetünket. Szeretném megérteni, feldolgozni a múltunkat, ez szerintem elengedhetetlen a jelen megéléséhez is. Mentálisan egy másik dimenzióban pörgök. Az 1910-es évek a kedvencem, az akkori szellemi áramlatok, például a Galilei-kör, nagyon érdekelnek. A történelemszakot is elkezdtem, de a túl száraz, elméleti jellege nem nekem való.
Így „maradt” a filmszak…
Mindig is a filmesztétika, a filmtörténet érdekelt, 2014-ben elvégeztem egy színművészetis nyári egyetemet, ahol például Kerékgyártó Yvonne, Báron György, Stőhr Lóránt „ráztak gatyába” minket. Bejött Nagy V. Gergő forgatókönyvíró, végignézett rajtunk és azt mondta: na, most megtanultok pitchelni. A szót sem ismertük. De valóban megtanultuk, hogy lehet jól prezentálni egy filmötletet, dramaturgiai alapot. Utána kezdtem el írni az Időtlent. Nagyjátékfilmet akartam belőle, de persze ez nem ilyen egyszerű. A dramaturgiát irodalmi szöveggel vegyítettem, rengeteg korabeli levelezést, naplót, interjút olvastam, sok idős emberrel beszélgettem. Majd elkészítettük hozzá a fotósorozatot, és a kész művel megkerestem a Boook kiadót.
Mennyi a fikció és a valós cselekmény vagy szereplő az Időtlenben?
Az egyik főszereplő, Artúr karaktere egy létező személyen alapul: Pollák András az 1910-es években élt, édesapja zsidó volt, az újarisztokrata család kikeresztelkedett. Mindezt Sári nénitől hallottam, akivel a budapesti holokauszt-emlékközpontban beszélgettem, miután volt egy programsorozat, amelynek keretében idősek meséltek világháborús élményeikről. De például a gettóból szemeteszsákokban kiszöktetett gyerekek és más történetek is valós alapúak a könyvemben.
Hogy látja, mi jellemzi legmarkánsabban a jelen „nőfelfogását”?
Ma biztosan bátrabbak a nők. Például az 1910-es években csak nagyon kevés hölgy merte képviselni a saját érdekeit, nem volt ez „divat”, beálltak inkább egy ismert vagy elismert férfi mögé. A mai társadalom is inkább maszkulin, a kisebb vagy nagyobb cégnél még mindig az a „természetes”, hogy a nők alárendelt szerepben vannak, kevesebbet keresnek, de az értelmiségi vagy művészi közegben az egyenjogúság talán már alap. A #metoo mozgalom azért is volt hasznos, mert erre is felhívta a figyelmet.
A brutális elvárások és sztereotípiadömping miatt súlyos önértékelési zavar alakulhat ki a nőkben: azt látják a reklámokból, az összes közösségi média felületén, hogy tökéletesnek kell lenni, plasztikáztasd magad, vásárolj minél többet, legyél jelen minden menő eseményen. Ráadásul el vagyunk szigetelve egymástól: a Tinderen jobbra-balra húzzuk a tökéletesre retusált fotókat, ha valami nem stimmel, azonnal eldobjuk, legyen az egy kapcsolat vagy egy póló. Felszínesebbek a kapcsolatok, mert azokkal kevesebb a faxni.
És hogy jött a képbe Bródy János?
Az Illés- és Koncz Zsuzsa-dalokat kiskorom óta szeretem, Bródy dalszövegei komoly társadalmi kérdésekről szólnak, híd a populáris és magas kultúra között. Az egyetem utolsó évében készítettem egy dokumentumfilmet Szyksznian Wanda grafikusművészről, aki egykor Bródy János párja volt, megismertem személyesen is az énekes-dalszövegírót, és a számomra legfontosabb szövegeiből egy-egy mondatot kölcsönöztem mottóként a könyvem fejezetei elé.