Erdős Virág: Meztelen Valóság

A „Meztelen Valóság” címmel megrendezett 5. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál megnyitójára
ez itt a valóság. / a valóság: pőre. kicsi a melle és / színes a bőre. rémlik, hogy láttad már / valamiben… beül pont eléd egy / szál semmiben kelleti magát és / szánalmat gerjeszt titkokat tár fel és / tanokat terjeszt bármire képes, hogy / oldja a feszkót alapból hidegen / hagyja a dresszkód... másokra szabott / keretek között egekig stresszelt és / alulöltözött ideje: van. de még / nincs meg a helye. tüntet a teste. / és beszél a feje.      * ez itt a valóság. / a valóság: pucér. nem esztétikus, de / nem is az a cél. hibák és / hegek és / ütésnyomok: a valóság nem mindig / vidám dolog… hófehér tincsek közt / éjsötét ráncok? legyőzött démonok. / letépett láncok. ha eddig megúsztad / most légy erős! hoppá, egy anyajegy! / nem ismerős? érintsd meg bátran, hogy / legyőzd az undorod ja, hogy te gyárilag / különb vagy? / gondolod? jé! te a szemeddel / érzed a szagát? hahó, nem neki kell / szégyellni magát. * ez itt a valóság. / a valóság: csupasz. lúzernek tűnik, de / vigyázz, mert nem az. sőt: minél / prosztóbb a / szerkója / annál egeket / rengetőbb / szavakat / skandál nem cserél hacukát / senkivel, semmivel vészek közt hánykódik / kezében bömbivel… lobog a lelke és / robban az ágyéka basztat, hogy te se légy / önmagad árnyéka állj hozzá kevésbé / negatívan dokumentálj / és élj / kreatívan nem baj, ha nem jutunk / egyről a kettőre: minden jó / film fel van / töltve a / felhőre nem vész el semmi. / csak a test. kétezertizenki / lenc budapest.
Szerző

Néha változnak a ketrecek méretei - Interjú Székely Csaba drámaíróval

Publikálás dátuma
2019.02.23. 16:00

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Az O1G-ről tudjuk, micsoda, de vajon mi az a 3G? A Bánya-trilógiával ismertté vált Székely Csabának nemrég jelent meg drámakötete Idegenek címmel. Mint a legtöbb gyűjtemény, ez is egyfajta összegzés. Legújabb, a tízparancsolat köré szervezett, 10 című drámáján, amit decemberben mutatott be a Radnóti Színház, szintén erősen érződik előző munkáinak hatása, még a Terápia is. Székely a kisiklott életekből egy istenek és héroszok nélküli mitológiát épít. A tabutémákat pedig, amikről eddig írt, mintha csokorba szedte volna benne. A szókimondó erdélyi drámaíróval – aki magát is szívesen ostorozza, mindemellett színházat alapít harmadmagával – beszélgettünk szabad akaratról, utcára vonulásról, nacionalizmusról. Még a rácsok mögött csücsülő Mészáros Lőrinc is szóba került.
A 10 című darab tablója a Remény lakótelep lakóinak reménytelen életét mutatja. Ez pedig itt bevonzza a részvétet és az irgalmat, ami nemcsak a hétköznapjainkban egyre ritkább, de a drámairodalomban is, miközben mind nagyobb szükség lenne rá. Mit gondol, mi ennek az oka?  Ugyanez érvényes a falu világára is, ezért számított a Bánya-trilógia unikumnak. Valóban nehezen érthető a hiányuk, mert ha valahol adódik drámai helyzet, az pont a kiszolgáltatott emberek élete. Társadalmi szempontból is fontos lenne, hogy több ilyen dráma szülessen, hogy a színházba járó emberek szembesülhessenek azzal a világgal, ami kéznyújtásnyira van, mégis ismeretlen. A perifériára került, lecsúszott ember a magyar társadalomban abból a szempontból is fontos szereplő, hogy ő a legkiszolgáltatottabb célpontja annak a sok maszlagnak, ami a médiából árad. Persze nem azért írunk drámát, hogy embereket neveljünk vagy megmondjuk nekik, hogyan kéne viszonyulniuk bármihez is. Azt hiszem, a drámaírónak annyi a feladata, hogy jó témát válasszon, olyat, ami aktuális és releváns, és a világ majd ki fogja érezni belőle azt a tanulságot, amire szüksége van. A történetírás során közelebb került ahhoz, hogy rájöjjön, mi volt előbb: azért rossz a világ, mert nem tartjuk be az erkölcsi parancsokat, vagy a világ és a körülmények miatt sodródunk minduntalan bele, hogy megszegjük őket?  Ez egy érdekes kérdés, és inkább egy farkába harapó kígyó, mint tyúk-tojás probléma. Folyamatosan zajlik és egymást kergeti a két dolog, és nem nagyon van kiszállás belőle. Philip Zimbardo azt írja: nem mondhatom, hogy soha nem követem el ezt vagy azt a bűnt, legfeljebb azt, remélem, hogy soha nem kerülök olyan helyzetbe, hogy el kelljen követnem. Ezek a szereplők meg általában olyan helyzetbe kerülnek, hogy el kell követniük. Maximum küzdenek ellene egy darabig, és azután követik el. Mennyire hisz a szabad akaratban?  Hiszek, de nem úgy, hogy bármit megtehetek. A körülményeink, ahova születtünk, amiben élünk, jelentik a ketrecünket, és csak e ketrec rácsai mögött van egy adott mozgásterünk. Egyeseknek nagyobb, másoknak kisebb. Mészáros Lőrincnek például nagyobb. De az is igaz, hogy a ketrecek néha változhatnak. Az enyém is tágulhat, és még Mészáros Lőrinc is kerülhet másfajta rácsok mögé. A drámában a legtöbb esetben a szabad akaratot a körülmények korlátozzák vagy épp a végzet. Ha a szabad akarat ilyen mérvű béklyó alatt van, akkor mit tudunk kezdeni a tízparancsolattal?  Hát ez az, ami kérdés. Ezt nem én válaszolom meg, minden szereplőnek más-más a sorshoz, Istenhez, az élethez a viszonya. Van, aki a szerencsében kezd el hinni. Mindegyik próbál valamilyen fogódzót keresni és végső soron a saját határait feszegetni. Például kitörni a körülmények közül, ahova született. A legtöbb szereplőnek sikerül is. Hogy aztán hogyan alakul az élete, jobbá válik-e ettől, és mennyire határozza meg sorsát a származása, más kérdés. Általában meghatározza. Másrészt jó szándékból is születhet rossz, egyetlen döntésével az ember belekerülhet egy lefelé tartó spirálba, amiből már lehetetlenség kimászni. A ketrecünkön belül építettünk magunknak egy másik ketrecet, majd egy újabbat. Szereplőit viszont, akik „a bűnözést leszámítva tulajdonképpen becsületesek”, felmenti. Nem én csinálom, hanem a világ – mondják. Ugyanakkor ott van az a kulcsmondat is, hogy az emberek hamar elfogadják, túl gyengék, és nem lehet semmit tenniük. Mintha épp a közösség termelné újra a bűnösséget és a nyomort.  Igen, és ez a folyamat nagyon sok esetben lezajlott már az emberiség történetében, és zajlik most is: kiszúrnak egy csoportot, és annak a tagjai egy idő után elkezdték önmagukat alacsonyabb rendűnek érezni. A gyengék átveszik az erősek nézőpontját, mert az erősek teremtették meg a rendet, amihez mindenkinek alkalmazkodni kell. Csakhogy akár alkalmazkodik, akár lázad, a gyenge rosszul jár. Ha alkalmazkodik egy romlott rendszerhez, elveszíti az arcát. Ha pedig küzd ellene, eltiporják. Mindamellett a társadalmi aktivitás híve vagyok, legyünk aktívak, szóljunk bele dolgokba, ha kell, menjünk ki az utcára. Nemcsak a szereplők viszonyulnak különbözőképpen a bűnhöz, mi sem tudjuk egyformán felmenteni őket, hármójukat a legkevésbé. Mindhárman értelmiségiek. Ezt egyfajta kritikának szánta az értelmiség felé?  Nem volt szándékos, ám úgy látszik, valahogy ez jött ki. Ezek a szereplők megpróbálják a becsúszott hibát kiküszöbölni a maguk módján. Inkább az életet választják, nem azt, amit a sors nekik rendelt. Azt mondják, hogy majd én megcsinálom magam, és leszek valaki. Ennek pedig áldozatai vannak. A végére hagyta azt a szereplőt, aki a művészt testesíti meg, és mindenhez úgy viszonyul, hogy az hogyan mutat a vásznon. Keményen bánik a saját fajtájával. Miért?  Mert ilyenek vagyunk. Ahhoz, hogy valaki művészként éljen, szükség van arra, hogy rossz legyen. Huh, de jó mondat!, majd valahova beleírom. Valami ­hiány mindig keletkezik, ha az ember rááll arra, hogy keményen dolgozzon valamin. Hogy a művészet éljen, bizonyos dolgokat meg kell fojtani. Ez a nő itt lemond az érzelmekről, a családi kapcsolatokról, mert számára, ahogy ő fogalmaz, „csak annak van értelme, ami hozzásimul az örökkévalósághoz”. Én ezt örömmel csinálom, a művészvilág és önmagam kritikáját, ennél durvábban is, hogyha kell. Hiszen én is bűnös vagyok benne. Persze az önostorozás nem ment fel, ám olyan, mint egy terápia. Egyetlen magyarként beválasztották aközé a 100 romániai személyiség közé, akik hatással lesznek Románia következő 100 évére.  Valóban, és nagy öröm volt. Ez a beválasztás leginkább annak a mentalitásnak szólt, amit a szövegeimnek szoktak tulajdonítani. Például, hogy nem félek a kényes témáktól. Úgy gondolták, hogy az országnak szüksége van erre. Támadták is e beválasztás miatt? Más miatt támadtak, mostanában felcsaptak a nacionalista hullámok, egy színházi plakát miatt én lettem a románellenes drámaíró. De voltam már magyarellenes is, minden voltam. Ezek vicces dolgok, még inspirálnak is bizonyos mértékig. És tanulságos helyzeteket produkálnak. Például, amikor jöttek a román nacionalisták fenyegetései, sok román ember volt, aki a támogatásáról biztosított, és volt olyan magyar intézmény, amely nyilvánosan elhatárolódott az ügytől. A nacionalizmus – ahogy mondta valahol – blokkolja a párbeszédet és a másikra való nyitottságot. Nem bír ugyanakkor megtartó erővel is, nem segítheti bizonyos helyzetekben a túlélést?  Én a megtartó erőről leválasztanám a nacionalizmust, és inkább, ha Erdélyről van szó, transzszilvanizmussal helyettesíteném. A nacionalizmust minden szempontból károsnak tartom, bármilyen helyzetben is jelenjen meg, mert mások fölé akar helyezni. Egy szorongató helyzetben elég a patriotizmus, a lokálpatriotizmus, egy nemzethez, egy közösséghez való tartozás tudata. Nem kell ahhoz más nemzeteket lenézni, hogy a sajátunkat értékelni tudjuk. A művészetben sem működik a nacionalizmus; amikor megjelenik, mindig giccses és magasztos valami születik, ami lényegében értéktelen. Nem ez működik hatékonyan, hanem az együttműködés. A romániai munkásságom nagy hányada, ami Magyarországról nemigen látszik, a magyar–román kapcsolatokra épül, olyan előadások létrehozására a 3G Színházzal (Marosvásárhely legfiatalabb független színházi társulásával), amelyekben magyar és román színészek és rendezők vesznek részt vegyesen. És már maga az a tény, hogy ilyen előadásokat lát a közönség, elég ahhoz, hogy valamivel nyitottabban tekintsen a másikra.
Szerző
Frissítve: 2019.02.23. 16:45

Csóközön - a trubadúroktól a chatszexig

Marcel Danesi: A csók története. A populáris kultúra születése

Marcel Danesi: A csók története. A populáris kultúra születése.
Az Agymenők (The Big Bang Theory) című, közkedvelt sitcom-sorozat 5. évadának 3. epizódjában a mérnök Howard új találmányával lepi meg barátját, a fizikus Leonardöt. A számítógépre (így a világhálóra) csatlakoztatható, finommozgásos szenzorral ellátott csókgép – elképzelése szerint – segíthet megoldani az Amerikában élő Leonard és az Indiába visszaköltözött Pryja intimitáshiány miatt stagnáló, távszerelmi kapcsolatát. Az ajak- és nyelvmozgásokat oda-vissza digitális jellé alakítva a mikrofonhoz hasonló készülékeket csócsálva mindkét fél úgy érezheti: legyőzték a távolságot, mintha valóban a másikat csókolnák és a másik őket – a szerelmi hév technológiai közvetítéssel érvényesülhet, a vágy beteljesedhet. Az örök romantikus Leonardnek azonban erős kétségei vannak, ezért a készüléket tesztelve Howard és az asztrofizikus Raj nyalja-falja egymást – pontosabban a saját készülékét! Rájátszva és parodizálva a sorozatban sokszor kifigurázott látens homoszexuális vonzalmukat egymás iránt. Arról már nem is beszélve, hogy Howard fehér bőrű zsidó, Raj pedig (tejkaramell) barna indiai. A popkulturális sikertermék – mely a popkultúra önreflexív és önironikus tabudöntögetője egyben – jelenete gyakorlatilag tömören összefoglalja mindazt, amit Marcel Danesi, a torontói egyetem antropológiai nyelvészet professzora 2013-as, most magyarul is megjelent könyvében, A csók történetében leír. Danesi tanulmánya tulajdonképpen egy kérdést és egy állítást tartalmaz. A kérdése, hogy a populáris kultúra újkori platformja, az internet mennyiben változtatja meg a csók jellegét és fontosságát mind a kultúrában, mind a társadalmi, szerelmi érintkezésben. (Spoiler:) túléli, válaszolja meggyőződéssel, annak ellenére, hogy számol a digitális korszak romantikusnak aligha tekinthető tendenciáival, mint például a szexrobotok kölcsönzésével. A szerelem mindent legyőz, érvel elég sematikusan. Pedig mielőtt egyáltalán felteszi ezt a kérdését, ennél jóval érdekesebb, izgalmasabb ötlettel áll elő, nevezetesen, hogy a (romantikus) csók maga volt a lázadás, a forradalom, mely – most figyeljenek! – létrehozta a populáris kultúrát en bloc. A hétfejezetes könyv első hat fejezetében ennek bizonyításán fáradozik, érvel. A csókolózás (oszkuláció) tudományában (filematológia) jártas professzor nem gyenge kijelentése, hogy a középkorban, az udvari és a lovagi költészettel megjelenő csókfelfogás, azaz jelentés- és jelentőségváltozás a máig kiható társadalmi változások origója. „[A]z ellenszegülés gesztusa volt, amely előmozdította a szabad önkifejezés kultúrájának létrejöttét – felszabadította az egyént a család és a vallásos hagyomány igája alól, abból az állapotból, amikor a házasságokat mindig mások rendezték el a szerelmesek helyett. A csóknak tehát nemcsak romantikus és szexuális hatalma volt, hanem felforgatóereje is, ezért válhatott a populáris képzeletben a szabad szerelem tökéletes szimbólumává.” (47.) „A csók megváltoztatta a kultúra rendjét, és elterjesztette a szerelem iránti tiszteletet. A romantikus csók vezetett a szexuális forradalomhoz a nyugati világban.” (59.) A nyál- és leheletcserével járó ajakdörzsölőzést igen alaposan körüljárja. Biológiai (egyedfejlődési, kémiai), kulturális-mitológiai, geográfiai előzményei tárgyalását követően elsősorban azokra a megjelenési formáiban mutatja meg, melyek valamiképpen egy-egy újabb fokozatát jelentették a csókevolúció szempontjából. Társadalmi rítusok elemeként, irodalmi szövegekben, festményeken, fényképeken, zeneművekben (dalok, zenés dráma) és a filmvásznon. A jeltudomány, konkrétan a szovjet-észt Jurij Lotman szemioszféra fogalmát használva segédletül arra, hogy jel- és szimbólumrendszer részeként értelmezhesse alakváltozatait – akár a rózsa vagy a csokoládé mellett, vagy akár a szerelem, a szexualitás, a spiritualitás függvényében. Mindehhez maga is populáris, azaz közérthető írásmódot választott, előnyben részesítve a listázást, némiképp az aprólékos elemzés rovására. Bár a „Van relevanciája a csókolózásnak a hiperrealitásban?” típusú megfogalmazások nem mindig ezt támasztják alá. (A közelmúltban megjelent, hasonlóan nagyívű kultúrtörténeti áttekintés, Stephen Greenblatt Ádám és Éva tündöklése és bukása című könyve ebből a szempontból is jóval lenyűgözőbb.) Azonban a példatára bír akkora súllyal, hogy meggyőzővé válhatnak kijelentései, következtetései – kár, hogy a kiadványt nem kíséri komolyabb képmelléklet, mert a meglévő mindössze nyolc kis fotó vérszegény illusztráció. Szerencsére az egyiken látható Kirk kapitány és a fekete bőrű Uhura hadnagy (William Shatner, és nem Slater, ahogy a könyvben olvasható és Nichelle Nichols) Star Trek-beli csókja 1968-ból, ami a szerző megállapítása szerint „jelentősen hozzájárul a rasszok közötti mesterséges falak leomlásához”. Ugyanígy – képen már nem – kerül elő az első leszbikus- és melegcsókjelenet is a mozi világából, ahogy az ember biológiai felsőbbrendűségének átgondolását szorgalmazó első fajok közti filmbeli csók is elcsattan A majmok bolygójában a Charlton Heston alakította űrhajós és a Kim Hunter formálta tudós csimpánznő, Zira között. Kultúrtörténeti csemege – még ha a négercsók sütemény pc-fokát nem is tárgyalja – Danesi könyve, noha irodalomtörténészek és feministák valószínűleg számos ponton vitatkoznának vele, de kétségtelenül gondolat- és csókban gazdag olvasmány. (Ford. Zsuppán András, Typotex Kiadó, 2019. 209 o.)
Szerző