Január vége felé engedni kezdett a fagy, nappal jégcsapokat sírt a tetőkről olvadó hó. Csillagos éjszakákon kemény mínuszokkal vágott vissza a sértett tél a nappalok időszerűtlenül korai, tavaszi áramlataira. Jégherceg várakozva, szeretettel szemlélte birodalmát; a hirtelen kinyílt hóvirágot, a krókusz hóból előtört színes szirmait, az aranyeső fakadó-sárguló bimbói kihívó, évszakhoz nem illő cédaságként hatottak rá.
Február tizennegyedik napján, épp a nappal és az alkonyat határán, mikor még nincs egészen sötét, de már nincs annyira világos, hogy még nappalnak lehessen mondani, jég-lova hátán végigvágtatott országán, s odaért, ahol nem a fény és a sötétség, hanem birodalma és az ember-járta terület határa volt. Valami megcsillant, amit alig lehetett észrevenni a hófedte út szélén, csak a ló látta meg, és megállt előtte. Jégherceg megnézte, mi lehet az. Egy szál megkésett fehér virág nyílt a rózsabokron, a többi rég elvirágzott, vagy megadta magát a télnek. Ez az egy még nem nyílt ki egészen, szárán, szirmain ezüstösen csillogtak a rárakódott dérkristályok.
Talán valaki tréfát űz, és ez selyemvirág – gondolta Jégherceg, de azért beleszagolt a szirmokba, s meglepődve érezte: a rózsa él, illata van. Ahogy nézte a rózsát, olyan érzése támadt, mintha annak szemei lennének, s a tekintetét talán már látta volna valamikor. Ki vagy? – kérdezte hangtalanul. És a rózsa is hangtalanul felet: Fehér-rózsa vagyok, Jégherceg. Hát tudod a nevemet? Honnan? – lepődött meg a herceg hosszan a virág szemébe nézve. A rózsa nem felelt.
A hercegben furcsa melegség áradt szét a szíve táján, amitől meglepődött, és meg is rémült. Valamikor, réges-régen ismerte ezt a melegséget, még mielőtt végképp elvesztette a hitet, a vágyat, hogy valakit szeressen, hogy valaki szeresse. Belenyugodott sorsába, megkeseredett, magányosságában már nem vágyott senkire, csak birodalma – melynek szigorúan őrizte határait, melyben utolérhetetlen csoda-dolgokat alkotott – gyönyörködtette a hideg telek idején. Ahogy kizárta magából a világot, s magát a világból, úgy vált ebben a fehér fényű hideg csendben Jégherceggé.
A ló nagyot fújt, az orrából kiáradó levegő ködként szállt, lecsapódva zúzmara-csipkét szőtt a környező bokrokra. Jégherceg nézte a rózsa meghatározhatatlan színű szemét, Fehér-rózsa meg a herceg különös kék szemét, s tudta, ez az a szempár, amit álmaiban annyiszor látott az utóbbi időben. Ez az a szempár, ami hívatlanul megjelent, szirmaiba bújt előle, de ott volt, vele volt. Rég kezdődött, a nyár végi, ősz eleji utolsó bimbófakadáskor, és hiába is tiltotta magának, egyre visszarezgett benne. Te vagy hát – mondta hangtalanul, bár tudta, ezt a hangtalan beszédet Jégherceg is hallja, de nem biztos, hogy érti. Talán meg sem akarja érteni – megérezte a távolságtartást a hercegben. Fehér-rózsa becsukta a szemét. Nem nézhetek tovább a szemébe, elégek vagy megfagyok, s átjegesedve porrá hullok tőle az első fuvallatban. Nem lehetek ismét a nyár virága, elégtek, elhulltak nyári szirmaim, hiába nő bennem a forróság mikor eszembe jut, és most még jobban, hogy itt van a közelemben. Minden véget ér, ez a pillanat is el fog múlni, csak tartósítsam nyugalmamat, félig fagyott, félig élő szirmaimban – gondolta, s lecsukta szempilláit.
Jégherceg hallgatott, nézte a virágot, legszívesebben kezébe vette volna, hogy átmelegítse, de csak ismét közel hajolt hozzá, beszívta illatát. Hullámzott benne a szándék, hogy hozzáérjen-e, s várta, hátha ismét meglátja benne azt, aminek melegsége nem múlt el végleg a szívéből, s amivel nem tudott, talán nem mert bármit is kezdeni. A rózsa is várt, magán érezte a herceg tekintetét, néha felpillantott, s mintha kicsit beljebb zárultak volna szirmai. Peregtek a percek, lassan besötétedett, az ég kupoláján kékesfehér fénnyel szikráztak a csillagok, még több mint hat földi óra volt éjfélig, mikor a bűvös nap véget ér…
