Bárdosné Fetykó Judit: A bűvös nap

Január vége felé engedni kezdett a fagy, nappal jégcsapokat sírt a tetőkről olvadó hó. Csillagos éjszakákon kemény mínuszokkal vágott vissza a sértett tél a nappalok időszerűtlenül korai, tavaszi áramlataira. Jégherceg várakozva, szeretettel szemlélte birodalmát; a hirtelen kinyílt hóvirágot, a krókusz hóból előtört színes szirmait, az aranyeső fakadó-sárguló bimbói kihívó, évszakhoz nem illő cédaságként hatottak rá.
Február tizennegyedik napján, épp a nappal és az alkonyat határán, mikor még nincs egészen sötét, de már nincs annyira világos, hogy még nappalnak lehessen mondani, jég-lova hátán végigvágtatott országán, s odaért, ahol nem a fény és a sötétség, hanem birodalma és az ember-járta terület határa volt. Valami megcsillant, amit alig lehetett észrevenni a hófedte út szélén, csak a ló látta meg, és megállt előtte. Jégherceg megnézte, mi lehet az. Egy szál megkésett fehér virág nyílt a rózsabokron, a többi rég elvirágzott, vagy megadta magát a télnek. Ez az egy még nem nyílt ki egészen, szárán, szirmain ezüstösen csillogtak a rárakódott dérkristályok.
Talán valaki tréfát űz, és ez selyemvirág – gondolta Jégherceg, de azért beleszagolt a szirmokba, s meglepődve érezte: a rózsa él, illata van. Ahogy nézte a rózsát, olyan érzése támadt, mintha annak szemei lennének, s a tekintetét talán már látta volna valamikor. Ki vagy? – kérdezte hangtalanul. És a rózsa is hangtalanul felet: Fehér-rózsa vagyok, Jégherceg. Hát tudod a nevemet? Honnan? – lepődött meg a herceg hosszan a virág szemébe nézve. A rózsa nem felelt.
A hercegben furcsa melegség áradt szét a szíve táján, amitől meglepődött, és meg is rémült. Valamikor, réges-régen ismerte ezt a melegséget, még mielőtt végképp elvesztette a hitet, a vágyat, hogy valakit szeressen, hogy valaki szeresse. Belenyugodott sorsába, megkeseredett, magányosságában már nem vágyott senkire, csak birodalma – melynek szigorúan őrizte határait, melyben utolérhetetlen csoda-dolgokat alkotott – gyönyörködtette a hideg telek idején. Ahogy kizárta magából a világot, s magát a világból, úgy vált ebben a fehér fényű hideg csendben Jégherceggé.
A ló nagyot fújt, az orrából kiáradó levegő ködként szállt, lecsapódva zúzmara-csipkét szőtt a környező bokrokra. Jégherceg nézte a rózsa meghatározhatatlan színű szemét, Fehér-rózsa meg a herceg különös kék szemét, s tudta, ez az a szempár, amit álmaiban annyiszor látott az utóbbi időben. Ez az a szempár, ami hívatlanul megjelent, szirmaiba bújt előle, de ott volt, vele volt. Rég kezdődött, a nyár végi, ősz eleji utolsó bimbófakadáskor, és hiába is tiltotta magának, egyre visszarezgett benne. Te vagy hát – mondta hangtalanul, bár tudta, ezt a hangtalan beszédet Jégherceg is hallja, de nem biztos, hogy érti. Talán meg sem akarja érteni – megérezte a távolságtartást a hercegben. Fehér-rózsa becsukta a szemét. Nem nézhetek tovább a szemébe, elégek vagy megfagyok, s átjegesedve porrá hullok tőle az első fuvallatban. Nem lehetek ismét a nyár virága, elégtek, elhulltak nyári szirmaim, hiába nő bennem a forróság mikor eszembe jut, és most még jobban, hogy itt van a közelemben. Minden véget ér, ez a pillanat is el fog múlni, csak tartósítsam nyugalmamat, félig fagyott, félig élő szirmaimban – gondolta, s lecsukta szempilláit.
Jégherceg hallgatott, nézte a virágot, legszívesebben kezébe vette volna, hogy átmelegítse, de csak ismét közel hajolt hozzá, beszívta illatát. Hullámzott benne a szándék, hogy hozzáérjen-e, s várta, hátha ismét meglátja benne azt, aminek melegsége nem múlt el végleg a szívéből, s amivel nem tudott, talán nem mert bármit is kezdeni. A rózsa is várt, magán érezte a herceg tekintetét, néha felpillantott, s mintha kicsit beljebb zárultak volna szirmai. Peregtek a percek, lassan besötétedett, az ég kupoláján kékesfehér fénnyel szikráztak a csillagok, még több mint hat földi óra volt éjfélig, mikor a bűvös nap véget ér…

Lengyel László: Felnyitja fél szemét az ország

Publikálás dátuma
2019.02.24. 16:00

Fotó: Marabu
Egy álomban lévő ország lassan ébred. Amit 2019-ben elérhetünk, hogy a májusi EP-, majd az októberi önkormányzati választáson felnyitja fél szemét. Talán sikerül az ellenzéknek jó esetben 9, jobb esetben 10 helyet szereznie a Fidesz 12 vagy 11 helyével szemben májusban, és visszanyerni Budapestet és néhány fontos várost októberben. Ehhez azonban a két választást össze kell kapcsolni, és az ellenzéknek három megállapodást meg kell kötnie a választásokra: az ellenzéki és potenciális ellenzéki önkormányzatok vezetőivel és jelöltjeivel; a szakszervezetekkel és a civil szervezetekkel. Orbán Viktor éppen felmondott három szerződést, a helyi elitekkel, a bérből és fizetésből élő munkavállalókkal és a civil világgal: janicsárokkal központosít, lelepleződött titkos házassága a nemzetközi és hazai munkáltatókkal, legázolja a tudományos, az igazságszolgáltatási, az oktatási szellemi világot.

Központi hatalommal a helyi elitek ellen

Az első paktum tulajdonképpen több mint kétszáz éves hagyomány: a központi hatalom és a helyi hatalmak közötti hatalom-, jövedelem-, státusz-, presztízs-elosztás és újraelosztás. Ez a magyar politikai mező egyik legfontosabb összekapcsoló és szétválasztó eleme. A rendszerváltás során először az MSZP és az SZDSZ 1994-98-as koalíciója tudott átmeneti integrációt kialakítani a központi és a helyi hatalom, illetve Budapest és a vidék között. Másodszor a Fidesznek és Orbánnak sikerült 2010-ben - ez komoly teljesítmény. Orbán eredeti alkuja egyértelmű volt: a stratégiai központi hatalmat és a vele járó jövedelmet, státuszt, presztízst én birtoklom, mint uralkodó, de a helyi hatalmat, jövedelmet, státuszt és presztízst a helyi elitekre hagyom, lojalitásukért és a választók biztosításáért cserébe. Mindezt lefordíthatjuk egyszerűbben: fent miénk, a mi patrónusunké és klienseié az egyeduralom és a szabad rablás, de városotokban, falvatokban tiétek, a ti patrónusotoké és azé a néhány családé, akiben megbíztok.
Már a 2010-14-es Simicska korszakban is bele-belenyúlt a központi hatalom a helyi hatalomba és jövedelemelosztásba, de 2014 után irányt vett az Orbán-rendszer az oktatási, az egészségügyi, a szociális, illetve a pénzügyi szolgáltató rendszerek központosítására, majd a ciklus végén, és különösen 2018 után, brutálisan hozzákezdett a helyi elitek kiszorításához a fejlesztési pénzeknél is. A korábbi rendi monarchia egyértelműen abszolút monarchiává vált, s a királyi birtok növekedése megállíthatatlanná. Nincs alku: minden a központi hatalomé. Aki nem vejem – ellenem. Az orbáni monarchiában, a királyi család és számtartói óriás jövedelmeket és vagyonokat szereznek. Minden jövedelem-, státusszerzés a királytól és szűk kegyenc csoportjától függ. A központi és a helyi elitek egyensúlya felborult, a helyi eliteknek se formális intézményi, se informális személyi érdeknyilvánításra nincs módjuk.
A központosításnak nincs pártszínezete és ideológiája. A központi hatalom a Fidesz helyi hatalmainak is elveszi intézményeit, jövedelmeit, minden döntést fent, a központban hoznak. A Fidesz-párti önkormányzatoknak nincs semmilyen közös érdekképviselete, se politikus érdekképviselője. Minden Orbán Viktortól és családjától, semmi sem a helyi Fidesz-elitektől függ. A központosítás vidéki és erdélyi janicsárokkal, a fejletlen és sértett, állami védelemre szoruló térségek többségi szavazóival megy végbe az autonómiáért küzdő Budapest és néhány nagyváros kisebbségi szavazóival szemben. Ilyen rendszer hosszabb távon csak külső erővel tartható fenn.

Orbán és a tőke jegyesek: minden külön értesítés helyett

A második megállapodás a kádári konszolidációs alku utánzása volt. Orbán tanult saját korábbi hibáiból, és megértette, hogy a nemzeti/nacionalista védelmet és biztonságot egyesítenie kell a szociális védelemmel és biztonsággal. Kikeverte a Horthy-korszak nacionalista rendszeréből és a kádári szociális paternalizmusból a maga egyedi rendszerét. A jó uralkodó a kisemberekkel, a „zemberekkel” van, a multinacionális vállalatokkal, a bankokkal, Brüsszellel szemben. Védelmez, biztonságot ad, bért és nyugdíjat emel, rezsit csökkent a hűségedért cserébe. A gazdasági válság terheit a nemzetközi vállalatokra hárítja, nem a kisemberek vállára teszi, a migránsokat nem engedi be, hogy elfoglalják a munkahelyeket. Nem lesz többé megszorítás, nem engedi az elitet, hogy a Nyugat kiszolgálásával tönkre tegye a magyar népet. A jó király olyan, mint a népe: pocakos, kockás inget visel, amely kilóg a harmonikázó nadrágjából, beszélget a disznójával, amit hizlal. Nemcsak együttérez, hanem egy közülünk és velünk. Nem uraskodik, nem szégyell minket, hanem büszke ránk, ahogy mi is büszkék vagyunk rá.
E kádári, hunyorítós, a „krumplileves legyen krumplileves”, felcsúti kisember politika kiválóan működött 2018 decemberéig, a rabszolgatörvényig. De váratlan kiderült, hogy Orbán Viktor nem érti a népét. Nem tudja, hogyan él a dolgozó ember, mit jelent a túlmunka, a főnök-beosztott viszony, az elmaradt túlórapénzre várás. Lelepleződött, hogy nem egyszerűen a munkáltató, de a multinacionális munkáltató oldalán áll s nem a melósokén. Kiderült, hogy folyamatosan összejátszott a multinacionális és hazai vállalatokkal nemcsak az arcátlanul magas profit biztosításában, de a bérek és juttatások alacsony szinten tartásában, az elfogadhatatlan munkakörülmények elfogadtatásában. Megsemmisítette az érdekegyeztetést, igyekezett szétzúzni a szakszervezeteket. A rabszolgatörvénnyel szembeni ellenállás és a bérharcok megmutatták, hogy lehet és kell küzdeni a munkavállalói jogokért, van értelme a szakszervezeti szerveződésnek. A munkavállalói csoportok már tudják, hogy Orbán és a Fidesz nincs velük, csak még az nem derült ki, hogy van-e velük valaki a politikában.

A szellemi elitek legázolása

A hatalom és a szellemi elitek között mindig volt valamiféle megállapodás. A magyar, és általában a keleti, állam-vezérelt rendszerekben van egy kimondott vagy kimondatlan szerződés a széles értelemben vett szellemi elittel. Itt nemcsak az író és művész szellemi elitről, értelmiségről van szó, hanem a bürokratikus és technokrata szellemi elitről is. Magyarországon többnyire ez helyettesítette a tulajdonosi osztályt, vitte előre a modernizációt és a polgárosodást. Az Orbán-rendszer 2010-től államfüggővé tette a kül-és belföldi tulajdonosi csoportokat. Lázár János kikerülésével megsemmisült a hatékony kormányzati működés kísérlete is, nincs semmiféle hivatali tudáson alapuló koordináció és ellenőrzés, csak a nyers politikai akarat végrehajtása: a szellem eltávozott az igazgatás központi rendszereiből. Ugyanez a rendszer mindent megtesz, hogy az igazságszolgáltatás szellemét is politikai kísértetté változtassa.
A középfokú oktatásban már letörte az ellenállást, most igyekszik felszámolni a felsőoktatás utolsó önálló tereit. Ezzel párhuzamosan gyilkolja le az akadémiai intézményrendszert, bűntárssá téve az egyetemeket: a túszul ejtett, egyre kevesebb pénzen és intézményen osztozó szellemi központokat egymás ellen használja fel. A szellemi élet három nagy tisztogatása, 1919 után a fehérterrorral, pogromokkal és numerus clausus-szal, majd a harmincas évek végén és a negyvenes években a zsidótörvényekkel és a holokauszttal, végül 1948-tól a brutális terrorral, B-listázással az egyetemeken, az MTA-ban, az igazságszolgáltatásban és az államigazgatásban: örök nyomot hagytak nemcsak a magyar szellemi életen, hanem a magyar társadalom fejlődésén. Számolj le a tudással, leszámoltál a társadalmaddal! A gondolkodók elvesztése a civilizációd jövőjének elvesztését jelenti.

A felnyíló fél szem

Nem 2022-ben, hanem 19-ben vagyunk, nem két, csak fél szemmel. Azért kell 2019-ben autonóm bázisokat szerezni és megtartani, hogy megérjük 2022-őt. Valódi ellenzéki és független erő nem a pártokban, hanem az ellenzéki és független önkormányzatokban, az emelkedő szakszervezetekben és civil szervezetekben van. Nem a pártok közötti, hanem az önkormányzati, szakszervezeti és civil megállapodás az ellenállás súlypontja. Botka Lászlóval és Márki-Zay Péterrel megkötött megállapodás nélkül nincs vidék, Tóth József budapesti koordinációja nélkül nincs Budapest – nélkülük nincs ország. A pártközpontok a levegőben lógnak. Az önkormányzati vezetőknek van tapasztalat, hitele, stábja, aktivista köre. Egyetlen pártvezető sincs Orbán súlycsoportjában. Botka László vagy Tóth József Orbán-szintű „zászlósurak”, saját erővel, alkuképességgel – és mellesleg ők az ellenzék, a baloldal, a szocialisták. Rájuk nem szégyen szavazni egy ellenzéki rokonszenvezőnek, legyen az jobb-vagy baloldali. Ahogy nem szégyen Márki-Zayra vagy Hadházyra. Együtt kormányozni Budapestet Pokorni Zoltán utolsó tisztességes Fidesz nagyúrral nem szégyen, hanem érdem. Vagy sikerül meggyőzni az erős embereket, hogy érdemes az EP-választásokon hadba szállni, érdemes egész Budapestért, országrészekért októberben vívni, vagy „elveszünk egy szálig”.
Csak az önkormányzati erőkkel, a szakszervezetekkel és a civilekkel összefogva váltható szavazatokra a megmozdult ország, nyitható ki a fél szem. Korábban nem voltak szavazók és nem volt képviselet. Most vannak szavazók, csak nincs képviseletük. Kétségbeesésünket és mélabúnkat halasszuk jobb időkre, a rendszer bukása utánra. Addig éljünk és tegyük a dolgunk.

N. Kósa Judit: Cipőgyáros reverendában

Legyen legalább öt gyermeked, és biztos, hogy nem fogsz válni, hogy házasságod boldog lesz – ezzel biztatta Dán György zárdalelkész a házasságra készülő leányokat 1943-ban, az Ő meg én címmel írott tanácsadó könyv lapjain. Sietett azt is hozzátenni: „Magyarország a nemzetek népességszaporulati statisztikájában az utolsók között szerepel. Amit fegyver és erőszak, ezer év megannyi ellensége el nem ért, azt készítik elő a gyermekük születését megakadályozó szülők: hazánk lassú romlását”.
Dán tisztelendő a Szent István Társulat által immár második kiadásban megjelentetett összefoglaló írásakor láthatóan egy célt tartott szem előtt: megértetni a serdült ifjúsággal, hogy a párválasztás örök életre szól, az erős asszony pedig egy rossz férj rigolyáit, sőt ütlegeit is megszokja, véleményével nem vitatkozik. Bálba nem vágyik, odahaza csinosan jár-kel, a konyha és a cselédség gondjával a ház urát nem terheli, de mindennél több érdeklődést tanúsít a munkahelyi eseményekről szóló beszámolói iránt. A lelkész azt is részletesen elmagyarázta: habár Magyarországon nem kizárólagos az egyházi házasság – miként „a fasizmusban magára talált Olaszországban” -, az ágytól-asztaltól elválasztott katolikus felek újabb érvényes frigyet egykori társuk haláláig nem köthetnek.
Mindez egy katolikus pap tollából, habár szigorúnak, de természetesnek tűnik. Talán még akkor is, ha tudjuk: Dán György tisztelendő pár évvel korábban még Dán György cipőgyári igazgató volt, és a napilapok tudósításai szerint maga is gyakorta megfordult bálokban - 1934 farsangján például az Egyetemi atléták bálján a nyitócsárdást táncolta Zay Ilmy grófnővel.
No de kezdjük inkább az elején. Mondjuk ott, hogy 1858-ban Diamant Samu, a felvidéki Puhóról – gyalog! – Pestre érkezett fiatal szűcsmester boltot nyitott a Deák Ferenc utcában. Szépen sorban megszületett mind a nyolc gyereke, az öt fiú pedig kitanulta apjuk mesterségét. Mire Diamant Samu 93 és fél évesen elhunyt – 1926-ot írtak akkor -, fiai, az immár Dán testvérek megalapították a Pannónia Báránybőr-nemesítő és Kereskedelmi Rt.-t. És ne mondják, hogy önök erről a cégről még sosem hallottak, mert dehogynem: ők terítették be egész Európát találmányukkal, a Panofix bundával.
Az öt Dán fiú és családjaik története egyenként is kész regény. Vegyük csak Dán Leót, aki Leon D’Amant néven elismert operettszerző volt – különösen nagy sikert aratott a frappáns című A sevillai fodrásszal -, de 1911-ben ő szervezte meg az első szűcsipari világkongresszust is. Nagy tekintélyt vívott ki magának közgazdasági cikkek írásával, elöljárt a Zsidó lexikon összeállításában, végül Horthy Miklós magyar királyi kormányfőtanácsosi címmel tüntette ki. Hasonlóan sikeres volt Dán Károly lánya, Klára, igaz, nem a bőriparban: műkorcsolya-bajnokságot nyert, majd már Neumann János feleségeként ő lett a világ egyik első számítógépes programozója Princetonban.
Dán György és bátyja, Dán László Endre a cégalapító Béla nevű fiának gyermeke volt. Béla Károllyal vezette a Pannóniát, László pedig a harmincas években már a cég londoni kirendeltségének igazgatójaként dolgozott. 1933 nyarán – miként az összes pesti napilap hírül adta – eljegyezte, majd heteken belül feleségül is vette gróf Zay Andreát, akivel Londonban tartották meg a kézfogót.
A híresek és gazdagok – ne feledjük: ekkoriban az ország félszáz Cadillac luxusautójának az egyike a Pannónia bőrárugyár nevén volt – sajnálatos sorsa, hogy a nagyközönség a velük kapcsolatos skandalumokra jobban figyel, mint az örömhírekre. Így Dán László Endre esküvőjéből is csak egy furcsa botrány ragadt meg a pesti emlékezetben. Jelesül, a családot már huzamosabb ideje zaklató névtelen levelező erre az alkalomra különösen kegyetlen tréfát eszelt ki: a hivatalos értesítés mellett a Nemzeti Újságban és a Magyarságban elhelyezett egy hamisat is, amely az úri közönséget felszisszentő szövegezésben adta hírül a nász tényét. Megmásította a cég nevét („Diamant Samu és fiai”), a vőlegény édesanyjának nevét (Vajda Olga Mária helyett Weiss „Olgica”), illetve a menyasszony édesanyját (Gally Gabriella helyett Zay Imre gróf első feleségét, Bárdy-Heckel Gabriella színésznőt nevezve örömanyának).
Az inszinuáció láthatóan a sógort rázta meg a leginkább. Dán György ma már kideríthetetlen okból Litzmann Vilmos Arany János utcai textilkereskedőt gyanúsította a galád tettel, olyannyira, hogy a számonkérésből becsületsértési ügy lett. Mi sem festi le jobban Dán indulatait, mint hogy a bíróság 1935 nyarán mindkét szereplőt bűnösnek mondta ki, de 200 pengőnyi pénzbírságot csak a cipőgyári igazgatónak kellett fizetnie.
Dán György és testvére ekkorra már kivált ugyanis a Pannóniából, és báránybőr házicipők, valamint olcsó szabadidő-lábbelik gyártására az angyalföldi Petneházy utcában létrehozták a Viktória cipőgyárat. Ez azonban a hír rendkívüli, a piacot felforgató jelentősége ellenére nem lett hosszú életű vállalkozás. Már 1936 februárjában ellenséges felvásárlásról cikkezett a Magyar Közélet – „a Viktória olcsó cipőt gyártott, a Viktóriát tehát eladták. Szőröstől-bőröstől azoknak, akinek fájt az olcsó cipő” -, Dán László Endre neve pedig hamarosan egy bádogáru kft.-ben tűnt fel.
Hátra volt viszont még a per, amely a Viktória telepén történt kutyatámadás ügyében volt hivatott igazságot tenni. A gyár farkaskutyája súlyos sebeket okozott ugyanis a portás kislányának, és a sértett szerint Dán György igazgató volt az, aki nem engedte az ebet megkötni. A terhelt a tárgyaláson reverendában jelent meg: mint elmondta, befejezte korábban félbehagyott teológiai tanulmányait, és pápai engedéllyel pappá szentelték. Ennek ellenére újabb 200 pengős bírságot szabtak ki rá.
S hogy mit tudok még mesélni önöknek történetünk szereplőiről? Dán László Endre és Zay Andrea útjai igen hamar elváltak, egyetlen kislányuk született. A grófnő második férjével a 60-as években Amerikába emigrált, az egykori gyáros pedig idehaza élte le az életét angol-német-francia nyelvtanárként. Dán Györgyöt 1945 végén fasisztának kiáltotta ki a Népszava – az otromba cikk a lelkész zsidó gyökereinek fölemlegetésétől sem riadt vissza -, de az 50-es évek végén már a papi békemozgalom soraiban találjuk. 1964-ben, alig ötvenhat évesen halt meg. Bátyja és édesanyja temette el. Az asszony hat évvel később - a gyászjelentés tanúsága szerint - ismét Weiss Olgaként nyert végső nyugodalmat.
Szerző