„Hol zsarnokság van…” − ott valóban zsarnokság van: Tompa Andrea regénye az emberi kiszolgáltatottság legmélyebb köreibe vezet bennünket. Valamennyi hőse alá van vetve ugyanis az 1950-es évek romániai diktatúrájának, melynek álnoksága, embertelensége még a korabeli zordon Közép-Kelet-Európában is gyakran alulmúlhatatlannak bizonyul.
A középponti alakoknak, magyarok lévén, el kell szenvedniük továbbá a kisebbségi lét kimeríthetetlenül változatos megaláztatásait. Egy minoritásnak szinte soha, sehol nem könnyű a helyzete: a romániai, vadul nacionalista, örökké gyanakvó zsarnokság közepette azonban egyenesen infernálissá súlyosbodik az elnyomás.
A női szereplőknek ráadásul állandó kínokat okoz a brutálisan agresszív férfiak mindennapi kegyetlensége. Kifejezetten nyomasztó világ tárul tehát elénk: hiányzik innen a derű, az önfeledtség, s szinte állandó a kényszeres sírás, a zaklatottság, a feszültség. Így az sem véletlen, hogy a műbeli éppen csak középkorú nők öregasszonyoknak tűnnek.
Hallgatások könyve – ez a regény alcíme. Hallgatások, sőt elhallgatások: a szereplők még azokkal sem képesek szót érteni, akik érzelmileg a legközelebb állnak hozzájuk. Képtelenek megnyílni, nem beszélnek a legelemibb vágyaikról, igényeikről sem, így nem is érthetik egymást, az összhang eleve illúzióvá válik. A „lélektől lélekig” amúgy sem könnyű útja itt rendre járhatatlan lesz.
Omerta – magyarul hallgatási fogadalom, amit a börtönből szabadultaknak kellett tenniük. A regényben ez tág értelmű metaforává válik: mindenkinek megvan a maga önként vállalt omertája is. A regény ennyiben szükségképp belső monológok sorozatára épül, ezekben tárulhatnak fel az elhallgatásra kárhoztatott igazságok.
Ebben a közegben a puszta megmaradás is emberfeletti erőfeszítést kíván. Az, hogy a szereplőknek sikerül valamelyest elviselhető kereteket teremteniük, a sok küzdelem mellett a szerencsének köszönhető. Annak például, hogy a sors a kellő pillanatban egy rendes emberrel hozta őket össze.
A regény egyetlen férfi főszereplője rózsanemesítéssel foglalkozik, s miközben a munkájában egyre sikeresebb lesz, s ezáltal egyre magasabbra emelkedik, mind súlyosabb kompromisszumokra – ha tetszik: omertára – kényszerül. Egyik hozza a másikat, s ha megszakítaná ezt az ördögi sorozatot, azonnal a legsúlyosabb következményekkel kellene szembesülnie. Alapvetően derék, kifejezetten jó ember ő, de ahhoz, hogy integritását megőrizhesse, kifejezetten hőssé kellene magasodnia.
Az elbeszélésmód – kiváltképp az első részben – következetesen a szereplők tájnyelvi sajátosságait követi, ez a stílrealizmus olyan erős, hogy az olvasó néhány száz oldal után óhatatlanul is mind e dialektus fordulataiban gondolkodik a műről. Az egyik nő kifogyhatatlan meséi vagy a másik fohászai, naiv vallási elmélkedései a felfordulások közepette is tájékozódási pontokat nyújtanak. A hagyománykincs, a spirituális vígasz (és a természetközelség) enyhítheti a kiszolgáltatottság fájdalmát.
Tompa Andrea nagy regénye egy borzalmas kor küzdelmeit, tragédiáit eleveníti meg. S mint minden jelentős mű, az Omerta is azt sugallja: a történet rólunk is szól, szólhat. A regény egyik szereplőjét, akit egy hazug perben súlyos börtönbüntetésre ítéltek, az utószó szikár közlése szerint 1990 után sem rehabilitálták. A gyalázat tehát marad, s ez azért elég baljósan hangzik.
Infó:
Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások könyve
Jelenkor, 2017, 2018
628 oldal
