Amit szabad Jupiternek: kinek lehet atomfegyvere?

Bár csak korlátozott a nukleáris elrettentő erővel rendelkező államok száma, a veszély így is igen nagy.

„Egy nagy állam, amelyik nem rendelkezik nukleáris fegyverekkel, miközben mások igen, nem ura saját sorsának” - indokolta annak idején Charles de Gaulle francia elnök, miért van szüksége Franciaországnak atombombára. Az 1960-as években egyes előrejelzések még arról szóltak, hogy egy-két évtizeden belül akár 25-30 állam is fejleszthet vagy szerezhet saját nukleáris fegyvert, ami nyilván sokszorosára növelte volna a tömegpusztító fegyver bevetésének, vagy rossz kezekbe kerülésének esélyét. A veszélyt felismerve 1968-ban fogalmazták meg a „nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról” szóló, avagy ismertebb nevén atomsorompó egyezményt, amelynek célja az volt, hogy újabb államok már ne szerezhessenek atomfegyvereket, a már létező arzenált pedig fokozatosan leépítsék. Az „atomklubnak” ekkor öt tagja volt: az Egyesült Államok, a Szovjetunió, az Egyesült Királyság, Franciaország és Kína. Az egyezményhez a következő évek során mindannyian csatlakoztak, csakúgy, mint a világ szinte valamennyi országa. Csak szinte, India, Pakisztán és Izrael ugyanis soha nem írta alá a szerződést, és csakhamar ki is fejlesztették saját nukleáris fegyvereiket (bár ezt Izrael hivatalosan soha nem ismerte el). Észak-Korea ugyan szignózta az atomsorompó egyezményt, azonban 2003-ban kilépett, és gőzerővel beindította programját. A 2011-ben függetlenedő Dél-Szudán szintén kimaradt.

Az egyezmény alapvetően elérte célját. Keretében Dél-Afrika például önként mondott le nukleáris fegyvereiről, az atomhatalmak listája pedig – a már említetteken kívül – azóta sem bővült. A fegyverek nagy részét birtokló két nagyhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország ha teljesen nem is szabadult meg arzenáljától, azért jelentősen csökkentették azt. A washingtoni statisztikák szerint míg 1967-ben 31 255 robbanófejjel rendelkeztek, 1989-ben, a berlini fal leomlásakor már „csak” 22 217-tel, napjainkban pedig 6550-nel. Az utóbbi években ugyanakkor történt néhány olyan esemény, amely megkérdőjelezte, hogy lehet-e tovább haladni a kijelölt úton. Ilyen például, hogy Donald Trump amerikai elnök bejelentette, modernizálni fogják nukleáris képességeiket (amely nem feltétlenül mennyiségi, mint inkább minőségi korszerűsítést jelent), majd Washington kilépett a közepes hatótávolságú nukleáris erők szerződéséből (INF).

Hogy egy ország rendelkezik-e nukleáris fegyverrel vagy sem, az tehát részben saját döntésén múlik. Egyes becslések szerint világszerte legalább negyven állam tudja, hogyan kellene atombombát építeni, más kérdés, hogy ehhez megvannak-e a megfelelői eszközei, továbbá célba tudja-e juttatni őket. Számos ország akinek még erre is lenne képessége, inkább szövetségesei védőhálója alá helyezi magát, az Egyesült Államok több NATO-tagnál, állítólag Hollandiában, Belgiumban, Olaszországban, Németországban és Törökországban is állomásoztat nukleáris fegyvereket.

Problémát jelenthet, hogy ha nukleáris fegyver nem is illet meg mindenkit, a nukleáris energia békés felhasználásának jogát nehezen lehetne elvitatni, az egyik technológia viszont összefügg a másikkal. Az Environmental Progress amerikai civil szervezet összesítése szerint a világ azon vizsgált 26 országa közül, melyek atomreaktort építettek vagy terveznek építeni, 23-nak van, volt, vagy fontolgatta, hogy lesz nukleáris fegyvere. A három kivétel egyébként Lengyelország, Finnország és Magyarország.

Az utóbbi években egyedül Észak-Koreáról bizonyosodott be, hogy saját tömegpusztító fegyver kifejlesztésén dolgozik, 2017-ben még egy föld alatti kísérleti hidrogénbomba-robbantást is végrehajtottak. Hasonló vádak érték még Iránt, ám a 2015-ben tető alá hozott úgynevezett atomalku óta minden ellenőrzés azt bizonyítja, hogy a perzsa állam korlátozta nukleáris programját. Irakról a háború után kiderült, hogy sosem voltak tömegpusztító fegyverei, Szíria pedig állítólag tett lépéseket saját atomprogram beindítására, ám az izraeli légicsapások gyors véget vetettek neki.

A nukleáris fegyverek alapvetően az elrettentés elvén alapulnak, éppen ezért ha egyetlen újabb állam is csatlakozna az atomhatalmakhoz, dominószerűen ellenfeleik is fegyverkezni kezdenének. Több arab állam is egyértelművé tette, ha Teherán nukleáris fegyverhez jut, nekik is reagálni kell a fenyegetésre. Nemrégiben az Egyesült Államokban kavart nagy vitát, hogy vajon építhetnek-e Szaúd-Arábia számára atomreaktorokat, miközben félő, hogy a technológiát akár fegyverkezéshez is lehet használni. A monarchia eltökélt, hogy 2030-ig tizenhat atomreaktorral bővíti energiaellátását, atombomba kifejlesztésére ugyanakkor soha nem volt ambíciója, bár Mohammed bin Szalmán koronaherceg tavaly ugyancsak arra figyelmeztetett, ha Irán nukleáris fegyverhez jut, ők sem késlekednek majd. Habár az atomsorompó értelmében a fegyverek továbbadása sem engedélyezett, korábban szóba került, ha szükség van rá, Pakisztán kész ellátni Rijádot. Napjainkban tehát egyre nehezbb őrizni a titkot. A piacon számos szereplő verseng, mivel egyetlen szaúdi reaktorra hétmilliárd dollárt szánnak, ha a szaúdiakkal szövetséges amerikaiak túlzottan aggodalmaskodnak, például az oroszok örömmel használnák ki az adódó lehetőséget.