A túlélés sincs megígérve - Interjú Zoltán Gáborral

Publikálás dátuma
2019.03.02 16:00

Fotó: Népszava/ Lakos Gábor
„Én is utálnám, ha kötelező olvasmány lennék” – mondja Zoltán Gábor, aki a korszak történetének két legmegrázóbb és legigazabb könyvét írta meg. A 2016-ban megjelent Orgia tűpontosan ábrázolja 1944–45 telének tragédiáját, a nyilasok ámokfutását, az áldozatok szenvedését és a cinkosok félrenézését. Egy évvel később írott esszéregényéből, a Szomszédból pedig megtudtam, amit egyébként mindig is sejtettem: sokkal veszélyesebb a szomszéd, mint az idegen katona, mert ő a bőre alatt viseli az egyenruháját. Ma is.
A Szomszédban azt írja, lejárta az utat a Városmajortól az óbudai téglagyárig. Úgy gondolta, nem elég a tudás, a tapasztalás is kell az áldozatok szenvedésének megértéséhez?  Az Orgia előtt általában saját élményekből dolgoztam, nehezen is tudtam elképzelni, hogyan megy az, amikor valaki történelmi forrásokból dolgozik. Hogy az hogy válik személyessé. Ehhez a munkához sem úgy kezdtem neki, hogy mindenfélét elolvasok, kutatok, és abból összeáll, hanem hogy felidézem a saját gyerekkoromat, fiatalkoromat, és ezt megtámogatom olyan anyagokkal, amiket hozzá lehet olvasni. De aztán kiderült, hogy nincs összegyűjtve, nincs minden leírva, amit tudni lehet vagy tudni érdemes arról, mi történt 1944–45 telén a Városmajorban, miket műveltek ott a nyilasok meg a többiek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy levéltárakban ülök, forrásokat hajszolok és jegyzetelek. Kezdtek gyűlni az adatok, a történetek, mindegyik azokhoz a házakhoz kapcsolódott, amik között nap mint nap járkáltam. Utcanevek és házszámok kaptak új, másféle jelentést, mint ami addig társult hozzájuk. Akkor kezdtem sétálni, fényképezni a házakat, olvasni a névtáblákat, amelyek néha a mai napig ugyanazok, mint akkor voltak. Akkoriban jöttem rá, mennyit számít a távolság. Amikor végigvezetik az embereket az egykori lakóhelyüktől a pártházba vagy a sváb-hegyi Gestapo-épülettől a Duna-partra. Még ha a körülmények mások is, azzal, hogy végigjárom ezt az utat, megtudom, mi az ott végigmenni. Nem árt tudni, nem árt látni, hogy mi mellett haladnak el. Érdekes, ez most leleplező, az előbb jelen időre váltottam, számomra jelenné vált ez a dolog. Hogy mi történik azokkal az emberekkel, akiket kiemelnek az életük keretei közül, bevisznek egy nyilasházba, megkínoznak, aztán viszik a téglagyárba, deportálják, Dunába lövik. Mi adta a bátorságot ahhoz, hogy valódi nevükön nevezze a szereplőit? Ez szakmai kérdés volt. Évekig kutattam ezt az anyagot, és közben ezernyi név, adat, életút került elém. Ekkor szembesültem azzal, milyen sokat elárul valakiről a puszta neve. A származásáról, a kapcsolatrendszeréről, az életútjáról. És ezt nem tudtam volna reprodukálni, helyettesíteni valami kitalált névvel. Mégis különbséget tett a nyilasok és az áldozataik között. Utóbbiaknál megváltoztatta a neveket.  Az áldozatoknál megváltoztattam a neveket akkor is, ha ez hátrányára vált a szövegnek, mégpedig azért, mert Vas István szavával élve, amit az egyik akkoriban írt versében használt: az ő haláluk szégyenhalál volt. Nem egyszerűen megölték, hanem előtte a legváltozatosabb módokon megszégyenítették őket. Ha én felidézem valakinek a borzalmas, szégyenteljes sorsát, és ott van a neve is, akkor tulajdonképpen megismétlem azt a kínzást, amiben egykor része volt. Nem köthetem ezt össze. Az elkövetők viszont szabad akaratukból tették, amit tettek. Dönthettek volna úgy is, hogy ezt nem csinálják. A lehetséges rizikók között az is ott volt, hogy az utókor nem áldó imádság között fogja szent neveiket elmondani, hanem akként, amik voltak. Kínzókként, tolvajokként, gyilkosokként. Én ott éltem, és ma is ott élek a Városmajorban, és így utólag visszagondolva, mindig volt bennem valami rossz érzés, egy ködös sejtés el nem mesélt történetekről. Aztán Lábass Endre, aki nagyon sokat tud a budapesti házakról, egyszer hallotta, hogy hol lakom, és azt mondta, hogy nagyon nem szereti azt a környéket. Hogy rettenetes dolgok történtek ott. Egyre jobban rám nehezedett ez az egész, és úgy gondoltam, rendben van, akkor már a konkrét tudás jobb, mint a homályos utalgatások. Így aktív résztvevővé válok, nem hagyom, hogy körüllengjenek a múlt árnyai. Úgyhogy most már annak a megtisztító, felszabadító hatását érzem, hogy tudom a dolgokat, feltárulnak előttem az összefüggések. Sokan érzik úgy, hogy feltámadnak a múlt árnyai, és ha nem vagyunk tisztában azzal, mi vezetett azokhoz a borzalmakhoz, amelyekről ír, bármikor újra megtörténhetnek velünk. Osztja ezeket az aggodalmakat?  Nagyon jelenvalóvá vált a múlt. Feléledt. Az, ami ’44–45-ben történt, és mindaz, ami előkészítette, a ’20-as évektől kezdve, az a rendszerváltás után szépen egyre erősödőn megjelent az életünkben. Ez a helyzet. Nem akkor kezdődött, de számomra akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Morvai Krisztina egy Amerikában élő és őt bírálni merészelő zsidó fiatalembernek írt nyílt levelében úgy fogalmazott, hogy az olyanok, mint ő, „szabadidejükben aprócska metélt farkincájukkal játszadoznának” az ő gyalázása helyett. Nagyjából akkoriban kezdtem el olvasni a régi sajtót. Lapokat a ’20-as évekből, a ’30-as, ’40-es évekből. Mellbetaszító a hasonlóság a fogalmakban, a stílusban. Ettől kezdve úgy működött a dolog, mint a kígyóméregnél vagy a veszettség bacilusánál: a méreg és az ellenméreg ugyanaz. Nem állítom, hogy meggyógyultam, viszont életben tartott. Mostanáig. És mivel ismerem a méreg természetét, hiszen ezt adagolom magamnak évek óta, kimondhatom, hogy amit a nemzeti oldal művel, az ugyanaz a mérgezés, amit az ő szellemi elődeik csináltak ezzel az országgal. Ezért aztán meg kell írni, amíg meg lehet írni?  Igen. Én akkor, 2010 környékén láttam, hogy tulajdonképpen mindennek vége. De még van egy kis idő, ez a bizonyos gondolatnyi csend, ahogy Kertész Imre megírta, amíg „a kivégzőosztag újratölt”. Voltak szerény megtakarításaim. Volt szabadidőm. Volt egy témám. Ezen akkor dolgozhattam, és úgy is éreztem, hogy dolgoznom kell. De a felismerés, az nagyon kemény. Hogy nincs megígérve az ígéret földje, akár csak a puszta túlélés sem. Ezzel szemben mi van megígérve? Az, amit Bayer Zsolt mint az uralmon lévő párt és egy egész oldal hiteles képviselője ír és mond, hogy tudniillik elhúzhatunk erről a földről. Ha nem húzunk el magunktól, majd tesznek róla. A regényben nem véletlenül idézem fel azt a megtörtént esetet, amikor Bokor Dénes, az egyik XII. kerületi nyilasvezér, mielőtt elviszik „megúsztatni” a foglyaikat, többségükben zsidókat, de nem csupa zsidót, szóval mielőtt viszik őket kivégezni, letérdepelteti őket, és megcsókoltatja velük a földet, és felszólítja őket, hogy mondják utána: „most elbúcsúzom ettől a földtől, mert ezen a földön nekem semmi keresnivalóm nincs”. A hatalmon levő párt vezetője soha egyetlen szóval nem jelzi, hogy minden magyar állampolgárnak a miniszterelnöke akarna lenni. Ő csak az ő táborának a vezére. És a többi tényleg elhúzhat. Nagyon keményen fogalmaz. Nem gondolja, hogy „ezen a térfélen” is lesznek olyanok, akik azt mondják majd, hogy rémeket lát?  Van itt egy óriási értelmezési vita az úgynevezett liberális értelmiség körében. Hogy mi is az, ami itt formálódik? Nevezhető-e valamiféle fasizmusnak vagy sem? Az értelmiség eleve hajlamos arra, hogy ne álljon be a sorba, mindent vitasson, hogy újabb és újabb koncepciókkal álljon elő. Nyilván sokkal egyszerűbb lenne megnevezni, hogy mi történik Magyarországon, és az ellen küzdeni. Ahogy a nemzeti oldal csinálja. Ők nagyon jók a megnevezésekben. Őket nem érdekli az, hogy hogyan defi­niálja magát valaki, elnevezik helyette is. Baloldalinak, bukott baloldalinak, panelprolinak, nyuggernek, libsinek, metélt farkincájúnak, tökéletesen gátlástalanul. És aztán fegyelmezett kórusban zengik ezeket a remek megnevezéseket. Olvasva az Orgiát, de különösen a Szomszédot, felmerült bennem, hogy egy normális országban egy ilyen könyv megjelenése elindít valamiféle együttgondolkodást közös dolgainkról. Hogy ha már ez az író szembesített minket azzal, mit tettek az elődeink, mi ne menjünk végig még egyszer ugyanezen az úton. Ehhez képest – eltekintve a dicsérő kritikáktól és néhány komoly interjútól – szinte visszhangtalan maradt. Mit gondol, miért? Azért én árnyalnám a képet. A könyveim – a reakciókból legalábbis ez tűnik ki – néhány embernek segítettek, erőt adtak, egyfajta terápiás hatást gyakoroltak rájuk. Magyar viszonylatban elég jól is fogynak: az Orgia a negyedik kiadásnál tart. Másfelől akik beszélnek ezekről a könyvekről, ha három mondatot mondanak, akkor az egyik az, hogy „azért ez nagyon kemény, ez engem nagyon megviselt”. Sokan, akik megtudják, hogy van ilyen könyv, eleve eldöntik, hogy nem fogják elolvasni. Amiért én nem kárhoztatok senkit. Ha valaki megtudja azt, hogy voltak koncentrációs táborok, és oda embereket, olyan embereket, mint ő maga, meg az anyja, vagy a gyereke hurcoltak el, és neki meg kellene értenie, hogy olyan embert, mint ő, meg olyan gyereket, mint az ő gyereke, csak úgy elvittek oda, hogy a világ olyan, hogy ez megtörténhet, az sokkoló. Akkor, ha ezt igazán megérti, meglehetősen nehéz azt a napot végigcsinálnia. Vagy a következő napot. Mert akkor tulajdonképpen mi is a létezésünk? Miért csináljuk ezt? A legtöbbünk nem hisz Istenben, nem hisz olyan módon, hogy meglenne a bizonysága. Hogy ilyesmik történnek ugyan, de azért van valami végső nagy rend, ami értelmet ad az egésznek. Én is így voltam vele, tudom, hogy az ember létezése rendül meg attól, hogyha ezzel szembesül. Hogy itt téli napokon levetkőztetett embereket kísértek végig a budapesti utcákon, levezették őket a Duna-partra, és ott lelőtték őket, és beleestek a Dunába. Hogy ha ezt így tudjuk, komolyan vesszük, ott vagyunk ezeken a helyszíneken, egyáltalán nem magától értetődő, hogy élünk tovább. Kivéve természetesen azokat, és ők is elég sokan vannak, akik azt gondolják, hogy ez így rendben is volt, merthogy megérdemelték. Sose felejtsük el, hogy nagyon sokan vannak, akik így gondolják.

Zoltán Gábor

Budapesten született 1960-ban, Bródy Sándor-, Déry Tibor-, Füst Milán- és Látó-nívódíjas író, szerkesztő, rendező. 1980-tól 2011-ig dolgozott a Magyar Rádióban rendezőként és dramaturgként. Kötetei: Vásárlók könyve (1997), Erények könyve (1999), Szőlőt venni (2001), Fekete bársony (2008), Orgia (2016), Szomszéd – Orgia előtt és után (2018). 

Frissítve: 2019.03.02 16:00

Szendrey Júlia: A Pesti Napló 61., 62. és 65. száma

Publikálás dátuma
2019.03.17 11:00
Szendrey Júlia Petőfi Zoltánnal (a jobb szélen) és két, második házasságából származó kisebb fiával.
Részlet Szendrey Júlia Gyulai Pál, az interjúban említett, cikkére válaszoló elbeszéléséből, amely eredetileg Vajda János Nővilág című lapjában jelent meg 1858-ban. Azóta egyszer adta ki Bihari Mór 1909-ben – a Petőfi könyvtár, Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései című, 8. kötetében. A részlet 110 év után a Nyitott mondatban olvasható először!
– Látod, látod, még gyermekeidnek is kell miattad szenvedni; kigúnyolják, megvetik őket miattad! Hát még nekem! Minden barátom, minden tiszttársam bizonyos lealázó szánakozással tekint reám; alattomban bizonyára engem is, mint e szegény gyermeket, gúnyolnak, megvetnek, mert – mert feleségem – irónő! – De férjem, az Istenért, világosíts föl! én nem értelek; légy könyörületes irántam, hiszen meg kell őrülnöm, ha ez még tovább is így tart! Nem vagyok képes felfogni, mit jelentenek szavaid; egy idő óta minden oly megfoghatatlan körülem: az emberek viselete irányomban; legjobb ismerőseim tartózkodása, visszavonulása tőlem; és ami legtöbb: a te kegyetlen bánásmódod velem, elidegenésed tőlem! Szánj meg végre, vess véget e gyötrelmes helyzetnek: tudasd velem, mit lehet szememre hányni? Mit vétettem? Mi lehet ennyi szenvedésemnek oka? – Magad vagy mindennek oka, senki és semmi más! – viszonzá férje növekvő indulatossággal, mért léptél oly pályára, melyen a nő gyönge lábai előbb-utóbb megtántorodnak; miért bélyegezted meg nyilvános föllépésed által – mire egy szerény nő nem volna képes – férjedet, családodat az egész világ előtt. Az ilyen nő boldogtalanná tesz mindenkit, kivel csak érintkezésbe jön; tönkre jut kezei közt minden; az ilyen nő kicsapongó, ha tettleg nem is, de gondolataiban bizonyára az; szóval, az ilyen nő szégyent hoz becsületes férjére és gyalázatot gyermekeire! Ez végre több volt, mint mennyit Klára elviselhetett. Férje utolsó szavaira, mint kigyócsipésre szökött fel helyéből s elváltozott, de szilárd hangon szakasztá félbe: – Elég, férjem, elég! többet mondtál, mint mennyit valaha megbocsájthatok. Csak azt az egyet követelem tőled, tudasd velem, mi okozhatá mindezt, hogy ha nem is igazolva, de legalább okadatolva láthassam bánásmódodat irányomban. Beregi dolgozó szobájából a Pesti Napló három, iszonyúan összegyűrt számát hozá ki és szó nélkül nyujtá oda nejének. Klára jéghideg, reszkető kezekkel tartá azokat egy darabig maga előtt, anélkül, hogy tudná, hol kelljen abból olvasnia. Végre a lap tárczájára esett tekintete, hol egy czikk irónnal vastagon aláhúzott sorai által vonta magára figyelmét. Olvasásához fogott. Hosszú csend állt be, mely alatt a nő lázas figyelemmel olvasott tovább, tovább; kétszer-háromszor is ismételve az irónnal megjelölt helyeket, minők pl. a következők: „mi egyéb az irónőség, mint be nem vallott, félbe-szerbe alkalmazott nőemancipátió; a küzdés és dicsőségszomj képtelenekké teszi őket a boldogságra és boldogitásra; a férj, kit szeretni hittek s kit még szeretni akarnának, a gyermekek, kikért mindent áldozni vágynak s kikért oly keveset bírnak tenni; a családi kör, melynek áldásává lehetnének s melynek csak terhére kell válniok; életök súlypontja kívül esett a női és családi élet körén; sorsuk mindig tragikum; szerencse, ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind a bűn ösvényén; az angyalból démon lesz, önmagáé vagy másoké; hiú ismereteket hajhászva, kiszárítja szivét; világboldogító ábránd felé hajlik, mely okvetlen erkölcstelenségre vezet, legalább érzületben; átengedi magát a kósza vágyaknak; maga s emelkedettsége, hő lelkesülése sokszor nem egyéb, mint finom önzés, mely nem ismer kötelességet, föláldozást s csak emótiókat keres; mindig keres egy férfiút, az igazit; megszokja jól kiismerni a férfiak gyöngeségeit, de elveszti érzékét aziránt, mi bennök leginkább becsülendő; a házasságot és szerelmet Dalul fogja föl; az írónő pályáján átok fekszik, a természet és társadalom nemezíse; vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír; veszélyes az irónői pálya, mindig veszélyes, még akkor is, ha a nő az irodalom oly ágát míveli, mely hozzá legillőbb; azon kört gyönyörködtessék verseikkel és novelláikkal, melynek zongorázni és rajzolni szoktak; miért raboltok el annyi drága perczet szüléitektől, férjeitektől, kedveseitektől?” s még számtalan ilyen s ehhez hasonló kitételek. Miután mindezt, az utolsó sorig elolvasá a nő, nemes nyugalommal hajtá össze a lapokat és nyujtá vissza férjének, kinek szemei ezalatt folytonosan olyan kérlelhetlen szigorú tekintettel függtek Klárán, mintha egy megátalkodott gonosztevőt látott volna maga előtt. Mily nagy volt hát meglepetése, midőn neje a bűnbánat alázatossága helyett, a sértett erény méltóságával áll előtte s a várt mentség helyett igy szól hozzá: – E czikk írója csak felhevült képzelődésének rémei ellen forgatja fegyverét; oh, de te, férjem, megtagadva saját érzékeidet, bennem keresed azon ijesztő agyrémek megtestesülését; és szemeidet behunyva a valóság előtt, vakságodban gyógyíthatatlan sebeket ejtesz rajtam, hogy e czikknek legalább egy állítása igaz lehessen: a nő vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír.
Frissítve: 2019.03.17 11:12

Tollat, fakanalat egyformán forgatja - interjú Gyimesi Emese irodalomtörténésszel

Publikálás dátuma
2019.03.16 19:00

Fotó: DRASKOVICS ÁDÁM
Normaszegő nőalaknak ismerték már kortársai is Szendrey Júliát, akit annak ellenére csak most kezd rehabilitálni a szakma és az irodalmi köztudat, hogy már az 1850-60-es években saját jogon említik író- és költőnőként. Másfél évszázad kellett hozzá, no meg két évforduló (190 éve született és 150 éve halt meg), hogy megjelenhessen összes versének kritikai kiadása és Andersen első fordítójaként szobrot kapjon – hol máshol? – Koppenhágában. Gyimesi Emese irodalomtörténész és szenvedélyes Szendrey Júlia-kutató szerint ez még csak a kezdet!
Azt, hogy mindvégig egyenrangú és aktív társa volt Petőfinek, sokan sokféleképp említik. De vajon akkor is felfigyeltek volna rá, ha történetesen nem Petőfinéként kezdi?  Azt gondolom, a mai kor már akkor is felfedezte volna, ha nem lett volna híres a férje. Mint női szerző, akkor is fontos lenne. De ez csak egy hipotézis, őt nem lehet teljesen függetleníteni Petőfitől. Amikor 10 éve kutatni kezdtem, sem azzal nem akartam külön foglalkozni, hogy ő Petőfi felesége, sem azzal, hogy nő volt. Aztán rá kellett jönnöm – mivel kifejezetten társadalomtörténeti szempontból közelítem meg a pályáját –, hogy ezek a szempontok kihagyhatatlanok. Szervesen hozzátartozott az imázsához, hogy ő Petőfi felesége, majd később özvegye. Vahot Imre például, aki az első versét megjelentette 1857-ben, megcsillagozta a nevét, és odaírta, hogy Petőfi volt feleségéről van szó, Jókai pedig kifejezetten azokat a naplórészleteket válogatta be az Életképek című folyóiratába 1847-ben, melyeket fel tudott húzni egyfajta korabeli bulvárnarratívára: tessék, itt van a Petőfi-szerelem története, olvassák! Gyulai Pál rossz néven is vette, milyen kendőzetlenül ír bizonyos részletekről, például, hogy hogyan csókolgatta vőlegénye leveleit. Az eredeti naplóban egyáltalán nem hangsúlyos ez a rész, ám mivel Jókai folytatásokban közölte a szöveget – némiképp hatásvadász módon épp ennél a résznél abbahagyva az aktuá­lis részt –, a levélcsókolgatás felértékelődött. A sajtó hatalma…  Igen, de az irodalom létmódjára egészen az 1840-es évekig nem ez volt a jellemző. A 19. század elejéig a meghatározó irodalomszervező egyéniségek nem arra építették a karrierjüket, hogy rendszeresen publikálgattak imitt-amott, hanem vidékről, levelezések útján szervezték meg magukat. Petőfi lényegében az első olyan magyar költő volt, aki tudatosan a korabeli sajtóra építette a karrierjét – márkaként tekintett a saját nevére és nagyon ügyelt rá, hogy rendszeresen publikáljon. Mit jelentett, hogy ebben a sajtóközegben megjelentek a nők?  A korabeli közfelfogást meghatározta az a gondolat, hogy a nőíró, ha már ír, legalább olyan dolgokról írjon, amikről egy férfi amúgy sem tudna. Például az anyai érzésekről. Gyulai Pál – aki civilben Szendrey Júlia sógora volt, lévén a húgát, Szendrey Máriát vette feleségül – is harcosan támadta a jelenséget, bár ő elsősorban attól tartott, hogy a tömegsajtó megjelenésével és azáltal, hogy lényegében bárki publikálhat, felhígul az irodalom. Emellett rendkívül károsnak tartotta magukra a nőkre nézve is azt, ha kilépnek a nyilvános szférába, és nem maradnak meg egyszerű feleségnek és családanyának. Írt is egy cikksorozatot erről Írónőink címmel, melyet lapjában, a Pesti Naplóban közölt folytatásokban. Szendrey Júlia nem tudta szó nélkül hagyni: egy a valóságot fikcióval keverő elbeszélésben reagált rá. Megírta, hogyan bolygatja fel egy ilyen írás egy odáig tökéletesen működő család életét, ahol azelőtt, mielőtt a férj olvasta volna az uszító írást, mindenki elfogadta, hogy a nő, amellett, hogy anya és háziasszony, ír is. Humorosan, okosan megy szembe a mondvacsinált érvekkel. Gyulai lehozta a választ is?  Ő nem. Vajda János lapjában, a Nővilágban jelent meg. Ez egyébként nagyon érdekes Szendrey Júliában. A korabeli női írók zöme kifejezetten kötődött egy-két sajtóorgánumhoz – jellemzően ahhoz, ahol szerkesztő volt a férjük. Neki viszont az 1850-es, 60-as években már nem volt élő híres férje, ellenben volt szerteágazó kapcsolatrendszere, melynek köszönhetően nagyon sokfelé publikált. Olyanok lapjában is, akik az irodalomfelfogás szempontjából egymással szemben álltak. Gyulai is jelentetett meg tőle verseket, Arany János Koszorú című lapjában is publikált, de a velük szemben álló Vajda-féle Nővilág is hozta az írásait. Népszerű lehetett.  Noha a kortársakból – éppen szokatlannak számító választásai miatt – már fiatalon, Petőfi feleségeként sem csak szimpátiát, hanem számos negatív véleményt váltott ki, azt mindenki megjegyezte róla, hogy lenyűgöző és közvetlen társalgó volt. A leggyakrabban használt jelző vele kapcsolatban a szellemdús. Amikor Gyulai Pál először találkozott vele 1850-ben, rácsodálkozott, mennyire tájékozott, szellemes nő, milyen jókat lehet vele beszélgetni. Az ember azt képzelné, hogy egy ilyen személyiség szalont vezet, és részt vesz a nagyvárosi pezsgésben, de a fennmaradt források mégis arról tanúskodnak, hogy Pest-Budán nem élt élénk társasági életet. Ezt miből tudjuk?  A családi levelezésből lehet következtetni rá, hogyan teltek a hétköznapjai. Most épp a gyermekei levelezésén és más írásainak a sajtó alá rendezésén dolgozom – a levelezés Petőfi Zoltán, illetve a két kisebb gyerek, Horvát Attila és ifj. Horvát Árpád között zajlott a hatvanas években –, és ezekből a forrásokból sok minden kiderül. Pél­dául, hogy hogyan nevelte a gyermekeit, akik büszkék voltak arra, hogy az anyjuk írónő. Csak családi használatra, kéziratos formában szerkesztettek és írtak egy hét számot „megért” folyóiratot Tarka művek címmel, melynek az első számát karácsonyi ajándéknak szánták Szendrey Júliának. Ennek a kezdő cikke azt a címet viseli, hogy Költőnő és gazdasszony, és a nőírók korabeli kritikájára reflektálva méltatják benne anyjukat: „Hány nő van Magyarországban, ki a tollat és a főzőkanalat is egyformán forgatja?” Hány évesek voltak?  Az idősebbik, Attila 14, a kisebbik, Árpád pedig 10. Érezhető, hogy gyerekek írták, mégis megdöbbentő az a tájékozottság és műveltség, mellyel például a korabeli kultúra különféle folyamataira reagálnak vagy a lapok beszédmódjához alkalmazkodnak. A már említett Költőnő és gazdasszonyban például leírják azt a mondatot, miközben dicsérik az anyjukat, hogy „Meséit Andersen meséitől alig lehet megkülömböztetni. Biz ez nagy áldás, mikor alig van egy becsületes meseirónk.” Erre Gyulai Pál panaszkodott sokat: ha már a nők írnak, akkor milyen jó lenne, ha meséket írnának. Mi lett a folyóirat sorsa?  Ahogy számtalan lap akkoriban, becsődölt. Az utolsó szám indoklása szerint az „előfizetési ár oly csekély arányban áll, a reá pazarlott idő és kiadással: Miszerint eddig is csak anyagi áldozattal” lehetett fenntartani. Szendrey Júlia is merészen fogalmazott?  A kortársak úgy érezték, hogy igen.Az első naplópublikációit még a korabeli nők sem nézték jó szemmel. Kánya Emília például – ő volt az első női szerkesztő,1860-ban indította a Családi kör című folyóiratát – még egy idős kori, 20. század eleji emlékiratában is felidézi, mennyire nem volt leányos és szemérmetes dolog közprédára bocsátani Szendreynek a naplóját, melyben nyíltan írt arról, hogy szerelmes. Mai szemmel ezek már egyáltalán nem formabontó dolgok, ugyanakkor az egyik utolsó levele, melyet a második férjének, Horvát Árpádnak küldött, meglepően kitárulkozó történész szemmel is. Leírja, hogy volt például a férjének egy pornográf albuma, amit a férfi szeretett volna vele együtt nézegetni, ám ő nagyon közönségesnek találta ezt. Igaz, hogy dalszövegekkel is kacérkodott?  Legalábbis egyes verseinek szövegét a korban ismert dallamokhoz igazította, jelezve, hogy például a „Káka tövén költ a ruca nótájára” írta. Ebből a kortársak tudták, hogyan kell énekelni. Egyébként ez a dallam később is népszerű volt, József Attila is erre írta a Holt vidék című költeményét. Nemrégiben, az ön gondozásában, összegyűjtve megjelentek a versei, kapott szobrot Dániában és dolgozik egyéb szövegeinek a kiadásán is – mi kell hozzá még, hogy Szendrey Júliát önmagáért és méltóképp ítéljük meg?  Az nehezíti, hogy nagyon sok sztereotípia kötődik hozzá, amire először reflektálni kell, és csak utána lehet a valódi értékét felismerni.
Így négyszemközt: tényleg jó költő, író volt? Szubjektív, hogy ma ki mit érez jó versnek. Én például személy szerint nagyon szeretem a Volnék, mint kő oly érzéketlen és a Köszönök néked, mindent, istenem kezdetű versét. A szépirodalmi munkássága azonban nemcsak versekből állt, elbeszélései, meséi, műfordításai is jelentősek voltak. Nagyon változatos témák jelentek meg a prózai műveiben, ugyanakkor a versekben kulcsszerepet játszó világkép ezekben az írásokban is meghatározó.
Frissítve: 2019.03.17 09:39