Első pillantásra szerelmi történet – valóban, az is. Alkalmasint sci-fiként is lehet olvasni – legalábbis tartalmaz akként is értékelhető komponenseket. Aztán főként migránsregényként aposztrofálhatnánk – és ez a tematikus műfajjelölő kategória (olvasásmód) hozhatta meg a pakisztáni származású szerző számára a sikert, a számos díjat és díjra jelölést. A magát „korcsnak”, finomabban: „keveréknek” (mongrel) tituláló író – aki amerikai tanulmányait és hosszas brit tartózkodását követően szülővárosába, Lahore-ba költözött vissza a családjával, ám gyakorlatilag folyamatosan úton van New York, London, a görög szigetvilág és Pakisztán között – azonban mindezen túl leginkább azzal tudja kivívni elismerésünket, hogy általános léttapasztalati, sorseseményszerű, szépirodalmi igényességgel megírt történetet tett le az asztalra negyedik regényével. Amely bármennyire is tragikus színezetű, a mindenki által megélt és megélhető emberi élethelyzetet vázolja. „Ha a térben nem is, az időben valamennyien migránsok vagyunk.”
Bár nincs nevén nevezve vagy földrajzilag pontosan meghatározva, az alaptörténet helyszínéül az utóbbi pár év eseményeinek függvényében leginkább Szíriát (vagy bármely más közel-keleti államot) gondolhatja maga elé az olvasó, melynek egyik, „militáns erők” által ostromlott nagyvárosában találkozik egymással két fiatal, Szaid és Nadja. A férfi vallásos és a szüleivel él, a nő csak a túlélése érdekében, az öltözéke által idomul a kizárólagos hitet követelő társadalmi közeghez, családjával megszakította a kapcsolatát, független. Szerelmük, egy görög szigeten és a gettósított Londonon át az Egyesült Államok nyugati partjára vetődésük elmesélése alkotja a történet gerincét. Megismerkedésük, együttlétük és különválásuk – megváltozásuk, azaz az élettörténetük – elbeszélése révén nemcsak kulturális, civilizációs transzferek tanúi lehetünk, de a személyiségfejlődésük is nyomon követhető. „Amikor egy páros elköltözik valahova, a felek mindig elkezdik másképp látni egymást (…) mert az ember személyisége nem holmi állandó szín, nem csak fehér vagy mondjuk kék, inkább egyfajta megvilágított vászon, és az, hogy milyen színeket tükrözünk vissza, nagyban múlik azon, hogy mi vesz körül bennünket.”
Hamid nemcsak térbeli áthelyezések, de az időérzékelés kérdésessé tételével is kimozdítja megszokott dimenzióiból szereplőit (ahogy olvasóit is). „[Nadjának] az a bizarr érzése támadt, hogy meghajlott körülötte az idő, mintha a múltból származna és éppen a jövőről olvasna vagy a jövőből származna és a múltról olvasna, és már-már úgy érezte, hogy ha abban a pillanatban felállna és hazasétálna, akkor két Nadja létezne, hogy kettéosztódna (…) két különböző énje számára két különböző élet bontakozna ki…” „[Szaid] bizonyos tekintetben mintha foglyul esett volna valahol a múlt és a jövő között (…) úgy érezte, magát a Földet formálják újra”.
A személyiség és a környezet időbeliségének szétrajzása a korábban sci-fi elemként meghatározott írói megoldásban is tetten érhető: a legújabbkori migráció oly sokszor leírt, fáradságos, nehézségekkel terhelt folyamatát, az utat dimenziókapukra, a világban elszórva, véletlenszerűen megjelenő sötét ajtókra cseréli, melyek mindig más világokba nyílnak. Rajtuk átlépve, mintha a halál és születés processzusa játszódna le ismét: újjászületés/feltámadás. De ezeken az ajtókon nem csak a háborús övezetek menekültjei özönlik el a világ boldogabbnak tartott felét, a nyugati világ lakói is át-átlépegetnek rajtuk, akár a visszatérésről is lemondva. (És vannak olyanok is, akik nem élnek a lehetőséggel…) Mert a(z egyéni) boldogság nem a nyugati kultúra sajátja – a Hamid-regény epizódszerű betétjei szereplőinek sorsa példázza ezt, s egyben eltávolítja, elemeli a migránstémától az értelmezést, az általános emberi felé.
Teszi pedig mindezt a legegyszerűbb, egyben legfinomabb módon: mintha egy tér-idő uraként mesélő elbeszélő tudósítana a némileg disz- és utópisztikus világról, tárgyilagosan, nagyon pontosan, leíróan fogalmazva. Szavait patikamérlegen adagolva, de mégsem kimérten, inkább egyfajta utólagos, már megszerzett tudás/tapasztalat birtokosaként – mondatait mintha (már rengetegszer elmesélt történet sajátjaként) évezredek csiszolták volna szinte (lekerekítettségük okán) költőivé. S ettől az írásmódtól, mesemondástól válik igazán különlegessé és figyelemre méltóvá a Nyugati kijárat című regény.
(Ford. Pordán Ferenc. Geopen Könyvkiadó, 2018. 215 o.)
