Lackfi János: Hentesáru

A Moszkva-téri hentesárupult mögött a nagyfiúk a véres szerveket dobálják, a kés, akárha vajban, fut, a csattogós májak, zúzák, a leffenő nagy combfilék, a csirkecombok kánkánjára izgul most a férfinép, kampókon lóg a füstöltáru, gigászi cipzár-oldalas, tömzsi palacknyi csülkök ringnak, egy-két poén itt félszavas. A kés-kivájta deszkalapra, hopp, vérvörös massza zuhan, a ritmikus, nagy nyisszanások elintézik majd gondosan, mert csókolom, jobb pulykahúsnál bolognaihoz nincs bizony, akarja, hogy kockákra vágjam? ezt nézze meg, ez színizom! hogy tetszik lenni, régen láttuk, jó színe lett, s ez a kabát!, a hentesbácsi sose látott ilyen aranyos kisbabát! A benzinár is föl-le megy már, jaj, ahogy mondja, főnökúr, hülyítenek csak minket fentről, a kisember hiába túr, maga a bankban, én a pultnál, más falaz, ablakot pucol, Fradi az Isten, jó ebédhez legjobban magyar nóta szól. Tegye már mellé azt a csöppet, ne árválkodjon egyedül, fél kiló jó lesz, így maradhat, végül a halál hegedül. Egy üvegezett kalickából cseppnyi kerek ablakon át Gizike kukkol pápaszemmel, csengetve pénztármasinát, Zoli, mennyi a töpörtyű most? lemérted a koviubit? ha nincsen éppen sorban állás, egyik fiú odapucsít, főzi kicsit Gizi fejét, mert unja már magát nagyon, késhegyről májassal kínálja, nyelvre vigyázz, ugye, finom? Aztán fúriaként berontva egy nő a Lacit keresi, míg azt a raktárból szólítják, tüzet fújnak orrlikai, majd előkerül szégyenkezve, esetlenül a nagy melák, szemét földre szegezve minden elkövetett hibát belát, pereg az asszony fürge nyelve, a talponálló asztalok népe rág, bambul, síri csöndben. A Föld vállat von, azt forog…
Szerző

Migránsok térben és időben

Publikálás dátuma
2019.03.03. 14:00
Mohsin Hamid könyvének angol kiadásával Londonban
Fotó: CHRIS J RATCLIFFE / AFP
Első pillantásra szerelmi történet – valóban, az is. Alkalmasint sci-fiként is lehet olvasni – legalábbis tartalmaz akként is értékelhető komponenseket. Aztán főként migránsregényként aposztrofálhatnánk – és ez a tematikus műfajjelölő kategória (olvasásmód) hozhatta meg a pakisztáni származású szerző számára a sikert, a számos díjat és díjra jelölést. A magát „korcsnak”, finomabban: „keveréknek” (mongrel) tituláló író – aki amerikai tanulmányait és hosszas brit tartózkodását követően szülővárosába, Lahore-ba költözött vissza a családjával, ám gyakorlatilag folyamatosan úton van New York, London, a görög szigetvilág és Pakisztán között – azonban mindezen túl leginkább azzal tudja kivívni elismerésünket, hogy általános léttapasztalati, sorseseményszerű, szépirodalmi igényességgel megírt történetet tett le az asztalra negyedik regényével. Amely bármennyire is tragikus színezetű, a mindenki által megélt és megélhető emberi élethelyzetet vázolja. „Ha a térben nem is, az időben valamennyien migránsok vagyunk.” Bár nincs nevén nevezve vagy földrajzilag pontosan meghatározva, az alaptörténet helyszínéül az utóbbi pár év eseményeinek függvényében leginkább Szíriát (vagy bármely más közel-keleti államot) gondolhatja maga elé az olvasó, melynek egyik, „militáns erők” által ostromlott nagyvárosában találkozik egymással két fiatal, Szaid és Nadja. A férfi vallásos és a szüleivel él, a nő csak a túlélése érdekében, az öltözéke által idomul a kizárólagos hitet követelő társadalmi közeghez, családjával megszakította a kapcsolatát, független. Szerelmük, egy görög szigeten és a gettósított Londonon át az Egyesült Államok nyugati partjára vetődésük elmesélése alkotja a történet gerincét. Megismerkedésük, együttlétük és különválásuk – megváltozásuk, azaz az élettörténetük – elbeszélése révén nemcsak kulturális, civilizációs transzferek tanúi lehetünk, de a személyiségfejlődésük is nyomon követhető. „Amikor egy páros elköltözik valahova, a felek mindig elkezdik másképp látni egymást (…) mert az ember személyisége nem holmi állandó szín, nem csak fehér vagy mondjuk kék, inkább egyfajta megvilágított vászon, és az, hogy milyen színeket tükrözünk vissza, nagyban múlik azon, hogy mi vesz körül bennünket.” Hamid nemcsak térbeli áthelyezések, de az időérzékelés kérdésessé tételével is kimozdítja megszokott dimenzióiból szereplőit (ahogy olvasóit is). „[Nadjának] az a bizarr érzése támadt, hogy meghajlott körülötte az idő, mintha a múltból származna és éppen a jövőről olvasna vagy a jövőből származna és a múltról olvasna, és már-már úgy érezte, hogy ha abban a pillanatban felállna és hazasétálna, akkor két Nadja létezne, hogy kettéosztódna (…) két különböző énje számára két különböző élet bontakozna ki…” „[Szaid] bizonyos tekintetben mintha foglyul esett volna valahol a múlt és a jövő között (…) úgy érezte, magát a Földet formálják újra”. A személyiség és a környezet időbeliségének szétrajzása a korábban sci-fi elemként meghatározott írói megoldásban is tetten érhető: a legújabbkori migráció oly sokszor leírt, fáradságos, nehézségekkel terhelt folyamatát, az utat dimenziókapukra, a világban elszórva, véletlenszerűen megjelenő sötét ajtókra cseréli, melyek mindig más világokba nyílnak. Rajtuk átlépve, mintha a halál és születés processzusa játszódna le ismét: újjászületés/feltámadás. De ezeken az ajtókon nem csak a háborús övezetek menekültjei özönlik el a világ boldogabbnak tartott felét, a nyugati világ lakói is át-átlépegetnek rajtuk, akár a visszatérésről is lemondva. (És vannak olyanok is, akik nem élnek a lehetőséggel…) Mert a(z egyéni) boldogság nem a nyugati kultúra sajátja – a Hamid-regény epizódszerű betétjei szereplőinek sorsa példázza ezt, s egyben eltávolítja, elemeli a migránstémától az értelmezést, az általános emberi felé. Teszi pedig mindezt a legegyszerűbb, egyben legfinomabb módon: mintha egy tér-idő uraként mesélő elbeszélő tudósítana a némileg disz- és utópisztikus világról, tárgyilagosan, nagyon pontosan, leíróan fogalmazva. Szavait patikamérlegen adagolva, de mégsem kimérten, inkább egyfajta utólagos, már megszerzett tudás/tapasztalat birtokosaként – mondatait mintha (már rengetegszer elmesélt történet sajátjaként) évezredek csiszolták volna szinte (lekerekítettségük okán) költőivé. S ettől az írásmódtól, mesemondástól válik igazán különlegessé és figyelemre méltóvá a Nyugati kijárat című regény. (Ford. Pordán Ferenc. Geopen Könyvkiadó, 2018. 215 o.) 
Szerző

Fallal körülzárt szigetek - interjú Fehér Boldizsárral

Publikálás dátuma
2019.03.03. 09:30

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
„Nagy lépés lenne egy békésebb és boldogabb ország felé, ha elfogadnánk, hogy a világ nyitottabb hely annál, mint ahogy azt mi Magyarországról elképzeljük” – mondja Fehér Boldizsár a bruttó nemzeti boldogság esetleges hazai bevezetését firtató kérdésünkre. Az írót első regénye, a Vak majom kapcsán kérdeztük.
A felelősségvállalás komoly témája mellett nagyon komolyan veszi a humort is a regényében, kiket tart e tekintetében mestereinek?  A Tom és Jerry-rajzfilmek cinizmusa maradandónak bizonyult – számomra felejthetetlen, hogy miközben valaki a Figarót áriázza a színpadon, arcon lövik egy WC-pumpával. Szeretem a burleszket, a Chaplin-filmeket, illetve Woody Allen is nagy idolom. Irodalmi humorban Kurt Vonnegut és Joseph Heller állnak hozzám a legközelebb, de szerintem Franz Kafka is nagyon vicces. Annak ellenére, hogy sokan nyomasztónak tartják az írásait, ne felejtsük el, hogy mikor barátai körében felolvasta az Átváltozást, könnyesre nevette magát. Nekem Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című regénye és a szerkezet miatt némi Aga­tha Christie is felsejlett, van valós hatásuk, vagy ezek csak az én olvasói preferenciáim?  A krimis párhuzamon őszintén meglepődöm, mert ha van műfaj, amit nem szeretek, az a krimi. A Rejtő-regény kapcsán értem, hogy nála is, nálam is jelen van a humor, mind a két történet hotelben játszódik, de más, valódi összekötő elemet nem látok. Félek, hajlamosak vagyunk a rejtői jelzőt rásütni minden olyan írásra, ami humorosabb egy kenyérpirító használati utasításánál… A humor forrása után akkor nézzük, honnan fakad a boldogság. A regénybeli szállodában két tudós közgazdász a Nobel-díját a boldogság mérésének kutatása miatt kapta. Íróként önnek mi jelentene boldogságot?  Ha nem kéne mást csinálnom az íráson kívül, ha meg tudnék élni mint regényíró. Igazából ez a célom. Ha valamiért érdekel, mennyire fogy jól a könyvem, az azért van, mert arra vágyom, hogy ne kelljen vele törődnöm, mennyire fogy jól. Ne az legyen a legnagyobb küzdelmem, hogy a fejemet valahogy a víz fölött tartsam, hanem elég időm legyen a regényírásra. Magánemberként?  Engem a munkám tesz boldoggá, szeretnék minél többet utazni, nagyon érdekel a világ. Fontosnak tartom, hogy aki írni akar, az minél többet lásson, és a lehető legtöbbet tapasztaljon. Csak így lehet hitelesnek maradni. Hemingway szövegein is látszik, hogy mikor már Kubában letelepedett, hiába írt még mindig a korábbi témáiról, a bikaviadalokról, a bokszról, a vadászatról, már nem volt meg a novelláiban az a plusz, mint amikor még valóban járta a világot, és jelen volt ezeken az eseményeken. Ahogy a regényében is olvasható, Bhutánban a GDP növelése mellett a bruttó nemzeti boldogság figyelembevétele is a vezető feladata – a magyar társadalom esetében milyen intézkedések okoznának boldogságot?  Ehhez főleg felfogásbeli változások kellenének. Örökölt hagyományunkat, a tipikus magyar ügyeskedést én annak tudom be, hogy az évszázados hódoltság, megszállások miatt az emberek mindig azt érezték, csak magukra számíthatnak a saját boldogulásuk tekintetében. Még most is mindenki csak magával van elfoglalva, fallal körülzárt szigetek vagyunk, individuumként és társadalomként is. Nagy lépés lenne egy békésebb és boldogabb ország felé, ha elfogadnánk, hogy a világ nyitottabb hely annál, mint ahogy azt mi Magyarországról elképzeljük. Ahhoz, hogy ez változzon, először egyénenként kell felismernünk: a másik is számít, egyedül semmi esélyünk nincs. Jó lenne felnőni a feladathoz. A regénye önnel egyidős főszereplőjének sem megy könnyen, nevelődése a felelősségvállalás, a döntésmeghozatal terén eléggé kitolódik az időben – nemzedéki probléma lenne ez?  Ahogy a mondás tartja: akinek van választása, nehéz lesz döntenie. A mai fiataloknak nem feltétlenül a felelősségvállalással van problémájuk, inkább a döntések meghozatalával, mert rengeteg lehetőségük van, miként merre induljanak el az életükben: külföldre menjenek vagy itthon maradjanak, melyik egyetemi szakra felvételizzenek? Vajon tényleg reklámprojekt-menedzser legyek egy életre, mikor még húsz másik szakma közül választhatok? Nehéz úgy dönteni, ha közben folyton látjuk, miből maradunk ki. A felelősségvállalás kérdése inkább a döntés meghozatalával kapcsolatos: nem lehet másra bízni. Ha nem döntünk, és 30 évesen is a szüleinkkel lakunk, az is egy döntés, persze. A regény címéül választott három bölcs majom egyike, a vak majom mit jelképez?  A szellemi vakságra utal, az emberek döntések előli menekülésére, hogy azt szeretnék, inkább mások mondják meg nekik, mit tegyenek, és így felmentést kapjanak a valóság tudomásul nem vételének vétsége alól. Miközben ha nem is veszünk tudomást a valóságról, a valóság még tudomást vesz rólunk.  A már említett tudósok szállodai kísérletükben bizonyítják: az irracionalitás legyőzi a racionalitást, a hit a logikát – evolúciós előny mindez vagy hiba?  Sokáig evolúciós előny volt, mert a közös hie­delmek szervezték a társadalmakat. Ezek adták azokat a sokszor irracionális szabályokat és erkölcsöket, amelyek együttműködésre kényszerítették az embereket. Ezáltal erősebbek és ellenállóbb közösségek jöttek létre. Ma már azonban olyan pluralizált világban és társadalomban élünk, hogy az irracionális hiedelmek nem egyesítik, hanem inkább egymással szembenálló egységekre szaggatják az embereket. +1 kérdés  Mielőtt regényírásra adta a fejét, forgatókönyveket (pl. #sohavégetnemérős c. Wellhello-film), rádiójátékokat, kabarékat is írt. E téren hol mit láthatunk, hallhatunk, olvashatunk a közeljövőben öntől?  A Jurányi Házban most fut a Litkai Gergellyel és a bátyámmal, Gáspárral közösen írt Magyar nátha című produkció, mely körképet ad a magyar nép zivataros századaiból. Év végén kezdenek forgatni egy karácsonyi vígjátékot, amit szintén forgatókönyvíróként jegyzek. Az NKA ösztöndíját elnyerve pedig márciustól végre belekezdhetek az új regényem megírásába.
Szerző