Szüdi János: Orbán, a nagy játékos

Publikálás dátuma
2019.03.03. 08:00

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Játékszerek lettünk. A hatalom játékszerei. A macska-egér játékban az egér. A játék lényege közismert: a macska hagyja az egeret rémülten futkározni, elkapja, elengedi, belelógatja a szájába a farkánál fogva, aztán leteszi, meneküljön az ostoba. Játék közben az egér adrenalinszintje megemelkedik, s ettől jobb lesz az íze. Végül, szép komótosan megrágják, megforgatják a szájüregben, s lenyelik. Ez a sors vár mindenkire, aki nem érti meg a budai várból érkező üzenetet, az Úr hangját: „Mindenki annyit ér, amennyire beárazom. Aki okos, az tudja, mit kell tennie, hogy növekedjen az ázsiója.”
Kevés ember mondhatja el magáról, hogy minden gyermekkori álma teljesült. Népmesei hősként, szegény párttitkár fiaként küzdötte fel magát magasabbra, egyre magasabbra. A pártelnöki székbe. A parlamenti padsorba, majd a patkó első sorának közepébe. Végül az ország mindenható urává. Ma már nem mesebeli hős. Illik rá a költő szava: „Hasa, hája, kéknadrága…/Minden kész e méltóságra:” Bajusza nincs, bár lehetne, de viseli azt helyette a két cimbora, akiknek odaadta az ország két legmagasabb méltóságát, mindaddig, ameddig meg nem oldja e pozíciók összevonását és saját kézbe vételét. Megtehet mindent. Őt választotta a nép. Zsinórban háromszor.
Jó dolog a hatalom annak, aki tud bánni vele. Hát még, ha ez a hatalom korlátlan és ellenőrizetlen. Ilyen hatalom birtokában nincsenek skrupulusok. A hatalomhoz jár a saját focicsapat, a saját kúria, a saját kisvasút, a családi szőlőbirtok, a családi bánya. Papíron ma is szegény ember. Vagyona nincs. Mindez formaság. Minek a papír? Sajátjaként bánik mindennel, az országgal, annak vagyonával, pénzével. Mit akarhatna még? Fogas kérdés, de nem annak, aki kibulizta, hogy felköltözhessen a Várba. Ez a költözés alig került többe 25 milliárd forintnál, de megérte, hiszen ez az összeg magában foglalja nemcsak egy új erkély kialakítását a műemléki épületben, nemcsak a dolgozószobájára fordított négymilliárdot, hanem a kolostor falait elcsúfító, 230 éves freskók lemázolását is. Nem baj, ha führer lesz, akkor sem kidobott ez a pénz. Majd felváltva használja a Karmelita kolostort és a mellette lévő Sándor-palotát, ahová eredetileg költözni akart, csak az ármánykodó szoclib kormány kiutalta a köztársasági elnöknek. Visszatérve a kérdéshez: megmutatni Európának, nélküle, ellenére nem jut messzire. Hunyadi megállította a török hadsereget, ő megállítja Európát.
Közismert, a szíve arany. Bőven osztogatja a pénzt, mondhatni két kézzel szórja. Igaz, nem a nép közé. Annál bölcsebb! Annál takarékosabb! Csak, aki megérdemli, annak jut a pénzesőből. Mit sem ront az arany ragyogásán, hogy ez a pénz nem a sajátja, hanem éppenséggel azoké, akiknek nem jut belőle. Sajátjaként bánik a közpénzzel is. Minden fillér jó helyre megy. Jut egyházaknak, jut sportegyesületeknek határon innen, határon túl. A legfontosabb azonban, hogy azoknak jusson, akikre támaszkodni lehet, a hűbéreseknek. Az adományozás nagyságából érzékelhető, kinek, hol a helye az osztogatás révén kialakult új uralkodó osztályban.
Félelemre semmi oka. Minden rendben, minden törvényes. Döntéseit az Országgyűlés önti törvényi formába. Mindenre van parlamenti ámen, köztársasági elnöki aláírás. (Ezeknek a feltételeknek a zsidók jogfosztását kimondó törvények is megfeleltek, azzal a különbséggel, hogy azokat a nagy példakép, a kormányzó írta alá.) Így, hát törvényes a jogállam felszámolására, a mások vagyonának elvételére, a névre szóló pályázatok kiírására, a szerzett jogok felszámolására, az állami beruházások közbeszerzés és hatósági engedélyezés alóli kivonására meghozott minden jogszabály. A képviselőknek sem kell félniük. Mentelmi joguk van. Megbízható a legfőbb ügyész is. Ki is tesznek magukért. Nemcsak gombokat nyomnak mindenre, amit eléjük tesz a Nagyúr, hanem saját maguk is benyújtanak hasznos törvényeket, ha Tudjukki mosni akarja a kezét.
Nagy ember ő! Időutazó. Rekonstruálja a múlt szellemét, szobrait, épületeit. Nagy ember ő! Várostervező. Ezt bizonyítja a „Gödör” a város közepén és a Nemzeti a város peremén. Szobrokat vitet el, s szobrokat állíttat. Fákat írt ki, s helyébe kőlapokat rakat. Kisvasutat épít, a KÖKI összedől. Nagy ember ő! Gazdasági szakember. Költségvetést készíttet az országnak május közepére, amikor még semmilyen információ nem áll rendelkezésre a tervezéshez. Nincs is szükség rájuk, mivel a költségvetés fikció. Lényege, hogy minden pontjától el lehet térni, minden összeg átcsoportosítható, kiutalható, mindez kormányzati szinten. Az állami beruházásokat a haverokkal építteti. Megbízik bennük, nincs szükség közbeszerzésre, hatósági engedélyezésre, pontos költségvetésre. Kerül, amibe kerül. Nagy ember ő! Ízlésformáló. Iskolaalapító. Nagy ember ő! A hályogkovács magabiztosságával átalakította a közigazgatást, az önkormányzati rendszert, az oktatási rendszert, az egészségügyi rendszert. Nem megjavította. Kedvére formálta. A lényeg: nem szaktudásra, lojalitásra van szükség. A lényeg: mindenben az állam (ő) dönt. A lényeg minél kevesebbet fordítani arra, ami a közt szolgálja. Nagy játékos ő! Igaz, nem a földgömbbel, csupán a Kárpát-medencével játszik.
Tudjuk, nagy ember ő! Bekerült, (beíratta magát) a kötelező tankönyvekbe. Biztos, hogy benne lesz a következőkben is. Az ország sorsát tükrözi majd, miképpen mutatják be néhány évtized múlva őt és ezt a korszakot. Egy kor reális megítéléséhez, a tanulságok levonásához évtizedeknek kell eltelnie. Íme, egy példa Ormos Mária Hitlerről írt könyvéből: „1933 elején a felnőtt német lakosság 40 százaléka hitt neki és a csodálók aránya 1938-ra valószínűleg erősen megnövekedett. Előbb vagy utóbb azonban Hitler mindenkit becsapott.” A történelem értékítélete kiolvasható a könyv zárómondatából: „Hitler bűnöző óriás volt, törpe szellemiséggel, semmi moralitással.” Ma már tudjuk: ennek felismerése és elfogadása nyitotta meg az utat Németország felemelkedéséhez.
Hazánkban a liberalizmus és a demokrácia esetlegességének és gyengeségének kihasználásával lehetett korlátlan hatalomhoz jutni 2010-ben, anélkül, hogy világos programot hirdetett volna az akkori ellenzék. Azóta kiderült a valóságos cél: a pártállam kiépítése, az állam által támogatott egyházakra támaszkodva, a nemzeti múlt elferdítésével, állandó ellenségkép állításával, primitív jelszavak alkalmazásával. (Déjá vu érzése van annak, aki végigolvassa az említett könyvet.) Nehéz felismerni, de nem kultúrharc folyik. Sokkal több annál! A nyitott, befogadó gazdaság és társadalom hívei állnak szemben a diktatúra építőivel. Ki lesz a győztes? Attól függ, hogy a hívők és a csodálók, vagy azoknak a száma lesz magasabb, akik megértették, hogy becsapták őket, s a csalásnak súlyos ára van, továbbá elfogadják azt is, a csalás nem játék, a csaló meg nem játékos, hanem bűnöző.
Szerző

Forgács Imre: Nézünk, mint a moziban

Publikálás dátuma
2019.03.02. 20:00
MARABU RAJZA
Ha a politika művészet, akkor biztosan nem az igazmondás művészete. A The Washington Post szerint Donald Trump hivatali idejének első 649 napja alatt összesen 6420 alkalommal hazudott vagy állított valótlan tényeket a nyilvánosság előtt. Az elnök Twitter-üzeneteinek tartalma néha annyira rémisztő, hogy sokan még reménykednek: a kisiskolásokra sem jellemző butaságokat talán mégsem maga az elnök írja. A Fehér Ház lakója most éppen alkotmánysértő lépésre készül, miután a törvényhozás megkerülésével akar falat építeni a mexikói határon. Mégsem történik semmi.
Sajnos Európában sem jobb a helyzet. Az olasz populista kormány egy rogyadozó gazdaságban a feltétel nélküli alapjövedelemmel akarja a népszerűségét növelni. Az Öt Csillag Mozgalom már-már hadat üzen – az amúgy NATO-szövetséges – Franciaországnak. A közvélemény-kutatók szerint azonban a számok a kormányon lévőket igazolják: Salvini és Di Maio kivagyisága tetszik az olaszok többségének. Persze a saját házunk táján is söprögethetnénk. Brüsszelben a komolyan vehető politikusok – a néppártiakat leszámítva – páriaként kezelik a magyar miniszterelnököt, akiért viszont hazai hívei vallásos módon rajonganak.
Valamit tenni kéne. A belpolitikai problémákkal is küzdő Angela Merkel vagy Emmanuel Macron hiába szólal meg hetente Európa védelmében. Még az sem látszik elegendőnek, hogy a napokban valóságos csoda történt. A magyar kormány Jean-Claude Junckert és Soros Györgyöt gyalázó plakátkampánya még Joseph Daulnak, az Európai Néppárt elnökének is sok volt. Az első számú közellenségnek kikiáltott Soros egyébként drámai cikkben igyekezett felébreszteni Európát, rámutatva a populista nyomulás veszélyeire. Szerinte megszoktuk, hogy a jövőt a jelen egyszerű meghosszabbításaként képzeljük el, és nem vesszük észre, hogy újra a radikális egyensúlytalanságok korát éljük. A brüsszeli Bizottság is harcol a maga módján. 2019 januárjában komoly szakmai anyagot tettek közzé a következő évtized legfontosabb feladatairól, amiket az uniós tagállamok csak szorosabb együttműködéssel tudnának megoldani (Reflection paper: Towards a Sustainable Europe by 2030). A májusi EP-választások alkalmat adnak arra, hogy Európa felelős polgárai végre megszólaljanak. Remélhetőleg már unják egy kicsit, hogy a populisták gyerekeknek való mesefilmekkel szórakoztatják őket.

A „király” beszéde

Az amerikaiak mindig is irigyelték az európaiakat több ezer éves történelmi múltjuk miatt. Így nem csoda, hogy minden alkalmat megragadnak a hagyományteremtésre. Ezek egyike az elnöki évértékelő (State of the Union), amit a Kongresszus két háza előtt, rengeteg díszvendég jelenlétében rendeznek meg. Az eseményt óriási médiaérdeklődés kíséri, s az sem zavar senkit, hogy a műsor a régen letűnt korokat idézi. Jó ötven évvel ezelőtt Leonyid Iljics Brezsnyev felszólalásait fogadták hasonló lelkesedéssel a szovjet kommunista párt kongresszusain. 2019-ben a republikánus képviselők (néha a demokraták is) percenként álltak fel és tapsolták meg elnöküket, aki „a nemzetnek” szóló üzenetét a súgógépről szinte hibátlanul olvasta fel. Apróságokon persze nem érdemes fennakadni: Kínában vagy Észak-Koreában a kedves vezetőt ugyanígy szokták ünnepelni.
Az idei évben azonban Trump különösen kitett magáért. A sajtó szerint ugyan kicsit visszafogottabb volt Twitter-üzeneteinél (ami nem nehéz), de a tartalommal még mindig sok volt a baj. A The New York Times nem is átallotta csokorba szedni és tételesen cáfolni az elnök legújabb nagyotmondásait, ami – az Egyesült Államokról lévén szó – eléggé zavarba ejtő. Trump szerint például az amerikai gazdaság növekedési üteme elnöki hivatalba lépése óta a leggyorsabb a világon. Ez tényszerűen nem igaz, miután a 2018-as 3,5 százalékos amerikai növekedést számos országban – többek között Kínában és Indiában is - felülmúlták. A győzelmi jelentés része volt, hogy a kínai termékekre kirótt 250 milliárd dolláros büntetővámok komoly költségvetési bevételeket eredményeztek. Ezek a bevételek valóban nőttek, az elnök csak azt felejtette el hozzátenni, hogy a vámháború költségeit az importtermékek magasabb árában az amerikai fogyasztóknak kell megfizetniük. Ismerősen hangzó politikusi dicsekvés volt az is, hogy soha nem dolgoztak annyian az Egyesült Államokban, mint 2018-ban. A jó foglalkoztatási adat azonban nem az elnök politikájával, hanem éppen ellenkezőleg: a fallal megállítani tervezett gazdasági bevándorlók tömeges alkalmazásával függ össze.

Az angol és az olasz beteg

A 2016-os Brexit-döntés várhatóan súlyos gazdasági és társadalmi következményeit ma már mindenki látja. Csak néhány tucat megszállott politikus rohan – Theresa May zászlaja alatt – már-már eszelősen a vesztébe. Felelőtlen hatalmi játszmáikkal persze nemcsak Nagy-Britanniát, hanem az Európai Uniót is képesek megrendíteni. Az olasz gazdaság ezzel szemben évtizedek óta Európa „beteg embere”. Óriási, a GDP 130 százalékát is meghaladó államadósságot görget maga előtt. Az egy főre jutó bruttó hazai termék a 2008-as válságot követően még mindig nem haladta meg azt a szintet, amelyet az euró 1999-es bevezetésekor mértek. A bankrendszer ingatag állapota és a hiteleiket nem törlesztő adósok nagy száma miatt nemcsak az Európai Központi Bank – egyébként olasz – elnöke aggódik. Egy esetleges államcsőd az EU szempontjából is drámai következményekkel járna. A britek távozása után ugyanis az uniós GDP csaknem felét a németek, a franciák és az olaszok állítják elő.
Rónay Tamás a Népszava hasábjain írt arról, hogy a jobboldali populista Matteo Salvini már miniszterelnöki álmokat dédelget. Ennek háttere, hogy az idei februári abruzzói tartományi választáson a szélsőjobboldal sima választási győzelmet aratott. Ha az itt győztes Fratelli d’ Italia párt, a Liga és Berlusconi Forza Italiája megegyeznek egymással, akár előrehozott választások is lehetnek. Ebben az esetben viszont a „lelkes amatőrökből” álló, baloldali populista Öt Csillag könnyen kieshet a hatalomból. Nem véletlen, hogy a csillagosok vezére, Di Maio az utóbbi hónapokban egyre szélsőségesebbé vált. Neki köszönhető a francia nagykövet visszahívásával járó botrány, és az is, hogy az Öt Csillag Mozgalom megakadályozta az EU egységes fellépését a venezuelai válság ügyében.
Olaszország egyre riasztóbb jobbratolódását persze nem csak a populisták hatalmi ambíciói idézik elő. Az igazi baj az, hogy a gazdaság 2019 első hónapjaiban technikai értelemben recesszióba süllyedt. Giuseppe Conte miniszterelnök igyekszik védeni a csaknem egyéves kormányzás siralmas teljesítményét. Szerinte a gazdasági gondok kizárólag külső tényezőkkel, például az amerikai-kínai kereskedelmi háborúval magyarázhatók. Az elemzők persze ezt másképp látják. Ők úgy gondolják, hogy a populista gazdaságpolitikai ígéretek (az alapjövedelem mellett a nyugdíjkorhatár csökkentése) bizalmatlanná tették a vállalatvezetőket és a pénzügyi befektetőket. Az olasz bankrendszer permanens válsága miatt egyébként sincs elegendő tőke a piacokon, ami a növekedést ösztönözhetné. Ráadásul az Európai Bizottsággal megvívott – látszólag megnyert – költségvetési háború könnyen pirruszi győzelemmé válhat. Amikor Brüsszel elfogadta az idei évre vonatkozó 2,04 százalékos hiánycélt, még 1 százalékos növekedéssel számoltak. A jelenlegi recesszió viszont azt valószínűsíti, hogy a kialkudott deficit sem lesz tartható, ami szükségképpen újabb megszorításokhoz vezet. A tízéves olasz államkötvények után fizetendő kamat máris emelkedett. A brit kilépés önmagában is komoly tehertétel Brüsszel számára, de Olaszország „megmentése” a mostani költségvetési keretek között egyszerűen nem lehetséges.

Vissza a jövőbe

Európának a jövője érdekében fel kell ismernie, hogy a populisták folyamatosan félrevezetik és gátlástalanul manipulálják az embereket. A magyar választók például a voksaikkal hálálták meg a Fidesznek a néhány ezer forintos rezsicsökkentést. A többségnek biztosan nem jutott eszébe, hogy a kormány a 27 százalékra emelt ÁFA-kulccsal a szavazatvásárlásra fordított pénz sokszorosát „szedi be” minden évben. Az olasz választók ugyanilyen könnyen elhiszik majd, hogy a populisták gazdaságpolitikája sikeres és a bajokat kizárólag Jean-Claude Juncker, Soros György és a nemzetietlen liberálisok mesterkedései idézik elő.
A lassan káoszba fulladó Brexit és az EP-választások előtt a helyzet nem túl biztató. Mindez azonban még változhat, ha kiderül például, hogy Salviniék kampányát valóban Putyin pénzeli, ahogyan azt az olasz L’Espresso című lap állítja. Az amerikai elnökválasztáshoz hasonló botrány hatására talán a – gondolkodni még hajlandó – választópolgárok aktívabbá válnak. Soros, a már hivatkozott cikkének azt a sokat mondó címet adta, hogy „Európa, kérlek ébredj fel!” Az antiszemita politikusok céltáblájává vált filantróp üzletember sürgetése indokoltnak látszik. Az európai parlamenti választások közeledtével fel kellene tápászkodnunk a plázamozik kényelmes foteljeiből.
Szerző

Hős vagy áruló? (Kasztner Rezső lezáratlan tragédiája)

Publikálás dátuma
2019.03.02. 15:00
KASZTNER A KOL ISRAEL RÁDIÓBAN
Fotó: SciencePole.com
Hatvankét éve, 1957. március 3-án, Tel Avivban izraeli szélsőségesek halálosan megsebesítették Kasztner Rezsőt. Kollaborált a nácikkal, ő is felelős a magyar zsidóság holokausztjáért, meglakolt bűneiért – hajtogatták megszállott vádlói. Egy évvel később, 1958-ban az izraeli legfelsőbb bíróság felmentette a vádpontok többsége alól, de az indulatos vita máig gyűrűzik: vajon hős vagy áruló az egykori pesti embermentő?
Legutóbb egy fiatal brit szaktörténész, Paul Bogdanor tanulmánya izzította fel a kedélyeket, miután a régi vádakat előráncigálva arra jutott, Kasztner igenis bűnös. A végletes megítélések másik példája, hogy az izraeli parlamentben, a Kneszetben – első ízben a tavalyi holokauszt emléknapon – Kasztner unokája, a képviselő Merav Michaeli, anyjával oldalán gyertyát gyújtott a hős apa-nagyapa tiszteletére. Mire a jobboldal egyik minisztere tiltakozásképpen kivonult, a Likud párt ifjúsági aktivistái pedig nyilatkozatukban „undorítónak és csalódáskeltőnek” minősítették a kegyeletadást.

Vért áruért

Ki ez az ember, aki még halála után két emberöltővel is újra meg újra dühödt szenvedélyeket gerjeszt? Kasztner Rezső sorstalansága a gyászos 1944-es esztendőre nyúlik vissza, amikor az ország március 19-i német megszállásakor Budapesten termett Adolf Eichmann és halálkommandója, hogy az európai zsidóság egy részének likvidálása után a magyarországiakat is elpusztítsa. Miközben parancsára minden korábbi deportálásnál sebesebben, két hónap leforgása alatt 440 ezer zsidót hajszoltak az auschwitzi halálgyár gázkamráiba – nem mellékesen magyar elvbarátai hathatós közreműködésével, marhavagonokba zsúfolva –, a milliók elpusztításáért felelős Eichmann sátáni ötlettel állt elő: ha a magyar zsidóság képviselői rábírják az antifasiszta koalíció angolszász hatalmait, hogy szállítsanak 10 ezer teherautót és más stratégiai áruféleségeket a már mindenhonnan szorongatott náci Németországnak, akkor kiengednek egymillió zsidót. Vért áruért – hangzott a cinikus ajánlat. A rettegett „zsidóügyi führer” magához rendelte egy kis cionista szervezet, a Budapesti Segélyező és Mentőbizottság (Va’ada) vezetőjét, Brand Jenőt, repüljön a semleges Isztambulba és közvetítsen. Több akkori zsidó intézmény közül választása azért is eshetett az 1943-ban alakult, s a németek elöl menekülteket bújtató Mentőbizottságra, mert feltételezte, annak kapcsolatai révén tárgyalhatnak a britekkel. Brand a frontvonalakon át eljutott ugyan az angolszászokig, de azok – a magyar zsidóság fenyegető katasztrófája ellenére – hallani sem akartak a piszkos boltról, mi több, Brandot egészen a háború végéig fogságban tartották. Miután a Mentőbizottság kétségbeesetten várakozó pesti vezetői számára világossá vált, hogy a Brand-misszió kudarcot vallott, Kasztner Rezső lépett színre, szószólóként. A jogvégzett és a korábban újságíróként is dolgozó cionista nem kevés bátorsággal bemerészkedett Eichmannhoz, s alkudozni kezdett: addig is, amíg a teherautó-üzlet összejön – így az embermentő – legalább a halálraítéltek egy kisebb csoportját engedje ki Palesztinába, búsás fizetségért.
Mint valamilyen pókerjátékos, Kasztner hol blöffölt, hol időt húzva hazardírozott, de nyert – a pusztulás közepette emberéleteket. A Kasztner-vonat néven elhíresült szerelvényen végül több mint másfél ezren túlélhették a poklot, átjutottak Svájcba. Köztük a tudós pszichiáter Szondi Lipót, a remekíró Zsolt Béla, Ernster Dezső operaénekes és egy sor vallási méltóság, így Joel Teitelbaum haszid főrabbi, valamint Kasztner családja is. Mellettük voltak egyszerű emberek, cionista magyarok, szlovák, lengyel menekültek, árva gyerekek, sőt egy újszülött is, aki utazás közben, a marhavagon padlóján jött világra. Ám Eichmann, majd később Kasztner fő tárgyalópartnere, Kurt Becher, a legfőbb SS-vezető, Heinrich Himmler személyes megbízottja nem holmi szánalomból, hanem ellenkezőleg, nagyon is rideg számításból ment bele a mentőjátszmába. A háború utáni túlélésre készülve a nácik ezer (egyes források szerint kétezer) dollárt követeltek utasonként, de miután többségük nem tudott előteremteni ennyit, Kasztner árverésre bocsátott 150 férőhelyet, s a gazdagok fedezték a pénztelenek utazását.
Ladislaus Löb (Löb László), aki 11 évesen rajta volt a vonaton, ma pedig a Zürichi és a Sussexi Egyetem germanisztika professzora, a Kasztnerről írott, magyarul is olvasható, Megvásárolt életek című kötetében idézi Roswell McClelland-t, az USA Háborús Menekültek Irodájának svájci képviselőjét, a magyar embermentő egyik fontos külkapcsolatát. Az amerikai diplomata elöljáróinak írott értékelő jelentésében hűvös tárgyilagossággal summázta Kasztner embermentő erőfeszítéseit. Így a vonaton utazók megmentésén kívül közreműködésének tulajdonítja, hogy 20 ezer zsidó transzportját a halálos Auschwitz helyett a Bécs melletti Strasshofba irányították, gyerekek és öregek sokaságát mentette ki az 1944 novemberében az Ausztria felé hajszolt gyalogos halálmenetekből.

Elhallgatott tanúvallomás

Hihetetlen, de SS tárgyalópartnerével, Himmler megbízottjával, Becherrel úgy összemelegedett, hogy a háború végén, a felszabadító szövetséges erők megérkezése előtt együtt járták be a koncentrációs lágereket, és szólították fel a táborparancsnokokat, hagyjanak fel a foglyok öldöklésével.
Ilyenformán Kasztner joggal remélhette, hogy a háború után megdicsőül, s a fiatal Izrael államban – ahol aztán új életet kezdett – fényes politikai karrier vár rá. Ám messze nem így történt. A hatmillió zsidó elpusztítása feletti traumában mind többen megkérdőjelezték az embermentés tisztességességét. Sőt Izraelben egy szélsőbalos pamflet-író, Malchiel Grünwald oly durván becsmérelte Kasztnert, hogy abból 1954-ben rágalmazási per lett. A becsületsértési jogvita azonban az izraeli belpolitikai csatározások, a baloldali Mapai és a jobboldali Herut párt színterévé terebélyesedett, azzal a közjátékkal, hogy a jogban járatos Kasztner elkövetett egy végzetes hibát. Ma sem tudni pontosan miért, de először letagadta, majd Grünwald védőügyvédjének, az egykori Irgun terroristából később igazságügyi miniszterré lett Shmuel Tamirnak keresztkérdéseire bevallotta: a háború után Nürnbergben Becher mellett tanúskodott, s ennek alapján a háborús bűnökkel gyanúsított volt SS-Obersturmbannführert futni hagyták. Kasztner perében viszont a tárgyalásvezető bíró, Benjamin Halevi (később a Kneszet képviselője) felmentette a rágalmazót, Kasztnerre pedig rásütötte, hogy cimborált a nácikkal, úgymond „eladta lelkét az ördögnek”. Izraelben akkortájt aligha volt megvetettebb ember a pesti embermentőnél, s e felszított lincshangulat vezetett Kasztner életének kioltásához.
Ma már a Kasztner-irodalom tengernyi, számtalan feltáró elemzés született, köztük magyar holokausztkutatók tollából is. A Svájcben élő Löb László dokumentumkönyve mellett a szintén magyar származású Anna Porter, itthon ugyancsak megjelent Kasztner vonata című regényes elbeszélésében a korszak történelmi eseményeibe illesztve követi nyomon a mentővállalkozás históriáját, miközben felrajzolja Kasztner portréját. Ebből kiderül, hogy a kolozsvári, jómódú családból származó, meggyőződéses cionista öt nyelven beszélt, briliáns elme, de ellentmondást nem tűrő, arrogáns, öntörvényű ember lehetett. Már a nácik előtt, ügyvédként amolyan túlélési gyakorlatot szerzett a korrupt, antiszemita hivatalnokok lekenyerezésében, segítette a szomszédos országokból menekülő sorstársai továbbjutását, majd a magyar zsidók megmentése érdekében rettenthetetlen tárgyalókészségről tett tanúbizonyságot. Személyes drámája, hogy azokban az időkben a házas Kasztnert szerelmi viszony fűzte a mentőakciójába belebukott Brand Jenő feleségéhez, Hansihoz. Visszaemlékezések szerint az erős akaratú asszony tartotta Kasztnerben a lelket, hogy a halál árnyékában újra tovább tudjon rulettezni a Sonderkommando hóhéraival.
A vakmerő Kasztner azonban messze nem egyedül cselekedett. Ez kiderül Radó Gyula filmrendező 2006-ban forgatott háromórás dokumentumalkotásából is, amelyben a megmentettek mellett megszólalnak a segítőtársak, sőt egy ellenlábas is, bizonyos Fischer István, aki haláláig elvakultan hajtogatta, hogy Kasztner úgymond átverte sorstársait. Nem kevésbé drámai az amerikai Gaylen Ross filmrendező 2008-ban készült produkciója. A Killing Kasztner (Kasztner meggyilkolása) című dokumentumfilm egyik játékfilmbe illő csúcsjelenete, amikor Kasztner lánya, Zsuzsi már idősen találkozik és leül beszélgetni apja amnesztiával szabadult gyilkosával, Ze’ev Ecksteinnel. De a filmes műalkotásoknak ezzel nincs vége. A sátán csapdája címmel legújabban Edelényi János, a Tel Avivban élő magyar filmrendező és operatőr ezúttal producerként tervez játékfilmet hármas, izraeli, német és magyar koprodukcióban.

Megítélése a jövő nemzedékre vár

Amúgy a hosszú évtizedek folyamán cifra dolgok is kiderültek a Kasztner elleni merénylet hátteréről. Többek között az, hogy az izraeli belbiztonsági szolgálat, a Sin Bét tudott a készülő támadásról, a gyilkos Eckstein pedig korábban a szervezet informátora volt. Mellbevágóak azok a sajtófülesek is, amelyek arról szólnak, hogy Kasztner munkáspárti (Mapai) elvtársai hallgattak az 1954-es végzetes per idején. Egyes források tudni vélik, hogy akkortájt az ellátási minisztérium szóvivőjeként dolgozó Kasztner – feljebbvalói tudtával – azért is tanúskodott a háborús bűnökkel vádolt egykori SS tárgyalópartnerei, mindenekelőtt Kurt Becher mellett, mert így remélte visszaszerezni az elrabolt zsidó vagyont, de legfőképpen a főkolompos Eichmann nyomára akart bukkanni (akit aztán később, 1960-ban Argentínában izraeli ügynökök el is kaptak, majd 1962-ben, Izraelben bírósági tárgyalás után felakasztottak). Aztán felemlegetik, hogy a hatalmon lévő pártájából senki sem kelt védelmére, amikor végképp bajba jutott becsületsértési perében. Mint ahogy Löb László is írja, „a per túlfűtött légkörében…a kormányellenes sajtó korbácsolta egyre magasabbra az indulatokat…olyan bélyeget sütött Kasztnerre, amely ma is mérgezi emlékét.”
Kasztner bűnéül felróják, hogy nem figyelmeztette sorstársait a rájuk váró szörnyűségekre, nem szervezett ellenállást, önös érdekek alapján válogatta ki a megmentetteket. Igaztalanok a vádak – hangsúlyozza Veszprémy László Bernát, a magyar holokausztkutatók fiatal nemzedékének tagja. Több történész kollégájához hasonlóan szerinte is csak rossz megoldások közül lehetett választani. Abban a helyzetben – jogfosztottan, kirabolva, fegyverek és tapasztalat nélkül – egyszerűen nem volt hová tömegesen, gyerekekkel, nőkkel menekülni. Kasztner azért hallgatott, mert titokban többet remélt elérni. Mindemellett érdemes megjegyezni, hogy a Kasztner-csoport számos aktivistát küldött a vidéki gettókba, akik figyelmeztették az összeterelt zsidókat. De mindhiába! Legtöbben abban reménykedtek, hogy ha meglapulnak, átvészelhetik a vihart – jegyezte meg Löb László. „Szomorú illúziónak bizonyult ez, de ha Kasztner rá is beszélte volna a zsidókat a menekülésre, vagy az ellenállásra, valószínűleg kevesebb embert tudott volna megmenteni.”
Veszprémy László Bernát – aki tudományos munkásságát az egykori magyar embermentők tevékenységnek szenteli – úgy magyarázza, hogy az üldözöttek tárgyalásos megmentése együttműködést feltételez a gyilkos ellenséggel. Ám felmerül a kérdés: hol a határ, hol húzódik a kooperáció, a kompromisszum vége, meddig lehet elmenni az emberéletek megmentése érdekében?
Örök morális dilemmáról van szó. David Ben Gurion, Izrael első miniszterelnöke egyszer azt mondta, hogy Kasztner Rezső cselekedeteinek megítélése az eljövendő nemzedékekre vár. Úgy tűnik azonban, hogy a vita hatvan év után továbbra is lezáratlan…