Dermedt nyúl az úttesten

Magyarország az unió átlagát két százalékkal meghaladó növekedést akar elérni a jövőben, tavaly 4,8 százalékkal nőtt a gazdaság. Szuper hír ez, alább mégis inkább lelomboznánk a nyájas olvasót. Nem mintha a növekedés nem lehetne cél, de mondunk egy jobbat: például heti pár napos munka, mindenkinek.

Húszéves fennállásához közeledik a nemnövekedés- (degrowth) mozgalom. Ez annyiban nem jó hír, hogy több idő telt el az alapítása óta, mint amennyi hátra van a régi világrendből azoknak a természettudósoknak az előrejelzése szerint, akik a globális felmelegedés miatt 2030-ra visszafordíthatatlan folyamatokat vizionálnak. Ehhez képest ismerjük a világhatalom elnöke, Donald J. Trump hozzáállását, aki az Ovális Iroda szőnyege alá gyömöszölte e problémát az általa fake newsnak nevezett tartalmak közé. Mert könnyebb növekedni, s ezzel népszerűséget szerezni és Fehér Házat (vagy bármely színű házat) megtartani, mint visszafogni a károsanyag-kibocsátást, s ezzel a gazdaságot. De hogy ne menjünk ilyen messzire, magyar kollégája, Orbán Viktor a migráció ellen folytat háborút, pedig az ENSZ szerint az embertömeget összehasonlíthatatlanul nagyobb mértéken a globális felmelegedés, semmint a terrorizmus fogja élhetőbb földrészek felé hajtani.

Tavalyi adatok szerint a gazdasági növekedésből adódó haszon 82 százalékából a leggazdagabb 1 százalék profitált, míg az emberiség fele egy centet sem látott ebből. Vagy: Magyarországon tavalyelőtti adat szerint a munkavállalók 65 százaléka keresett annyit, mint a felső 10 százalék.

Ideológiai pesszimizmus

Valami nagyon nincs rendben a gazdasági világrenddel, amit Thomas Malthus anglikán pap, az angol klasszikus közgazdaságtan képviselője már 1798-ban jelzett a népesedésről és a szegénységről írott művében. A negatív utópisztikus Szép, új világot jegyző Aldous Huxley 1928-ban pedzegetett hasonlót, de „áttörést” A növekedés határai című dolgozat hozott 1972-ben. A népesség, az iparosodás, a környezetszennyezés és a javak elosztásának egyenlőtlenségét felvető mű lendületet adott a fenntarthatóságról való felelős gondolkodásnak. Jellemző, egyúttal áthallásos, hogy amíg az ENSZ üdvözölte a fejleményt, addig a Szovjet Kommunista Párt ideológiailag veszélyesen pesszimista szélsőségként borzadt el rajta. Fájdalmas tény, hogy az emberiség ötven évvel később is a köldökét nézegeti, esetleg a reményteli növekedési íveket.

Köves Alexandra ökológiai közgazdász, a Corvinus Egyetem adjunktusa a két évvel ezelőtti budapesti nemnövekedés-konferencia egyik szervezőjeként javíthatatlanul optimista, és van magyarázata az emberek hitetlenkedésére. Robert Gifford pszichológust idézi, aki a tétlenség sárkányainak hívta azt a 36 kognitív pszichológiai tényezőt, pszichés gátat, amitől az emberek leblokkolnak a környezeti kérdések hallatán. Mint a nyulak az úttesten, amikor reflektor világít a szemükbe. Az emberiség is látja, közeledik a baj, de csak áll és néz dermedten. „Érezzük a felelősségünket – mondja a közgazdász –, de bonyolultnak tartjuk a problémát és kicsinek a mozgásterünket. Amikor döntéseket hozunk, akkor a távoli jövővel nem tudunk mit kezdeni. Status quo-torzításnak nevezik, amikor utáljuk a változásokat, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy ne kelljen szembenézni velük.”

Homo haszonmaximalista

Az ökológiai közgazdász komoly eredménynek tartja, hogy a téma már az Európai Parlamentben is felvetődött, amikor múlt év őszén öt pártcsalád képviselői beszéltek a növekedésmítosz utáni „post-growth” szemléletről. Az unió is kezdi érezni, hogy az a kényszerű növekedési pálya, amit a főáramú közgazdasági elméletek diktálnak, és amire a jóléti és szociális rendszereinket, az értékrendünket, emberképünket, a munkavállalást építjük, nem folytatható tovább.

„Tényleg homo oeconomicusok volnánk, önérdekkövető egyedek, akik képtelenek másra, mint hogy a lehető legkisebb befektetéssel a legnagyobb haszonhoz jussanak? Lehet azt mondani, hogy az ember alapvetően önző, és ha az összes társadalmi presztízst, elismerést, munkához való viszonyt erre alapozzuk, akkor azok lesznek sikeresek, akik ennek megfelelnek. De ha egyszer elkezdenénk építeni más tulajdonságokra is, akkor azok bontakoznának ki” – véli az egyetemi oktató. Szerinte az altruizmus (haszon ígérete nélküli önzetlenség a másik javára) működik társadalmi szinten is, de egyelőre csak akkor, ha nagy baj van. Például egy árvíz, mert akkor az emberek összekapaszkodnak, és mosolyogva dobálják a homokzsákokat. Ez az együtt és egymásért ténykedés kiveszett a mindennapjainkból. „De biztos, hogy meg kell várni egy katasztrófát ahhoz, hogy ezeknek az emberi tulajdonságoknak teret engedjünk? Ha egy kicsivel több eszünk lenne, akkor ezeknek az értékeknek teret engedhetnénk akár a gazdaságon belül is.”

Ezen a ponton kincstári szkepszissel felvetettük, hogy a homokzsákot dobáló emberek bizony a másik kezükkel a tőzsdei árfolyamokat böngészik az okostelefonjukon, és jobbára csak akkor mennek utcára, ha az ő érdekeikbe gázol a hatalom. Köves Alexandra szerint fogadjuk el, hogy a többre törekvés bennünk van, és hogy ez szükséges hajtóereje az emberiségnek. „De miből is törekszünk a többre? Ha a társadalmi presztízst nem az anyagi javak jelentenék, hanem például a több szabadidő jobb lenne, mint a több munka, amivel a még több anyagi fogyasztást biztosítjuk, akkor más lehetne minden. Persze a nemnövekedés sem arról szól, hogy senki ne növekedjen, de van egy olyan pont, ahol a jóllét már nem nő az anyagi jóléttől.”

Képviselet kontra részvétel

Az ökológiai közgazdász ezt az Easterlin-paradoxonnal támasztja alá. Richard Easterlin 1974-ben kimutatta, hogy a gazdasági előrelépés nem jár együtt a nemzeti boldogságérzések növekedésével. Japán 1964–1981 között 100 százalékkal dobta meg a GDP-növekedését, miközben az elégedettségszint már a ’70-es évektől csökkenni kezdett. Persze nekünk, magyaroknak nehéz mit kezdenünk ezzel, a legtöbbünk önként és dalolva vetné alá magát a „pénz nem boldogít” elnevezésű borzalmas emberkísérletnek. De ha egyszer ötven éve üldözzük Ausztriát, és a hazai unortodox gazdaságpolitika ismét ezt a versenyt hirdette meg 330 pontban, akkor nehéz átkódolnunk magunkat másik magatartásra.

„Nem a lemondásról kell beszélni, hanem arról, hogyan tudunk másképpen jól élni – mondja a közgazdász. – A nemnövekedés-mozgalomnak ettől van relevanciája. Az embereknek számos olyan szükségletük van, ami most egyáltalán nem kap hangsúlyt: a kötődés, a közösséghez tartozás, az autonómia, az önrendelkezés, a kreativitás. Ezeket nem csak anyagi javakon keresztül lehet elérni. Lehet azt mondani, hogy a nemnövekedés utópia, de nincs olyan narratíva, amely fenntartható pozitív jövőképet adna bárkinek is. Az volna a pozitív jövőkép, hogy kiizzadunk magunkból csikorgó fogakkal még 3 százalék növekedést, ami sokkal nagyobb társadalmi egyenlőtlenségekhez vezet, mint eddig valaha?”

A mozgalom hívei szerint az eredeti gazdasági logikának elképzelése, miszerint a növekedés lecsorog minden társadalmi réteghez, már most döcög. A növekedés hihetetlenül nyitja a társadalmi ollót és terheli a környezetet. Az ideális az volna, ha az emberek kritikus tömege a nagyhatalmak kormányainak lépéseivel együtt merné megkérdőjelezni azokat az alapvetéseket, amikről azt gondoljuk, a világ végezetéig érvényesek, és próbálnánk haladni egy környezetileg fenntarthatóbb és társadalmilag igazságosabb gazdasági berendezkedés felé.

Négyes válságról beszélnek, és azt mondják, a gazdasági, a társadalmi és a környezeti mellett a képviseleti demokrácia válsága is része a képletnek. Ezt előbb-utóbb meg kell haladnunk ahhoz, hogy valamivel normálisabb társadalmat építhessünk. Ha az emberiség jó irányba indul, akkor harminc év múlva részvételi, deliberatív demokráciában fogunk élni. Most nincs meg az a megértés, hogy ha valamit teszünk vagy a közösből elveszünk, akkor az a másik három embernek mit jelent. A döntések felelősségét ledelegáltuk tőlünk nagyon messze lévő emberekhez, képviselőkhöz.

Megjegyzem, az illiberális demokráciák mintha nem éppen jó irányba haladnának. Erre Köves Alexandra úgy felel: a képviseleti demokráciának nem az illiberális, hanem a részvételi demokrácia az alternatívája. Szerinte a hazai illiberális demokrácia is megpróbál részvételi elemeket belevinni a politikába, például a nemzeti konzultáció intézményével. Az állam felismerte azt az igényt, hogy emberek részei akarnak lenni a döntéseknek, de hogy milyen módon és milyen célra használja ezt, az már egy másik sztori. Más módszerekkel, más eszközökkel, de ilyesmire lehetne építeni úgy, hogy a célt, és a mögötte lévő moralitást komolyan vesszük.

Derűre háború?

Köves Alexandra szerint a fenntarthatóság kérdései akkor is megkerülhetetlenek, ha nem a növekedés, a környezet vagy az egyenlőtlenségek, hanem a technológiai fejlődés felől közelítünk. A robotizáció gyors változást hoz, sok ember munkája válik feleslegessé. A jövő változásainak a megértéséhez a társadalomtudósoknak el kell menniük az érthetőség, az alkalmazhatóság irányába szerinte. Közte a közgazdászoknak is, akik ritkán gondolnak magukra társadalomtudósként, mert imádnak a számok között bolyongani, de igazából társadalomtudományról van szó. „El kell kezdenünk nyitni az emberek, a szakpolitikák, az értelmezhetőség felé. A tudósoknak le kell jönniük az elefántcsonttoronyból, és kézzelfogható, alkalmazható, érthető válaszokat kell adniuk a jelenkor problémáira” – mondja az egyetemi oktató.

Kérdés: kimondják-e valamikor jó hangosan, hogy ha nem változik valami a világrendben, a tőkefelhalmozás, a tőzsdék és bankok működésében, akkor a történelem folytatásaként a háborúk fogják megoldani, kinek a birtokában lesz elegendő víz, termőföld? Az ökológiai közgazdász azt mondja erre, az ő köreiben ezt mindennap kimondják. De ez a téma is arra vár, hogy egyéni szinten elérjen egy kritikus tömeget, amikor már foglalkozik vele a média. Talán majd, ha az anyák felteszik a kérdést: „A gyerekem vajon milyen világban fog élni?”

Talán lesz egy plakátkampány, ami erről szól. Remélhetőleg 2030 előtt.

Radically, avagy van megoldás

Ha radikálisan belenyúlnánk a rendszerbe, és kivennénk a növekedést mint központi elemet, az minden területen borítaná a meglévő intézményeket, mondja a változások kimenetéről Köves Alexandra. A kutatási terület és a mozgalom dolgozik a lehetséges beavatkozásokon minden szektort érintően. Van néhány igen provokatív megoldási javaslatuk is: munkaidő-csökkentés, feltétel nélküli alapjuttatás, jövedelemplafon bevezetése, zöldadó-rendszerek, helyi pénzek és a barter-kaláka együttműködések jogi rendezése, hitelelengedés, szabadkereskedelmi egyezmények felülvizsgálata, spekuláció és tőzsde megadóztatása, adóparadicsomok megszüntetése.