A nacionalizmus az új típusú globalizmus - interjú Forgách Andrással

A művészet védtelen és mindenkinek a saját felelőssége, hogy íróként, színházrendezőként, festőként mit valósít meg abból, amit a világból érzékel – vallja Forgách András író, műfordító, akinek a Brecht-fordítását pénteken mutatták be a Pesti Színházban.

Ön lefordította Brecht Baal című darabját és kiderült, hogy ráadásul az első változatot, amelyet már nem is szoktak játszani a színházak. Miért erre esett a választás?

Brecht a Baal első változatát húszévesen írta 1918-ban, sőt három hét alatt diktálta le a gyárigazgató édesapja több titkárnőjének. Ezzel akart berobbanni a német drámairodalom élvonalába. Majdnem sikerült is neki. De annyira fontos volt számára ez a téma, hogy legalább háromszor, és még a halála előtt 1955-ben is átdolgozta. Ezt az utolsó változatot tekintik ma érvényesnek, noha például Németországban az ősváltozatot is egyre többször játsszák. Az én ötletem volt, hogy ezt használjuk, mert kifejezetten üdének, frissnek és aktuálisnak éreztem.

Miért aktuális?

Ez a mű egyszerre egy születőben levő művészről írt darab, illetve bátor önarckép, egyszerű és nyílt, ugyanakkor egy pontos állapotrajzot ad arról, hogy egy vesztett világháború után milyen állapotban van a német társadalom, meglepő rímekkel a mi felbomló világunkra.

És mi a tanulsága ebből a szempontból?

Amikor felbomlik a világ, a korábbi értékrend megkérdőjeleződik. Akkor, amikor ez a mű született, és most is, egy globális paradigmaváltás elején vagyunk. Amikor baj van, vagyis a társadalom nem tud mit kezdeni különböző problémákkal, például a migrációval, vagy a klímaváltozással, vagy a szélesedő szakadékkal gazdagok és szegények között, válaszul gyakran visszatér egy korábbi, archaikusabb gyakorlat: gondoljunk a világban újra elszaporodó tekintélyuralmi rendszerekre. Az emberek szívesen feladják szabadságuk és szuverenitásuk egy részét a biztonságért cserébe. A másik, ideális megoldás az lenne, hogy nézzünk szembe a problémákkal, de ne adjuk fel a személyes integritásunkat, őrizzük meg a nehezen kiküzdhető demokrácia értékrendjét, a kölcsönös toleranciát, a problémák szélesebb körben való megvitatását, a nyitottságot és spontaneitást.

Brecht darabjának a főszereplője egy költő, gondolom tele önéletrajzi utalásokkal.

Valóban. Brecht már kamaszként egy erősen érvényesülni vágyó fiú volt, aki valóságos udvartartást szervezett maga köré a barátaiból. Ő volt a főnök és kötelező volt rajongani érte, ugyanakkor gyakran szélsőségesen viselkedett. Tizenhét éves korától alig mosakodott, a lányokkal nagyon rámenős volt. A Baal utolsó változatában megjelenik egy erős homoerotikus vonal is. Brecht ugyanis még a gimnáziumban nyíltan üldözte a szerelmével a fiúkat. Aztán később nagy nőcsábász lett belőle. Úgy tudni például, hogy a Koldusoperát jelentős részben az éppen aktuális barátnői írták. Mindig is jellemző volt rá az azonnali művészi reagálás a valóságra, az egyenes beszéd. A Baal figurájából visszaköszön Brecht viszonya a nőkkel, a férfiakkal, a művészettel és a társadalommal. Baal mint művész lázad, nem mint egy politikus, vagy egy elnyomott ember, ő csupán önmagát akarja megvalósítani. Brecht is sokat küzdött azért, hogy az legyen, aki végül lett, soha nem riadt vissza a konfliktusoktól, de korántsem lett marginális figura, egyes statisztikák szerint a világban többet játsszák, mint Shakespeare drámáit.

Ez elég meglepő. Mi lehet az oka?

Elsősorban, hogy vaskosan teátrálisak, nagyon jól játszhatók, sokféle értelmezésre nyitottak, és a közönség kedveli a bennük érzékelhető műfaji változatosságot. Másrészt Brecht egyik főműve a személyisége lett, maga is példázattá változott, akivel viszonyba kerülhetünk.

Ha már példázat: a Baalban szerepel egy olyan jelenet, amely egy újságszerkesztőségében játszódik és igencsak rímel a mai hazai médiahelyzetre.

Baal színikritikusnak áll és Schiller Don Carlos című darabjáról ír nem igazán pozitívan, amit végül azért nem közölnek le, mert a színház igazgatója a lap komoly támogatói közé tartozik. Végül ki is rúgják Baalt, de nem a cikk miatt, hanem mert részegen megzavart egy úrnapi körmenetet, magyarán vallásgyalázást követett el. Akkoriban az volt a szokás, hogy Úrnapján csemetefácskákat szögeztek a falra. Baal, amikor ezt meglátja, felháborodik azon, mit műveltek a természettel. Ez is mutatja, hogy a válságidőszakokban mennyire rímelnek egymásra a problémák.

Egy kocsmai jelenet is igencsak ismerősnek tűnhet.

Ebben megjelennek a számunkra is közeli, úgynevezett polgári figurák, akik rendőri erővel szeretnék a társadalmat irányítani és a művészetet teljesen haszontalannak tartják. A stílusuk, és ahogy megfogalmazzák a világképüket, nagyon emlékeztetnek főkommentátorokra a jelenlegi kormányzó párt oldaláról.

Baal a végén elbukik. A művészetbe bele kell halni?

A szélsőséges formájában, amit Baal művel, igen. A halálában benne van a megdicsőülés is, illetve a példázattá válás. De az egyik legjobb barátom Petri György, aki ötvenhat évesen ment el, még a hetvenes években úgy döntött, hogy szakít a hamis világgal, a hamis beszéddel. Az alkoholizmus nem csak egy rossz habitusként értelmezhető, hanem felfogható tiltakozásnak is. Ady is írt erről. Sajnos több izgalmas, érzékeny művészt láttunk fiatalon elpusztulni. Gondoljunk Borbély Szilárd öngyilkosságára.

Nincs is eszköze a művésznek, hogy érdemben harcoljon a hamis világgal?

A művészet védtelen és mindenkinek a saját felelőssége, hogy íróként, színházrendezőként, festőként mit valósít meg abból, amit a világból érzékel. Brecht a megszólalásaiban közel volt egy meglehetősen baloldali ideológiához, de a fő művei maguk kristályok, nem ideológiai referenciák. Az mindig problematikus, amikor instrumentalizálják a művészetet. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagjai, miközben nyilván van köztük tehetséges alkotó, lelkesen hoznak létre ideológiai alapú műveket. Ebből sajnos nem lesz művészet. Az újságírókat és az írókat gyakran besorolják a bal-, illetve a liberális oldalhoz. De ha ebbe belemegyünk, akkor senki sem győz meg senkit, és eljutunk a vallásháború szintjére. Vannak azért olyan életművek, gondoljunk csak Pilinszkyre vagy Weöresre, amelyek bármilyen világnézetű számára elfogadhatók. Másrészt fontos a személyiség belső ellentmondásainak kérdése, amit vállalni kell. Én elmúltam hatvanhat éves, és úgy érzem, sokkal konzervatívabbá váltam, mint voltam húszévesen.

Ön többször kerül olyan helyzetbe, hogy a könyve bemutatóján külföldön megkérdezik a magyarországi helyzetről. Mit mond ilyenkor?

Legutóbb Kanadában történt hasonló. Akkor azt mondtam, hogy szerintem az úgynevezett bal- és a liberális oldal nem igazán találta meg az érzelmileg megnyugtató válaszokat a jelenlegi alapproblémákra és e tekintetben a jobboldal előrébb jár. Persze érdekük a félelemkeltés, és ez erősen hat az érzelmekre. A migráció egyébként valódi világprobléma. Ez a mostani nacionalizmus pedig valójában egy új típusú globalizmus, ebbe beletartozik Trump, Putyin, Erdogan, Orbán, a brazil Bolsonaro vagy Netanjahu, ők a jelenlegi szétbombázásával egy új nemzetközi szerkezetet akarnak kiépíteni. Ez egy hosszú távú ügy, aminek még csak az elején járunk.

Ez azért nem hangzik nagyon jól.

Most rakják le egy új politikai világrend játékkockáit. Ezért nem szabadna nosztalgikus visszapillantással vagy az elpuskázott lehetőségek világbánatával, avagy pusztán dühödt indulattal szembemenni velük, hanem a jövő felől kellene megfogalmazni alternatívákat. A történelem arra tanít, hogy minden rosszból, ami történik, van kijárat a jó felé is. Ugyanakkor ami nálunk az elmúlt években létrejött, azt nyugodtan nevezhetjük diktatúrának. Magyarországon egyeduralom van. Amit most a magyar miniszterelnök művel, az egy tökéletesen összehangolt forgatókönyv alapján már lezajlott Venezuelában, Törökországban, Oroszországban és sokan hasonlót szeretnének Amerikában is, egyelőre nem teljes sikerrel.