Jerome David Salinger mind a mai napig az egyik legnagyobb hatású, klasszikussá vált kortárs amerikai szerző, dacára annak, hogy kilenc éve halott. A szerző nimbusza mit sem kopott attól, hogy 1965 után nem publikált többé, és az utolsó publikus megnyilvánulása egy rosszul elsült interjú volt, jó harminc évvel ezelőtt. Néhány kritikusa szerint a világtól való elzárkózása talán összefüggésbe hozható azzal, hogy 1980-ban Mark David Chapman, míg az utcán arra várakozott, hogy lelője John Lennont, a Rozsban a fogót (régebbi magyar címén a Zabhegyezőt) olvasta, majd a tárgyaláson fennhangon fel is olvasott belőle. Sőt, Sharon Tate gyilkosa, Charles Manson is Salinger-rajongó volt. A szerző visszavonulását jól mutatja be az HBO-n jelenleg is futó Salinger című játékfilm, mely említést tesz arról, hogy az író haláláig dolgozott. A hagyatékról az elmúlt években többször is beszámoltak a lapok, legutóbb éppen a napokban váltott ki érdeklődést a nemzetközi irodalmi életben az a hír, miszerint a család hamarosan publikálni fog az eddig kiadatlan művekből.
Arról, hogy etikus-e megjelentetni annak a szerzőnek a műveit halála után, aki már életében is elzárkózott a publikálástól, Barna Imrét, a Rozsban a fogó műfordítóját kérdeztük. „Az író fia, Matt Salinger nemrég kiadós interjút adott a The Guardiannek, és abban egyértelműen bejelentette, hogy publikálni akarja, fogja apja szövegeit. Más a helyzet azokkal a korai, eredetileg folyóiratban megjelent művekkel, amelyeknek az újrapublikálását Salinger még életében megtiltotta, és amelyek egy szerzői joghézag következtében Salinger halála után mégis megjelentek. (Magyar fordításban is.) Hajlanék rá, hogy rosszalljam az ilyesmit; de akkor persze máris eszembe jut a Kafka-hagyaték: mi lett volna, ha Max Brod fejet hajt Kafka végakarata előtt, és megsemmisíti a Kafka-életmű legjavát? Más kérdés persze, hogy Kafka esetében evidens, hogy nem zsengékről, hanem tényleg főművekről volt szó”
Vajon Salinger hagyatéka töredékeket rejt-e vagy akár teljes művet is? Barna Imre szerint ezt nem tudni pontosan. „Salinger fia az interjúban megalapozatlannak nevezi ugyan az író halálakor lábra kelt találgatásokat, de leszögezi, hogy az apja mindig, mindennap, élete minden percében írt, hatalmas a hagyatéka, és ő évek óta semmi mással nem foglalkozik, csak azzal, hogy ezt feldolgozza. Körülbelül tíz évnyi munkáról beszél, mely nemsokára le is telik. A fiú biztos benne, hogy azok, akik igazán szeretik és értik Salingert, nem fognak csalódni – akármit jelentsen is ez. Ha tippelnem muszáj, én nem a szó hagyományos értelmében vehető regény(ek)re gondolnék, hanem olyasmire, mint Ottlik Géza Budá-ja” – vélte a műfordító. Ottlik művének posztumusz megjelentetése a hagyatékot teljes körű felhatalmazással kezelő Lengyel Péter nagyszerű munkájának volt köszönhető. „Az Iskola a határon előzményét, emlékeim szerint, a lábra kapó 'plágium'-legenda eloszlatása miatt vált célszerűvé közölni akkor” – tette hozzá Barna.
Az elmúlt években számos irodalmi levelezés és napló is könyvesboltokba került. „Sem jogi, sem etikai értelemben nem mindegy, hogy így-úgy, de végül is megjelentetésre szánt szövegekről, érdekes, de nem publikálásra szánt, vagy esetleg olyan szenzációsan fontos, de eredetileg megint csak nem a köznek szánt szövegekről van-e szó, mint Gyarmati Fanni gyorsírásos naplója. Az ilyen hagyatékok közreadásában óriási a szerkesztő felelőssége” – így összegezte Barna Imre, az Európa Könyvkiadó egykori igazgatója a különbséget, hiszen míg az irodalmi hagyaték – még a legkisebb töredék is – a szerzői jog hatálya alá esik, ennek minden messze ható következményével, addig a naplók esetében egyéb kérdések is felmerülnek.
