Salinger hagyatéka

Publikálás dátuma
2019.03.02. 15:30

Fotó: PAUL FITZGERALD
J. D. Salinger 1965 után tudatosan nem publikált, a fia mégis megjelenteti eddig fiókban lapuló írásait. Etikus eljárás ez? És mit rejt a hagyaték?
Jerome David Salinger mind a mai napig az egyik legnagyobb hatású, klasszikussá vált kortárs amerikai szerző, dacára annak, hogy kilenc éve halott. A szerző nimbusza mit sem kopott attól, hogy 1965 után nem publikált többé, és az utolsó publikus megnyilvánulása egy rosszul elsült interjú volt, jó harminc évvel ezelőtt. Néhány kritikusa szerint a világtól való elzárkózása talán összefüggésbe hozható azzal, hogy 1980-ban Mark David Chapman, míg az utcán arra várakozott, hogy lelője John Lennont, a Rozsban a fogót (régebbi magyar címén a Zabhegyezőt) olvasta, majd a tárgyaláson fennhangon fel is olvasott belőle. Sőt, Sharon Tate gyilkosa, Charles Manson is Salinger-rajongó volt. A szerző visszavonulását jól mutatja be az HBO-n jelenleg is futó Salinger című játékfilm, mely említést tesz arról, hogy az író haláláig dolgozott. A hagyatékról az elmúlt években többször is beszámoltak a lapok, legutóbb éppen a napokban váltott ki érdeklődést a nemzetközi irodalmi életben az a hír, miszerint a család hamarosan publikálni fog az eddig kiadatlan művekből. Arról, hogy etikus-e megjelentetni annak a szerzőnek a műveit halála után, aki már életében is elzárkózott a publikálástól, Barna Imrét, a Rozsban a fogó műfordítóját kérdeztük. „Az író fia, Matt Salinger nemrég kiadós interjút adott a The Guardiannek, és abban egyértelműen bejelentette, hogy publikálni akarja, fogja apja szövegeit. Más a helyzet azokkal a korai, eredetileg folyóiratban megjelent művekkel, amelyeknek az újrapublikálását Salinger még életében megtiltotta, és amelyek egy szerzői joghézag következtében Salinger halála után mégis megjelentek. (Magyar fordításban is.) Hajlanék rá, hogy rosszalljam az ilyesmit; de akkor persze máris eszembe jut a Kafka-hagyaték: mi lett volna, ha Max Brod fejet hajt Kafka végakarata előtt, és megsemmisíti a Kafka-életmű legjavát? Más kérdés persze, hogy Kafka esetében evidens, hogy nem zsengékről, hanem tényleg főművekről volt szó” Vajon Salinger hagyatéka töredékeket rejt-e vagy akár teljes művet is? Barna Imre szerint ezt nem tudni pontosan. „Salinger fia az interjúban megalapozatlannak nevezi ugyan az író halálakor lábra kelt találgatásokat, de leszögezi, hogy az apja mindig, mindennap, élete minden percében írt, hatalmas a hagyatéka, és ő évek óta semmi mással nem foglalkozik, csak azzal, hogy ezt feldolgozza. Körülbelül tíz évnyi munkáról beszél, mely nemsokára le is telik. A fiú biztos benne, hogy azok, akik igazán szeretik és értik Salingert, nem fognak csalódni – akármit jelentsen is ez. Ha tippelnem muszáj, én nem a szó hagyományos értelmében vehető regény(ek)re gondolnék, hanem olyasmire, mint Ottlik Géza Budá-ja” – vélte a műfordító. Ottlik művének posztumusz megjelentetése a hagyatékot teljes körű felhatalmazással kezelő Lengyel Péter nagyszerű munkájának volt köszönhető. „Az Iskola a határon előzményét, emlékeim szerint, a lábra kapó 'plágium'-legenda eloszlatása miatt vált célszerűvé közölni akkor” – tette hozzá Barna. Az elmúlt években számos irodalmi levelezés és napló is könyvesboltokba került. „Sem jogi, sem etikai értelemben nem mindegy, hogy így-úgy, de végül is megjelentetésre szánt szövegekről, érdekes, de nem publikálásra szánt, vagy esetleg olyan szenzációsan fontos, de eredetileg megint csak nem a köznek szánt szövegekről van-e szó, mint Gyarmati Fanni gyorsírásos naplója. Az ilyen hagyatékok közreadásában óriási a szerkesztő felelőssége” – így összegezte Barna Imre, az Európa Könyvkiadó egykori igazgatója a különbséget, hiszen míg az irodalmi hagyaték – még a legkisebb töredék is – a szerzői jog hatálya alá esik, ennek minden messze ható következményével, addig a naplók esetében egyéb kérdések is felmerülnek.

Rozsban a fogó

Ötven évvel az első magyar kiadása után Barna Imre újrafordításában Rozsban a fogó címmel jelent meg 2015-ben Salinger alapműve, az 1951-es The catcher in the rye, azaz a Zabhegyező. A szerző tilalma miatt nem készülhetett belőle soha filmváltozat, a regényt annak idején több államban betiltották.

Szerző

A nacionalizmus az új típusú globalizmus - interjú Forgách Andrással

Publikálás dátuma
2019.03.02. 12:30

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
A művészet védtelen és mindenkinek a saját felelőssége, hogy íróként, színházrendezőként, festőként mit valósít meg abból, amit a világból érzékel – vallja Forgách András író, műfordító, akinek a Brecht-fordítását pénteken mutatták be a Pesti Színházban.
Ön lefordította Brecht Baal című darabját és kiderült, hogy ráadásul az első változatot, amelyet már nem is szoktak játszani a színházak. Miért erre esett a választás?
Brecht a Baal első változatát húszévesen írta 1918-ban, sőt három hét alatt diktálta le a gyárigazgató édesapja több titkárnőjének. Ezzel akart berobbanni a német drámairodalom élvonalába. Majdnem sikerült is neki. De annyira fontos volt számára ez a téma, hogy legalább háromszor, és még a halála előtt 1955-ben is átdolgozta. Ezt az utolsó változatot tekintik ma érvényesnek, noha például Németországban az ősváltozatot is egyre többször játsszák. Az én ötletem volt, hogy ezt használjuk, mert kifejezetten üdének, frissnek és aktuálisnak éreztem. Miért aktuális?
 
Ez a mű egyszerre egy születőben levő művészről írt darab, illetve bátor önarckép, egyszerű és nyílt, ugyanakkor egy pontos állapotrajzot ad arról, hogy egy vesztett világháború után milyen állapotban van a német társadalom, meglepő rímekkel a mi felbomló világunkra. És mi a tanulsága ebből a szempontból?
Amikor felbomlik a világ, a korábbi értékrend megkérdőjeleződik. Akkor, amikor ez a mű született, és most is, egy globális paradigmaváltás elején vagyunk. Amikor baj van, vagyis a társadalom nem tud mit kezdeni különböző problémákkal, például a migrációval, vagy a klímaváltozással, vagy a szélesedő szakadékkal gazdagok és szegények között, válaszul gyakran visszatér egy korábbi, archaikusabb gyakorlat: gondoljunk a világban újra elszaporodó tekintélyuralmi rendszerekre. Az emberek szívesen feladják szabadságuk és szuverenitásuk egy részét a biztonságért cserébe. A másik, ideális megoldás az lenne, hogy nézzünk szembe a problémákkal, de ne adjuk fel a személyes integritásunkat, őrizzük meg a nehezen kiküzdhető demokrácia értékrendjét, a kölcsönös toleranciát, a problémák szélesebb körben való megvitatását, a nyitottságot és spontaneitást. Brecht darabjának a főszereplője egy költő, gondolom tele önéletrajzi utalásokkal.
Valóban. Brecht már kamaszként egy erősen érvényesülni vágyó fiú volt, aki valóságos udvartartást szervezett maga köré a barátaiból. Ő volt a főnök és kötelező volt rajongani érte, ugyanakkor gyakran szélsőségesen viselkedett. Tizenhét éves korától alig mosakodott, a lányokkal nagyon rámenős volt. A Baal utolsó változatában megjelenik egy erős homoerotikus vonal is. Brecht ugyanis még a gimnáziumban nyíltan üldözte a szerelmével a fiúkat. Aztán később nagy nőcsábász lett belőle. Úgy tudni például, hogy a Koldusoperát jelentős részben az éppen aktuális barátnői írták. Mindig is jellemző volt rá az azonnali művészi reagálás a valóságra, az egyenes beszéd. A Baal figurájából visszaköszön Brecht viszonya a nőkkel, a férfiakkal, a művészettel és a társadalommal. Baal mint művész lázad, nem mint egy politikus, vagy egy elnyomott ember, ő csupán önmagát akarja megvalósítani. Brecht is sokat küzdött azért, hogy az legyen, aki végül lett, soha nem riadt vissza a konfliktusoktól, de korántsem lett marginális figura, egyes statisztikák szerint a világban többet játsszák, mint Shakespeare drámáit. Ez elég meglepő. Mi lehet az oka?

Elsősorban, hogy vaskosan teátrálisak, nagyon jól játszhatók, sokféle értelmezésre nyitottak, és a közönség kedveli a bennük érzékelhető műfaji változatosságot. Másrészt Brecht egyik főműve a személyisége lett, maga is példázattá változott, akivel viszonyba kerülhetünk. Ha már példázat: a Baalban szerepel egy olyan jelenet, amely egy újságszerkesztőségében játszódik és igencsak rímel a mai hazai médiahelyzetre.
Baal színikritikusnak áll és Schiller Don Carlos című darabjáról ír nem igazán pozitívan, amit végül azért nem közölnek le, mert a színház igazgatója a lap komoly támogatói közé tartozik. Végül ki is rúgják Baalt, de nem a cikk miatt, hanem mert részegen megzavart egy úrnapi körmenetet, magyarán vallásgyalázást követett el. Akkoriban az volt a szokás, hogy Úrnapján csemetefácskákat szögeztek a falra. Baal, amikor ezt meglátja, felháborodik azon, mit műveltek a természettel. Ez is mutatja, hogy a válságidőszakokban mennyire rímelnek egymásra a problémák. Egy kocsmai jelenet is igencsak ismerősnek tűnhet.
Ebben megjelennek a számunkra is közeli, úgynevezett polgári figurák, akik rendőri erővel szeretnék a társadalmat irányítani és a művészetet teljesen haszontalannak tartják. A stílusuk, és ahogy megfogalmazzák a világképüket, nagyon emlékeztetnek főkommentátorokra a jelenlegi kormányzó párt oldaláról. Baal a végén elbukik. A művészetbe bele kell halni?
A szélsőséges formájában, amit Baal művel, igen. A halálában benne van a megdicsőülés is, illetve a példázattá válás. De az egyik legjobb barátom Petri György, aki ötvenhat évesen ment el, még a hetvenes években úgy döntött, hogy szakít a hamis világgal, a hamis beszéddel. Az alkoholizmus nem csak egy rossz habitusként értelmezhető, hanem felfogható tiltakozásnak is. Ady is írt erről. Sajnos több izgalmas, érzékeny művészt láttunk fiatalon elpusztulni. Gondoljunk Borbély Szilárd öngyilkosságára. Nincs is eszköze a művésznek, hogy érdemben harcoljon a hamis világgal?
A művészet védtelen és mindenkinek a saját felelőssége, hogy íróként, színházrendezőként, festőként mit valósít meg abból, amit a világból érzékel. Brecht a megszólalásaiban közel volt egy meglehetősen baloldali ideológiához, de a fő művei maguk kristályok, nem ideológiai referenciák. Az mindig problematikus, amikor instrumentalizálják a művészetet. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagjai, miközben nyilván van köztük tehetséges alkotó, lelkesen hoznak létre ideológiai alapú műveket. Ebből sajnos nem lesz művészet. Az újságírókat és az írókat gyakran besorolják a bal-, illetve a liberális oldalhoz. De ha ebbe belemegyünk, akkor senki sem győz meg senkit, és eljutunk a vallásháború szintjére. Vannak azért olyan életművek, gondoljunk csak Pilinszkyre vagy Weöresre, amelyek bármilyen világnézetű számára elfogadhatók. Másrészt fontos a személyiség belső ellentmondásainak kérdése, amit vállalni kell. Én elmúltam hatvanhat éves, és úgy érzem, sokkal konzervatívabbá váltam, mint voltam húszévesen. Ön többször kerül olyan helyzetbe, hogy a könyve bemutatóján külföldön megkérdezik a magyarországi helyzetről. Mit mond ilyenkor?
Legutóbb Kanadában történt hasonló. Akkor azt mondtam, hogy szerintem az úgynevezett bal- és a liberális oldal nem igazán találta meg az érzelmileg megnyugtató válaszokat a jelenlegi alapproblémákra és e tekintetben a jobboldal előrébb jár. Persze érdekük a félelemkeltés, és ez erősen hat az érzelmekre. A migráció egyébként valódi világprobléma. Ez a mostani nacionalizmus pedig valójában egy új típusú globalizmus, ebbe beletartozik Trump, Putyin, Erdogan, Orbán, a brazil Bolsonaro vagy Netanjahu, ők a jelenlegi szétbombázásával egy új nemzetközi szerkezetet akarnak kiépíteni. Ez egy hosszú távú ügy, aminek még csak az elején járunk. Ez azért nem hangzik nagyon jól.
Most rakják le egy új politikai világrend játékkockáit. Ezért nem szabadna nosztalgikus visszapillantással vagy az elpuskázott lehetőségek világbánatával, avagy pusztán dühödt indulattal szembemenni velük, hanem a jövő felől kellene megfogalmazni alternatívákat. A történelem arra tanít, hogy minden rosszból, ami történik, van kijárat a jó felé is. Ugyanakkor ami nálunk az elmúlt években létrejött, azt nyugodtan nevezhetjük diktatúrának. Magyarországon egyeduralom van. Amit most a magyar miniszterelnök művel, az egy tökéletesen összehangolt forgatókönyv alapján már lezajlott Venezuelában, Törökországban, Oroszországban és sokan hasonlót szeretnének Amerikában is, egyelőre nem teljes sikerrel.

Névjegy

Forgách András 1952-ben született Budapesten. Az ELTE BTK történelem-filozófia szakán végzett 1976-ban. Dramaturgként dolgozott többek között Kecskeméten, a Nemzeti Színházban, az Új Színházban és a Budapesti Kamaraszínházban. Tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Novellákat, esszéket, kritikákat publikál, több filmforgatókönyv és fordítás kötődik a nevéhez. 2013-ban jelent meg a 12 nő voltam című novellafűzére, ebből készült színpadi változat, melyet jelenleg Temesváron játszanak.

Szerző

A színészektől lop érzelmet - interjú Philippe Godeau rendezővel

Publikálás dátuma
2019.03.02. 10:30
Szenegálban a gyerekek nagyobb önállóságra kényszerülnek
Fotó: IMDB
A 9. Frankofón Filmnapok keretében mutatják be először az Omar Sy főszereplésével készült Yao című drámát. Philippe Godeau rendezővel – aki a ma esti vetítés díszvendége – még Párizsban beszélgettünk.
A neves francia rendező-producer, Philippe Godeau biztosra ment. Legújabb filmje, a Yao forgatókönyvének írásakor folyamatosan az Életrevalók egyik főszereplője, Omar Sy járt a fejében. Így nem véletlen, hogy a Yao főszereplője a francia sztár lett, de nem ez az egyetlen kötődés, hiszen Sy kvázi önmagát alakítja a filmben: egy Seydou Tall nevű – szenegáli bevándorló szülőktől származó – francia filmcsillagot, aki a történet szerint épp Dakarban turnézik a frissen megjelent könyvével. A mese szerint, ezt a hírt meghallva egy fiatal fiúcska, Yao útnak indul az észak-szenegáli kis szülőfalujából, hogy lássa a nagy embert. Több mint háromszáz kilométert tesz meg, és amikor a színész ezt meghallja, akkor úgy dönt: maga kíséri vissza a fiút otthonába. Talán mondanunk sem kell, ez egy életre szóló élmény lesz mindkettőjüknek, hiszen Yao a példaképével lehet, míg Seydou felfedezi a saját gyökereit.
„Nem Omar személye miatt készítettem el a filmet, hanem azt szerettem volna, ha a nézők kapnak némi bepillantást arról, milyen, ha Afrikába utaznak – mondta a Népszavának Philippe Godeau, aki elismeri azt, hogy a film az ő számára is egyfajta hazatérés. Elmesélte: édesapja gyermekkorában Maliban dolgozott, ő meg rendszeresen látogatta. Ezek az utazások pedig nagy hatással voltak rá. Ami a főszereplő személyét illeti, nem omlott volna össze a projekt, ha például Omar Sy nem vállalta volna a főszerepet, mert a rendező szavai szerint elsősorban nem feltétlenül színészt keresett, hanem olyan világsztárt, aki afrikai származású, de még sosem járt ott. Ez pedig, lehetett volna akár egy híres futballista. A nehezebb dolga a Yao alakító fiatal gyerek megtalálása volt: ha itt hibázik, akkor úszott volna az egész film. Innen nézve érthető, miért tartott több mint egy éven keresztül a casting, amelynek keretében mintegy hatszáz gyerekről készült próbafelvétel. A befutó végül Lionel Louis Basse lett, aki nagyon szegény keresztény családban nőtt fel, korábban soha nem szerepelt semmiben.
Arra a kérdésünkre, miért éppen Szenegálban játszódik a történet, Philippe Godeau elmondta: Szenegálban olyan ország, ahol probléma nélkül lehet forgatni és tökéletesen megfelelt annak az elképzelésnek, hogy ott félig fikciós, félig dokumentarista stílusú művet készítsen. Godeau mindig is fontosnak tartotta, hogy egy színésznek valós kapcsolata legyen az általa megformált karakterrel: a 2009-es A javulás útján című – egy elvonóban játszódó – drámájának főszereplője például, Francois Cluzet korábban valóban alkoholproblémákkal küszködött. (Egyébként Cluzet volt Omary Sy partnere az Életrevalókban.) Azon érdeklődésünkre, pontosan mit jelent az, hogy könnyű forgatni Szenegálban, rövid válasz érkezett: ott kedvesek az emberek. Hogy pontosan értsük: Szenegálban teljesen másképpen tekintenek a privát szférára, az emberek nem zárkóznak be, hanem mindenbe beavatnak. Példaként Godeau elmondta: többen mondták a film bemutatóin, nem értik, hogyan lehetséges, hogy egy kisgyerek megtesz egyedül több mint háromszáz kilométert. „A gyerekek Szenegálban sokkal nagyobb önállóságot kapnak, már egészen korán” – húzta alá Philippe Godeau. Mivel az elmesélt történetben túlteng az érzelem, kíváncsiak voltunk, hogy Philippe Godeau szerint mi az a határ, ameddig filmkészítőként e téren el lehet menni. A direktor szerint erre a kérdésre azért nem lehet igazi választ adni, mert minden néző más. Lesz, aki nem érez semmit a látottakból, míg más giccset fog kiáltani a film miatt. Egy alkotó előtt több lehetőség áll az érzelemkeltés terén: egyrészt lehet közeli képekkel és a vágási technikával elérni ezt a hatást, a másik viszont, ha hagyja az ember a színészt játszani és tőle lopja el az érzelmeket. Godeau elismerte: az ő módszere sokkal inkább az utóbbi, és készülő filmjeinek ő maga a feltételezett nézője. Azaz: csak abból tud kiindulni és arra tud támaszkodni, amit ő maga érez egy-egy forgatási jelenet során.

Névjegy

Philippe Godeau francia rendező-producer. A Pan-Européenne gyártó- és forgalmazócég tulajdonosa, amely elsőfilmes sikerek gyártásától kezdve a legnagyobb nevekkel is dolgozik. A francia filmes szakma nagy öregje, filmjeit az ötlet megszületésétől a bemutatóig kézben tartja. Producerként olyan műveket jegyez, mint a Largo Winch – Az örökös, vagy a belga zseni, Jaco Van Dormael rendezte A nyolcadik nap és a Mr. Nobody. Godeau rendezőként 2009-ben debütált A javulás útján című drámával.

Témák
film