Célkeresztben a Néppárt

A Juncker-Soros plakát miatt a szinte a teljes német konzervatív elittől érkező gyors orrbaverés jelezte először Orbán lépésének valódi célját. Mostanra az Európai Néppárt naponta gyarapodó számú tagpártjai is megerősítik, hogy a kétes nemzetközi hírnévre szert tett plakát fő célközönsége a magyar határokon kívül van. A Fidesz a választásokon túl évek óta versenytárs nélkül uralja a magyar közvéleménykutatási adatokat is, itt további győzködésnek értelme nincs. 
A plakátkampány viszont egyenesen a Néppárt közepébe céloz, nem véletlen a tagpártok felől érkező példátlanul éles válasz. Az EPP mostanra recseg-ropog az eresztékeiben – főként éppen Orbán miatt. Csak a megalakuló új Európai Parlamentben kinézett posztokért folytatandó harc tartja még őket egyben, ideológiai közösségük alig van. Ezt éppen az orbáni politikai gyakorlat és annak a párton belül növekvő – mostanra valószínűleg többségivé vált – elítélése jelzi.
Az orbáni propagandagépezet, élén a Fidesz elnökével folyamatos kísérleteket tesz arra, hogy az Orbán-EPP viszony kiéleződését a migráció kérdésére korlátozva magyarázza. Ez azonban súlyos torzítás: a fő vita az európai értékekről – jogállam, sajtószabadság, oktatási- és kutatási szabadság, az antiszemitizmus elleni fellépés – és ezek magyarországi érvényesüléséről szól. Ez és az Európai Unió elleni szakadatlan uszítást megfejelő plakátkampány volt a nevezetes utolsó csepp az évek óta tartó konfliktus poharában.
Orbán a májusban megválasztandó Európai Parlamentben új párt-, illetve frakcióstruktúrát akar. E struktúra kialakításához szüksége van az EPP logóval megválasztandó képviselők minél nagyobb hányadára, miként ezt Orbán már évnyitó sajtókonferenciáján, a napokban pedig a Welt am Sonntagnak adott interjújában többé-kevésbé nyíltan meghirdette. Ez a Néppárt megosztását, esetleg kettészakítását jelentheti. E lépéssel és a populista széljobb feltételezett megerősödésével az új Európai Parlament valóban megváltozott erőviszonyokkal jöhet majd létre. Orbán reméli, hogy a különböző euroszkeptikus formációk egybetereléséből és az EPP vele tartó részéből legalább egy parlamenti blokkoló kisebbséghez elegendő számú mandátum származik majd.
Ezzel az új alakulattal véli folytathatónak azt, ami mostanra egyértelművé vált: az európai integrációt minden lehetséges eszközzel hátráltató politikáját. Különösen meg akarja akadályozni fontos ügyekben (például külpolitika) az egyhangúság helyett a többségi szavazási rendszerre való áttérést. Így elvesztené ugyanis a ma jól láthatóan még meglévő zsaroló, blokkoló potenciálját. És akkor nem tudná korlátozni az unió – a tagok többsége által kívánatosnak tartott – nagyobb nemzetközi szerepvállalását, az európai értékek nemzetközi képviseletét, az unió egységes fellépését egy rosszabbodó globális környezetben a rivális Kínával, Oroszországgal vagy akár az USA-val szemben.
Az új EP Orbán reményei szerinti összetétele nagyon megnehezítené vagy lehetetlenné tenné az európai értékek számonkérését Orbán illiberális rendszerén is. Nem lenne több Sargentini-jelentés. És valójában ez a fő stratégiai cél: az EP egész politikai arculatának átformálása. Az EU egyedüli demokratikusan választott testülete ugyanis az Orbán-rendszert fékezni képes egyetlen maradék, mert nem magyarországi fórum – legalábbis egész mostanáig. 
Az EPP nagyon nehéz helyzetben van. Csúcsjelöltjét, Manfred Webert alapesetben csak egy széles koalícióval – szociáldemokraták, zöldek, liberálisok, Macron frakciója vagy ezek egy része – tudná bizottsági elnöknek megválasztatni. Elég nehezen hihetőnek tűnik, hogy az előzmények ismeretében ezek Orbánnal együtt szavaznának Weberre. Ez még a EPP frakció tagjainak egy részétől sem várható. 
Fordulhat persze az EPP egy ilyen esetben szavazatokért az euroszkeptikus pártokhoz vagy egy csoportjukhoz. Kérdés, milyen hitelességűek lennének így a Néppárt és Weber programértékű állásfoglalásai, hogyan változna a maradék EPP egész arculata. A sors igazságtétele lenne, ha Weber bizottsági elnökké választását éppen a Fidesszel és Orbánnal szemben hosszú évek óta folytatott erélytelen, megalkuvó politikája akadályozná meg. 
Nekünk viszont szerencsét jelentene: az Európai Unió sok tekintetben történetének fordulópontjához érkezett. Egyik legfontosabb vezetője csak az európai értékeket hitelesen képviselő, karizmatikus, legfőképpen pedig bizonyított vezetői képességekkel rendelkező politikus lehet.
Szerző
Hajdu Nóra
Frissítve: 2019.03.05. 09:24

Globalizációkritika és populizmus

Napjaink egyik legdivatosabb szava a globalizáció. Sokaknak a hátán futkos a hideg az angolból magyarosított szó hallatán, amely az 1970-es években jelent meg, és arra utalt, hogy az emberiség az űrből nézve mind egységesebbé válik. A globalizáció többféle tartalommal tölthető föl, ebben nagyon hasonlít korunk második legdivatosabb szavához, a populizmushoz. A globalizációnak van egy szűkebb, közgazdasági és egy tágabb jelentése. Előbbi szerint a globalizáció a tőke, termékek és szolgáltatások világméretű piacának kialakulását jelenti, míg tágabb értelemben az életmód és fogyasztási szokások egységesülését (olykor amerikanizálását) értik alatta. Bárhogyan is definiáljuk, manapság minden politikai erőnek ki kell alakítania valamilyen viszonyt a globalizációval. Hiszen az emberiségnek immár planetáris szintű közös ügyei vannak (pl. népességrobbanás, migráció, járványok), amelyek nem szoríthatók kontinentális keretek közé. Így a globalizáció sokak számára nyomasztó teher. Annál is inkább, mert a világ jelentős része számára amerikai vagy általában nyugati köntösben, „amerikanizációként” vagy „westernizációként” jelentkezik. Az 1990-es évek végén az anti-globalizációs mozgalmak zászlót bontottak. Az anti-globalizációs mozgalmak körül sok a bizonytalanság és az ellentmondás. Már maga az „anti-globalizációs” megjelölés is vitatott. A médiában meglehetősen pejoratívan használt elnevezés azt sugallja, hogy ezek a szervezetek és mozgalmak a globalizáció ellen küzdenek, az emberiség haladása ellen intéznek támadást, holott valójában egész szervezeti felépítésük és tevékenységük globális, vagyis nemzetközi. Célkitűzéseik (pl. küzdelem a kizsákmányolás, az eladósodás, a pénzügyi spekulációk, a háború, a rasszizmus, a diszkrimináció, a környezetrombolás ellen) nemzetköziek, hiszen az emberiség egészét érintik. Az úgynevezett anti-globalizációs mozgalmak az információs forradalom közösségszervező, bázisdemokratikus lehetőségeit előbb ismerték föl, mint a „globalizációpárti” nyugati kormányok (amelyek valójában, ha saját nemzetgazdaságuk érdekeinek védelméről, vagy éppen a kormányzati hatásköröknek a civil részvételi szférától való elhatárolásáról van szó, mindjárt megszűnnek a globalizáció és a globális demokrácia következetes szószólói lenni, s visszatérnek a nemzetállam-központú vesztfáliai világrend védelméhez). A félreérthető tartalom és a pejoratív kicsengés miatt sok, az antiglobalizációs mozgalmakhoz közel álló értelmiségi nem szereti az „antiglobalizációs” jelzőt, helyette globalizációkritikusként határozza meg magát. Érdemes az antiglobalizmus és a globalizációkritika megkülönböztetése: az előbbi irányzat képviselői a nemzetállami gazdasági érdekek védelmében elutasítják a tőke, az áruk és szolgáltatások nemzetközi áramlását, míg az utóbbi irányzat – felismerve a nagytőke rövid távú, profitorientált érdekeinek alárendelt folyamat ökológiai és társadalmi rombolását – csupán a globalizáció szabályozásáért, ésszerű mederben tartásáért lép föl. Érdemes a globalizációkritikai jelzőt használni azoknak a társadalmi mozgalmaknak a megjelölésére, amelyek nem a termékek és szolgáltatások világméretű áramlását, valamint az emberiségnek a kommunikációs rendszerek terjedése következtében fokozatosan végbemenő „kulturális integrációját” kérdőjelezik meg, csupán civil kontrollt kezdeményeznek a szabad piac, a globális nagytőke fölött. A globalizációkritikai mozgalmak tagjai úgy vélik, hogy az államok, kormányok, és különösen a transznacionális vállalatok által irányított gazdasági folyamat ellenőrzésébe be kell vonni a „civileket”. Ezektől a mozgalmaktól megkülönböztethetjük azokat a nemzeti, kulturális vagy regionális elven tevékenykedő mozgalmakat, amelyek nemcsak a jelenlegi pénzügyi-gazdasági globalizáció túlhajtásait utasítják el, hanem magát a globális kapitalizmust, a szabad piacot, vagyis antiglobalisták. Az antiglobalizációs mozgalmak eszmei gyökerei meglehetősen szerteágazóak: Rousseau plebejus demokrácia-felfogása, az utópisztikus szocializmus és az anarchizmus modernizáció-kritikája, a 19. század végi pacifista, feminista és természetvédő mozgalmak jelenti az alapot, amelyen romantikus antikapitalisták, környezetvédők, feministák és a harmadik világ adósságainak eltörléséért küzdők érintkeznek, de jelen vannak a keresztény társadalmi tanítás (pl. az Oxfam nevű agytröszt esetében) és a keynesi gazdaságpolitika elvei is. Nehéz problémát jelent annak meghatározása, hogy mi alapján tekinthetünk egy társadalmi mozgalmat globalizációkritikusnak vagy „antiglobalizációsnak”. A globalizációkritikus mozgalmak fő témái a szegénység, a kereskedelmi liberalizáció, a pénzügyek és eladósodás, a háború és béke kérdése, a környezetvédelem, a kutatás és az információk terjesztése. A globalizációkritikai mozgalmak és szervezetek körébe csak azokat érdemes sorolni, amelyek világméretű problémák (szegénység, eladósodás, környezetszennyezés, ökológiai katasztrófák, háború, rasszizmus, nők és gyermekek kizsákmányolása stb.) kritizálását és megoldását tűzik zászlajukra, és maguk is globálisan, a nemzetállami határokon és kontinenseken átívelve tevékenykednek. Értelmetlen tehát globalizációkritikai mozgalomnak tekinteni például az olyan helyi érdekű, regionális politikai szervezetet, mint a dél-mexikói Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg (EZLN), amely a közép-amerikai állam lakosságának többségét kitevő indiánok szegénységének felszámolásáért küzd, csakhogy tevékenysége – globalizációt bíráló nyilatkozata ellenére – nem globális, hiszen nem civil emberek kontinenseken átnyúló összefogását képviseli. Az amerikai Nemzeti Családi Farm Koalíció és a Kanadaiak Tanácsa már nevükben is jelzik, hogy nacionalista alapon, pontosabban a nemzeti gazdaság védelme, a hazai vállalkozók és munkások jogainak képviselete érdekében tevékenykednek. Ezek a szervezetek elutasítják ugyan a hazai és a globális nagytőke uralmát, de a más országokban működő mezőgazdasági és munkavállalói érdekvédelmi szervezeteknek – éppen a globális szabad verseny következtében – gyakran riválisaik. A fenti szervezetek sokkal inkább populisták, a szónak abban a jó értelmében, hogy a helyi kisembert, a helyi munkavállalót azonosítják a „Néppel”. Nem általános, planetáris elvekért lépnek fel, mint a globalizációkritikus mozgalmak, amelyek a harmadik világ adósságainak eltörlését, vagy a spekulatív tőkemozgások megadóztatását követelik. A lokális társadalmakba ágyazott populista szervezetek számára mindezek annyiban érdekesek, amennyiben ezek a törekvések rezonálnak a helyi kultúra és munkaerő védelmére. Kétségtelen, hogy van egy közös pont a populisták és az alternatív globalizáció-kritikai szervezetek között: minden globalizációkritikai és populista mozgalmat jellemez, hogy a demokráciát a rousseau-i normatív demokráciafogalom alapján értelmezik. Elutasítják a gazdasági szereplők politikatorzító befolyását Rousseau alapján (ld. a filozófus megfogalmazását:„a pénzügy szolgaságot jelent”), és helyette a népfelséget abszolutizálják. Mindamellett a populisták az adott közösség, kultúra érdekét előbbre valónak tekintik, mint az emberiség ügyét. Ilyen értelemben a populista és globalizáció-kritikai erők egyszerre szövetségesek és riválisok: előbbiek a szociális kérdésekben, utóbbiak a megoldásokat illetően. Hogy mivé fejlődhet kapcsolatuk, az egyelőre még a jövő kérdés, ám egy biztos: a jelenlegi világgazdasági egyenlőtlenségek nem maradhatnak így. .          
Szerző
Paár Ádám
Frissítve: 2019.03.04. 11:38

Tűzvonalban

Nem valószínű, hogy Navracsics Tibornak most esett le a – már nem is létező – húszfilléres. Hiába mondta legutóbbi interjújában, már maga is kezdi elhinni, hogy esetleg büntetésből küldhették ki négy éve uniós biztosnak Brüsszelbe. De azért ne felejtsük el, itt egy képzett jogászról, politológusról és tapasztalt politikusról van szó, aki átélt már sok mindent és 63 éves korára feltehetően nem küzd még időskori demenciával. Vagyis emlékeznie kell rá, hogy Orbán Viktor gyakran küldte őt a tűzvonalba. Nem az unió központjában került tehát először kínos helyzetbe. Tény, hogy biztosi karrierjének kezdete után röviddel elindult a kampány, amely arról szól, hogy a magyarok nem hagyják magukat, szembeszállnak mindenkivel. Ez valóban nem lehetett kellemes Navracsicsnak, de hasonló már történt vele. 2006 őszén – és utána - főszerepet kapott a regnáló miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc elleni támadássorozatban is. Amikor a Fidesz-frakció – tiltakozásul –egy emberként hagyta el a parlament üléstermét, ő maradt ott egyedül. Neki kellett elmondania a propaganda-szövegeket, hogy a magyar választó megértse: csak a Fidesz. (És 2010-re be is érett a gyümölcs.) Akkor miniszter lett – négy évig az igazságügyben – és mellette miniszterelnök-helyettes. Tűzvonalban volt tehát például az új alaptörvény kidolgozásakor, ha már nem is jutott neki annyira látványos feladat, mint korábban. Hogy aztán a brüsszeli kiküldetést jutalomnak, vagy büntetésnek szánta-e a főnök – miután a külügyminiszteri poszt kellett a sokkal megbízhatóbb Szijjártó Péternek – azon lehet morfondírozni. Mint ahogy azon is, mi a magyarázata annak, hogy hősünk most úgy tesz, mintha kibeszélne a nagy fideszes kánonból. Aligha kapott éppen most őszinteségi rohamot és az sem elképzelhető, hogy Fiala János kérdései nyomán világosodott meg. Viszont az biztos, hogy a májusi választás után nem lesz uniós biztos –a posztjára Trócsányi minisztert jelölték -, és már nincs helye a hatalom irányítói közt sem. Kilép a tűzvonalból. És többet tud, mint amennyit mond.  
Frissítve: 2019.03.04. 10:07