Nem csak fakanállal bohóckodik - interjú Gimesi Dórával

Publikálás dátuma
2019.03.10. 13:38

Fotó: Lakos Gabor
Azt mondják róla, ő a magyar bábszínházi látásmód egyik megújítója, aki új rangra emelte a színpadi szöveget. Emellett ifjúsági és gyerekkönyveket, valamint forgatókönyveket ír. Áprilistól egy nemcsak gyerekeknek szóló Verne-átiratot láthatunk a dramatizálásában, a Bábszínházban: 80 nap alatt a Föld körül – Gimesi Dórával. Ezúttal arra voltunk kíváncsiak, mibe fog, amikor éppen nem ír.
Körbeutazná a világot, ha tehetné? – Naná! Karácsonyra kaptam egy olyan világtérképet, amelyen minden ország aranyszínű, de ha lekaparjuk a felső réteget azokról a helyekről, ahol jártunk már, alatta színes lesz. Kaparás közben jöttem rá, hogy bár sokfelé megfordultam, az a világnak csak egy töredéke. A bakancslistám egy dologból áll: szeretném, ha életem végére több lenne ezen a térképen a színes folt, mint az arany. Ahogy a 80 nap alatt beharangozójában mondja Kuthy Ágnes rendező, én is végiglátogatnám a különböző országokat az Egyenlítőn innen és túl, megismerném a sokszínű kultúrák varázslatos lakóit, a változatos épületeket, a színes tájakat és az illatokat, ízeket, mosolyokat. Kipróbálnám az összes lehetséges régi utazási eszközt: gőzhajóval utaznék Hongkongba, az Orient expresszről bivalycsordát néznék, elefántháton barangolnék az indiai őserdőben, lóháton pipázgatnék a sziú indiánokkal, és végül léghajóval repülnék vissza Londonba… És útitársnak természetesen csakis Phileas Foggot választanám. – Volt már olyan esetleg, hogy valamelyik szereplőjétől kapott ihletet? Vagy hogy a saját hobbija mentődött át a történeteibe?      – Az enyémet nem, de apukám hobbiját már megírtam. Ő ugyanis szabad­idejében ásványgyűjtő, van egy több mint 3000 darabból álló csodálatos gyűjteménye. Gyerekkoromban nagyon sokat jártunk kirándulni, ásványokat gyűjteni szerte az országban, így én is megszerettem a szebbnél szebb köveket. Az Istipisti és a kővirágok című mesém (amely a Csomótündér kötetben jelent meg) egy olyan királyfiról szól, aki beszél a kövek nyelvén és végül geológus lesz belőle.  – Úgy hírlik, ön is nagy gyűjtő, és hogy hatalmas gyerekkönyvgyűjteménye van… – A gyerekkönyvek ismerete és szeretete a szakmámhoz tartozik, de én az utóbbi időben már nem csak gyerekeknek szóló képeskönyveket gyűjtök. Külföldön ez egy nagyon erős irányzat, gyakorlatilag bármiről lehet szebbnél szebb képeskönyveket találni, nehéz témákról is. Bábszínházi dramaturgként is sokat lehet tanulni belőlük, hogy miképp mesélnek a képek nyelvén, kevés szöveggel történeteket. Egészen más az ember befogadói attitűdje, hiszen a kép másképp hordoz információt, mint a szöveg. Az egyik első ilyen könyvem Shaun Tan ausztrál illusztrátor több díjjal elismert, 2006-ban megjelent The Arrival („Érkezés”) című műve volt: ebben egy családapa a hazájában dúló háború elől egy olyan országba menekül, amely minden elemében más, mint az övé, mások a tárgyak, a formák, az ételek, a járművek. A történet arról szól, hogyan ismeri és szereti meg végül ezt a másik világot, ahová a végén a családja is megérkezik. Vastag könyv, bonyolult és szívszorító a történet, sokrétűek a karakterek és közben egyetlen mondatnyi szöveg sincs benne. Engem, a szavakkal dolgozó embert ez igazán lenyűgöz. Itthon valamiért nagyon ragaszkodnak az olvasók a szöveghez és ezért a kiadók is csak ritkán merik bevállalni a silent book műfaját. Pedig csodálatos illusztrátoraink vannak. A legújabb szerzeményem egy üdítő kivétel: Rofusz Kinga Otthon című képeskönyve. Gyönyörű, lírai könyv. – Külföldön a bábszínházat sem csak gyerekeknek szóló műfajként tartják számon… – Ez így van. Elképesztő szélmalomharcot folytatunk, nonstop olyan előadásokon, projekteken munkálkodunk, amelyek a nagyobbaknak szólnak, hogy minél több embert meg­győzzünk a sztereotípia ellenkezőjéről. Hogy a bábszínház nem csak abból áll, hogy fakanállal bohóckodunk, a gyerek nagyokat rötyög, miközben a felnőtt a telefonját nyomkodja meg az óráját nézi. Hogy esetleg a felnőtt is kaphat itt valamit, és hogy ez egyáltalán nem ciki. – Van olyan, hogy az írás mellett, esetleg helyette, annyira magával ragadja valami, elsodorja a szenvedély, hogy nehezen lát neki a munkának? – Ha írnom kell, nem szabad elkezdenem egy új regényt vagy sorozatot. Az olvasás és a sorozatnézés is olyan, amit nem tudok apránként, jól beosztva csinálni. Muszáj végigolvasnom/végignéznem az egészet (sokszor hajnalig), mert olyankor alámerülök egy történetbe és nem akarok kijönni, amíg nincs vége. És a csendben levés is magával tud ragadni, de azt tudatosan csinálom. Nekem nagyon kell néha a teljes csend. Amikor nem jönnek e-mailek, telefonok, amikor senki nem akar tőlem semmit. Ezt viszonylag ritkán engedhetem meg magamnak, de nyaranta mindig van egy hét, amikor át­megyek remeteüzemmódba, és az nagyon jó.

Gimesi Dóra

Bábszínházi dramaturg, rendező, író – számtalan ifjúsági színdarab, mese és regény, többek között a Csomótündér, a Macskaherceg és A tündér csizmája szerzője, valamint az Időfutár társszerzője. Magáról fontosnak tartja, hogy szeret olvasni, a bolhapiacon bogarászni és Shakespeare-t meg Rejtőt idézni. Szereti a Lear királyt, a Csillagok háborúját, Neil Gaiman képregényeit (a Coraline-t bábszínházra is dramatizálta nemrégiben), a színes cipőket és a tejberizst eperlekvárral.

Szerző

Cecelia Ahern: A nő, akit egy kacsa etetett - részlet

Publikálás dátuma
2019.03.10. 11:00

Ebédidőben minden hétköznap a parkban ül a padon: mindig ugyanabban a parkban, ugyanazon a tóparti padon. Hideg a deszka. Elmormol egy szitkot, majd feláll, lejjebb húzza a kabátot a hátsóján, és visszaül. Így, hogy egy kicsit kipárnázta a padot, már nem fázik annyira. Kicsomagolja a sonkás-sajtos bagettjét, ölébe teríti az alufóliát. Csatakos a bagett, hiszen beleszivárgott az összenyomódott paradicsom leve. A nő ettől kiborul. – A kurva anyját ennek a kibaszott, szar paradicsomnak! Az elviselhetetlen kollégáit elviselte. Sőt a mellette ülő ocsmány fickót is elviselte reggel a buszon, pedig egész úton túrta az orrát, és az ujjai között sodorgatta a fikát, mintha nem látná senki. Hanem az a paradicsom… Az a kibaszott paradicsom föltette az i-re a pontot. Ő csak sajtot meg sonkát kért a bagettjébe, amely ettől a kis kéretlen, szükségtelen plusztól homogén, pépes, ragacsos trutymóvá változott. Az összenyomódott sajt úgy tapadt rá a kenyérre, hogy le sem lehet vakarni róla… – Rohadt, kurva paradicsom! – morogja a nő, majd földhöz vágja a bagettet. Legyen a kacsáké. Ebédidőben mindig ellátogat a parkba. Közel van a cég irodája. Értékpapír, adok-veszek, egy rakás seggfej. Ez a legnyugisabb pad, itt jó messze van mindenkitől. Kacsát etetni jár ide, és magában motyogva szidalmazza mindazokat, akik fölhúzták. Itt ereszti ki a gőzt, ha kiakasztja az agyhalott faszkalap főnöke, ha felidegelik a téveszmék rabságában vergődő kollégái vagy a viharos tőzsdepiaci ármozgások. Olyan ez a kacsaetetés, mintha bokszzsákot püfölne. A legtöbb kollégája az edzőteremben tölti az ebédszünetét: kifutják magukból a problémáikat, majd háromnegyed óra múlva totál magabiztosan, aktív zuhanygél- és dezodorillatot árasztva, tesztoszterontól túltengve ülnek vissza az asztalukhoz. Ő viszont, ha esik, ha fúj, többre tartja a friss levegőt és a nyugalmat. Szüksége van arra, hogy fröcsögve-szitkozódva kizsörtölődje magát: minden egyes kenyérdarabbal, amit a tóba dob, kiiktat egy problémát, így apránként el is illan a frusztráltsága. Csak éppen arról nincs teljesen meggyőződve, hogyan is működik a dolog. Néha azon veszi észre magát, hogy már-már habzó szájjal dühöng, miközben ott kavarog a fejében mindaz, amit mondania kellett volna: az abszolút korrekt meglátások, érvek, amelyeket sajnos nem az irodában mondott ki. Most a földre dobott, elázott bagettet bámulja. Néhány kacsa viaskodik érte egy kicsit. Csipkedik, csipkedik, de utolsó töltényig tartó, véres küzdelemre nem kerül sor, pedig ő arra számított. Ez is mutatja, hogy milyen gusztustalan az a nyomorult bagett… – Kisebb darabokra kellett volna törnöd – zökkenti ki gondolataiból egy férfihang. Meglepetten kapja fel a fejét, és néz körül. Nincs ott senki. – Ki az? – Én. Tekintete a vadkacsára vándorol, amely egyedül, a bagettet, valamint egymást csipkedő társaitól elkülönülve álldogál. – Üdv – mondja a kacsa. – Azt olvasom le az arcodról, hogy hallasz engem. A nő eltátja a száját. Torkán akad a szó. A férfihangon beszélő kacsa elneveti magát. – Hát, jól eldumáltunk – mondja, és totyogva, azaz kacsázva elindul a tó felé. – Várj! Gyere vissza! – kiáltja a nő felocsúdva a sokkból. – Adok neked kenyeret. – Nem kell, kösz – mondja a kacsa, de azért odatotyog. – Tudod, a kacsáknak nem kéne kenyeret adnod. Ugyanis a meghagyott kenyér kémiai és bakteriológiai változásokat idéz elő a vízben, és ez növeli a madarakra veszélyes betegségek kockázatát, ráadásul csekély a tápértéke. A kacsák ajánlott eledele a kiolvasztott mirelit borsó, a kukorica, a zab meg effélék. A nő szóhoz sem jut: meredten bámulja a kacsát. – Azért ne sértődj meg, kedves tőled, hogy etetsz bennünket, de a fehér kenyér a lehető legrosszabb választás: annak aztán semmi tápértéke nincs. Hallottál már az angyalszárnybetegségről? – A nő megrázza a fejét. – Gondoltam. A kiegyensúlyozatlan táplálkozás okozza a kacsáknál. Deformálódik tőle a szárnyunk, úgyhogy csak nehezen tudunk repülni vagy egyáltalán nem, ami, hát hogy is mondjam, elég szar ügy. – Te jó ég, nagyon sajnálom! Ezt nem tudtam. – Semmi baj – mondja a kacsa, majd fürkész tekintettel figyeli a nőt. Nem tud úrrá lenni a kíváncsiságán. – Nem baj, ha ideülök melléd? – Nem hát, gyere csak! A kacsa felröppen a padra. – Megint a munkád miatt vagy lelombozódva? – Honnan tudod? – Onnan, hogy mindennap itt vagy. Kurva Colin, kurva Peter, kurva világpiac. Meg kurva Slimming World-diéta. Meg kurva paradicsom. – Ti ezt mind halljátok? – Hogy halljuk-e? Érezzük. Ha halljuk, hogy jössz, már húzzuk is fel a páncélruhát. Úgy tüzelsz ránk azokkal a kenyérdarabokkal, mintha gránátot dobálnál. – Bocs – mondja ajkába harapva a nő. – Semmi gond. Tudjuk, hogy neked ez jó, még ha olykor ki is lősz egy-egy kacsaszemet. – Köszönöm, hogy ilyen megértőek vagytok. – Emberek volnánk, vagy mi – feleli a kacsa. A nő döbbenten néz rá. – Egy kis szárnyaló humor – kuncog a kacsa. – De most komolyan, mindenkinek kell egy búvóhely, ahol elengedheti magát. Ahol biztonságban van. – A kacsa tekintete a távolba ­réved. Most a nő méregeti fürkész tekintettel. – Neked van ilyen helyed? – Hát persze, az a klassz szenegáli folyóvölgy, ahol telelek. Ott szoktunk találkozni egy bájos kis nyílfarkú récével. Nézzük a napfelkeltét meg a naplementét, és együtt lógunk a folyónál. Az az én helyem. – Csodaszép lehet. – Szép bizony. Egy darabig csendben üldögélnek. – Mi lenne, ha cserélnénk? – kérdi aztán váratlanul a férfihangon beszélő kacsa. – Én repüljek el Szenegálba? Nem biztos, hogy a kis nyílfarkú récéd esete lennék. A kacsa jót nevet. – Az etetésre gondoltam. A nő elvihogja magát. – Meg akarsz dobálni kenyérrel? – Olyasmi. De inkább egy kis szellemi táplálékot vágnék hozzád. – Oké. – Nem az én dolgom, hogy ezt elmondjam neked, ezért nem is mondtam eddig, de ma nyitottabbnak tűnsz a dologra, hiszen hallod, hogy beszélek, meg minden. Szóval úgy tűnik, hogy dühös vagy. Stresszes és frusztrált. Az a benyomásom, hogy nem nagyon csíped a munkád. – Szeretem én a munkám. És ha nem lenne az irodában senki más, akkor egyenesen imádnám. – Hé, figyelj már, nekem mondod? Tudd meg, hogy az én életem is sokkal könnyebb lenne ám, ha én lennék az egyetlen kacsa ebben a tóban. De azért elvagyok. Azzal ütöm el az időt, hogy figyelem az embereket, téged így szúrtalak ki. Feltűnt, hogy nem boldogulsz valami jól az emberekkel. – Meg a kacsákkal sem, ugyebár – mondja a nő, és igyekszik leplezni a sértettségét. Mert mindig is úgy képzelte, hogy ő igenis jól kezeli az embereket. Hiszen senkinek nem áll az útjába, nem kérdez senkitől semmit, soha nem keveredett konfliktusba senkivel… – A kacsákkal mostantól jobban bánsz majd. Ami pedig az embereket illeti, szólhatnál Colinnak, hogy bíznia kellene a megérzéseidben. Mondd meg neki, hogy a Damon Holmes-ügylettel kapcsolatban igazad volt. Mert ahhoz, hogy az befulladt, neked semmi közöd. Ahhoz csak a japán földrengésnek volt köze. – A nő bólint. – Paulnak pedig mondd meg, hogy ne vágjon a szavadba a meetingeken. És szólj Jonathannek is, hogy nem viccesek a malac e-mailjei, és nem buksz a szamarakra. A Slimming World-ös Christine-nek is megmondhatod, hogy díjaznád, ha nem terjesztené rólad mindenhol, hogy a férjed volt az első barátja. Mert lehet, hogy a férjed szüzességét ő vette el, de a szívét te hódítottad meg. A férjednek pedig mondd meg, hogy nem szereted a paradicsomot. Azért tesz mindig a bagettedbe, mert érzékeli, hogy stresszes vagy. Így próbál belevinni egy kis pluszt, hogy érezd a törődést. Nem tudja, hogy ebédig elázik a szendvicsed, azt meg pláne nem, hogy ez ennyire zavar. A nő ismét bólint, rögzíti magában a hallottakat. – Ne bujkálj itt, azzal csak rontasz a helyzeten – folytatja a kacsa. – Csináld szemtől szembe, frontálisan és higgadtan! Állj ki magadért, beszélj az emberekkel! Légy felnőtt! Aztán gyere ki ide, de csak azért, mert szeretsz kacsát etetni. A nő elmosolyodik. – Zabbal, kukoricával, borsóval. – Az abszolút megfelel. – Köszi, kacsa. Köszönöm a tanácsot. – Ugyan – mondja a férfihangon beszélő szárnyas, majd leröppen a padról, és bekacsázik a tóba. – Sok sikert! – teszi hozzá, majd beúszik a víz közepére, ahol kis híján fejbe találja egy másfelől érkező kenyérdarab.                                                                                                                                                Szieberth Ádám fordítása

Cecelia Ahern édesapja az egykori ír koalíciós kormány elnöke volt – de az 1981-es születésű dublini írónő nem ettől (vagy ennek ellenére) híres, hanem a művei által. Harcosan feminista novelláskötetében harminc különleges, fantáziadús történetet olvashatunk, amelyekben nők küzdenek le ezernyi viszontagságot agyafúrtságuk, leleményességük és könyörületességük révén – egyikük bőrén vészjósló harapásnyomok jelennek meg, a másikat egy rémálomszerű prezentáció kellős közepén szó szerint elnyeli a föld, a harmadik pedig elhatározza, hogy visszaviszi megunt férjét a boltba, ahol annak idején beszerezte. Az Üvöltés című kötet az Athenaeum Kiadó gondozásában jelenik meg. A 2002-es Utóirat: Szeretlek című regény óta szinte minden kötete magyarul is olvasható.

Szerző

A boldogság mellékhatás - interjú Rakovszky Zsuzsával

Publikálás dátuma
2019.03.09. 14:28

Fotó: NÉPSZAVA ARCHÍV
Regényei, elbeszélései szereplői legtöbbször nőalakok, akik valamiféle küzdésben élik az életüket, mégsem hiszi, hogy lennének kifejezetten női témák. Rakovszky Zsuzsa úgy gondolja, a „női életanyag” az, amit az irodalom még nem használt el. Nőnapi számunkban többek között erről is beszélt.
– Szinte mindegyik prózai írásában nehéz sors jut a szereplőinek. Gyereket egyedül nevelő, később szerelem nélkül férjhez menő anyák, árva, félárva, apát kereső gyerekek, szélsőséges helyzetekbe vetődő lányok, magányos asszonyok keresik a helyüket az elbeszéléseiben, regényeiben. Ilyennek, ilyen támasz nélkülinek látja a női sorsot? – A legtöbb sors küzdelmes, a férfiaké is. Én talán azért írok gyakrabban ilyen helyzetekről, mert ezeket ismerem belülről, én is félárvaként nőttem fel, több mint tíz évig egyedül nevelt az édesanyám, csak azután ment újra férjhez. Ezért talán nekem a rendhagyó a „természetes” és a normális a szokatlan. A támogatás persze mindenkinek jólesik, de nem hiszem, hogy a nők jobban rászorulnának, mint a fér­fiak. Sőt, ha körülnézek, úgy látom, hogy sokkal több férfi halt meg fiatalon, lett súlyos beteg vagy alkoholista a kortársaim közül, mint nő.  A nőkön valószínűleg még ma is több a teher, ami a gyakorlati életet illeti, de a férfiaknak talán a lelki terheik növekedtek meg. – A jövő heti számunkban lesz egy elbeszélésrészlet Szendrey Júliától, melyben egy Gyulai Pál-cikkre reflektál. Gyulai azt taglalja, ha már ír a nő, legalább írjon női témáról. Mit gondol, vannak kifejezetten női témák, női nyelvezet? – Minden írónak van saját életanyaga, és szerencsés dolog, ha ez olyan, amit az irodalom még nem „használt el” túlságosan, márpedig a nőké egyelőre még ilyen vagy nemrégen még ilyen volt. Ha úgy értjük Gyulai Pál intését, hogy a nők lehetőleg írjanak arról is, amiről csak ők tudnak, akkor ezzel egyet lehet érteni (már ha eltekintünk attól, hogy senki nem mondhatja meg valaki másnak, az miről írjon). De azért nem hinném, hogy az, amit a nagy (férfi) írók műveiben a női létről lehet olvasni, az ne lenne helytálló. Az íráshoz nemcsak saját élmények kellenek, hanem megfigyelés és fantázia is: nem muszáj személyesen kirabolnunk egy bankot ahhoz, hogy sejtsük, mit érezhet egy bankrabló. Meg aztán mik lennének azok a kifejezetten női témák? Jó, jó, tudom, szerelem, házasság, ilyesmik, legalábbis régebben ezeket értették „női témákon”. De azért ha megnézzük például a 19. századi nagy angol nőírókat, nem is annyira a Brontë-kat, mint inkább George Eliotot vagy a kedvencemet, Elizabeth Gaskellt, hát azokban van szó mindenről: vallásról, politikáról, a munkások helyzetéről – biztos érdekelte őket mindez, ha egyszer írtak róluk. – Egy másik nagyon fontos fókusz a műveiben az idő. Azt mondja, egyirányú utca… – ha mégis lehetne, „hogy fölfejtsd a hibás szemig a múlt kötését”, meddig fejtené fel? Felfejtené-e egyáltalán? – Ha ez annyit jelent, hogy a „mai eszemmel” másként csinálnék-e dolgokat, akkor igen, persze, sok mindent. Ha úgy érti, hogy vannak-e olyan életszakaszok, ahová szívesen visszamennék, akkor megint csak igen, vannak ilyenek. De csak látogatóba, és nem úgy, hogy onnantól kezdve újra végig kell csinálnom az egészet. Nagyon szívesen visszalátogatnék például a saját gyerekkoromba. Vagy a fiam gyerekkorába. Bár nem is tudom... Kérdés, hogy a látogatás ideje alatt tisztában lennék-e vele, hogy ez csak egy látogatás: van egy Kosztolányi-novella, amelyikben a szeretett nő visszatér a halálból a férfihoz, de nem tudnak mihez kezdeni egymással. A dolgokhoz hozzátartozik, hogy vannak előzményeik és tartanak valahová, és ha ez hiányzik, az az időből kiemelt pillanat sem lehet olyan, mint az eredeti volt. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a jó állapotunkhoz nagyon fontos lenne egyfajta állandóság. – Miben lenne a segítségünkre? – Gondolom, abban, hogy nem kellene örökösen elszakadnunk azoktól a tárgyaktól és helyszínektől, amiket megszerettünk, amelyek jelentenek valamit nekünk. Idősebb korban már nehezebben alakulnak ki ezek a kötődések. A változás is jobban érzékelhető, ha valami közben állandó marad. Ha mindig mindent, lakóhelyet, kapcsolatokat, fel kell számolni és újat kell építeni helyette, akkor az nem előrelépés, csak körforgás. – A Szilánkok című regényében az mondja: „…azzal szórakoztam, hogy az emlékeim szilánkjaiból meg az újságokból szerzett információtöredékek alapján összeraktam ezeknek az embereknek valamiféle lehetséges történetét. Bosszantott, igen, bosszantott, hogy a világegyetem szőröstül-bőröstül lenyelte őket…” Összerakható-e a múltszövetekből valamiféle ma is értelmezhető valóság? – Nem is egy. A múlt olyan gazdag, hogy mindenki tetszése szerint kiválogathatja belőle azokat a tényeket, amelyek alátámasztják azt, amit amúgy is gondol. De komolyabban és ami a személyes életet illeti: az ember fiatalon valami egyszerinek, különálló személyiségnek érzi magát, aztán idősödve már inkább úgy érezzük, hogy valaminek a folytatása vagyunk, és szeretnénk megtudni az előzményeket. Gondolom, ezért kezdenek sokan idősebb korban a családjuk történetével foglalkozni. – Van ebben valamiféle igazságkeresés is? – Igen, hiszem, hogy van olyan, hogy igazság, és nemcsak személyes „igazságok” vannak, mindenkinek a magáé. Bár azt is tudom, hogy a mi megismerő képességünknek megvannak a korlátai. Akár az egyes emberének, akár az emberiségének általában (ha mondjuk, elektronnak születünk, egészen másképp érzékelnénk a valóságot). Azt nem tudom, hogy az irodalom úgy általában közelebb visz-e valamilyen végső igazsághoz, de abban biztos vagyok, hogy törekednie kell valamilyen, mondjuk így, objektív igazságra, nem pedig valamilyen csoport úgynevezett „igazságára” – különben egy betűt sem érdemes leírni. Talán erre az igazságra van a leginkább szükségünk ahhoz, hogy ne vesszünk el a mai világ kilátástalan helyzeteinek labirintusában. – Vannak egyáltalán fogódzók az ilyen helyzetekre? A szereplőit nézve nem nagyon. – Nemcsak a szereplőim, én is úgy gondolom, hogy nem sok fogódzónk akad: barátok, családtagok szeretete, ha vannak ilyenek. Vagy ha valaki igazán, mélyen vallásos, akkor persze a vallás. Különben marad a csodavárás. Leginkább megelőzni próbáljuk az ilyen helyzeteket, és erre van kínálat bőven: újabb és újabb diéták, terápiák, meditációs gyakorlatok, mit tudom én. Némelyik még akár hatásos is lehet. De azt hiszem, a testi-lelki egészség is olyasmi, mint a boldogság: „mellékhatás”, olyankor van rá a legtöbb esély, ha valami – vagy valaki – igazán fontos nekünk. – Instant boldogságreceptekről is beszél... – Persze, ilyenek mindig is voltak, alkoholnak vagy kábítószernek hívják őket, aztán manapság ott vannak sokak számára a számítógépes játékok, ahol egy virtuális világban valódi kockázat nélkül lehet átélni mindenfélét. Ha úgy vesszük, ilyen lehet akár a zene is vagy bizonyos esetekben akár az olvasás is: amikor azért olvasunk, hogy átlépjünk egy másik, kedvesebb világba. A valóság sokszor nagyon ijesztő tud lenni. – Az ok című verse végén azt írja, „Ijesztő gondolat, hogy nem pokolbéli szörnyek, nem a titáni, öncélú gonoszság karmai közt veszünk el, nem az borítja lángba a kontinenseket, hanem legköznapibb hibáink, egy kevés hiúság és makacsság, önismeretünk vakfoltja…”. Ez volna a legijesztőbb? – Talán az a legijesztőbb, hogy az egész világgal kapcsolatban vagyunk. Mindenféle távoli szerencsétlenségekről is értesülünk, és néha már az a benyomásunk, mintha az élet kizárólag tűzvészekből, merényletekből, repülőgép- és vonatszerencsétlenségekből állna. És ami még nagyon ijesztő, ma és mindenkor, az az, hogy milyen nehéz – mondhatni lehetetlen – az embereket meggyőzni vagy lebeszélni valamiről, ami ellenkezik valamilyen érzelmi érdekükkel. Nagyon kevesen akarnak nagy szerencsétlenséget előidézni, viszont sokan akarnak csökönyösen olyasmit, amiből pár lépésben akár nagy szerencsétlenség is lehet. Igen, talán ez a legijesztőbb.

Rakovszky Zsuzsa

Az 1981-ben megjelent Jóslatok és határidők című verseskönyvvel kezdődő pályája mértékletesen, de töretlenül ível a Célia című regényig, illetve a Történések című verses kötetig. Ez az ív a verseket és a prózát váltakoztatja, köztük olyan emblematikus kötetekkel, mint a Fehér-fekete, a Hangok, az Egyirányú utca, A kígyó árnyéka, A hullócsillag éve, a VS vagy a fortepan. Az írónő jelenleg egy elbeszélésköteten dolgozik, melynek megjelenése jövőre várható.

Szerző