– Körbeutazná a világot, ha tehetné?
– Naná! Karácsonyra kaptam egy olyan világtérképet, amelyen minden ország aranyszínű, de ha lekaparjuk a felső réteget azokról a helyekről, ahol jártunk már, alatta színes lesz. Kaparás közben jöttem rá, hogy bár sokfelé megfordultam, az a világnak csak egy töredéke. A bakancslistám egy dologból áll: szeretném, ha életem végére több lenne ezen a térképen a színes folt, mint az arany. Ahogy a
80 nap alatt beharangozójában mondja Kuthy Ágnes rendező, én is végiglátogatnám a különböző országokat az Egyenlítőn innen és túl, megismerném a sokszínű kultúrák varázslatos lakóit, a változatos épületeket, a színes tájakat és az illatokat, ízeket, mosolyokat. Kipróbálnám az összes lehetséges régi utazási eszközt: gőzhajóval utaznék Hongkongba, az Orient expresszről bivalycsordát néznék, elefántháton barangolnék az indiai őserdőben, lóháton pipázgatnék a sziú indiánokkal, és végül léghajóval repülnék vissza Londonba… És útitársnak természetesen csakis Phileas Foggot választanám.
– Volt már olyan esetleg, hogy valamelyik szereplőjétől kapott ihletet? Vagy hogy a saját hobbija mentődött át a történeteibe?
– Az enyémet nem, de apukám hobbiját már megírtam. Ő ugyanis szabadidejében ásványgyűjtő, van egy több mint 3000 darabból álló csodálatos gyűjteménye. Gyerekkoromban nagyon sokat jártunk kirándulni, ásványokat gyűjteni szerte az országban, így én is megszerettem a szebbnél szebb köveket. Az Istipisti és a kővirágok című mesém (amely a Csomótündér kötetben jelent meg) egy olyan királyfiról szól, aki beszél a kövek nyelvén és végül geológus lesz belőle.
– Úgy hírlik, ön is nagy gyűjtő, és hogy hatalmas gyerekkönyvgyűjteménye van…
– A gyerekkönyvek ismerete és szeretete a szakmámhoz tartozik, de én az utóbbi időben már nem csak gyerekeknek szóló képeskönyveket gyűjtök. Külföldön ez egy nagyon erős irányzat, gyakorlatilag bármiről lehet szebbnél szebb képeskönyveket találni, nehéz témákról is. Bábszínházi dramaturgként is sokat lehet tanulni belőlük, hogy miképp mesélnek a képek nyelvén, kevés szöveggel történeteket. Egészen más az ember befogadói attitűdje, hiszen a kép másképp hordoz információt, mint a szöveg. Az egyik első ilyen könyvem Shaun Tan ausztrál illusztrátor több díjjal elismert, 2006-ban megjelent The Arrival („Érkezés”) című műve volt: ebben egy családapa a hazájában dúló háború elől egy olyan országba menekül, amely minden elemében más, mint az övé, mások a tárgyak, a formák, az ételek, a járművek. A történet arról szól, hogyan ismeri és szereti meg végül ezt a másik világot, ahová a végén a családja is megérkezik. Vastag könyv, bonyolult és szívszorító a történet, sokrétűek a karakterek és közben egyetlen mondatnyi szöveg sincs benne. Engem, a szavakkal dolgozó embert ez igazán lenyűgöz. Itthon valamiért nagyon ragaszkodnak az olvasók a szöveghez és ezért a kiadók is csak ritkán merik bevállalni a silent book műfaját. Pedig csodálatos illusztrátoraink vannak. A legújabb szerzeményem egy üdítő kivétel: Rofusz Kinga Otthon című képeskönyve. Gyönyörű, lírai könyv.
– Külföldön a bábszínházat sem csak gyerekeknek szóló műfajként tartják számon…
– Ez így van. Elképesztő szélmalomharcot folytatunk, nonstop olyan előadásokon, projekteken munkálkodunk, amelyek a nagyobbaknak szólnak, hogy minél több embert meggyőzzünk a sztereotípia ellenkezőjéről. Hogy a bábszínház nem csak abból áll, hogy fakanállal bohóckodunk, a gyerek nagyokat rötyög, miközben a felnőtt a telefonját nyomkodja meg az óráját nézi. Hogy esetleg a felnőtt is kaphat itt valamit, és hogy ez egyáltalán nem ciki.
– Van olyan, hogy az írás mellett, esetleg helyette, annyira magával ragadja valami, elsodorja a szenvedély, hogy nehezen lát neki a munkának?
– Ha írnom kell, nem szabad elkezdenem egy új regényt vagy sorozatot. Az olvasás és a sorozatnézés is olyan, amit nem tudok apránként, jól beosztva csinálni. Muszáj végigolvasnom/végignéznem az egészet (sokszor hajnalig), mert olyankor alámerülök egy történetbe és nem akarok kijönni, amíg nincs vége. És a csendben levés is magával tud ragadni, de azt tudatosan csinálom. Nekem nagyon kell néha a teljes csend. Amikor nem jönnek e-mailek, telefonok, amikor senki nem akar tőlem semmit. Ezt viszonylag ritkán engedhetem meg magamnak, de nyaranta mindig van egy hét, amikor átmegyek remeteüzemmódba, és az nagyon jó.
