Karafiáth Orsolya: Kihűlt

Mindenki nevetett, nem tudták abbahagyni. Általában csodálkoznak, ha meghallják, mi a férjem foglalkozása, kérdezgetnek és ámulnak. Az is szokványos, hogy afelől faggatnak, kiből lesz berepülőpilóta. De olyan még nem történt, mint most. Hogy valaki benyögje, hogy azokból, akikért nem kár.

Kirohantam a teremből, be a mosdóba, nem kaptam levegőt, hideg víz, zihálok. Mindenki nevetett, dobolt az agyamba. Kivétel nélkül. Mert annak a szemét kis huszonéves ribancnak mindent lehet, ugye? Károlyi Cuki. Így mutatkozott be, csoda, hogy már akkor nem rúgtam le a fejét. Nem volt elég a kékre festett és oldalt felnyírt haja, nem a ki-kivillanó köldökpiercing és nem a tetoválás a vállán. Bocs a késésért, vetette oda nyeglén az első alkalommal rögtön, de soha nem kelek ilyen korán, ez borzalmas. Tizenegy óra volt, hallgattunk, és egyből mindenki számára világos lett, hogy őnagysága nem olyan korán kelő senkiházi, mint mi, szánalmas kispolgárok. És a rendes neved mi, kérdezte valaki a csoportból, mire Cuki, te jó ég, minden alkalommal fáj, ha csak ki kell mondanom. Elhúzta a pinkre pingált száját és a terapeutának mondta, hogy megint ez van, soha sehol nem tudnak leszállni rólam. Így aztán mindenki cukizta, mert senki nem akart szemétnek és határokat átlépőnek tűnni. Ő meg fürdött az állandóan kikövetelt figyelemben. Ha épp nem róla volt szó, dobolt az asztalon, váratlan hangokat adott ki, kiderült, nem kapcsolta ki a telefonját. Legyen már vége ennek a hónapokig tartó önismereti tréningnek! Semmi értelme amúgy se, mindannyian kötelességből vagyunk itt, vagy a diplomához, vagy a munkához kell, engem is az iskolából küldtek, ahol szeretném átvenni a főnöknőm helyét a mentálhigiénés segítségnyújtás frontján, de hát persze egy ilyen csoport csak látszatdolog, pénzkidobás. Cuki ebben is nemesebb, ő magától jött, hogy jobban haladjon a munkája az önkéntes csoportban. Cuki a legkitűnőbb, mindenhez ért! Minden poént lecsap, Cuki egy zseni! Már látom, hogy nyitja a száját, hogy odacsicseregjen valami baromságot, aztán röhög, imádja a saját humorát. Nem bírok ránézni, páros gyakorlatokon imádkozom, nehogy vele kerüljek össze. De legutóbb nem úsztam meg. Egyfajta „forró szék” a játék, a legfontosabb kapcsolatunkról kellett mesélni, tőmondatokban. Én kezdtem a vallomással, Cuki reagált, vissza is kérdezhetett. A férjemről tudtam csak mesélni, más fontos ember nincs körülöttem. Elmondtam, hogy imádom, hogy ő a mindenem, bár mostanában, mióta nyugdíjba ment, aggódom érte. Mert kezd leépülni, benne felejti kívülről az ajtóban a kulcsot, a múltkor feltette főni a levest, és már a füstre rohantam a konyhába, volt, hogy a szomszédhoz ment be. Félek, egyszer tragédia történik. Cuki persze egyből a korkülönbségen kezdett ugrálni. Hogy én, aki nem vagyok negyven, mit keresek egy aggastyán mellett. Aztán azon, hogy lehet, hogy miattam ilyen tehetetlen és totyogós a bácsi. Már volt pofája bácsinak hívni a férjem. Hogy megfojtom biztos, meg basztatom, ahogy itt a csoportban is mindenkit. Hogy ő, Cuki is fél tőlem, mert mellettem nem lehet jót lépni. Aztán oldalra billentette a fejét, úgy kérdezte: nem lehet, hogy a belőlem áradó nyomorult és mérgező boldogtalanság a baja? Főleg így, hogy kifelé ezt a kerek és happy feelinget nyomom, ami mellett mindenki eltörpül? Hogy ezzel gyakorlatilag debilizálom a férjem? Nagyon jó lehet olyan nővel élni, aki már szabadulna tőlünk. Kurva okos vagy, léptem ki a játékból, te meg, szegeztem az ujjamat a terapeutára, miért hagyod, hogy egy ilyen elkényeztetett budai úrilányka, akinek mindig mindent a segge alá tolt anyuci és apuci, beszóljon nekem? Nekem, akinek minden falatért meg kellett küzdenem, aki vidékről vergődtem idáig, akinek ez a házasság volt a mentőöv a nyomorból?! Irtó nagy csönd volt. Semmi közötök hozzá, hogyan élek. Te osztottad meg velünk, hogy mitől tartasz, nem Cuki provokálta ki, vetette fel egy csoporttag, és erre tényleg nem tudtam mit lépni, ez igaz volt, nem is tudom, mi ütött belém. Aznapra mindenesetre elhalkultam, és reméltem, a következő alkalomra mindenki elfelejti a dolgot. Leszarom a pénzt, nem megyek vissza, határoztam el. Ekkor lépett be Cuki, hogy ne haragudjak, ő csak viccelt, és egyáltalán nem arra utalt, illetve nem konkrétan az én esetemre, és így meg úgy, tudja, hogy neki ez nagy hibája, hogy egy poénért eladná az anyját is, de dolgozik rajta, hogy ne így legyen, hogy megtanuljon disztingválni. Láttam, hogy tényleg bánja, hogy valóban szeretne kiengesztelni, de ettől még erősebben nyilallt belém a gyűlölet. Te kis különc, te kis érzelembomba, csikorogtam magamban. Te, akit mindenki elfogad és segít, és lefogadom, hogy bent is mindenki a te lelki feloldozásodért drukkol. Én meg is dögölhetek! Semmi baj, mondtam végül, és idétlenül-öregesen hozzátettem, hogy spongya rá, amitől még nyomorultabban éreztem magam. Visszamentünk a terembe.

Csak annyit akarok még hozzáfűzni, kértem szót, hogy én igenis szeretem a férjem, és erről nem nyitok viták, és nem tűröm a gúnyolódást. Cuki a padlót bámulta, a többiek sem igen néztek a szemembe. Amikor hazaértem, este hét felé, a férjem a fotelben aludt, a köntöse kitárva. A lakásban jeges hideg, az ablakot nyitva felejtette. Meg fog fázni, végzetes lehet ebben a korban. Az ablakhoz rohantam. Aztán megtorpantam. És arra gondoltam, inkább meglátogatom egy rég látott barátnőmet.