Karafiáth Orsolya: Kihűlt

Mindenki nevetett, nem tudták abbahagyni. Általában csodálkoznak, ha meghallják, mi a férjem foglalkozása, kérdezgetnek és ámulnak. Az is szokványos, hogy afelől faggatnak, kiből lesz berepülőpilóta. De olyan még nem történt, mint most. Hogy valaki benyögje, hogy azokból, akikért nem kár. Kirohantam a teremből, be a mosdóba, nem kaptam levegőt, hideg víz, zihálok. Mindenki nevetett, dobolt az agyamba. Kivétel nélkül. Mert annak a szemét kis huszonéves ribancnak mindent lehet, ugye? Károlyi Cuki. Így mutatkozott be, csoda, hogy már akkor nem rúgtam le a fejét. Nem volt elég a kékre festett és oldalt felnyírt haja, nem a ki-kivillanó köldökpiercing és nem a tetoválás a vállán. Bocs a késésért, vetette oda nyeglén az első alkalommal rögtön, de soha nem kelek ilyen korán, ez borzalmas. Tizenegy óra volt, hallgattunk, és egyből mindenki számára világos lett, hogy őnagysága nem olyan korán kelő senkiházi, mint mi, szánalmas kispolgárok. És a rendes neved mi, kérdezte valaki a csoportból, mire Cuki, te jó ég, minden alkalommal fáj, ha csak ki kell mondanom. Elhúzta a pinkre pingált száját és a terapeutának mondta, hogy megint ez van, soha sehol nem tudnak leszállni rólam. Így aztán mindenki cukizta, mert senki nem akart szemétnek és határokat átlépőnek tűnni. Ő meg fürdött az állandóan kikövetelt figyelemben. Ha épp nem róla volt szó, dobolt az asztalon, váratlan hangokat adott ki, kiderült, nem kapcsolta ki a telefonját. Legyen már vége ennek a hónapokig tartó önismereti tréningnek! Semmi értelme amúgy se, mindannyian kötelességből vagyunk itt, vagy a diplomához, vagy a munkához kell, engem is az iskolából küldtek, ahol szeretném átvenni a főnöknőm helyét a mentálhigiénés segítségnyújtás frontján, de hát persze egy ilyen csoport csak látszatdolog, pénzkidobás. Cuki ebben is nemesebb, ő magától jött, hogy jobban haladjon a munkája az önkéntes csoportban. Cuki a legkitűnőbb, mindenhez ért! Minden poént lecsap, Cuki egy zseni! Már látom, hogy nyitja a száját, hogy odacsicseregjen valami baromságot, aztán röhög, imádja a saját humorát. Nem bírok ránézni, páros gyakorlatokon imádkozom, nehogy vele kerüljek össze. De legutóbb nem úsztam meg. Egyfajta „forró szék” a játék, a legfontosabb kapcsolatunkról kellett mesélni, tőmondatokban. Én kezdtem a vallomással, Cuki reagált, vissza is kérdezhetett. A férjemről tudtam csak mesélni, más fontos ember nincs körülöttem. Elmondtam, hogy imádom, hogy ő a mindenem, bár mostanában, mióta nyugdíjba ment, aggódom érte. Mert kezd leépülni, benne felejti kívülről az ajtóban a kulcsot, a múltkor feltette főni a levest, és már a füstre rohantam a konyhába, volt, hogy a szomszédhoz ment be. Félek, egyszer tragédia történik. Cuki persze egyből a korkülönbségen kezdett ugrálni. Hogy én, aki nem vagyok negyven, mit keresek egy aggastyán mellett. Aztán azon, hogy lehet, hogy miattam ilyen tehetetlen és totyogós a bácsi. Már volt pofája bácsinak hívni a férjem. Hogy megfojtom biztos, meg basztatom, ahogy itt a csoportban is mindenkit. Hogy ő, Cuki is fél tőlem, mert mellettem nem lehet jót lépni. Aztán oldalra billentette a fejét, úgy kérdezte: nem lehet, hogy a belőlem áradó nyomorult és mérgező boldogtalanság a baja? Főleg így, hogy kifelé ezt a kerek és happy feelinget nyomom, ami mellett mindenki eltörpül? Hogy ezzel gyakorlatilag debilizálom a férjem? Nagyon jó lehet olyan nővel élni, aki már szabadulna tőlünk. Kurva okos vagy, léptem ki a játékból, te meg, szegeztem az ujjamat a terapeutára, miért hagyod, hogy egy ilyen elkényeztetett budai úrilányka, akinek mindig mindent a segge alá tolt anyuci és apuci, beszóljon nekem? Nekem, akinek minden falatért meg kellett küzdenem, aki vidékről vergődtem idáig, akinek ez a házasság volt a mentőöv a nyomorból?! Irtó nagy csönd volt. Semmi közötök hozzá, hogyan élek. Te osztottad meg velünk, hogy mitől tartasz, nem Cuki provokálta ki, vetette fel egy csoporttag, és erre tényleg nem tudtam mit lépni, ez igaz volt, nem is tudom, mi ütött belém. Aznapra mindenesetre elhalkultam, és reméltem, a következő alkalomra mindenki elfelejti a dolgot. Leszarom a pénzt, nem megyek vissza, határoztam el. Ekkor lépett be Cuki, hogy ne haragudjak, ő csak viccelt, és egyáltalán nem arra utalt, illetve nem konkrétan az én esetemre, és így meg úgy, tudja, hogy neki ez nagy hibája, hogy egy poénért eladná az anyját is, de dolgozik rajta, hogy ne így legyen, hogy megtanuljon disztingválni. Láttam, hogy tényleg bánja, hogy valóban szeretne kiengesztelni, de ettől még erősebben nyilallt belém a gyűlölet. Te kis különc, te kis érzelembomba, csikorogtam magamban. Te, akit mindenki elfogad és segít, és lefogadom, hogy bent is mindenki a te lelki feloldozásodért drukkol. Én meg is dögölhetek! Semmi baj, mondtam végül, és idétlenül-öregesen hozzátettem, hogy spongya rá, amitől még nyomorultabban éreztem magam. Visszamentünk a terembe. Csak annyit akarok még hozzáfűzni, kértem szót, hogy én igenis szeretem a férjem, és erről nem nyitok viták, és nem tűröm a gúnyolódást. Cuki a padlót bámulta, a többiek sem igen néztek a szemembe. Amikor hazaértem, este hét felé, a férjem a fotelben aludt, a köntöse kitárva. A lakásban jeges hideg, az ablakot nyitva felejtette. Meg fog fázni, végzetes lehet ebben a korban. Az ablakhoz rohantam. Aztán megtorpantam. És arra gondoltam, inkább meglátogatom egy rég látott barátnőmet.

Lackfi János: Hentesáru

A Moszkva-téri hentesárupult mögött a nagyfiúk a véres szerveket dobálják, a kés, akárha vajban, fut, a csattogós májak, zúzák, a leffenő nagy combfilék, a csirkecombok kánkánjára izgul most a férfinép, kampókon lóg a füstöltáru, gigászi cipzár-oldalas, tömzsi palacknyi csülkök ringnak, egy-két poén itt félszavas. A kés-kivájta deszkalapra, hopp, vérvörös massza zuhan, a ritmikus, nagy nyisszanások elintézik majd gondosan, mert csókolom, jobb pulykahúsnál bolognaihoz nincs bizony, akarja, hogy kockákra vágjam? ezt nézze meg, ez színizom! hogy tetszik lenni, régen láttuk, jó színe lett, s ez a kabát!, a hentesbácsi sose látott ilyen aranyos kisbabát! A benzinár is föl-le megy már, jaj, ahogy mondja, főnökúr, hülyítenek csak minket fentről, a kisember hiába túr, maga a bankban, én a pultnál, más falaz, ablakot pucol, Fradi az Isten, jó ebédhez legjobban magyar nóta szól. Tegye már mellé azt a csöppet, ne árválkodjon egyedül, fél kiló jó lesz, így maradhat, végül a halál hegedül. Egy üvegezett kalickából cseppnyi kerek ablakon át Gizike kukkol pápaszemmel, csengetve pénztármasinát, Zoli, mennyi a töpörtyű most? lemérted a koviubit? ha nincsen éppen sorban állás, egyik fiú odapucsít, főzi kicsit Gizi fejét, mert unja már magát nagyon, késhegyről májassal kínálja, nyelvre vigyázz, ugye, finom? Aztán fúriaként berontva egy nő a Lacit keresi, míg azt a raktárból szólítják, tüzet fújnak orrlikai, majd előkerül szégyenkezve, esetlenül a nagy melák, szemét földre szegezve minden elkövetett hibát belát, pereg az asszony fürge nyelve, a talponálló asztalok népe rág, bambul, síri csöndben. A Föld vállat von, azt forog…
Szerző

Migránsok térben és időben

Publikálás dátuma
2019.03.03. 14:00
Mohsin Hamid könyvének angol kiadásával Londonban
Fotó: CHRIS J RATCLIFFE / AFP
Első pillantásra szerelmi történet – valóban, az is. Alkalmasint sci-fiként is lehet olvasni – legalábbis tartalmaz akként is értékelhető komponenseket. Aztán főként migránsregényként aposztrofálhatnánk – és ez a tematikus műfajjelölő kategória (olvasásmód) hozhatta meg a pakisztáni származású szerző számára a sikert, a számos díjat és díjra jelölést. A magát „korcsnak”, finomabban: „keveréknek” (mongrel) tituláló író – aki amerikai tanulmányait és hosszas brit tartózkodását követően szülővárosába, Lahore-ba költözött vissza a családjával, ám gyakorlatilag folyamatosan úton van New York, London, a görög szigetvilág és Pakisztán között – azonban mindezen túl leginkább azzal tudja kivívni elismerésünket, hogy általános léttapasztalati, sorseseményszerű, szépirodalmi igényességgel megírt történetet tett le az asztalra negyedik regényével. Amely bármennyire is tragikus színezetű, a mindenki által megélt és megélhető emberi élethelyzetet vázolja. „Ha a térben nem is, az időben valamennyien migránsok vagyunk.” Bár nincs nevén nevezve vagy földrajzilag pontosan meghatározva, az alaptörténet helyszínéül az utóbbi pár év eseményeinek függvényében leginkább Szíriát (vagy bármely más közel-keleti államot) gondolhatja maga elé az olvasó, melynek egyik, „militáns erők” által ostromlott nagyvárosában találkozik egymással két fiatal, Szaid és Nadja. A férfi vallásos és a szüleivel él, a nő csak a túlélése érdekében, az öltözéke által idomul a kizárólagos hitet követelő társadalmi közeghez, családjával megszakította a kapcsolatát, független. Szerelmük, egy görög szigeten és a gettósított Londonon át az Egyesült Államok nyugati partjára vetődésük elmesélése alkotja a történet gerincét. Megismerkedésük, együttlétük és különválásuk – megváltozásuk, azaz az élettörténetük – elbeszélése révén nemcsak kulturális, civilizációs transzferek tanúi lehetünk, de a személyiségfejlődésük is nyomon követhető. „Amikor egy páros elköltözik valahova, a felek mindig elkezdik másképp látni egymást (…) mert az ember személyisége nem holmi állandó szín, nem csak fehér vagy mondjuk kék, inkább egyfajta megvilágított vászon, és az, hogy milyen színeket tükrözünk vissza, nagyban múlik azon, hogy mi vesz körül bennünket.” Hamid nemcsak térbeli áthelyezések, de az időérzékelés kérdésessé tételével is kimozdítja megszokott dimenzióiból szereplőit (ahogy olvasóit is). „[Nadjának] az a bizarr érzése támadt, hogy meghajlott körülötte az idő, mintha a múltból származna és éppen a jövőről olvasna vagy a jövőből származna és a múltról olvasna, és már-már úgy érezte, hogy ha abban a pillanatban felállna és hazasétálna, akkor két Nadja létezne, hogy kettéosztódna (…) két különböző énje számára két különböző élet bontakozna ki…” „[Szaid] bizonyos tekintetben mintha foglyul esett volna valahol a múlt és a jövő között (…) úgy érezte, magát a Földet formálják újra”. A személyiség és a környezet időbeliségének szétrajzása a korábban sci-fi elemként meghatározott írói megoldásban is tetten érhető: a legújabbkori migráció oly sokszor leírt, fáradságos, nehézségekkel terhelt folyamatát, az utat dimenziókapukra, a világban elszórva, véletlenszerűen megjelenő sötét ajtókra cseréli, melyek mindig más világokba nyílnak. Rajtuk átlépve, mintha a halál és születés processzusa játszódna le ismét: újjászületés/feltámadás. De ezeken az ajtókon nem csak a háborús övezetek menekültjei özönlik el a világ boldogabbnak tartott felét, a nyugati világ lakói is át-átlépegetnek rajtuk, akár a visszatérésről is lemondva. (És vannak olyanok is, akik nem élnek a lehetőséggel…) Mert a(z egyéni) boldogság nem a nyugati kultúra sajátja – a Hamid-regény epizódszerű betétjei szereplőinek sorsa példázza ezt, s egyben eltávolítja, elemeli a migránstémától az értelmezést, az általános emberi felé. Teszi pedig mindezt a legegyszerűbb, egyben legfinomabb módon: mintha egy tér-idő uraként mesélő elbeszélő tudósítana a némileg disz- és utópisztikus világról, tárgyilagosan, nagyon pontosan, leíróan fogalmazva. Szavait patikamérlegen adagolva, de mégsem kimérten, inkább egyfajta utólagos, már megszerzett tudás/tapasztalat birtokosaként – mondatait mintha (már rengetegszer elmesélt történet sajátjaként) évezredek csiszolták volna szinte (lekerekítettségük okán) költőivé. S ettől az írásmódtól, mesemondástól válik igazán különlegessé és figyelemre méltóvá a Nyugati kijárat című regény. (Ford. Pordán Ferenc. Geopen Könyvkiadó, 2018. 215 o.) 
Szerző