Keresd a nőt! - a magyar közéletben...

Publikálás dátuma
2019.03.10. 13:30
A kormánynak egyetlen női tagja van: Bártfai-Mager Andrea tárca nélküli miniszter
Fotó: Kovács Tamás / MTVA - Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelõ Alap
Szégyenteljesen alacsony a nők aránya a közéletben, különösen a parlamentben Magyarországon. Kutatásunk szerint kevesen támogatnák, hogy kvótákkal szabályozzák a nők részvételét a politikában, pedig más megoldás aligha van, a patriarchális beidegződések nem szűnnek meg maguktól. Nem azért lenne jobb hely a világ, ha több női vezető lenne, mert „természetükből adódóan” kevésbé versengőek vagy éppen kevésbé korruptak. Hanem azért, mert így lenne igazságos.
Legutolsó helyen kullog Magyarország a héten publikált rangsorban, amely azt listázza: mennyi nő foglal helyet az EU országainak kormányaiban és törvényhozó testületeiben. Az Eurostat adatai szerint, míg az EU-ban átlagosan 30 százalék felett van a női képviselet (Svédországban már több mint 50 százalék), a magyar arány alig haladja meg a 10 százalékot a testületekben. „Magyarországon évtizedek óta nem sikerül elemelkedni erről a nagyon alacsony képviseleti szintről. A rendszerváltás óta ebben semmilyen előrelépést nem sikerül elérni” – teszi keretbe az elkeserítő adatot Sáfrány Réka, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség elnöke, genderszakértő. Jelenleg 23 nő foglal helyet az Országgyűlésben, szemben 176 férfival; Novák Katalin államtitkár korábban a nőkre utalva azt nyilatkozta az ATV-nek, hogy „nem mindenki vágyik a politika világába és a közéletbe”. Valamivel jobb a helyzet az üzleti életben, ahol a vezető pozíciók 41 százalékát töltik be nők, de az is igaz, hogy a cégméret növekedésével egyre csökken a szerepük a vezetésben. A Pulzus közvélemény-kutató lapunk számára készített kutatásában szerettük volna megtudni, vajon hogyan látják az emberek, mik az okok az évtizedek óta nem mozduló nemi arányok mögött? Azt kérdeztük: mi az elsődleges oka, hogy a világ legtöbb országában a nők kisebb arányban töltenek be vezető szerepet a közéletben és a vállalatok irányításában? Meglepő módon a legtöbben, összesen 34 százalék, arra a válaszra tette a voksát: „mert a társadalom kevésbé bízik a nők vezetői képességeiben”. Ha csak a női válaszadókat nézzük, közülük 45 százalék gondolja így, a férfiaknak pedig negyede. Emellett összesen 21 százalék jelölte meg fő okként, hogy „a nagy szervezetek felépítése tradicionálisan a férfiaknak kedvez”, 19 százalék szerint pedig a több otthoni és gyerekneveléssel kapcsolatos feladat hárul a nőkre, ezért nincs idejük a vezetői szerepvállalásra (ennél a két válaszlehetőségnél nem volt nagy különbség a férfiak és a nők véleménye között). „Kissé meglepő, de a nők és férfiak közötti egyenlőtlenségekre való érzékenység terjedésére utal, hogy mindkét nem a női vezetőkkel szembeni bizalmatlanságot látja az elsődleges oknak. Bár elismerik, hogy az otthoni és gyerekneveléssel kapcsolatos feladatok is sokat nyomnak a latban, de ezt talán megugorhatóbb akadálynak tartják, mint a társadalmi közeg hagyományos ellenállását” – mondja Sáfrány Réka. A szakértő szerint az eredményt befolyásolhatja ugyanakkor, hogy ma már Magyarországon is vannak olyan aktív női politikusok (például Szabó Tímea, Vadai Ágnes vagy Szél Bernadett), akik a nyilvánosság előtt végzik a munkájukat, és bizonyítják, hogy a szerepek összeegyeztethetők. Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a férfiak 12 százaléka szerint „a nők kevésbé alkalmasak a vezetői szerepre”; a nők mindössze 3 százaléka jelölte meg ezt a válaszlehetőséget. Emellett a férfi válaszolók 13 százaléka azt mondta, a „nők többsége nem akar vezető szerepet, és ezt a nők 5 százaléka is így gondolja. Azzal a kijelentéssel, hogy Magyarországon a nőknek ugyanolyan esélyük van a boldogulásra, mint a férfiaknak, a válaszadók 52 százaléka egyetértett vagy inkább egyetértett szemben 45 százalékkal, akik vitatják vagy elutasítják ezt a tételt. Vagyis összességében kicsit kevesebben vannak azok, akik úgy gondolják, hogy lenne még tennivaló a nők egyenjogúságát illetően. Viszont ebben a kérdésben szakadék tátong a női és a férfi válaszolók véleménye között. Míg a nők 58 százaléka nem ért egyet ezzel a kijelentéssel, vélhetően a saját életében is tapasztalja, hogy több akadályba botlik, mint a férfiak, utóbbiak kevesebb mint egyharmada gondolja, hogy gond lenne ezen a téren. „Ebből látszik, hogy a férfiak sokkal kevésbé érzékelik: a nemek közötti egyenlőség területén milyen kedvezőtlen a helyzet. Mivel a munkahelyeken, a politikában kevés szó esik ezekről a kérdésekről, kevesen gondolják, hogy nekik ezzel dolguk lenne” – mondja Sáfrány Réka, kiemelve: ha több nő lenne a parlamentben, biztosan több szó esne ezekről a témákról, a női szempontokról is. Ugyanakkor a Pulzus kutatása szerint a többség érzékeli, hogy nincs minden rendben: a válaszolók 61 százaléka gondolja, hogy a nők túl kevés szerepet töltenek be a közéletben a világon. Nemekre lebontva: a nők jelentős többsége, 73 százaléka, míg a férfiaknak csak 47 százaléka kevesli a nők részvételét. 

Nem diszkriminál, kiegyenlít

A világ országainak mintegy fele alkalmaz valamilyen kvótát, hogy megpróbálja ellensúlyozni, kiküszöbölni azokat a rejtett struktúrákat, amelyek inkább a férfiak bekerülését könnyítik meg a különböző vezető pozíciókba. Ahol nemzetiszintű kvótatörvény van érvényben, például Franciaországban, egyenesen pénzügyi eszközökkel büntetik azokat a pártokat, amelyek nem képesek egyenlő arányban női és férfi jelölteket kiállítani. Lengyelországban 35 százalékban határozták meg a női képviselők minimális arányát a pártok képviselőjelölti listáin 2010-ben. Ha nem felelnek meg a törvénynek, a párt listáját visszautasítják. Dániában, ahol pártszintű kvótákat vezettek be a hetvenes-nyolcvanas években, pedig már el is hagyhatták a szabályozást, mert a nők képviselete stabilan beállt 30-40 százalék közé. Kutatásunkban meglepően kevesen, 24 százaléknyian mondták azt, szükség lenne arra, hogy ilyen módon szabályozzák a nők részvételét a közéletben, és ebben a kérdésben nem is volt nagy véleménykülönbség a két nem között. Az eredmény mögött a szakértő szerint az is állhat, hogy a kvótákkal kapcsolatban rengeteg a félreértés. Ez egyfajta átmeneti segítő intézkedés, az első ponton, a belépés szintjén avatkozik be, mert azoknak az országoknak a nagy részében, ahol nincs ilyen jellegű szabályozás, tulajdonképpen egyfajta ki nem mondott férfikvóta­rendszer működik, emiatt nem tudnak bekerülni a nők például a politikai szervezetek vezető testületeibe, még akkor sem, ha erre egyébként nyitottak lennének a pártok. A különböző kvótaszabályozásokat nem csak a konzervatív, de a liberális oldalról is kritikák érik. Eszerint korlátozza a versenyt és diszkriminálja a férfiakat egy olyan rendszer, ahol az ember neme is a kiválasztás alapját képezni. „Most sincs arra garancia, hogy a legalkalmasabb jelöltek jutnak be a politikai testületekbe, viszont az bizonyítható, hogy a férfiak előnyt élveznek a nőkkel szemben. A kvótarendszer tulajdonképpen az első lökést adja meg, a bekerülést segíti, de fontos hangsúlyozni, hogy a legfontosabb ebben az esetben is a felkészültség, és nem az ember neme. Míg a főleg férfi jelöltek csoportjából való választás esetén tájékozatlanabb, felkészületlenebb személyeket is nagyobb eséllyel indítanak jelöltként, a kvóta lehetőséget teremt arra, hogy a jobban képzett, felkészültebb nők esélyt kapjanak a fontosabb pártpozíciókba való bejutásra és a szélesebb körben történő megmérettetésre. A kvóta, azáltal, hogy kiegyenlítettebb és objektívebb versenyt teremt, végül egy igazságosabb kiválasztási rendszert segít elő” – magyarázza Sáfrány Réka, és hozzáteszi: kétségtelen tény, hogy a jelenlegi struktúrában az „ideális politikus” az, aki bármikor ráér, részt tud venni az esti programokon is, ezeket a kritériumokat biztosan nehezebben teljesítik a gyerekes anyák. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy ez a fér­fiaknak sem jó, vagyis erre a kérdésre érdemes lenne úgy tekinteni: az ő érdekeik is sérülnek, amikor a politikával kapcsolatos kötelességeik mellett nem tudnak kellő időt tölteni a családjukkal. Ha ezt elismernénk, és a politikai intézmények alkalmazkodnának – például nem lennének esti ülések az Országgyűlésben –, az esélyek kiegyenlítődnének, és ebből a férfiak is profitálnának. 

Egy elszalasztott lehetőség

Bár az üzleti életben is jóval kevesebb a női vezető, a politika területén érzékelhetően rosszabb a helyzet, és Magyarországon több kísérlet volt valamiféle esélyegyenlőségi kvóta bevezetésére. Legkomolyabban 2007-ben vetődött fel a téma, amikor élénk társadalmi vita övezte a témát, az újságok végre elkezdtek cikkezni az ügyről, minden pró és kontra érvet felsorakoztatva. A törvényjavaslat, amit az SZDSZ-es Sándor Klára és Magyar Bálint jegyzett, az országos pártlistákon biztosított volna 50 százalékos részvételt a nőknek, az akkori választási szabályok szerint így végül valamivel kevesebb, mint 30 százalék lehetett volna az arányuk az Országgyűlésben, amit a szakértők már „kritikus tömegnek” tekintenek. „A szakértők ma már úgy gondolják, ez volt az a pillanat, amikor lépni kellett volna, a lehetőséget viszont elszalasztották a döntéshozók. Ekkoriban a régióban több más ország, például Lengyelország is hozott valamilyen szabályt, hogy biztosítsa a nők részvételét a politikában, és ők azóta el is értek sikereket. Nálunk viszont a parlamentben leszavazták a törvényjavaslatot” – idézi fel Sáfrány Réka a döntést, amelynek érdekessége, hogy ugyanúgy szavazott az akkor ellenzékben lévő Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc miniszterelnök is: a női kvóta mellett. Számos elemzés és kutatás születik arról, hogyan változik egy szervezet, ha a nők aránya kiegyenlítődik a vezetésben. Sokan érvelnek úgy, hogy a nők alapvetően másképp gondolkodnak, mint a férfiak, esetleg „biológiailag alkalmasabbak” az együttműködésre, alaptermészetükből fakadóan könnyebben oldják meg a konfliktusokat, szemben a „macsó”, folyamatosan versengő, erőn alapuló vezetési kultúrával. Ez bár minden bizonnyal jóindulatú érvelés, szintén sztereotípiákon alapul. „A nők egyenlő képviselete nem azért fontos, mert más lenne a munkastílusuk és ettől hatékonyabban működne egy politikai szervezet. Hanem azért, mert ez az egyetlen módja, hogy azok a témák és szempontok is terítékre kerülhessenek, amik nekik fontosak, és őket érintik” – teszi világossá Sáfrány Réka. Ugyanakkor vannak kutatások, amelyek arra jutottak: csökken a korrupció mértéke, ha közel egyenlő arányban vannak férfiak és nők egy szervezet vezetésében. De az összefüggések nem egyértelműek – nem biztos, hogy a nők kevésbé korruptak –, ennél valamivel valószínűbb, hogy ezek a szervezetek – amelyekben odafigyelnek a nők és a férfiak kiegyensúlyozott arányára is – egyszerűen átláthatóbban működnek.  

61%

A női válaszadók 61%-a gondolja úgy, hogy a világ jobb hely lenne, ha a nők nagyobb szerephez jutnának a közéletben. A férfiaknak csak 41%-a osztja ezt a véleményt, 39%-uk szerint semmi nem változna. 

Ugyanaz a munka kevesebb pénzért

Az egyenlőtlenségek a képviselet mellett a fizetéskülönbségekben jelennek meg leginkább: az Eurostat szerint a vezető pozíciókban a nők 33,7 százalékkal kevesebb pénzért dolgoznak, ez pedig a legnagyobb, nemek közötti bérszakadék az EU-ban. Mindez részben abból adódik, hogy a nagyobb presztízzsel járó szakmákban több a férfi, ezek az állások pedig magasabb bérekkel járnak. De az is igaz, hogy ha egy szakmába nagy tömegben belépnek a nők, a fizetések lassan lejjebb kúsznak, emellett az is jellemző, hogy hasonló munkakörben a férfiak többet keresnek, mint a nők. Ilyen szempontból a közszférában jóval igazságosabb a helyzet, hiszen a közalkalmazotti bértábla vak a nemekre, a nem állami cégeket viszont nagyon nehéz lenne szabályozni. (Bár nem lehetetlen; Izlandon törvényellenes különböző bért fizetni férfiaknak és nőknek, ha hasonló munkakörben dolgoznak.) Sáfrány Réka tapasztalatai szerint a cégek legtöbbször arra hivatkoznak, hogy a férfiak jobban, hatékonyabban érvelnek a bértárgyalások során, de valójában a vállalatok „adják alájuk a lovat”. Ezzel szemben a nők pontosan az otthoni gondoskodó szerepük ­miatt jóval sérülékenyebbek, és valóban kevésbé bátrak a bértárgyalások során. „Ezek a patriarchális struktúrák önmaguktól egyszerűen nem fognak megváltozni. A korábban említett 2007-es kvótavitában elhangzott, hogy a nők politikai részvétele organikusan fog fejlődni, de ezt azóta sem igazolja semmi, pedig eltelt több mint 10 év. Már évtizedek óta tendencia, hogy több nő szerez diplomát, mint férfi, és mégis: ha ilyen ütemben változik a magyar nők részvétele a politikában, mint az elmúlt időszakban, 100 év múlva sem lesz egyenlőség a közéletben, és ez kihat mindenre, például a fizetésekre is.”

Ha a nők egyenlők lennének…

A túlnépesedés és a globális felmelegedés megállítása, a károsanyag-kibocsátás, az éhezés és a szegénység csökkenése – merészen hangozhat, de a Drawdown Project nevű környezetvédelmi mozgalom szakértői szerint ez lenne az eredménye, ha a nők a világ minden táján egyenlők lennének a férfiakkal. Mint azt Katharine Wilkinson környezetvédő egy TED-előadásban kifejtette: a nők termelik meg az élelmiszer 60-80 százalékát a szegény országokban, jellemzően háztáji gazdaságokban, miközben kisebb a hozzáférésük az ezzel kapcsolatos szaktudáshoz, eszközökhöz, mint a férfiaknak. A szakértők szerint mindennek következtében ugyanakkora méretű földeken jóval kevesebb termést képesek elérni. Amennyiben a különbségeket sikerülne megszüntetni, a terméshozamok 20-30 százalékkal növekednének, melynek következtében kevesebb erdőt kellene kivágni és mezőgazdasági termelés alá vonni. Így a számítások szerint 30 év alatt 2 milliárd tonna szén-dioxid légkörbe jutását lehetne megelőzni. Napjainkban még mindig 130 millió lánygyerek nem járhat iskolába a világon. Márpedig a magasabb iskolázottság maga után vonja a jobb egészségi állapotot, anyagi biztonságot, sokáig sorolhatnánk az előnyöket. Minél több évet töltenek a lányok az oktatási rendszerben, annál később házasodnak, és annál kevesebb gyereket vállalnak. Innen már csak egy lépés annak a belátása, hogy minél több lány minél több ideig jár iskolába, annál kisebb lesz a népességnövekedés mértéke. A hozzáférés a korszerű egészségügyi szolgáltatásokhoz és a családtervezés lehetősége méltóságot és függetlenséget biztosítana a nőknek. Jelenleg a fejlődő országokban több százmillió nő él, aki bár szeretne tudatosan dönteni arról, hogy mikor vállal gyereket, mégsem fér hozzá fogamzásgátló módszerekhez. A Drawdown szakértői úgy számolnak: ha a világon minden nő szabadon dönthetne erről a kérdésről, és hozzáférne a korszerű fogamzásgátlókhoz, a század közepére 1 milliárd fővel csökkenhetne(!) a Föld népessége.

Szerző
Frissítve: 2019.03.10. 14:26

Bártfai Gergely: Istennők alkonya

Publikálás dátuma
2019.03.10. 12:50

Milyen volna az élet egy kevésbé macsó világban? Hogyan működne a társadalom, ha nem hatná át az évezredes férfiuralom? Több volna a türelem, kevesebb az agresszió? Élhetőbb a bolygó? Nem tudhatjuk. Elképzelni sem könnyű, ami azt illeti.
Ha a jelenben keresünk fogódzót, bizony, nem dúskálunk a példákban. Mintha tű után kutatnánk a globális szénakazalban. Leginkább a moszuókat szokták felhozni. Ez a Himalája lábánál, kínai fennhatóság alatt is máig elszigetelten élő nép: matriarchátus. A családfő a nagymama. A nők a maguk urai, közösen nevelik a gyerekeket, akik „sétáló házasságokból” születnek. Az apának nincs dolga az utódok gondozásával, ezért a kiléte sem fontos. Anyai ágon tartják nyilván a felmenőket. Az „édes­apa” és „férj” fogalma ismeretlen, nincs is rájuk szó a moszuó nyelvben.  

Isten akarata

Az egzotikus népcsoport kicsi, szokásaiból elhamarkodott volna messzemenő következtetéseket levonni. A moszuók társadalma mégis üzenet: létezik más modell is, nem csak a hímsoviniszta. Olyan, amelyben a nemek különbözők, de kiegészítik egymást, ezért egyenrangúak. Ami arra is rávilágít, hogy a nők alávetettsége bármennyire megszokott is, nem törvényszerű, pláne nem „természetes”. Pedig sokáig azt tanították nekünk, hogy az. Ezt ­sulykolja az egyház, a három nagy monoteista vallás világképe. Isten akarata, pont. Kérdés nincs, tessék továbbhaladni. Ennyi indoklás éppen elégnek is bizonyult pár ezer évig, legföljebb boszorkányégetésekkel nyomatékosították néha. Aztán a felvilágosult 19. században a modern tudomány sietett a gyengélkedő Isten segítségére. A szociáldarwinisták azt bizonygatták, hogy a férfiak jobb vadászok, erősebbek, naná, hogy magukhoz ragadták a hatalmat. Ez a természet rendje. A nők meg így jártak. Az okfejtéssel csak az a gond, hogy az ősközösségi társadalmakban a nők korántsem játszottak alárendelt szerepet. Sőt! A vadászat kimenetele bizonytalan, de a gyűjtögető mindig talál valami ehetőt. Elfogadott becslés szerint a nők kétszer annyi élelmet hoztak az ősi konyhára, mint a férfiak. De hát akkor mi történt a nőkkel civilizációnk hajnalán? Miért váltak egyenrangú társból másodrendűekké? Engels szerint „világtörténelmi” vereséget szenvedtek, vesztüket a magántulajdon okozta (A család, a magántulajdon és az állam eredete, 1884). Mindez persze csak mellékszál az osztályharc nagy narratívájában, ennek megfelelően a megoldás is pofonegyszerű: a proletárforradalom. A kommunista Kánaánban majd a nők kizsákmányolása is megszűnik magától, együtt az emberiség összes többi nyűgével-nyavalyájával. Az időközben eltelt alig másfél évszázad tapasztalataiból ítélve elképesztően naiv gondolat.  

A nőkön kezdték

A múlt század második felének feministái kísérletet tettek, hogy a feje tetejéről a talpára állítsák Engelst. Gerda Lerner szerint pont fordítva történt: minden a nőkkel kezdődött (The Creation of Patriarchy, 1986). Azzal, hogy a szomszédos törzsektől elrabolt lányokat megfosztották szabadságuktól. Ez a szokás, a nők leigázása hozta létre a rabszolgaság intézményét, ebből eredt a magántulajdon, a kizsákmányolás, az osztálytársadalom. A férfiak a nőkön tanulták meg és tökéletesítették azokat a módszereket, amelyeket később egymáson is gátlástalanul alkalmaztak, amikor uralkodni akartak. A nők jogfosztása hosszú történelmi folyamat volt, csak a keresztény időszámítás előtti évezred elejére fejeződött be. Az égi panteon lakói, jelentős fáziskéséssel bár, de engedelmesen követték a földi változásokat. Az ókori Kelet embere még sokáig dundi istenanyákat imádott, mialatt a nők elveszítették egyenlő státusukat. A születés, a teremtés, a termékenység női princípium, megszemélyesített alakjuk magától értetődően női isten volt. Ezek a kultuszok jó ideig tartották is magukat, de közben, a férfidominancia korában megkezdődött a hímnemű istenek felemelkedése. A görög viharisten, Zeusz felkapaszkodott az Olümposz csúcsára, mellette már csak isteni hitveseknek, szeretőknek és ágyasoknak jutott hely. A héberek szigorú apafigurája, Jehova semmilyen riválist nem tűrt meg, nemhogy egy női (vetély)társat. Ahogy megszilárdult a patriarchális rend, elterjedt a monoteizmus, végképp bealkonyult az istennőknek is. Az archaikus állam már ízig-vérig patriarchális szervezet. Hammurábi babiloni király híres törvényoszlopán a 282 szabályból 73 vonatkozik a családra, a házasságra; ezek lényegében a nők fölötti uralmat intézményesítik. Feminista értelmezésben a cél a női szexualitás fölötti totális férfikontroll megszerzése volt. Ezt a fennálló rendet konzerválta, teremtette újra az állam azóta is; nem csoda, ha a nők alávetettségét idővel a legtöbben eleve elrendeltnek, normálisnak tekintették – általában maguk a nők is. 

Elveszett kincs

Amúgy pedig szomorúan keveset tudunk arról, hogy mit gondoltak minderről – vagy bármi másról – a századok során maguk a nők. Hiába volt kulcsszerepük civilizációnk létrejöttében, ha a történetírás férfikiváltság maradt. Roppant részletes leírások mesélnek régi háborúkról, de a nők tapasztalatait, érzéseit, kollektív bölcsességét nemigen örökítette meg senki. Csupán szájhagyományban terjedtek nemzedékről nemzedékre, amíg terjedtek; idővel jelentős részük elenyészett. Nagy kár érte. Közös kincsünk volt. A közösség több mint felének (számszerűen tehát többségének) jogfosztása civilizációnk szégyenletes hagyománya. Nyilván az sem véletlen, hogy az újabb idők elnyomó rendszerei és elmaradott társadalmai makacsul ragaszkodnak hozzá világszerte, elvakult dühvel rontanak neki a női egyenjogúság eszméjének és modern vívmányainak. Így lesz a nemek társadalmi szerepét vizsgáló tudományágból a hatalom ellensége, a genderből szitokszó. Nem a feministák problémája ez, még csak nem is kizárólag a nőké. Ahol a nőket visszaparancsolják a konyhába, szülőgéppé minősítik vissza, ott mással is megeshetnek aljasságok. Mindnyájunk bőrére megy a játék.

Joseph P. Forgas: "Bizonyos értelemben tudati népirtás folyik"

Publikálás dátuma
2019.03.10. 09:30

Fotó: Lakos Gábor / Népszava
Menekültek híján a végletekig felszított soviniszta érzelmek és az agresszió előbb-utóbb más csoportok felé fordul. A Fidesz továbbra is hatékonyan használja ki a nemzeti kisebbrendűségi érzést, otromba hazugságokkal, ellenségképgyártással szítja a gyűlöletet, mely ellen a racionális érvek nem használnak – állítja a világhírű szociálpszichológus, Joseph P. Forgas, azaz Forgács József, aki rendszeresen hazalátogat, 2010 óta intenzíven foglalkozik a magyar nemzeti identitás és a politikai pszichológia kérdéseivel is.
2017-ben a Vasárnapi Híreknek adott interjújában megjósolta a Fidesz következő győzelmét, azt mondta: Orbán Viktor a menekülthelyzetre adott válaszával nyeri meg a következő választást. Mit „jósol” az előttünk álló időszakra, változott azóta a kép? Akkor arra utaltam, hogy a korlátlan és ellenőrizetlen bevándorlással szembeni ellenérzés egy valós reakció egész Európában, és a liberális ellenzéknek a téma feszítő erejét már régen fel kellett volna ismernie. Toleráns, liberális demokráciák, mint Ausztrália is, eljutottak oda, hogy megtagadják a végleges letelepedést a dokumentumok nélkül érkező bevándorlóktól, és talán az EU-nak is ezt kellene tennie. Szembe kell nézni azzal a realitással, hogy az idegen csoportokkal szembeni gyanakvás univerzális emberi tulajdonság, ezt számos szociálpszichológiai kísérlet is bizonyítja. Ennek alapvető evolúciós okai is vannak, hiszen az erős csoportidentifikáció sok tízezer évig adaptációs előnyt jelentett őseinknek. Ezeket a ma már veszélyes hajlamokat egy demokráciá­ban politikai célra kihasználni persze megengedhetetlen. Hatalmas tudati kárt okoz egy nemzetnek, de úgy látszik, a Fideszt a hatalom megtartásán kívül semmi más nem érdekli. Sajnos az ilyen hazug propaganda továbbra is hatásos tud lenni egy korlátokat nem ismerő kormány kezében. A kormány az európai parlamenti választások előtti kampányt is az általuk kreált összeesküvés-elméletre, a „Soros-tervre”, a menekültek elleni uszításra alapozza. Meddig lehet az emberekkel elhitetni, hogy mindez fontosabb, mint egy valós politikai program, az oktatás vagy éppen az egészségügy problémái? Külföldről nézve egészen elképesztő, hogy egy felelős európai kormány ilyen otromba hazugságokat terjeszt, méghozzá az adófizetők pénzén. Sajnos azonban a tájékozatlan emberekkel sok mindent el lehet hitetni. A Fidesz támogatói között sok a kevésbé képzett, nyelveket nem beszelő vidéki szavazó, akik elfogadják ezeket a manipulatív üzeneteket, mert kevés fogalmuk van arról, hogy valójában hogyan is működik a modern világ. Magyarországon egyébként is létezik egy mélyen gyökerező és a kudarcos történelemre reagáló nemzeti kisebbrendűségi érzés, melyet könnyen ki lehet aknázni ilyen hamis ellenségkepékkel. A sértettség, az önsajnálat, az áldozatmentalitás és a mások hibáztatása minden kudarcért – melyet több szociálpszichológiai kutatás is kimutatott – termékeny talajt nyújtanak az idegengyűlölő propagandának. Ezzel párhuzamosan létezik egy nagyzoló, pöffeszkedő nacionalista ideológia, mely kompenzálni próbálja a valós önbizalom hiányát. Ezt a „politikai hisztériára” való pszichológiai hajlamot annak idején már Bibó István is részletesen leírta. Mégis úgy tűnik, ez nem csak magyar sajátosság, sok helyen tapasztaljuk a populista politikusok előretörését. Szerintem egészen más a magyar és a nyugati populizmus, amelynek sok válfaja van, nem szabad őket egy kalap alá venni. A fejlett nyugati demokráciákban valóban van egy csalódottság a tradicionális politikával szemben, és a választók így fejezik ki elégedetlenségüket. Magyarországon egészen más a helyzet. Itt sohasem volt jól működő liberális demokrácia, az orbáni populizmus inkább azokra a régi, frusztrált nacionalista érzelmekre játszik rá, melyek már a harmincas éveket is jellemezték. A tudatos történelemhamisítás, a kultúrharc, a bizarr turáni elméletek propagálása, a gyakran infantilis magyarkodás, a hungarikumok felszínes kultusza mind ezt a célt szolgálják. Létezik „recept” az emberek félelmeire építő politika ellen? Hogyan lehetne újratematizálni a közbeszédet? Sajnos a megtévesztett „igazhívő” Fidesz-szavazók racionális meggyőzése ma már nagyon nehéz feladat lenne. Ha egy felelőtlen kormány egyszer odáig süllyed, hogy hazugságokkal szándékosan gyűlölködést, félelmet és xenofóbiát gerjeszt, ezt az elvakult gondolkodást már nagyon nehéz ra­cio­nális érvekkel megváltoztatni, mert ezeket felülírja a pozitív csoportidentitásra való igény. Emlékezzünk csak, hogy milyen tartós tud lenni az ilyen módon megtévesztett emberek hite: sok nyilas például az utolsó percig hitt a „végső győzelemben”. Viszont sokat lehetne tenni az el nem kötelezett szavazók megnyeréséért, hiszen a többség ma sem támogatja a kormányt, de ehhez természetesen egy olyan ellenzéki összefogás kellene, amelyik végre felismeri, hogy a Fidesz eltávolítása mindennél fontosabb közös feladat. A tüntetők spontán követelése, hogy „Orbán, takarodj!”, frappánsan lefedi a közös célt, és egyben személyesíti is a problémát, így akár egy ellenzéki összefogás jelszava is lehetne. A menekültekkel való riogatás hatásossága azért is érdekes, mert 2015 óta gyakorlatilag senki nem látott Magyarországon menekültet. Elképzelhető-e, hogy máson csattan az ostor, ha az „ellenség” nincs jelen fizikai valójában? Nem kellenek menekültek ahhoz, hogy a propaganda működjön. Például Lengyelországban továbbra is erősen él az antiszemitizmus, bár alig vannak zsidók. És persze könnyen előfordulhat, hogy a végletekig felszított soviniszta érzelmek és agresszió előbb-utóbb más csoportokat is célba vesznek, hiszen az orbáni propaganda valamiféle illuzórikus, másokat kizáró és sértett magyarságtudatra apellál, és a tudatos durva történelemhamisítástól sem riad vissza. Bármilyen csoportból lehet szükség szerint ellenséget csinálni. Lehet az új ellenségcsoport például az ellenzéki szavazóké? Hiszen a kormánypárt narratívája szerint tulajdonképpen ők is kisebbségben vannak. Ez nagyon könnyen előfordulhat, hiszen Orbán már korábban is kijelentette egy vesztes választás után, hogy a haza (vagyis ő maga) nem lehet ellenzékben. Az orbáni abszolutizmus nagy veszélye, hogy fanatizálja a Fidesz támogatóit és alapjában tagadja az ellenzék létjogosultságát és haza­fiasságát. Ezt egyébként a mindennapi kormánypropagandában is látjuk, hiszen érdemi vita fontos kérdésekről egyáltalán nem folyik, mindenkit, aki másképpen gondolkodik – mint például Márki-Zay Pétert –, inkább személyében támadnak. A tudomány, az MTA elleni támadások azt mutatják, hogy a tudósok és kutatók ellen is folyik a hangulatkeltés. Milyen érzelmekkel figyeli az Akadémia elleni támadásokat? Ez hatalmas nemzetközi felháborodást keltett, és én is nagyon nagy aggodalommal nézem a történéseket, hiszen mindez nyilván arra irányul, hogy ellehetetlenítsék a még valamennyire független kutatóintézeteket, és felszámolják az értelmiség nagy részét, mely döntő többségében nem hódolt be az otromba orbáni propagandának. Valamennyire is tájékozott, nyelveket tudó és a világot ismerő emberek nem vehetik komolyan azokat a primitív hazugságokat, melyek a Fidesz kommunikációját ma jellemzik, így természetesen ellenségeknek tekintik őket. Pedig az ellenzéknek és az értelmiségnek létfontosságú szerepe lenne, a sikeres kormányzáshoz a konstruktív kritika is feltétlenül szükséges. Hova vezet hosszú távon, hogy a kormány folyamatosan fenntartja a félelmet, feszültséget a társadalomban? Hihetetlenül káros, hiszen a valóság meghamisításával nemcsak félrevezeti az embereket, hanem hosszú távon mérgezi meg a polgárok tudatát. Ez nem először történik meg nálunk, és mindig katasztrófához vezetett. De úgy látszik, nem tudunk tanulni a történelemből. Bizonyos értelemben tudati népirtás folyik, és ez a pszichológiai rombolás generációkra megmérgezheti a magyar közéletet. A túlóratörvény kapcsán decemberben kezdődött tüntetések látszólag egy új, fiatalabb réteget vonzottak az utcára, most mégis úgy tűnik, alábbhagyott a felháborodás. Miért nem tudják ezek a sokakat érintő ügyek hosszabb időre tematizálni a közbeszédet, lekötni az emberek figyelmét? A sikeres ellenálláshoz szükséges az autonóm, önmagáért kiállni tudó öntudatos polgárság kultúrája, ami Magyarországon szinte teljesen hiányzik. Sok éve diktatúrák követik egymást, kialakult egy megalkuvó, alkalmazkodó, sunyító viselkedési kultúra, melyet a másokkal való szolidaritás hiánya is jellemez. A Fidesz felkapaszkodó középosztálya nem polgárság, hanem kliensek, alattvalói és függő mentalitással. Nagyon gyenge a pszichológiai hajlam és elkötelezettség a közös kiállásra és a szolidaritásra. Persze, ez hirtelen megváltozhat, ha valami váratlan esemény összekovácsolja az embereket és közös célt ad nekik. Minden diktatúrának így lesz vége előbb vagy utóbb. Sok eseményről gondoltuk, hogy áttöri a közöny falát. Mi lehet az a váratlan szikra, ami közös célt ad az embereknek? Én úgy gondolom, hogy a meghunyászkodó, tehetetlen felszín alatt egyre inkább nő a csalódottság, keserűség és harag. Senki sem tudhatja, mi lesz az utolsó csepp, ami robbanáshoz vezethet, a túlóratörvény elleni tiltakozás is meglepetésként érte a kormányt. Az ilyen típusú diktatúráknak sajátossága, hogy nem tudnak önmérsékletet tanúsítani, egyre szélsőségesebben viselkednek, a vezér kritikátlan csinovnyikokkal veszi körül magát, és így előbb-utóbb elkerülhetetlen a súlyos krízis. Törvényszerű, hogy minél inkább gyökeret ver egy diktatórikus rezsim, annál valószínűtlenebbé válik a békés rendszerváltás lehetősége is.
Szerző