Lackfi János forradalmi verse

Publikálás dátuma
2019.03.15. 14:00

A folyamatos forradalom-paradigma Ma már szerencsére mindenki forradalmár, ha frissen piacra dobott könyvedben nincs egy kis gyújtóbomba-hajigálás, nincs forradalmi vízió a jövő kukásmellényes lázadóiról, akiket nagyon gonosz erők tizedelnek arctalan kommandósok maszkja mögé rejtőzve, könnygázsprével, hát akkor, öcsém, a szent fát letedd! Miért ne lehetnék én is nonkonformista, mint mindenki más, REBEL feliratú pólót rendeltem a neten, nagyon király, csippantós kártyával veszek hozzá egy csomó kiegészítőt, ma már a nagyikák is rózsaszín, vasalt bakancsban mennek zumbázni, olyan forradalmi ez is, tök jó, a régi gátak leomlottak, papa tök vagány a füves cigijével, melyhez az anyagot kolumbiaiak szállítják életük kockáztatásával, miért nincs ez még engedélyezve, kérdem én, mikor akkorát üt, hogy a körúti szalonban felnyíratott ősz pánkhaj csak úgy lobog a szélben, és izzik az ember vére a bio vegánburgertől, melyhez kézműves sört is letoltunk párat, paleo mandulatorta is jár a forradalmi gyomornak, nehogy már desszert nélkül vívjunk a világszabadságért. Díványszörfösként járjuk be a világot, annyira frídom Tenerifén a tengerparton pörögni, ott, ahol nincs sok túrista, csak mi, mert ugye a forradalmár exkluzív ember, nem buta tucat-utazó, szívében atombomba a világegyetem. A forradalmi életforma fenntartásához persze muszáj egy rohadt multinál gályázni, de ott is AC/DC szól a fülinkben, és összevigyorgunk az osztályvezetővel, mert tudjuk, ő is csipázza a horzsoló gitárt, szétütött fotóinkat persze dehogy toljuk fel a netre, hiszen alvóügynökei lehetünk csak a nagy lázadásnak, szánjuk a koszlott évfolyamtársakat, akik retrófarmer helyett még mindig a régi cuccokat nyüvik, és azt hiszik, hogy egy ápolatlan, loncsos szakáll rögtön favágószexuális, meg hogy még mindig divat az izzadságszag, a forradalmár sosem igénytelen, hányingerkeltő parfümcsóvát sosem húz maga után, de némi diszkrét David Beckhamet detektál, aki hozzá közel hajol. Dacos figura, hozzá közel nem hajolhat bárki csak úgy, kiposztolja vak dühét a világba, régi fotókat szkennel, akkor a girhes felsőtest még nem volt ciki, tetkószalon se termett minden bokorban, de nagyon megvolt az életérzés, Wartburg csomagtartóján ülve elszívott dekkek, vad tekintetek, melyek mindent IS tudnak, kőbányai sörök. A forradalmár kultúrát fogyaszt nagykanállal, netflixel és spotifyozik, eretnek véleményei vannak tekintélyekről, és égbe meneszt senki által nem ismert művészeket, ők az igaziak. De a szellemi arisztokratákról is megvan a véleménye, ő hisz az alulról jövő dolgokban, például a graffitiben, a gigapartykban, Bob Dylan Nobeljében, David Bowie filozófiájában, a konzum- idiotizmus diszkrét bájában. Már megint hajnalban szól a rohadt ébresztője, és még a Roverről is le kell kaparni a jeget: I CAN’T GET NO SATISFACTION! Szundi.
Szerző

Katona József: Bánk bán

Publikálás dátuma
2019.03.15. 10:00

Nádasdy Ádám mai magyar prózai fordítása – részlet
I/5. JELENET Bánk (felkiált) Melinda?! (Sokáig nem bír megszólalni) Az a jelszavuk: „Melinda”! Melinda szép, mocsoktalan neve ma arra kell, hogy vele takarózzon egy sötétben ólálkodó csoport!? Egy titok zárja lett Melinda hibátlan neve! I/6. JELENET Jön Tiborc, ugyanazon az ajtón oson be, ahol Bánk jött. Tiborc (félre) Nicsak, hála istennek! Mégis ő az! (Hangosan) Bánk bán! Kegyes ­nádor! Bánk Le vagyok leplezve? Tiborc Én Tiborc vagyok, kegyes nádor! ­Látod. Bánk Tiborc… (gondolkodva járkál) Tiborc Igen, mert szólnom kellene fontos dolgokról. Bánk Melindáról? Tiborc Nem őróla. Bánk Nem? Tiborc Lopni jöttem ide, mert szegény feleségem és a gyerekek velem… (Elfullad a hangja) Bánk No jól van, igen. Tiborc Jaj, édes istenem, hiszen nem is figyel rám. – Bánk! Gróf úr! Kegyes nádor! Bánk (magának) Melinda! És megint Melinda! Szent ez a név! Erős lánc a te neved, mely életeddel szorosan összefogja minden égi és földi kincsemet – s talán ez a törhetetlen lánc most úgy szétszakadt, hogy darabjaiból a gazoknak is jutott? (Felfortyan) Mennybéli szentséges Atyám! Add meg nekem mindentudásod égi cseppjeit, hogy átlássak ezen a nagy fátyolon, és eszemmel az emberek szívébe úgy beleláthassak, mint egy tükörbe! Tiborc Kegyelmes nádor – Bánk Talán ők többet észrevettek, mint én, a szerelmes? És én azért futom körbe az országot, hogy addig itthon tönkretegyék a boldogságomat? Talán azért rak rám egyik munkát a másik után ez a királykodó királyfeleség, hogy a szemem elfáradjon, s ő ezalatt megölje a szívemben lakó becsületet? Jaj! Lehet, hogy épp ezek a sötétben bujkálók volnának azok, akik igyekeznek bolond álmomból felriasztani, mert sajnálnak, látva, hogy becsületem végveszélyben forog, s azt rikoltják: „Gróf! Ébredj fel, mert meglopják Bánkot!”… De nem: ők talán csak fizetett szolgái egy gonosz, irigy embernek, aki nyugalmamat sajnálja tőlem, és itt (szívére üt) akarna félelmet okozni, hogy szorongjon a szívem! (Megijed) Szorongás? Ezt nekem egykor úgy írták le, emlékszem, mint a lélek egyik betegségét… De persze nem lehet a lélek sem örökké egészséges! (Reszketve) Bánk! Bánk! Te nem mered kimondani talán? Csak mondd ki, mondd ki – hadd kacagja ki a visszhang is szánalmas gyengeségedet… Tiborc Szent isten!… Bánk (nem hallja) A féltékenykedő Bánk bán!… (Nevet) Elmém, hazudsz! Hazudsz! (Fájdalmában fejét keze közé szorítja) Mit nyugtalanítasz, sötét álomkép?! Mit gyötörsz, incselkedő khiméra? Hát miért öleltem én szerelmesen az egész világot, egyik sarkától a másikig, egyvalakiben? Miért mindent egyben? Miért tebenned, Melinda? S most egy ember, egy méltatlan marék por, az ütné ki őt a karjaim közül? Őt!? Ki lenne az? Ki lenne az? Világosságot akarok itt, világosságot! (Hirtelen) Megyek a sötétben ólálkodókhoz. Bánk el ugyanarra, ahonnan jött. Tiborc Na, itt hagyott. – Jaj, mintha jönne valaki!… Jönnek! El innen! Éhezzetek, szegény porontyok: nem ért még a lopáshoz ősz Tiborc apátok. Rettegve Bánk után siet. I/7. JELENET Jön Ottó és Biberach. Ottó Gyorsan, beszélj! Megtaláltad őt? Biberach (jelentőségteljesen) Megtaláltam – a galamb helyett egy oroszlánt. Ottó Talán haragszik? Mit mondott? Biberach Hogy eljön. Ottó (örömmel) Eljön! Biberach Csak csendesen! Nyugtával dicsérd a napot. Ottó De hiszen Melinda maga mondta, hogy eljön…! Biberach (fagyosan elmosolyodik, és gyors pillantást vet az ajtóra, melyen Bánk kiment) Ő maga. (Hangosan, mert úgy véli, hogy Bánk hallgatózhat) Nem jó ám mindig utánozni Germanicust, aki titokban járt, hogy kihallgassa, mit beszélnek róla; mert a szelíd Germanicus képes volt az indulatait féken tartani! Ottó Miért mondod ezt nekem? Biberach Csak úgy… Ottó Te indulatok nélküli teremtmény, én még mindig nem tudom magam kiismerni rajtad. Vagy valami rendkívüli embernek szeretnél látszani, ugye? – Legyél nekem a barátom! Biberach Én nem. Ottó Nem? És miért? Biberach Hogy másvalaki legyen barátod. Ottó Na szép. Biberach Az a fajta bolondság, mikor az ember elfelejti, hol a helye, még nevetségesebb, mint ha valaki erején felül feszíti meg magát. Ottó Jó. Adj tehát tanácsot most. Biberach Miben? Ottó Te ismered Melindát. Biberach Tán… igen. Ottó Beszélj! Biberach Hm… Minden, ami hízeleg a nők szívének, a nők büszkeségének, az egyúttal már tetszik is nekik. Ők a legromlottabb, erkölcstelen alakot is dicsőségesnek tartják, ha van benne valami apró rendkívüliség: ha az illető herceg; ha a nővére királyné; ha kereszt vagy aranylánc lóg a nyakában – mind egérfogók a nők számára. Ottó S a derék Bánk bán, ő micsoda Melinda számára? Biberach A férje, akit szeret. Ottó Végem van!

1848. március 15-én,

szerda este hiá­ba tűzte műsorra a Nemzeti Színház Katona József Bánk bánját, a színházba bezúduló tömeg inkább a Himnuszt és a Mar­seillaise-t akarta hallani… E félbemaradt történelmi előadás előtt tisztelgünk most egy részlettel. Nem is akármilyennel: Nádasdy Ádám Dante és Shakespeare korszerű fordításai után Katona József Bánk bánját „fordította” magyarról magyarra: a veretes régi versből mai magyar prózába. A Magvető Kiadó gondozásában április 10-én megjelenő kötetben az eredeti szöveg és a „fordítás” egyaránt olvasható lesz, Margócsy István irodalomtörténész utószavával együtt.

Szerző

Nyáry Krisztián: 1848 – az írók forradalma (2. rész)

Publikálás dátuma
2019.03.15. 08:00

Az 1956-os forradalmat – Petőfi-körös előzményei miatt – gyakran nevezik az írók forradalmának. Valóban sok író vett részt a sztálinizmus elleni felkelés előkészítésében, de Petőfiék forradalmát ennél is jobban jellemezte az írók szerepvállalása. Egyes életpályák esetében szinte lehetetlen eldönteni, hogy a történelemkönyvek vagy az irodalomtörténet lapjaira kínálkoznak-e inkább. Szinte nincs is olyan erőközpontja az 1848-ban kibontakozó forradalomnak, ahol ne lett volna meghatározó szava íróknak, költőknek vagy irodalmároknak.
Eötvös József, Teleki László és más, az Országgyűlésben tevékenykedő író-politikusok vagy az olyan, pályájuk csúcsán álló, befutott szerzők, mint Vörösmarty vagy Bajza meghatározó alakítói voltak a ’48–49-es eseményeknek. A forradalom legismertebb írói azonban nem az ő környezetükből kerültek ki. A Petőfi Sándor körül gyülekező irodalmi tömörülés, az 1846-ban létrejött Tízek Társasága tagjait a forradalom első napjaiban szinte mind ott találjuk a márciusi fiatalok között. A csoport, amelyet Petőfi eredetileg „magyar romantikai iskolának” akart elnevezni, az irodalomban és a közéletben is radikális forradalmi nézeteket vallott. Legfőbb törekvésüket, egy saját irodalmi folyóirat megalapítását éppen ezért nem sikerült megvalósítaniuk: a társaság tagjait figyeltették a hatóságok, lapindítási engedélyről szó sem lehetett. A csoport később is együtt maradt, s más fiatal irodalmárok és politizáló ifjú értelmiségiek is csatlakoztak hozzájuk törzskávéházukban, amelyet ők az új bérlőről csak Fillingernek nevezték egymás között, nem pedig Pilvaxnak, mint az idősebbek. Kerek márványasztalukat, ahol világjobbító vitáikat folytatták „a közvélemény asztalának” keresztelte el a kávéház közönsége. S bár 1848 márciusának elején úgy tervezték, hogy majd a József-napi vásárra Pestre gyűlő parasztok között fogják terjeszteni mozgósító röpiratukat, végül olvasóik, az egyetemi ifjúság és a pest-budai polgárok között robbantottak ki békés forradalmat. Petőfi Nemzeti dala mellett már­cius 15-e legfontosabb dokumentuma, a 12 pont is egy író műve. Az asztaltársaság tagjának, Irinyi József hírlap­írónak jutott eszébe, hogy Kossuthék jogi nyelven megfogalmazott ország­gyűlési javaslatai alapján mindenki számára érthető, rövid petíciót kell összeállítani. Neki a Pesti Hírlapnál az volt a dolga, hogy a hosszú külföldi cikkekből színes rövidhíreket gyártson, úgyhogy eléggé értett a tömörítéshez. Ez lett a legsikerültebb munkája. A szabadságharc után őt is halálra ítélték, de kegyelmet kapott, így magyarra fordíthatta az emberi jogok másik fontos szöveges dokumentumát, Beecher Stove Tamás bátya kunyhója című regényét. Az első ifjú forradalmár, aki március 15-én megpróbálta a pontokat megismertetni a néppel, mégsem ő volt, hanem Sükei Károly költő – az egyetlen a társaságból, akinek ezt nem szabadott volna megtennie. Súlyosan dadogott ugyanis. Kiakasztotta a kézzel másolt 12 pontot a kávéház melletti falra, és mindjárt magyarázni is kezdte a köréje gyűlt 20-30 embernek. Egy jelen lévő titkosrendőr a jelenetet látva bolondok házába akarta vitetni a dadogós poétát. A pesti polgároknak azonban tetszett a sajtószabadság főpróbája, úgyhogy végül a spiclit kergették el a környékről. Sükei a forradalom után érzelmes költemények publikálása mellett Thackeray, Gogol és Burns kiváló fordítójaként vált ismertté. A hibából okulva a nap hátralévő részében Jókai Mórra hárult a 12 pont felolvasásának feladata. Ő Petőfi Sándor és Szendrey Júlia albérlőjeként kezdettől részese volt az eseményeket előkészítő nagy beszélgetéseknek, s ott volt akkor is, amikor a Dohány utcai lakásban – amolyan főpróbaként – még a francia forradalom legfontosabb jeleneteit is eljátszották az ifjú irodalmárok. A 23 éves Jókay Móric március 15-én vette fel a plebejus írásmódú Jókai nevet. Sokat tett nagy nap vértelenségéért is: a Landerer nyomda előtt összegyűlő ötezer ember a havas esőben esernyőt tartott a kezében, s kis téren könnyen kiszúrhatták volna egymás szemét. Jókai szavára egyszerre csukták be ernyőiket, a sok ezer apró csattanás az író visszaemlékezése szerint ágyúlövésnek hangzott: megszületett a sajtószabadság. Jókai ezután hazaküldte az összegyűlt tömeget ebédelni, így neki köszönhetően lett a pesti forradalom az egyetlen a világon, amelyben ebédszünetet tartottak. A fiatal író nemcsak élete párját, a nála 12 évvel idősebb Laborfalvi Rózát találta meg ezen a napon, hanem írói karaktere is ekkor született. Hiába veszett össze vele még 1848 nyarán – politikai ­és magánéleti okok miatt vegyesen – barátja és példaképe, Petőfi Sándor, később ő lett Petőfi és a szabadságharc legendájának első számú krónikása. Nála többet és szebben aligha írt bárki 1848–49-ről. Ha azonban az ő visszaemlékezéseit olvassuk, ne feledkezzünk el róla, hogy irodalommal van dolgunk. Jókai sokat színezett a valós történeteken, így például sosem vitte el kalandos úton Kossuth amnesztialevelét a bujdosó Rózsa Sándornak. (Ha a zsandárok százai hiába keresték a betyárt, hogy is találta volna meg egy magányos író?) 1848 írói közül talán neki jutott a legsikeresebb életút: megérte, hogy korának első számú „írófejedelme” és a főrendiház tagja legyen, s közben – közel 80 évesen – romantikus forradalmárhoz méltóan a szerelemben is újra a szívére hallgatott. A márciusi forradalom írói és költői közül sokak nevét már csak utcanévtáblák és történelemkönyvek őrzik, műveiket kevesen olvassák. Pedig a novellista Bérczy Károly, a filozofikus költeményeket író Bozzai Pál, a színpadi szerzőként és regényíróként sem jelentéktelen Degré Alajos, az orvosként és költőként is aktív Hamary Dániel, a romantikus szerelmes regényeiről ismert Pálf­fy Albert vagy a magyar nyelvű zsidóság népies szépprózáját megteremtő Szegfi Mór nem forradalmárként, hanem irodalmárként akartak halhatatlanná válni. Szemben velük máig őrzi az irodalmi emlékezet Vajda János nevét. A Fillinger törzsasztalának legfiatalabb tagjaként ő is részt vett a márciusi eseményekben, majd önkéntes honvédként harcolt. Világos után besorozták császári közkatonának, leszerelése után ismét Pestre került, és különböző lapoknál dolgozott újságíróként. Mivel úgy gondolta, hogy egy újabb forradalom kivitelezése már lehetetlen, egykori társai a ’48-as eszmék árulójának kiáltották ki, és szinte teljesen kiközösítették. Talán Vajda zord természete is közrejátszott ebben, legalábbis a simulékonyabb modorú Bulyovszky Gyulát azután sem övezte hasonló elutasítás, hogy volt márciusi ifjúként a szabadságharc leverése után azonnal munkába állt a Magyar Hírlap című udvarhű lapnál. A pályáját a forradalom előtt színműíróként kezdő Bulyovszky 1848-ban a Szemere vezette belügyminisztérium hivatalnokaként dolgozott, majd a franciás stílusú tárcanovellák és publicisztikák szerzőjeként lett az abszolutizmus korszakának egyik legtöbbet publikáló írója. Az egykori republikánus forradalmár nevéhez fűződik az osztrák császári himnusz, a Gotterhalte magyar fordítása is. Ezen a ponton érdemes megemlítenünk Bulyovszky feleségét, Szilágyi Lilla színésznőt is, aki éppen a forradalmi napokban ment hozzá a márciusi ifjúhoz. Debrecenben hivatalnokoskodó férjével való levelezése ma érzelmes levélregényként is olvasható. A fiatal feleség a forradalom után Lilla von Bulyovsky néven az első magyar származású színházi világsztár lett, de az irodalomban is nyomot hagyott. Nemcsak azért, mert Alexander Dumas regényt írt róla, hanem mert maga is publikált kifejezetten jó stílusú regényes útirajzokat. A kozmopolita író-színésznő egyik legnagyobb kritikusa korábbi rajongója, Gyulai Pál volt. Ő nem a pesti forradalmárok, hanem a kolozsvári ifjúság egyik vezetőjeként vett részt a ’48-as eseményekben. Később, bár megírta Hadnagy uram című mozgósító versét, inkább Kossuth békepárti ellenzékéhez tartozott. Hosszú életművének sem költői, sem regényírói része nem jelentéktelen, ám igazán maradandót kritikusként alkotott. Nevéhez fűződik Arany és Petőfi költészetének teljes esztétikai elismertetése, s nem kis részben irodalmi kultuszuk megalapozása is. Mindezt Gyulai azzal is nyomatékosította, hogy Szendrey Júlia húgát vette feleségül, s innentől családtagként gondozta a Petőfi-örökséget. Az élete végére konzervatívvá lett szigorú öregúr ellensége volt minden irodalmi modernségnek, egyetemi tanárként és szerkesztőként mégis részese lett több, későbbi modern író pályája elindításának. A vidéki értelmiség köreiből is szép számmal keveredtek írók a forradalomba. A Vas Gereben szerzői néven publikáló Radákovits József, akit ifjú korában „dévaj természete” miatt tanácsoltak el a papi pályáról, népies életképei, humoros anekdotái miatt korának egyik legnépszerűbb írója volt. A forradalom időszakában A Nép Barátja című lapot szerkesztette Arany Jánossal, amelynek célja az volt, hogy Kossuthék programját a falusi olvasók körében propagálják. A szabadságharc bukása után bujdosás, majd börtön lett az osztályrésze, ám később ismét bőséggel ontotta – a népies egyszerűséget olykor túlzásig vivő – prózaköteteit. A Tízek Társasága tagja volt Tompa Mihály is, aki egy rövid ideig, 1846 elején a legnépszerűbbnek számított a fiatal költőnemzedék tagjai közül. Petőfi Arany János mellett egyedül őt tartotta saját magával egyenrangú alkotónak – bár ítélete csak rövid ideig volt érvényben, utána megvonta bizalmát a politikai forradalomtól idegenkedő, halk szavú költőtárstól. Tompa református tábori lelkészként részt vett ugyan a schwechati csatában, de 1849 elejétől visszavonult falusi parókiájára. Később mégis éppen ő, a közvetlen politikai szerepvállalást elutasító költő lett a szabadságharc emlékezetének élő lelkiismerete, aki számos allegorikus költeményt írt a bukott forradalomról és az azt követő megtorlásról. A gólyához című hazafias verse miatt haditörvényszék elé is került, de az allegória jogi értelmezése kifogott bíráin, és felmentették. Arany János szalontai elszigeteltségében – a vidéki Magyarország legtöbb lakójához hasonlóan – kezdetben kevés információval rendelkezett a fővárosi eseményekről, később pedig főként barátja, Petőfi leveleiből tájékozódott a politika alakulásáról. Támogatta a forradalmi változásokat, de ő maga soha nem vált igazán forradalmi költővé. Egyetlen mozgósító költeménye, a Nemzetőr-dal, nem számít életműve csúcsának, A Nép Barátjában közölt cikkei pedig sokkal inkább a józan felvilágosítás, mint a tüzes lelkesítés hangját képviselték. Ő maga is elindult az 1848-as képviselőválasztáson, de alulmaradását megkönnyebbüléssel fogadta: nem formálni, legfeljebb megörökíteni kívánta a történéseket. Arany Petőfihez hasonlóan önkéntesként vonult be nemzetőrnek, de barátjával szemben visszautasította a tiszti rangot – ami pedig jegyzőként kijárt volna neki –, s inkább közlegényként szolgálta végig Arad ostromát. Nem volt lenyűgözve a harctér romantikájától: „tenni kevés – de halni volt esély” – írta. Később Szemere Bertalan belügyminisztériumánál vállalt fogalmazói állást, s közben odahaza, Szalontán szállást biztosított a kapitányként, majd őrnagyként szolgáló Petőfi családjának. Az elbukott szabadságharc és a csatatéren eltűnt barát emléke egész későbbi életében első számú ihletforrásai közé tartozott. Nemcsak A walesi bárdokban állított emléket a zsarnokkal „vakmerőn s hívatlanul” szembeszálló barátjának, hanem A honvéd özvegye című versében is, amellyel egyszersmind Szendrey Júlia egész későbbi sorsát is megpecsételte. Petőfi Sándor és felesége valóságos élő jelképei voltak a márciusi forradalomnak, mindkettejük sorsa végzetszerűen összefonódott az elbukott szabadságharccal is. Petőfi azon kevesek közé tartozott, akik már 1847 végén is tudatosan forradalomra, ráadásul köztársaság kikiáltására készültek. Ezzel egy radikális, de törpe kisebbséghez tartozott: a királyság megszüntetését ’49 tavaszáig szinte alig akarta valaki, s a végül deklarált trónfosztást is leginkább politikai kényszernek érezték. Petőfi a francia forradalmat feldolgozó történeti szakmunkákból készült a nagy eseményre, miközben persze a szerelem forradalmát is igen komolyan vette: „Egyik kezemben édes szendergőm / Szelídeden hullámzó kebele, / Másik kezemben imakönyvem: a / Szabadságháborúk története!” – írta a forradalmat megelőző évben. Hogy szabadság és szerelem egységét milyen komolyan vette feleségével együtt, arra nem kell jobb bizonyíték, mint hogy egyetlen gyermekük éppen kilenc hónappal 1848. március 15-e után született. Szendrey Júlia egyenrangú társa volt férjének a márciusi napokban. Még a forradalom előestéjén jutott eszébe, hogy francia mintára saját magának nemzetiszín főkötőt, férjének pedig kokárdát készítsen. Villámgyorsan divatot teremtett. Mindketten tudták, hogy a forradalom színházában a külsőségek éppolyan fontosak, mint a szavak és gondolatok. Júlia a következő napokban nadrágban, szivarral, rövid hajjal mutatta be, milyen is egy igazi modern forradalmár, férje pedig egy óriási, szinte földig érő karddal az oldalán járta a pesti utcákat. Petőfi életében innentől végképp eggyé vált a forradalom és a költészet, s ebben jóval tovább ment társainál. Legismertebb korabeli ábrázolása, amelyen a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről szaval az összegyűlt tömegnek, nem a márciusi nagy napról készült – akkor és ott ugyanis nem szólalt fel. Két hónappal később azonban az általa megalkuvónak tartott Batthyány-kormány lemondását követelte ugyanonnan. Nem csak ő maga hitt a költészet forradalmasító erejében, de ő volt az egyetlen költő a magyar történelemben, akiről hívei és ellenségei egyaránt azt feltételezték, hogy verseinek hatására parasztok tízezrei indulnak meg akár az országgyűlés szétverésére. Az első népképviseleti választás aztán bebizonyította, hogy egy költő még szülőföldjén sem képes efféle mozgósításra. Bár Petőfi csúfosan megbukott, ez sem vette el kedvét a közélettől. Lépésről lépésre szorította bele magát a katonaköltő szerepébe. Ez nem volt magától értetődő vállalás. Kötelmeket nem tűrő természete miatt a szabadságharc számos tábornokával összeveszett, a hivatásos nemzetközi forradalmár, Bem azonban fiaként szerette a szabadságharc költőjét. Végül az ő hadsegédeként válthatta valóra önbeteljesítő jóslatát: „Ott essem el én, / A harc mezején.” Petőfi halála könnyen vált történelmi és irodalmi jelképpé, s páratlan tehetsége mellett ez a sors emelte nagyon hamar Magyarország első számú költőjévé. Nem véletlen, hogy a közvélemény özvegyének is hasonló sorsot szánt. Nem törődve azzal, hogy egy még karonülő kisgyermekről kell gondoskodnia, legszívesebben azt várták volna el tőle, hogy vagy haljon utána férjének, vagy talpig gyászban és nyomorban élje az életét, ahogy romantikus versekben szokás. Erre már csak kisfia érdekében sem volt hajlandó. Költőietlen második házasságát haláláig nem bocsátották meg neki, saját jogú irodalmi munkásságát pedig később is agyonhallgatták. Pedig nemcsak Andersen legelső fordítója volt, hanem jó tollú novellista, és színes képi világú költő is. Nála kevésbé jelentős irodalmi életművet hátrahagyó férfi nemzedéktársairól utcák és intézmények tucatjai vannak elnevezve. Neki még ma is vannak kiadatlan írásai.
A tanulmány első része itt olvasható.
Frissítve: 2019.03.15. 08:37