Lackfi János forradalmi verse

Publikálás dátuma
2019.03.15 14:00

A folyamatos forradalom-paradigma Ma már szerencsére mindenki forradalmár, ha frissen piacra dobott könyvedben nincs egy kis gyújtóbomba-hajigálás, nincs forradalmi vízió a jövő kukásmellényes lázadóiról, akiket nagyon gonosz erők tizedelnek arctalan kommandósok maszkja mögé rejtőzve, könnygázsprével, hát akkor, öcsém, a szent fát letedd! Miért ne lehetnék én is nonkonformista, mint mindenki más, REBEL feliratú pólót rendeltem a neten, nagyon király, csippantós kártyával veszek hozzá egy csomó kiegészítőt, ma már a nagyikák is rózsaszín, vasalt bakancsban mennek zumbázni, olyan forradalmi ez is, tök jó, a régi gátak leomlottak, papa tök vagány a füves cigijével, melyhez az anyagot kolumbiaiak szállítják életük kockáztatásával, miért nincs ez még engedélyezve, kérdem én, mikor akkorát üt, hogy a körúti szalonban felnyíratott ősz pánkhaj csak úgy lobog a szélben, és izzik az ember vére a bio vegánburgertől, melyhez kézműves sört is letoltunk párat, paleo mandulatorta is jár a forradalmi gyomornak, nehogy már desszert nélkül vívjunk a világszabadságért. Díványszörfösként járjuk be a világot, annyira frídom Tenerifén a tengerparton pörögni, ott, ahol nincs sok túrista, csak mi, mert ugye a forradalmár exkluzív ember, nem buta tucat-utazó, szívében atombomba a világegyetem. A forradalmi életforma fenntartásához persze muszáj egy rohadt multinál gályázni, de ott is AC/DC szól a fülinkben, és összevigyorgunk az osztályvezetővel, mert tudjuk, ő is csipázza a horzsoló gitárt, szétütött fotóinkat persze dehogy toljuk fel a netre, hiszen alvóügynökei lehetünk csak a nagy lázadásnak, szánjuk a koszlott évfolyamtársakat, akik retrófarmer helyett még mindig a régi cuccokat nyüvik, és azt hiszik, hogy egy ápolatlan, loncsos szakáll rögtön favágószexuális, meg hogy még mindig divat az izzadságszag, a forradalmár sosem igénytelen, hányingerkeltő parfümcsóvát sosem húz maga után, de némi diszkrét David Beckhamet detektál, aki hozzá közel hajol. Dacos figura, hozzá közel nem hajolhat bárki csak úgy, kiposztolja vak dühét a világba, régi fotókat szkennel, akkor a girhes felsőtest még nem volt ciki, tetkószalon se termett minden bokorban, de nagyon megvolt az életérzés, Wartburg csomagtartóján ülve elszívott dekkek, vad tekintetek, melyek mindent IS tudnak, kőbányai sörök. A forradalmár kultúrát fogyaszt nagykanállal, netflixel és spotifyozik, eretnek véleményei vannak tekintélyekről, és égbe meneszt senki által nem ismert művészeket, ők az igaziak. De a szellemi arisztokratákról is megvan a véleménye, ő hisz az alulról jövő dolgokban, például a graffitiben, a gigapartykban, Bob Dylan Nobeljében, David Bowie filozófiájában, a konzum- idiotizmus diszkrét bájában. Már megint hajnalban szól a rohadt ébresztője, és még a Roverről is le kell kaparni a jeget: I CAN’T GET NO SATISFACTION! Szundi.
Frissítve: 2019.03.15 14:00

Fél hanggal magasabban - Interjú Dragomán Györggyel

Publikálás dátuma
2019.03.22 08:30

Fotó: ALL RIGHT RESERVED
Dragomán György már fél éve a tudomány szigetén él, afféle utópiában. Evolúcióbiológusokkal, zeneszerzőkkel, történészekkel, rovartanászokkal beszélget ebédidőben, akár éppen a randizási szokások megváltozásáról és következményeiről. Berlinben minden adott számára az íráshoz is. Kalucsni című színdarabja bemutatójára érkezett haza, akkor beszélgettünk.
Augusztus végén kiköltözött a családjával Berlinbe. Miért?  A Wissenschaftskolleg zu Berlin tudományos kutatóintézet meghívására töltök kint egy akadémiai évet. Az intézet minden évben vendégül lát a világ minden tájáról negyven, a pályájuk közepén lévő jelentős tudóst és meghív egy írót is. Idén engem ért a megtiszteltetés, én lehetek az íróvendég. Korábban olyan írók voltak itt Magyarországról, mint Nádas Péter és Kertész Imre. A koncepciójuk szerint egy évre összezárják egymással ezt a negyvenvalahány embert, s miközben mindenki a saját területén kutat, egymással is megismerkedik, beszélget. Abból pedig, hogy a mániánkat megosztjuk másokkal, új értékek születhetnek. Az ösztöndíj az egész családnak szól, Nyugat-Berlin egyik legnyugalmasabb részén, Grünewaldban élünk egy öt villából álló kampuszszerű területen. Van egy irodám, a könyvtárban minden kívánságomat azonnal teljesítik. Ez egy tudományos utópia, a tudomány szigete. Mit kérnek cserébe?  Egyetlen elvárás, hogy a saját mániáidat a lehető legelvakultabban próbáld kiélni. Hetente két előadást tartanak a résztvevők – többek közt evolúcióbiológusok, genetikusok, jogászok, de van zeneszerző is –, ami után megvitatjuk az elhangzottakat. Miről beszélget egy evolúcióbiológussal?  Természetesen az evolúcióbiológiáról faggatom. Az én szerepem ebből a szempontból csodálatos: egy minden iránt érdeklődő kívülálló vagyok, és bárkivel szívesen beszélgetek bármiről – nemcsak az érdekel, amiről beszélnek, hanem az is, ahogyan mondják. Elképesztő, amikor például egy ausztrál zenekutató elmagyarázza, hogy rájött arra, a fiúkórusok fél hanggal magasabban énekelnek, ha tudják, lányok is vannak a közönségben. Ő ezt vizsgálja már egy ideje, most éppen a lipcsei gyerekkórussal karöltve. És akkor ebbe a beszélgetésbe bekapcsolódik az evolúcióbiológus, aki példákat tud hozni a saját szakterületéről, hogy ennek mi lehet az oka. A párválasztással foglalkozó szociológus pedig, akinek rendelkezésére áll egy hatalmas anonim adatbázis a randi appokról (telefonos, online randevúalkalmazások – a szerk.), különféle következtetésekkel tud szolgálni a számunkra. Mire én elmondom, hogy mindig is írni akartam egy novellát arról, hogyan alakítják a randi appok az evolúciót. (Ez közben meg is jelent a Qubiten Társkereső címmel.) Az az elméletem, hogy mivel az emberek az elvárásaik alapján sorolják be a partnereiket, ezért csakis olyan partnerekkel találkoznak, akik az elvárásaiknak megfelelnek. Ám ekkor kikerül az egyenletből a véletlen. Egy arra tévedő másik evolúció­biológust – elég sok idén az evolúcióbiológus itt – ezért arról kérdezek, mit gondol, hosszú távon az elektronikus randizás befolyásolja-e az ember evolúcióját. Ő ezen komolyan elgondolkodik és mindjárt két lehetséges válasszal is előáll. Az egyik válasz szerint: igen, mert máshogy választunk, mint korábban. A másik válasz szerint is igen, csak más irányú az evolúció, hiszen így olyan emberekkel is találkozunk, akikkel amúgy nem kerültünk volna kapcsolatba. Ebből aztán kialakul egy hosszú beszélgetés. Irigylésre méltó helyzet. De hadd kukacoskodjak: egy írónak elvileg elég kellene legyen egy íróasztal, a fehér írólapok vagy a laptop. A tudós beszélgetéseken túl mi az, ami miatt jobb Berlinben írni, mint mondjuk Budapesten?  Nem jobb, csak más, egy író bárhol írhat, és én ebből ráadásul sportot is űzök. Nagyon szigorú szabályokat hoztam az életemben, hogy sose hivatkozhassak a körülményekre – a körülmények bármilyenek lehetnek, nekem akkor is írnom kell, mindig és mindennap. De itt ideális körülmények adódnak a munkához. Másrészről pedig Berlin nagyon inspiráló város, rengeteg emberrel lehet találkozni, sok minden történik. Ebből én rengeteget fogok tanulni, mintha újra egyetemre járnék. Mindig van kivel izgalmas beszélgetéseket folytatni. Hogy újabb példát hozzak: egy NDK-ból származó, Svájcban élő traumakutató pszichiáterrel arról, hogyan lehet megközelíteni a témáját irodalmi eszközökkel. Szóba kerül a politika is?  Hogyne, ülünk az asztalnál: egy brazil biológus, egy török történész, egy lengyel alkotmányjogász, egy egyiptomi szociológus és én, a magyar író – és nem tudod, ki van jobban elkeseredve éppen. De itt nem ez a lényeg, a szakmai beszélgetések dominálnak. Persze a tudósok sokszor nem a legoptimistábbak, vannak itt olyan rovarkutatók, akik egészen sötéten látják a jövőt. Az interjúiban már jó ideje szorgalmazza, milyen jó volna itthon is meghonosítani egy ehhez hasonló ösztöndíjrendszert. A Petőfi Irodalmi Múzeum új igazgatója tervei között szerepel ennek megvalósítása – ajánlaná külföldi írótársainak a lehetőséget?  Sajnos én éppen ellenkező irányú folyamatokat látok Magyarországon. Nekünk is volt saját Wissenschafskollegunk, a Collegium Budapest fent a várban, amely éppen a Wiko kezdeményezésére és támogatásával alakult 1992-ben, de 2011-ben minden különösebb magyarázat vagy felháborodás nélkül megszüntették. Bukarestben és Szófiában megmaradtak ezek az intézetek. A CEU éppen Bécsbe költözik, úgy látom, most nem az ország intellektuális elszigetelődésének csökkentése a cél. Amikor olyanokkal találkozom szerte a világon, akik ezek miatt az intézmények miatt Budapesten éltek, mindig nagy szeretettel szokták emlegetni a várost. Én amúgy abban hiszek, hogy mindent le kell másolni, ami máshol jól működik. Rögtön a rendszerváltás után létre kellett volna hozni Budapesten egy DAAD-hez hasonló ösztöndíjrendszert. Vagy például miért nincs Magyarországon az év legjobb fordításában megjelent kötetét jutalmazó műfordítói díj? Hollandiában a könyvkiadók dobják össze a díj összegét, hogy ezzel is felhívják a figyelmet egy-egy könyvmegjelenésre. Próbáltuk ezt elindítani itthon, nem is esélytelen, egyelőre elakadt a dolog, de hiszek benne, hogy egyszer majd megvalósul. Volt valami konkrét terve, hogy a huzamosabb berlini tartózkodása alatt biztosan sort kerít ennek vagy annak a megnézésére, a bejárására?  Bárhol vagyok, élményeket próbálok gyűjteni, íróként sosem lehet tudni, miből mi lesz, gyűjtöm a tárgyakat, a mozdulatokat, a helyszíneket. Az Oroszlánkórus című kötetemben egyébként van olyan novella, amit Berlin és egy korábbi berlini tartózkodás inspirált, az egyik kedvenc parkom a Britzer Garten, ahova amúgy szinte sose jutnak el a turisták, mert délen van, és nem nagyon van arra semmi érdekes. De nekem ideális helyszín volt egy novellára a Stasi gyerekbesúgóiról. Még a Máglya megjelenésekor említette, hogy két novelláskötete készen áll és dolgozik egy gyerekregényen. A novelláskötetek – Oroszlánkórus, Rendszerújra – már olvashatók…  Igen, az Oroszlánkórus és a Rendszerújra összetartoznak, magamban testvéreknek gondolom őket, az Oroszlánkórus annyira optimista, amennyire én optimista tudok lenni, a Rendszerújra pedig a sötétséggel igyekszik a lehető legbátrabban szembenézni. Azt hiszem, érdemes egymással párhuzamosan vagy akár felváltva olvasni őket. A gyerekregényt közben forgatókönyvvé írtam, ha minden jól megy, majd ebből készül el a regény. Az Oroszlánkórus német fordításban is megjelent, sőt a fordítót, Tankó Tímeát jelölték a március végi Lipcsei Könyvvásár díjára is. Hogy látja, milyen az ön pozíciója a német könyvpiacon?  A fehér király és a Máglya után ez a harmadik kötetem németül, s mivel a rangos ­Suhrkamp adta ki őket, nagy figyelmet kaptak, viszonylag ismertnek számít a nevem, mert a német könyvkiadók és olvasók még ma is hangsúlyosan odafigyelnek a magyar szer­zőkre. Az ősszel megjelent Rendszerújra novelláiban is megfigyelhető a sci-fi iránti vonzalma. A Qubiten futó sorozata pedig egyenesen ezt a zsánert helyezi a középpontba. Ha felkérnék, írna egy klasszikus sci-fi regényt?  Már kaptam ilyen felkérést, és nemet mondtam. Nem írok felkérésre, én a saját regényeimet írom. A qubites sorozatban az a szép, hogy minden héten meglephetem magam, újra és újra beköltözhetek ideiglenesen egy-egy világba, és élvezhetem ezeknek a kis tereknek a feszültségét. A novella nálam sokszor valaminek a kezdete, megesik, hogy ezek a kis világok aztán néha regényekké nőnek, a Máglya is és A fehér király is kis szövegekből indult, de nem hiszem, hogy a Rendszerújra szövegeivel ez megtörténik. És mi a helyzet a másik nagy szenvedélyével, a főzéssel? Számíthatunk egy szakácskönyvre?  Az biztos, hogy nem klasszikus szakács- vagy receptkönyv lesz, én „főzőskönyv”-nek hívom. Régóta dolgozom rajta, ahogy minden könyvemnek, ennek is megadom a módját, de most már mintha látnám a munka végét. Berlin kulinária terén nyújtott újdonságot?  Nagyon jól főznek itt, sokat lehet ízkombinációkról és tálalásról tanulni, a legutóbb egy töltött sült alma okozott örömet, el is kérdeztem a receptet, aztán többször megfőztem és alakítottam rajta, a vége meg az lett, hogy írtam egy sültamás cikket a Goodfoodban, ahol van egy kulináris rovatom. A tudós kollégáinak már bemutatta a főzőtudományát?  Még nem, majd az év végén lesz módunk egymásnak főzni. Mekkora volt eddig a legnagyobb társaság, akiknek főzött? Kétszázötven ember – bár csak egy fogást! 2008-ban a Graz melletti Stainz Literatursommer elnevezésű irodalmi fesztiváljának egyik estéjén én készítettem az előételt, a főfogást Reinhard P. Gruber osztrák író, míg Esterházy Péter a desszertet. Profi konyhában, 16 gázégőn sütöttem a padlizsánt, mert padlizsánkrémet, klasszikus erdélyi vinettát akartam tálalni. Hatvan kilogramm padlizsánnal dolgoztam egyedül – és olyan sikert aratott, hogy föl is került az étlapra. Erre mindmáig nagyon büszke vagyok.  +1 kérdés  A hónap elején mutatták be Nyíregyházán a Móricz Zsigmond Színházban a Kalucsni című színművét Szikszai Rémusz rendezésében. Ha jól tudom, a darabot éppen Berlinben írta – 12 éve. Miért éppen most került színpadra?  Két darabot is írtam, de sokáig nem volt szerencsém a színházakkal, én pedig nem szeretek az asztalfióknak írni. Egyszer Kárpátalján Visky Andrással beszélgettünk, kérdezte, miért nem írok drámákat, mondtam, írtam, van egy sci-fis, beckettiánus, a Nihil, aminek főszereplője egy kétfejű mutáns és a Kalucsni a kivándorlásról. Elkérte őket és az utóbbit meg is rendezte Kolozsvárott az Állami Magyar Színházban 2016-ban. Nem mellesleg hangjáték is készült belőle a Magyar Rádiónak, és Máté Gábor is megrendezte vizsgaelőadásnak az Ódry Színpadon 2017-ben. De Magyarországon a nyíregyházi volt az első nagyszínházi bemutatója. Tavaly meg is jelent az Ellenfény-könyvek sorozat Menni vagy maradni? című drámakötetében. Annak idején esszében is megírtam a saját kivándorlásunk történetét (A-ból B-be címmel), de izgatott, hogy fiktív drámai formában hogyan tudnám megfogalmazni, mit jelent a döntés meghozatala, illetve annak a hosszú, folyamatos búcsúnak az élménye, ami már az elhatározás meghozatala után történik, mivel a hatóságok nem engedélyezik a kivándorlást. Úgy tűnik, most sokak számára kérdés ismét: menni vagy maradni?

Dragomán György

mindig lefotózza azt, aki őt fényképezi 

Frissítve: 2019.03.22 08:30

Szendrey Júlia: A Pesti Napló 61., 62. és 65. száma

Publikálás dátuma
2019.03.17 11:00
Szendrey Júlia Petőfi Zoltánnal (a jobb szélen) és két, második házasságából származó kisebb fiával.
Részlet Szendrey Júlia Gyulai Pál, az interjúban említett, cikkére válaszoló elbeszéléséből, amely eredetileg Vajda János Nővilág című lapjában jelent meg 1858-ban. Azóta egyszer adta ki Bihari Mór 1909-ben – a Petőfi könyvtár, Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései című, 8. kötetében. A részlet 110 év után a Nyitott mondatban olvasható először!
– Látod, látod, még gyermekeidnek is kell miattad szenvedni; kigúnyolják, megvetik őket miattad! Hát még nekem! Minden barátom, minden tiszttársam bizonyos lealázó szánakozással tekint reám; alattomban bizonyára engem is, mint e szegény gyermeket, gúnyolnak, megvetnek, mert – mert feleségem – irónő! – De férjem, az Istenért, világosíts föl! én nem értelek; légy könyörületes irántam, hiszen meg kell őrülnöm, ha ez még tovább is így tart! Nem vagyok képes felfogni, mit jelentenek szavaid; egy idő óta minden oly megfoghatatlan körülem: az emberek viselete irányomban; legjobb ismerőseim tartózkodása, visszavonulása tőlem; és ami legtöbb: a te kegyetlen bánásmódod velem, elidegenésed tőlem! Szánj meg végre, vess véget e gyötrelmes helyzetnek: tudasd velem, mit lehet szememre hányni? Mit vétettem? Mi lehet ennyi szenvedésemnek oka? – Magad vagy mindennek oka, senki és semmi más! – viszonzá férje növekvő indulatossággal, mért léptél oly pályára, melyen a nő gyönge lábai előbb-utóbb megtántorodnak; miért bélyegezted meg nyilvános föllépésed által – mire egy szerény nő nem volna képes – férjedet, családodat az egész világ előtt. Az ilyen nő boldogtalanná tesz mindenkit, kivel csak érintkezésbe jön; tönkre jut kezei közt minden; az ilyen nő kicsapongó, ha tettleg nem is, de gondolataiban bizonyára az; szóval, az ilyen nő szégyent hoz becsületes férjére és gyalázatot gyermekeire! Ez végre több volt, mint mennyit Klára elviselhetett. Férje utolsó szavaira, mint kigyócsipésre szökött fel helyéből s elváltozott, de szilárd hangon szakasztá félbe: – Elég, férjem, elég! többet mondtál, mint mennyit valaha megbocsájthatok. Csak azt az egyet követelem tőled, tudasd velem, mi okozhatá mindezt, hogy ha nem is igazolva, de legalább okadatolva láthassam bánásmódodat irányomban. Beregi dolgozó szobájából a Pesti Napló három, iszonyúan összegyűrt számát hozá ki és szó nélkül nyujtá oda nejének. Klára jéghideg, reszkető kezekkel tartá azokat egy darabig maga előtt, anélkül, hogy tudná, hol kelljen abból olvasnia. Végre a lap tárczájára esett tekintete, hol egy czikk irónnal vastagon aláhúzott sorai által vonta magára figyelmét. Olvasásához fogott. Hosszú csend állt be, mely alatt a nő lázas figyelemmel olvasott tovább, tovább; kétszer-háromszor is ismételve az irónnal megjelölt helyeket, minők pl. a következők: „mi egyéb az irónőség, mint be nem vallott, félbe-szerbe alkalmazott nőemancipátió; a küzdés és dicsőségszomj képtelenekké teszi őket a boldogságra és boldogitásra; a férj, kit szeretni hittek s kit még szeretni akarnának, a gyermekek, kikért mindent áldozni vágynak s kikért oly keveset bírnak tenni; a családi kör, melynek áldásává lehetnének s melynek csak terhére kell válniok; életök súlypontja kívül esett a női és családi élet körén; sorsuk mindig tragikum; szerencse, ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind a bűn ösvényén; az angyalból démon lesz, önmagáé vagy másoké; hiú ismereteket hajhászva, kiszárítja szivét; világboldogító ábránd felé hajlik, mely okvetlen erkölcstelenségre vezet, legalább érzületben; átengedi magát a kósza vágyaknak; maga s emelkedettsége, hő lelkesülése sokszor nem egyéb, mint finom önzés, mely nem ismer kötelességet, föláldozást s csak emótiókat keres; mindig keres egy férfiút, az igazit; megszokja jól kiismerni a férfiak gyöngeségeit, de elveszti érzékét aziránt, mi bennök leginkább becsülendő; a házasságot és szerelmet Dalul fogja föl; az írónő pályáján átok fekszik, a természet és társadalom nemezíse; vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír; veszélyes az irónői pálya, mindig veszélyes, még akkor is, ha a nő az irodalom oly ágát míveli, mely hozzá legillőbb; azon kört gyönyörködtessék verseikkel és novelláikkal, melynek zongorázni és rajzolni szoktak; miért raboltok el annyi drága perczet szüléitektől, férjeitektől, kedveseitektől?” s még számtalan ilyen s ehhez hasonló kitételek. Miután mindezt, az utolsó sorig elolvasá a nő, nemes nyugalommal hajtá össze a lapokat és nyujtá vissza férjének, kinek szemei ezalatt folytonosan olyan kérlelhetlen szigorú tekintettel függtek Klárán, mintha egy megátalkodott gonosztevőt látott volna maga előtt. Mily nagy volt hát meglepetése, midőn neje a bűnbánat alázatossága helyett, a sértett erény méltóságával áll előtte s a várt mentség helyett igy szól hozzá: – E czikk írója csak felhevült képzelődésének rémei ellen forgatja fegyverét; oh, de te, férjem, megtagadva saját érzékeidet, bennem keresed azon ijesztő agyrémek megtestesülését; és szemeidet behunyva a valóság előtt, vakságodban gyógyíthatatlan sebeket ejtesz rajtam, hogy e czikknek legalább egy állítása igaz lehessen: a nő vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír.
Frissítve: 2019.03.17 11:12