200 millió éves találmány a kemény tojás

Publikálás dátuma
2019.03.15 16:16
Illusztráció
Fotó: AFP/ LEEMAGE
A dinoszauruszok fosszíliákban ránk maradt tojásainak leheletvékony, mégis kemény héjuk volt – derült ki egy most publikált tanulmányból. A korábban általános, lágy héjat felváltó evolúciós újítás nagyjából 200 millió éve robbanásszerűen terjedt el a gerincesek több fejlődési ágában is.
A bennük talált embriók alapján a dinoszauruszok egy korai, nagy testű mindenevő csoportjához, az úgynevezett korai Sauropodomorpha dinoszauruszokhoz tartoztak, amelyek a jól ismert hosszú nyakú sauropodák közeli rokonai. Ezeket a kora jura időszakból származó Sauropodomorpha-tojásokat a Dél-Afrikából ismert Massospondylus, a Kínából előkerült Lufengosaurus és az Argentínából leírt Mussaurus dinoszauruszok rakták - áll a Magyar Tudományos Akadémia közleményében.   
Egy nemzetközi kutatókból álló csapat – amelynek magyar résztvevője, Prondvai Edina az akkori MTA-ELTE Lendület Dinoszaurusz Kutatócsoport, illetve a Genti Egyetem Gerincesek Evolúciós Morfológiája Kutatócsoport tagjaként dolgozott a kutatásban – részletes vizsgálatoknak vetette alá a legősibb tojáshéjak szerkezetét. A különféle kémiai, ásványtani és modern vizualizációs technikák segítségével a kutatók kimutatták, hogy a tojások nagy mérete (nagyjából 200–600 g) ellenére a meszes tojáshéj meglepően vékony, csupán 80–100 μm volt. Ez arányaiban annyira vékony, mint a mai, lágy héjú tojásokat rakó hüllők, például a tengeri teknősök és gyíkok tojáshéja, illetve a kihalt repülő hüllőké, melyek szintén lágy héjú tojást raktak.
Ennek ellenére a héj finomszerkezetében látható összekapcsolódó héjegységek, a héj repedezettsége és a tojások kerekded alakjának megőrződése arról tanúskodik, hogy a tojásokat nem pergamenszerű, hanem szerkezetileg szilárd héj védte a környezeti hatásokkal szemben, csakúgy, mint a mai madarak és krokodilok esetében. A tojáshéj vékonysága és a fészkelőhelyek félszáraz környezeti rekonstrukciója alapján ezek a korai Sauropodomorpha dinoszauruszok a fészkeiket betemették, így akadályozva meg a vékony héjú tojások kiszáradását.
A mai és egyéb ismert fosszilis tojáshéjak összevető elemzésével kiderült továbbá, hogy a tojásrakó szárazföldi gerincesek evolúciójuk első 120 millió évében nagy valószínűséggel kizárólag lágy héjú tojásokat raktak, így tehát a legkorábban megjelenő dinoszauruszok is. Ez megmagyarázza a fosszilis tojások hiányát is az ezt megelőző földtörténeti időszakból, hiszen a lágy héjú tojások csak kivételes körülmények közt őrződnek meg évmilliókon át. A szilárd tojáshéj megjelenése és elterjedése azonban a középső-késő jura időszakra robbanásszerűen, egymástól függetlenül, párhuzamosan több törzsfejlődési ágon is megtörtént – különféle krokodiloknál, egyes gyíkoknál, teknősöknél és a dinoszauruszoknál, beleértve a madarakat is.
A jelenlegi adatok szerint – meglepő módon – a dinoszauruszok csoportján belüli három fő ágon is egymástól függetlenül jelent meg a vastag, ellenálló meszes tojáshéj: a főként növényevő Sauropodomorpha és Ornithischia dinoszauruszoknál, illetve a javarészt ragadozókból álló Theropoda csoportban. Ugyan a szilárd, vastag tojáshéjak megjelenésének idejét röviddel megelőzően, nagyjából 200 millió éve jelentős légköri oxigénszint-emelkedés kezdete is kimutatható, a kettő közti lehetséges összefüggés feltárására egyelőre nem áll elég adat rendelkezésre. Ennek ellenére ezek az eredmények világosan mutatják a tojásrakás evolúciójának rendkívül összetett voltát, ami tükrözi azt is, hogy a dinoszauruszok és kortársaik hogyan birkóztak meg az ősi környezet viszontagságaival.
A belga, magyar, kanadai, kínai és német kutatók részvételével készült tanulmányt a Nature folyóiratcsaládhoz tartozó Scientific Reports közölte.
Témák
tojás
Frissítve: 2019.03.15 16:16

Tengelyferdeség magyarázhatja az exobolygók szokatlan pályáit

Publikálás dátuma
2019.03.18 14:14
Illusztráció
Fotó: NASA
Egy új elmélet szerint az exobolygók jelentős része az oldalára dőlt. Ha ez igaz, akkor egy megoldódhat egy régi rejtély.
A bolygók a csillagukat körülvevő gáz- és porkorongból alakulnak ki, pályájuk pedig folyamatosan változik, ahogy hatnak egymásra és a korongra. Az egymáshoz közeli bolygók esetén a legstabilabb pályák között úgynevezett rezonancia áll fenn: a bolygók keringési időinek aránya kis egész számok hányadosával írható le. 
A Kepler-űrtávcső adatai szerint azonban vannak bolygók, amelyekre nem az ilyen elrendezések jellemzők. Az űreszköz jó néhány olyan kompakt, többszörös bolygórendszert talált, ahol a bolygók kevesebb mint száz nap alatt kerülik meg a csillagukat. Ezeknek meglepően nagy hányadában a bolygók nem a rezonáns pályákat foglalják el. Például a közelebbi bolygó 3,2-szer kerüli meg a csillagot, míg a távolabbi párja kétszer.
Ennek oka az lehet, hogy valami kitolja a bolygókat a rezonanciából. Korábban úgy gondolták, hogy maguk a bolygók okozzák a disszonanciát, de hogy miképpen, az rejtély maradt. A Yale Egyetem munkatársai, Sarah Milholland és Gregory Laughlin, most a Nature Astronomy folyóiratban azt a feltevésüket tették közzé, hogy az exobolygók forgástengelyének ferdesége lehet az oka - írta a Csillagászat.hu.
Ha egy bolygó tengelye kibillen, a csillaga idővel visszahúzza azt a helyére. A Hold és a Föld helyzete is így rendeződött nem sokkal a kialakulásuk után. A Föld árapály-ereje egy dudort húzott a Hold egyenlítőjére. Erre a kisebb távolság miatt erősebben hatott a Föld tömegvonzása, mint a Hold többi részére, a húzóerő fokozatosan lelassította a Hold forgását, és annak periódusidejét a Föld körüli keringéséhez igazította. A folyamat során a Hold forgási energiájának egy része keringési energiává alakult, és ezáltal távolabbra került a Földtől. Az óceánok árapály-jelenségének köszönhetően, amit a Hold okoz, égi kísérőnk még most is nagyon lassan távolodik tőlünk, a Föld forgása pedig lassul.
Hasonló folyamat zajlik le a bedőlt tengelyű bolygók esetében: ahogy a csillaguk árapály-ereje igyekszik egyenesbe billenteni a tengelyüket, lassan távolodnak tőle. Ahhoz, hogy eltávolodjanak a rezonanciapályától, megfelelően hosszú ideig bedőlve kell maradniuk; a csillag tömegvonzása csak hosszú idő alatt tud a pályájukon változtatni.
Ha ezek a bolygók erősen bedőltek, annak meg kell mutatkoznia abban, ahogy a csillaguk körül keringve infravörösben változik a fényességük. A legextrémebb esetben, ha a bolygó teljesen az oldalára dőlt, mint például az Uránusz, akkor a nappal és az éjszaka fél-fél évig tart egy adott féltekéjén. A Spitzer űrtávcső vagy a jövőben üzembe állítandó James Webb-űrtávcső segítségével észrevehetjük a jellegzetes mintázatokat az infravörös fénygörbékben.
Az még nem egyértelmű, hogy az elmélet mennyire általánosítható az exobolygókra - magyarázta Millholland.   
„Azt hiszem, azt nyugodtan mondhatjuk, hogy a nagy tengelyferdeségek gyakoriak, de további vizsgálatok szükségesek, hogy megtudjuk, mennyire.”
Frissítve: 2019.03.18 14:14

Most derült ki: decemberben felrobbant egy meteorit Kamcsatkánál

Publikálás dátuma
2019.03.18 12:21
A hat évvel ezelőtti, cseljabinszki meteorrobbanás
Fotó: NASA/ Alex Alishevskikh
Az oroszországi Cseljabinszk fölött hat évvel ezelőtt felrobbant meteorit óta a legnagyobb űrszikla égett el a közelmúltban a Bering-tenger fölött Kamcsatka félszigete közelében.
A december 18-án, helyi idő szerint nagyjából délben bekövetkezett eseményről, amely az elmúlt 30 év második legnagyobb meteorrobbanása volt, csak most számolt be az amerikai űrkutatási hivatal (NASA) - írja a BBC hírportálja.
Az űrszikla tízszer annyi energiával robbant fel, mint amennyi a hirosimai atombomba felrobbanásakor felszabadult. A többméteres meteorit másodpercenként 32 kilométeres sebességgel süvített át a Föld légkörén és végül 25,6 kilométer magasan égett el, mint egy óriási tűzgolyó. A robbanás hatóereje 173 kilotonna volt.
"Ez a cseljabinszki meteorit hatóerejének 40 százaléka volt, de mivel a robbanás ezúttal a Bering-tenger fölött történt, következményei nem voltak ugyanolyanok, a hírekbe sem került bele"
- mondta Kelly Fast, a NASA munkatársa, aki rámutatott, hogy a bolygó hatalmas vízfelületei komoly védelmet biztosítanak.
Lindley Johnson, a NASA munkatársa szerint ilyen méretű tűzgolyó százévente mindössze 2-3 alkalommal fordul elő. 
Az oroszországi Cseljabinszk fölött 2013 februárjában semmisült meg egy meteorit, annak hatóereje 500 ezer tonna TNT energiájával vetekedett. Az akkori robbanás miatt több mint ezren sebesültek meg, a legtöbb sérülést a kitörő ablaküvegek szilánkjai okozták.
A kutatók a Texas állambeli The Woodlandsban zajló 50. Hold- és Bolygótudományi Konferencián számoltak be a decemberi meteorrobbanásról. A robbanást katonai műholdak rögzítették, a NASA-t az Egyesült Államok légi ereje értesítette. Johnson szerint a tűzgolyó olyan terület fölött lépett be a földi légkörbe, amelynek közelében Észak-Amerika és Ázsia között közlekedő utas- és áruszállító repülőgépek légi útvonalai húzódnak.
Szerző
Témák
meteorit
Frissítve: 2019.03.18 12:24