Papp Sándor Zsigmond: Eldúdolt gyermekek

Még most is a fülemben cseng, hogy Cseh Tamás milyen könnyedén énekelt erről a Horváthországban: „Fölsorolhatnám az összes abortuszát / jól tudjuk azt, hogy mellettem miken ment át.” Persze épp ettől volt zseni ő is meg Bereményi, hogy olyan könnyedén beszéltek húsba vágó dolgokról, csupa nanna, nanna meg tárárám, tárárám, zengett a gitár, ívelt a dallam, a hallgatónak (nekem) meg szinte sírni támadt volna kedve a nagy viháncolásban. Főként a Micsoda útjaim volt ilyen, hogy dúdolta az ember, aztán olyan borzongató, kútmély szomorúság szállt rá, hogy attól még harsányabban énekelt: „micsoda egy zűrzavar, hány tévedés.”

De az abortusz! A diktatúra e tekintetben is „tisztább” viszonyokat teremtett, szigorú büntetés járt azért, ha valaki megszakíttatta terhességét, ha valaki úgy döntött, hogy nem gyarapítja tovább a dús és gazdag nemzetet. Bár elméletben ez inkább a románokra vonatkozott, a magyarokkal kapcsolatban tán még kibékültek volna a meg nem született gyermekekkel, a gyakorlatban mégis egyenlően, mindenkire vonatkozott a tiltás. Úgy nőttünk fel tehát, hogy vigyázni kell, mert ha beüt valami, akkor kétszeresen lesz baj, nem csak lelkiekben (és testiekben) viselheti meg az embert, de börtönbüntetés is jár érte. Ezért lett nagy kincs a Magyarországból átcsempészett, esemény utáni tabletta, a Postinor, amely kamasz birtoklójának voltaképpen a szabad szex lehetőségét jelentette, már ha volt olyan szerencséje, hogy egyáltalán eljuthatott odáig. Én a nyolcvanas évek második felében kaptam először egy csomag óvszert. Idős nagyapám hozta el, akinek nagykárolyi lakosként "kishatárátlépője" volt, vagyis havonta egyszer egy napra átmehetett bevásárolni. Ő látta hát el a családot IPM-el és delikáttal. És eljött az a nap, amikor már nem Dunakavicsot és savanyú cukorkát, hanem gumit kértem tőle. Nem tudom, milyen lehetett közel a hatvanhoz óvszert venni a határ menti városka patikájában, de későbbi tapasztalataimból kiindulva, a büszkeség és a szégyenlősség furcsa keveréke, amelyből neki inkább csak utóbbi juthatott. Szóval megkaptam a vágyott és a féktelen szex egyelőre csak elméletben létező lehetőségét biztosító kincset. Ám olyannyira nagy értéknek számított, hogy végül ki sem mertem bontani, ott száradt ki a tasakjában érintetlenül.

A rendszerváltás utáni évtized aztán elmosta a félelmeket. Ráadásul akkor még nem tették témává az egyházak és a családvédő szervezetek az abortuszt, még nem volt sem stigma, sem jóvátehetetlen gaztett az élet, bocsánat: az Élet ellen. Egyszerűen az volt, ami. Némi nagyvonalúsággal: családtervezés. Egy véletlen kiküszöbölése. Így történhetett, hogy kiszabadulva, huszonéveimben két alkalommal is belefutottam. Nem túl sokáig voltam „apa”. Az első alkalommal már a terhességet bejelentő mondat úgy folytatódott, hogy „kedden megyek is elvetetni”, másodjára pedig két hétig tartott a szervezés. Az apaság furcsa érzetét a megkönnyebbülés és a szégyen még furcsább keveréke követte, holott tudtuk: nem vagyunk még alkalmasak a családalapításra. Számos érv szólt ellene, és alkalmatlanságunk később be is bizonyosodott.

Most viszont, amikor már lassan betöltöm a negyvenhetet, és tudom, hogy a különféle hosszúságú és intenzitású próbálkozásokat nem követte semmiféle eredmény, azon kapom magam, hogy elképzelem őket. Húsz körül járnának már, túl az érettségin, talán művészettörténetet vagy elméleti fizikát hallgatnának, csajoznának/pasiznának ezerrel, de talán már nem kellene annyira aggódni értük, mint kamaszkorukban. Már jókat lehetne beszélgetni velük életről, irodalomról, a világ csip-csup ügyeiről. Örömmel fedezném fel a hasonlóságokat köztük és köztem, és izgalommal a különbségeket. És persze veszekednénk is, ordítva, mert mi olaszos család voltunk mindig is, miért pont ezt ne vinnék tovább? Lennének sértődések és kibékülések, élnénk a magunk életét egy párhuzamos univerzumban.

Ma is tudom, hogy jól döntöttünk akkor, már ha van ilyen esetben jó döntés. Győzködöm magam, érvelek, énekelem, hogy nanna, nanna, miközben neveket próbálgatok, mintha csak egy születőben lévő regényhőst szeretnék végre megszólítani. Tudom tehát, hogy nem lehetett másként, a két árny mégsem mozdul mellőlem. Ők is bólogatnak a gondolatfutam végén, hogy igen, ennek így kellett történnie, ők örökre ama ködös tartomány hírnökei maradnak.

Maradok tehát én is a magam egy-két nevezetlen estéjénél vagy nappalánál, egyre magabiztosabban éneklem a sorokat, jön a tárárám, ível a dallam, peng a gitár. Már tudom, hogy úgy is be lehet esni a kikötőbe, hogy az ember nem készül rá, és igen, ott meredezik előtte a megmászhatatlan boldogság, akár egy izgalmas öbölbeli város a maga fényeivel és sötétjeivel. Napra nap jött, tévedésre tévedés, zűrzavarra pedig még nagyobb zűrzavar, de hát épp az efféle láncolatok miatt lehet szeretni az életet, eldúdolni Cseh Tamás hangján, kicsit eltartva magamtól a dallamot. És igen, marad a kétfős Horváthország is, mint örök fehér folt a térképen. A fel nem fedezett birodalom, a meg nem írt refrén. A kotta nélküli hiány.