Papp Sándor Zsigmond: Eldúdolt gyermekek

Publikálás dátuma
2019.03.17. 13:17
Az óvszer nagy értéknek számított
Még most is a fülemben cseng, hogy Cseh Tamás milyen könnyedén énekelt erről a Horváthországban: „Fölsorolhatnám az összes abortuszát / jól tudjuk azt, hogy mellettem miken ment át.” Persze épp ettől volt zseni ő is meg Bereményi, hogy olyan könnyedén beszéltek húsba vágó dolgokról, csupa nanna, nanna meg tárárám, tárárám, zengett a gitár, ívelt a dallam, a hallgatónak (nekem) meg szinte sírni támadt volna kedve a nagy viháncolásban. Főként a Micsoda útjaim volt ilyen, hogy dúdolta az ember, aztán olyan borzongató, kútmély szomorúság szállt rá, hogy attól még harsányabban énekelt: „micsoda egy zűrzavar, hány tévedés.”
De az abortusz! A diktatúra e tekintetben is „tisztább” viszonyokat teremtett, szigorú büntetés járt azért, ha valaki megszakíttatta terhességét, ha valaki úgy döntött, hogy nem gyarapítja tovább a dús és gazdag nemzetet. Bár elméletben ez inkább a románokra vonatkozott, a magyarokkal kapcsolatban tán még kibékültek volna a meg nem született gyermekekkel, a gyakorlatban mégis egyenlően, mindenkire vonatkozott a tiltás. Úgy nőttünk fel tehát, hogy vigyázni kell, mert ha beüt valami, akkor kétszeresen lesz baj, nem csak lelkiekben (és testiekben) viselheti meg az embert, de börtönbüntetés is jár érte. Ezért lett nagy kincs a Magyarországból átcsempészett, esemény utáni tabletta, a Postinor, amely kamasz birtoklójának voltaképpen a szabad szex lehetőségét jelentette, már ha volt olyan szerencséje, hogy egyáltalán eljuthatott odáig. Én a nyolcvanas évek második felében kaptam először egy csomag óvszert. Idős nagyapám hozta el, akinek nagykárolyi lakosként "kishatárátlépője" volt, vagyis havonta egyszer egy napra átmehetett bevásárolni. Ő látta hát el a családot IPM-el és delikáttal. És eljött az a nap, amikor már nem Dunakavicsot és savanyú cukorkát, hanem gumit kértem tőle. Nem tudom, milyen lehetett közel a hatvanhoz óvszert venni a határ menti városka patikájában, de későbbi tapasztalataimból kiindulva, a büszkeség és a szégyenlősség furcsa keveréke, amelyből neki inkább csak utóbbi juthatott. Szóval megkaptam a vágyott és a féktelen szex egyelőre csak elméletben létező lehetőségét biztosító kincset. Ám olyannyira nagy értéknek számított, hogy végül ki sem mertem bontani, ott száradt ki a tasakjában érintetlenül.
A rendszerváltás utáni évtized aztán elmosta a félelmeket. Ráadásul akkor még nem tették témává az egyházak és a családvédő szervezetek az abortuszt, még nem volt sem stigma, sem jóvátehetetlen gaztett az élet, bocsánat: az Élet ellen. Egyszerűen az volt, ami. Némi nagyvonalúsággal: családtervezés. Egy véletlen kiküszöbölése. Így történhetett, hogy kiszabadulva, huszonéveimben két alkalommal is belefutottam. Nem túl sokáig voltam „apa”. Az első alkalommal már a terhességet bejelentő mondat úgy folytatódott, hogy „kedden megyek is elvetetni”, másodjára pedig két hétig tartott a szervezés. Az apaság furcsa érzetét a megkönnyebbülés és a szégyen még furcsább keveréke követte, holott tudtuk: nem vagyunk még alkalmasak a családalapításra. Számos érv szólt ellene, és alkalmatlanságunk később be is bizonyosodott.
Most viszont, amikor már lassan betöltöm a negyvenhetet, és tudom, hogy a különféle hosszúságú és intenzitású próbálkozásokat nem követte semmiféle eredmény, azon kapom magam, hogy elképzelem őket. Húsz körül járnának már, túl az érettségin, talán művészettörténetet vagy elméleti fizikát hallgatnának, csajoznának/pasiznának ezerrel, de talán már nem kellene annyira aggódni értük, mint kamaszkorukban. Már jókat lehetne beszélgetni velük életről, irodalomról, a világ csip-csup ügyeiről. Örömmel fedezném fel a hasonlóságokat köztük és köztem, és izgalommal a különbségeket. És persze veszekednénk is, ordítva, mert mi olaszos család voltunk mindig is, miért pont ezt ne vinnék tovább? Lennének sértődések és kibékülések, élnénk a magunk életét egy párhuzamos univerzumban.
Ma is tudom, hogy jól döntöttünk akkor, már ha van ilyen esetben jó döntés. Győzködöm magam, érvelek, énekelem, hogy nanna, nanna, miközben neveket próbálgatok, mintha csak egy születőben lévő regényhőst szeretnék végre megszólítani. Tudom tehát, hogy nem lehetett másként, a két árny mégsem mozdul mellőlem. Ők is bólogatnak a gondolatfutam végén, hogy igen, ennek így kellett történnie, ők örökre ama ködös tartomány hírnökei maradnak.
Maradok tehát én is a magam egy-két nevezetlen estéjénél vagy nappalánál, egyre magabiztosabban éneklem a sorokat, jön a tárárám, ível a dallam, peng a gitár. Már tudom, hogy úgy is be lehet esni a kikötőbe, hogy az ember nem készül rá, és igen, ott meredezik előtte a megmászhatatlan boldogság, akár egy izgalmas öbölbeli város a maga fényeivel és sötétjeivel. Napra nap jött, tévedésre tévedés, zűrzavarra pedig még nagyobb zűrzavar, de hát épp az efféle láncolatok miatt lehet szeretni az életet, eldúdolni Cseh Tamás hangján, kicsit eltartva magamtól a dallamot. És igen, marad a kétfős Horváthország is, mint örök fehér folt a térképen. A fel nem fedezett birodalom, a meg nem írt refrén. A kotta nélküli hiány.

Hercsel Adél: Agyonbántalmazott társadalomban élünk

Publikálás dátuma
2019.03.17. 12:22

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Hercsel Adél tinédzser korától ír újságcikkeket, azóta a közélet és a kultúra megszállottja. Új kötete, a Láthatatlan pokol a családon belüli erőszak magyar eseteit tárja fel. A hvg.hu 29 éves újságíróját meglepte, hogy a hátborzongató történeteket elbeszélő munkájából karácsonyi „ajándékkönyv” lett, s úgy látja, párkapcsolatainkban sem sikerült maradéktalanul magunkévá tennünk a demokráciát.
Milyen visszajelzéseket kapott eddig az októberben megjelent Láthatatlan pokol című kötetére?
Egyelőre csak egy bemutatót tartottunk az ELTE Pedagógia és Pszichológia Karán, a Szociálpszichológia Tanszék közreműködésével. Elég erős élmény volt, amikor a rendezvény után többen odajöttek hozzám, és bevallották: most, a beszélgetés hatására jöttek rá, hogy évtizedek óta bántalmazó kapcsolatban élnek. Leginkább az döbbentette meg őket, hogy a bántalmazásnak, amit alapvetően a veréssel és a nemi erőszakkal szokás azonosítani, van még vagy harminc másik, kevésbé „látványos” eszköze. A verbális erőszak pedig ugyanolyan súlyos pusztításra képes. Sokan a könyv végére érve nem csak a párkapcsolatukat, hanem a gyerekkorukat is átértékelték - ez is rendszeres visszajelzés. Olyanokat írtak, „nem is volt olyan szörnyű, mint gondoltam” vagy azt, hogy „sokkal rosszabb volt, mint hittem, ezek szerint én is áldozat voltam.” Ugyanakkor biztos voltam abban, ha lesz könyv, ami nem kerül a karácsonyfa alá Borbás Marcsi meg Fördős Zé kötetei mellé, akkor az a hátborzongató történeteket felvonultató Láthatatlan pokol lesz. Mégis „ajándékkönyv” lett belőle.

Miért írta meg?
Részben a hiánypótlás vezérelt, mert a hazai könyvtárakban, könyvesboltokban kevés bántalmazással kapcsolatos szakirodalmat találni. Sőt, az enyém előtt olyan típusú riportkönyv, melyben maguk az áldozatok szólalnak meg, egyáltalán nem létezett.

Az előszóból kiderül, hogy a 2017 októberében kirobbant #metoo mozgalom inspirálta. Mennyire vállaltan van jelen ebben a marketingfogás, a megfelelő időzítés?
A #metoo-kampány inkább csak a felütést, az apropót adta. Amikor megláttam a közösségi médiát elárasztó, rövid bántalmazás-tapasztalatokról szóló posztokat, nagyon kíváncsi lettem, milyen teljes történetek lehetnek mögöttük. Fogtam magam, megírtam a könyv koncepcióját, leadtam a kiadónak, és belevágtam. Nagyon intenzív félév volt, szinte egész nyáron napi 10-12 órában foglalkoztam a szöveggel.

Másfél évvel később miként látja a globális mozgalmat? Okozott-e például bármiféle hátrányt a pozitívumok mellett?
A Weinstein-üggyel és a hozzá kötődő kampánnyal kiszabadult a szellem palackból, aminek már bőven ideje volt! Sőt, túl sokáig volt bezárva, ezért szabadulhattak el ilyen mértékben az indulatok. Ami kritikám volt a #metoo kampánnyal kapcsolatban, azt a Láthatatlan pokol megírásával pótoltam. Az volt a legfőbb célom, hogy nyugtassam a kedélyeket, és higgadtan, ne az indulat hangján beszéljünk a bántalmazás jelenségéről, az erőszak természetéről. Van még, aki nem készült fel erre a fájdalmas szembesülésre. Az idegenkedést azért sem értem, mert a könyvem végső üzenete, hogy igenis van élet az erőszak után. Hiába váltál áldozattá, attól még sok munkával feldolgozhatod a történteket, és lehet kiegyensúlyozott, boldog az életed. Interjúalanyaim történetei legalábbis mind ezt bizonyítják. Úgy látom, a Láthatatlan pokoltól függetlenül is egyre több színvonalas, értő és valós segítséget nyújtó cikk születik az abúzusról, aminek nagyon örülök.

Mi magyarázhatja a nagy fokú tabusítást és hallgatást az abúzus témakörében?
Ugyan nincsenek illúzióim, mégis egyre nagyobb nyitottságot és általános fogadókészséget tapasztalok a témával kapcsolatban. Szerintem egyelőre az a legfontosabb feladat, hogy meggyőzzük a magyar társadalmat arról, hogy a probléma igenis létezik. Tudni kell, hogy bántalmazónak lenni alapvetően megéri, mert igencsak kényelmes helyzetet és számtalan előjogot biztosít a környezetében lévőkkel szemben. Az erőszak ilyen-olyan eszközeit alkalmazva egyszerűbb az élet, mert így nem kell annyit gondolkodni, egyezkedni, a másikra tekintettel lenni. Addig manipulálom és/vagy addig ütök, amíg a másik el nem hiszi magáról, hogy ő kevesebbet ér, mint én. Így végül mindig az lesz, amit én akarok, az egész család körülöttem sürög-forog, miattam kel fel a nap is. Egy olyan társadalomban, amely ezt a fajta elnyomó viselkedést nem csak engedi, hanem támogatja is, ahogy az áldozat szerepét is fenntartja, a status quo felrúgása miért állna érdekében a hatalom birtokosainak?

Milyen mértékben van jelen a családon belüli erőszak a magyar társadalomban? Persze, eleve nem könnyíti meg a választ, hogy évek óta nem született felmérés erről.
Legutóbb húsz évvel ezelőtt készült országos, reprezentatív kutatás arról, milyen arányban van jelen a bántalmazás a magyar társadalomban. Csak halkan jegyzem meg, a kutatást a Soros György-féle Nyílt Társadalom Alapítvány finanszírozta. Ebből az derült ki, hogy a nők egyharmada, de inkább 40 százaléka válik valamilyen erőszak áldozatává felnőtt élete során, a bántalmazásoknak nagyobb részét pedig a saját partnerüktől szenvedik el. Ezt egy 2012-es, Magyarországra is kiterjedő EU-s kutatás is megerősítette. Az én lakossági statisztikám ehhez képest azt mutatja, hogy közvetlenül vagy közvetve mindenki érintett a családon belüli erőszakban. Megbízható forrásból úgy értesültem, a családbarát kormány 2019-ben országos reprezentatív kutatást fog végezni, hogy felmérje a probléma kiterjedtségét. Nagyszabású, a családon belüli erőszakról szóló tájékoztató kampányra is számíthatunk. Remélem, ezúttal a férfiak tapasztalataira is rákérdeznek.

Mai ismereteink alapján nem mondható, hogy napjainkban több a családon belüli erőszak, mint egykor, mégis sokan így vélekednek.
Szerintem jóval több eset kerül nyilvánosságra, ez torzítja a fókuszt. Örvendetes, hogy mára evidenciává vált az itthoni műveltebb, városi közegben, hogy nem ütjük meg a gyereket. Tavaly februárban vágtam bele a könyvbe, akkor kezdtem el beszélgetni a szereplőkkel. Kicsiben ugyanazt a láncreakciót, "coming out"-ot néztem végig, ami össztársadalmi szinten is működik: valaki veszi a bátorságot, felvállalja megalázottsága történetét, amivel egyszerre mutat követendő példát és ad erőt a sorstársaknak. Interjúalanyaim egy idő után egymásnak adták a stafétabotot – barátnőktől a válóperes ügyvédig.

A kötetben 16 áldozat és 7 szakértő szólal meg. Előbbiek között ott vannak a családon belüli erőszak gyerek és felnőtt áldozatai, és ami meglepő, férfiak is, akik közül egyre többen kérnek emiatt segítséget. Mi lehet "ébredésük" oka?
Csak azt tudom, hogy a Láthatatlan pokolnál a "dafke" reakció működött. Miután kiírtam a Facebook-oldalamra, hogy szeretnék írni bántalmazott férfiakról is, s ezért az ő jelentkezésüket is várom, elkezdtek kommentelni a trollok, hogy ne legyek már ennyire cinikus, mit képzelek magamról, bántalmazott férfiak nem léteznek. Végül épp ezek a hozzászólások törték meg a csendet, és indítottak számtalan férfi áldozatot arra, hogy megkeressen. Tőlük hallottam a számomra legmegdöbbentőbb történeteket. Valószínűleg jóval kisebb arányban, és kevésbé vannak veszélyben, de egy férj is könnyen eljuthat odáig, hogy hajszál híján belehaljon a családon belüli erőszakba. Egy bántalmazó kapcsolatban a frontvonal alapvetően nem nő és férfi, hanem áldozat és bántalmazó között húzódik.

Mit tart a szakmailag legfontosabb területének? Előző könyvét, Magyar szeretők címmel a megcsalásról írta, 2016-ban pedig Családbarát Médiáért-díjat vehettél át. 
15 éves korom óta írok cikkeket, már akkor is két téma érdekelt üzembiztosan: a közélet és a kultúra. Ez nem változott. Amikor 2015-ben felvettek a HVG online-hoz újságíró-szerkesztőnek, azt a feladatot kaptam, hogy a klasszikus női magazinos, „csajos” témákat „hávégésítsem”, töltsem fel komolyabb tartalommal. Így jöttek képbe a pszichológiával kapcsolatos cikkek, de máig kiterjedt az érdeklődésem. A családon belüli erőszak a valaha volt legfontosabb téma számomra. Iszonyúan dühít, hogy az áldozatoknak mennyi igazságtalanságot kell elviselniük, miközben alig kapnak érdemi segítséget. Olyan kevesen veszik fel a kesztyűt az abúzussal szemben, hogy muszáj volt beleállni a küzdelembe.

Az előző és az új könyv is felveti a kérdést: mi okozza napjainkban - az egyenjogúságra irányuló törekvések ellenére - a párkapcsolatok törékenységét? Ezer oka lehet, de az biztosan nem segít, hogy egy iskolai karriert óvodától egyetemig simán le lehet úgy húzni, hogy az ember semmiféle párkapcsolati edukációval nem találkozik. Minél többet tanul, olvas, tájékozódik az ember, annál reflektáltabb lesz a világra és ezáltal önmagára, de a bántalmazás kiterjedt jelenségével foglalkozva nagyon frusztráló a szembesülés, hogy az abúzus megtörténik művelt, diplomás körökben is. Nem is tudom mit várunk, ha még a leendő bírák és pszichológusok képzéséből is kimarad, hogy mi fán terem a családon belüli erőszak. Tapasztalataim szerint párkapcsolatainkban sem sikerült maradéktalanul magunkévá tennünk a demokráciát. Sajnos egy lelki beteg, poszttraumás, agyonbántalmazott társadalomban élünk, amire a jelenlegi rezsim még rátesz egy lapáttal. Leginkább azzal, hogy gyerekként kezeli az állampolgárokat, és hatalmával visszaélve bántalmazza, manipulálja, megszégyeníti őket.

Hercsel Adél

1989. december 5-én született Győrben. Az ELTE BTK szlavisztika-orosz szakán diplomázott. A hvg.hu munkatársa, 16 éves kora óta publikál, három könyv szerzője.

Tamás Pál: Március idusán: a bozót visszanő

Publikálás dátuma
2019.03.17. 11:17

Ilyenkor március idusán a magyar publicisztikában sokaknak jut eszébe a forradalom. De nagyobb felfedezés nélkül is látjuk, hogy ennek most itthon nincs szezonja, fölösleges újabb kudarcokat gyűjteni. S nem azért mert különlegesen ügyetlenek lennénk. 1989-ben és még néhány évig a szó szoros értelmében elöntött bennünket az optimizmus. Felbomlott a Szovjetunió, meneteltünk Európa felé. Nem függött tőlünk szinte semmi. Azt hittük, győz a liberalizmus, s ennyi. Harminc évvel később ismét egyetlen hullámot érzünk: a liberalizmus már majdnem eltűnt a víz alatt. Ezt Pesten most szinte mindenki Orbán-hatásnak hiszi, hívja. Egyszerűen nem akarjuk érzékelni, hogy a geopolitika mozgása egyenesen anti-1989-es. Oroszország a nagypolitikában kezdeményez és pillanatnyilag nem veszít. A “28-27-es Európa” közben nagyokat reccsen, új ötlet Brüsszelben nincs. Közben az amerikaiakat nem értjük.

Ideiglenes győzelem

1989-et számtalanul értelmezik. A lehetőségeket nem fogjuk itt számba venni. A jelenleg uralkodó közép-európai életstílust a lengyelek új biedermeiernek hívják: az emberek fogyasztani, utazni akarnak, politika helyett élvezni az életet (mint a napóleoni háborúk után a XIX. században). Közben, anomáliaként, Magyarország nem lett apolitikus. Orbán - persze a saját logikája szerint - átpolitizálta ezt a világot. Itt minden politika ,az Európa-kép, a hazai hősök, a média, amit pró és kontra fogyasztunk. Ebből ki lehet lépni, vagy inkább lehet nem belelépni, de a középosztály, így, vagy úgy, folyamatosan benne van.
A hidegháború végén a liberális világrend sokaknak győztesnek, visszavonhatatlannak tűnt. Pedig már akkor is léteztek helyi ellenállási pontok, közvetlenül mellettünk zajlott a délszláv háború. A háború véget ért, de mára kiderült, hogy Európában mindenütt visszanőttek, vagy megmaradtak helyi beidegződések, sajátosságok, amelyekről mind tudunk, de alig beszélünk. Azt hisszük, hogy az atlanti liberális-demokratikus rendszer megerősödik, egyértelműen stabilizálódik. Nem akarjuk elhinni, hogy az elsöprő győzelem inkább ideiglenes volt. De nem a szovjet rendszer éledt újra, ahogy annak idején féltük, hanem a helyi nem-liberális specifikumok nőttek vissza. Élnek, jól érzik magukat, terjeszkednek. Azt hittük, '89 után hozzászokhatunk valamilyen díszkerthez, vagy legalábbis rendezett parkhoz. De erősödik a bozót. És alapnövényzetnek tűnik. Visszanőtt, vagy -nő. Miért hittük, hogy eltűnt?
A felvilágosodás gyermekeiként hiszünk a modernizációban és annak morális töltésében. De most egyre kevésbé hiszünk a szemünknek. Sőt, amit látunk - elsősorban nem itthon, hanem körülöttünk a világban -, véletlennek véljük. De miért kellene valóban hinnünk abban, hogy a liberalizmus folyamatosan erősödik?
Az atlanti modell a XVIII. század második felében stabilizálódott, de ugyancsak a XVIII. században állt össze először az, amit pontatlanul rendőrállamnak neveztünk (a porosz, az osztrák és az orosz állam is ebből nőtt ki). Ez a két modell párhuzamosan erősödik, még ha vannak időnkénti diszharmóniák is közöttük. Az 1960-80-as években azt hittük, hogy a technológia a liberális demokráciát erősíti. Ma már látszik a párhuzam is: a rendőrállam digitalizálódása.
Ebből a szempontból különösen érdekes Robert Kagan amerikai történész alternatív elmélete: az utolsó 70 év nem volt törvényszerű, inkább véletlenek egybeeséséből jött össze. Sikernek tűnt, ami hadiszerencséből, technológiából, emberi döntésekből született. Nem a rendszer, mint olyan volt programozottan modernizált, hanem az amerikaiak voltak egyeduralkodóak. Másképpen is azok lettek volna, de az erejük és nemzetközi konfliktusképük egyszerűen olyan volt, amilyen. Nem hirtelen veszélyek jelentkeztek most e renddel szemben, hanem maga az univerzális történelem. Ami most másként is kinézhetne, de az amerikaiak egyeduralkodó voltából ezek az ellenmozgások jöttek ki. A liberalizmus, ahogy ma még mindig megéljük, valószínűleg a 30-as években is működött volna, csak az az amerikaiak nem voltak egyeduralkodók és reagálniuk kellett a szovjet, korábban pedig a német hatalmi központok hatásaira is. '89 után pedig, talán csak egy pillanatra, azt hitték, magukra maradtak a terepen. S pár év múlva roppant csalódottak voltak, hogy mégsem. Igazából az amerikai világkép e hullámzást vesszük most globális mozgásként észre.

Buborék-kultusz

A liberális díszparkról most már tudni véljük, hogy csak akkor marad meg, ha gondozzák, ápolják, bokrait nyírják. A 80-90-es évek fordulóján, a demokrácia-hullámok huntingtoni koncepcionális tévedése után azt hitték, minden zajlik magától, végre működni kezdett a természeti törvény. Most mintha nem így látszana. Azt hittük, a geopolitikából egyfajta világgazdaság lett. Most mintha ellenkező irányba változna a történet, megyünk vissza a geopolitikához, ha nem is hidegháborús, hanem a XIX. századi klasszikus változatához. Az akkori orosz-brit “nagy játszmából” többet megértünk a mostani ázsiai egyensúlyokról, mint a francia felvilágosodásból. Az egyik fajta determinista fatalizmust átépítettük egy másik fajta fatalizmusba.
Az uralkodó gondolkodás hajlamos épp a felvilágosodástól újragondolni a politikaelmélet aktuális fősodor-vonalát. Vannak külső megfigyelők, akik most az “orbánista" Budapestet az anti-felvilágosodás központjaihoz sorolják, Teheránnal, Kairóval, sőt Moszkvával együtt. Kérdés, minek nevezzük ezt, egyszerűen tájékozatlanságnak, vagy felerősödő pesszimizmusnak?
A liberális publicisztika az amerikaiak “befelé fordulását” hiszi itt főveszélynek, és nem beszélünk arról, hogy Kelet-Európában nagyon gyorsan terjed a helyi izolacionizmus. Nem tudunk kifele figyelni, nem akarunk másoktól függeni, a külső divatokat úgy követjük, hogy azokat nem nevezzük külsőnek. Még megjegyezni sem akarjuk a külvilágot. Nem hisszük magunkat, persze, igazán erősnek, de miközben tudjuk, hogy gyengék vagyunk, nem akarunk külső erőtereket elismerni. Már nem hisszük, hogy történelmi mintáink meghatározóak, inkább úgy gondoljuk, hogy múltunk alig van, de a külvilág horizontálisan sem hat ránk. Ez az új buborék-kultusz. Amit legfeljebb az befolyásol, hogyan értelmezi, észleli Európa Orbánt. Ebben a világértelmezésben az ellenzék magától nem sokat tud kitalálni. De ez legalább a közönséget nem lepi meg. Bármilyen cselekvés következményei túlságosan kiszámíthatatlanok. A nem-cselekvés biztonságosabb. Az EU igazi határait Orbánék piszkálják, de ők igazából nem akarnak lépni. Sőt, az igazi határokat - amelyek mindig pillanatnyiak - sok tekintetben most mások számára is tesztelik. Ellenfeleik havonta hiszik, hogy “Európa” nem tűri tovább, és odavág. De “Brüsszelben” teljesen tudatosan nem lépnek és még sokáig nem is fognak.

Lufi-ideológiák

Ma gyakran előkerül, hogy (nemcsak) a kontinens ideológiailag a 30-as évek felé fordul. Jól tudjuk, hogy a magyar “30-as évek” központi hangulatai e tekintetben a poszt-trianoni revizionizmus és az ezer formában megjelenő gyakorlati antiszemitizmus. Az elsőt lehetőségét a háború utáni határok kizárták. Az antiszemitizmus különböző formákban élt, de tudjuk, legalább a 60-as évektől az amerikaiak lényegében mindenhol kizárták nyilvános és komolyan veendő formáit. S ahogy az amerikai erő és befolyás nőtt, úgy erősödtek a nemzetközi antiszemitizmus-tilalmak. Az antiszemiták legfeljebb arról vitatkozhattak, mennyire sikeresen leplezték el különböző formáit (nálunk ilyen vitából volt sok). Tehát szoronghatunk, ami nagyon hasznos, de nyilvánvalóan nincs hova visszafordulni.
A magyar jobboldalnak volt tere mindkét metszetben, és maradt tere különböző történeti minták elővezetésére is. De fizikailag is kiöregedtek az 1945 előtti ideológiák egykori fogyasztói, neveltjei, és az elit csak szerényebb mértékben terített számukra a szokott kiszerelésű ideológiai csomagokból. Látható, hogy ameddig e tekintetben a nemzetközi rend fennmarad, sem a komolyan vett aktuálpolitikai Trianon-, még kevésbé a szisztematikus holokauszt-emlékezetkritika a magyar elit részéről nyilvánosan nem elképzelhető. Hogy mi jöhet majd ki egy következő nemzedékből, azon korai merengeni. Mindkét esetben maradtak esztétikai és politikai "köztisztasági" problémák, de a 30-as évek hétköznapjainak újradíszletezéséről nem lehet szó. S különben ez nem is neofasizmus, legfeljebb lufi-fasizmus lenne.
Lufi-ideológiák, újraérzések vannak, lesznek. Ameddig a nemzetközi hálózatokban érdekeltek a fentieket feladni nem akarja, ennél több nem bukkan elő. Az sem világos, ki szeretne itt asztalt borítani a régi jelszavaknak segítségével. Elvben is csak akkor lehetne szó ilyesmiről, ha lenne legalább egy kontinentális nagyhatalom, amelyhez csatlakozva Orbánék stílust válthatnak, vagy közvetlen szövetségest. De ilyen most nincsen. Az 1990-2000-es évek fordulóján a britek voltak a közép-európaiak gyorsított uniós felvételének egyik legfontosabb szószólói. Nem azért, mert azt hitték, ha nem sietnek, az oroszok megerősödnek, és megakadályozhatják a terv kivitelezését. S nem is azért, mert az hitték, így sokkal izmosabbá válik az EU. Ellenkezőleg: azt gondolták, velünk egy német-francia, mélyebben egyesült Európa nem jön össze. Bár úgy viselkedtünk, ahogy várták, a briteket ez már érthetően nem érdekli. És biztos, hogy Orbánéknak nincs kihez, hova csatlakozniuk. Az olaszok ehhez nem elegendőek. Ezt ők is tudják, ezért senki sem mozdul. A kínaiak vagy az oroszok egy másik játékban érdekeltek, másmilyen lapjárásra várnak. A magyar vagy a lengyel ellenzéknek a status quo rossz, szeretnék a helyzetet kimozdítani. De ez most szupernehéz, senki sem érdekelt a durranásban.
Amúgy szó sem volt arról, hogy a liberális nagyhatalmak, különösen az amerikaiak hagyományosan támogatták volna a demokráciát, mint politikai működési módot. Ez az ötlet csak a hidegháború vége felé tűnt fel. Addig a baráti diktatúrák, ha jobboldaliak voltak, valahogy jobban megfeleltek. Akkortájt sem egy teoretikus, hanem egy gyakorló diplomata, Jeane Kirkpatrick vetette fel, hogy a demokratikus kormányok a diktatúráknál jobb amerikai ütközőzónák lesznek, s olyan különböző elnökök, mint Carter es Reagan próbálkoztak is ilyenek létrehozásával. Azután meg így maradt. Ezzel együtt a 1989 utáni hideg béke negyedszázada alatt az európai biztonság egyetlen egy hosszútávú szerkezeti problémáját sem sikerült megoldani. A NATO terjeszkedése elfogadhatatlan volt Oroszország számára, a német egyesülés következményeiről igazán senki mondott semmit strukturálisan. A közép-európai kisállamok egyébként formálisan létező összekapcsolódásából mélyebb integráció kevéssé sikeredett. Így hosszabb távon sok újabb alternatív lehetőség nem jön ki térségünk számára. Miközben nem ismerjük el, a régiót fokozatosan ellepi egy új hidegháborúszerűség. S bár elvben szeretnénk, egyelőre nem látjuk, hogyan lehetne mindebből kimaradni.
Szerző