Orbán Canossát jár?

Olyasmi történt, amire még nem volt példa: Orbán bocsánatot kért. Sokan esküdni mertünk volna, hogy Weber három feltétele közül ez az, amit biztosan nem fog teljesíteni. Nem azért, mert a személyisége ilyen vagy olyan: ez érdektelen. Azért nem, mert ez veszélyt jelent számára, aláássa a mítoszt. Hunyadi János vagy a keresztes Kapisztrán nem kérhet elnézést az országot ostromló pogány hadaktól. Ahogy a szekta főpapja, a törzs varázslója sem tévedhet, különben már nem is varázsló. Ne tévesszen meg, hogy a kormányfő olykor még túl is játssza közemberi vonásait: kolbászt tölt, pálinkázik, nótára fakad, beköszön az egyszerű népek portájára, tréfálkozik: ezzel csak azt demonstrálja, hogy felsőbbrendűsége ellenére megérti alattvalóit. Zeusz is különböző alakban lepte meg a halandókat (különösen asszonyaikat), de azért csak felettük állt.
Néhány politológus szerint a szabadelvűek és baloldaliak – a liberális demokrácia hívei - általában inkább a tisztességesen működő intézményrendszerben, az intézményes-jogi garanciákban bíznak, míg a jobboldal egy része, közülük leginkább az illiberálisok a vezetők személyében. Max Weber a próféták példájával élve „karizmatikus legitimációnak” hívta a vezetői karizmán alapuló, a politikusok esetében is szinte vallási jellegű bizalmat. Ma pláne divat a vezérkultusz. Van is számos hatalmi előnye. De ha a rendszer talapzata egyetlen ember tekintélye, annak megingása komoly veszélyt jelent. Eddig arról volt szó, hogy Orbán mindent jobban tud. Rajta kívül a többi európai szereplő vagy mocsok Soros-bérenc, vagy szimplán hülye. Utóbbit ő maga mondta róluk. És most tessék. Az egyik „hasznos hülye” ráparancsol, erre bocsánatot kér. Hogy lehet ezt kimagyarázni a bálványozóknak?
Ez még akkor sem könnyű, ha a bocsánatkérés nem is olyan igazi. Ha az Orbán-levél csak a „hasznos idiótázásért” kér az érintettektől elnézést. Mondván, nem a politikusokat, csak a politikájukat akarta kritizálni. Szép kis megnyugtatás: nem azt mondta, hogy hülyék, csak azt, hogy hülyéket beszélnek és hülyéket cselekszenek. (Mintha valakit azzal vigasztalnánk: nem azt állítom, hogy tolvaj vagy, csak azt, hogy lopsz.) Az első válaszadó, egy flamand pártvezető rögtön világossá is tette: nem személyes bocsánatkérést vár. „Ez a vita nem rólam szól, hanem az alapvető értékek tiszteletben tartásáról.” Olyanokról, mint a sajtószabadság, a hatalmi ágak szétválasztása, az európai szolidaritás. 
Na, ezekről aztán szó sincs a levélben. Azt ismét átszövi a hazugság: őt pusztán bevándorláspolitikája miatt bántják a migrációpártiak. Mintha ez lenne a vita lényege. Mintha Weber három feltétele közül egy is erre vonatkozott volna. Ebben pedig kitart - üzeni haza. „Nem titok, hogy nem akarjuk megváltoztatni álláspontunkat e tekintetben.”
Bárhogy dönt a hosszas szemhunyása miatt önmagát csapdába kergető Néppárt, érdemes előbb áttanulmányoznia a Canossa-járás történetét. IV. Henrik német király, a későbbi német-római császár faséba keveredett a pápával, vagyis saját vallási közössége vezetőjével (bár plakátra legalább nem tette). VII. Gergely válaszul kiátkozta, mondván: „szét akarja zúzni” az egyházat. Ez még veszélyesebb volt, mint a Néppárt mostani fellépése a frakciójukat a szakadás szélére sodró, akár szét is zúzó magyar miniszterelnökkel szemben, hiszen innentől bárki hivatkozhatott arra: ő is kiesik egyházából, ha szolgálja a királyt. (Ezen is elgondolkodhatnának Orbán famulusai közül azok, akik tartanak az Unióból való kihullástól.) Henrik 1077-ben arra kényszerült, hogy bocsánatot kérjen, pontosabban vezeklő zarándoklatot tartson Canossa várába, Gergely pápához. Ez télvíz idején, át a hegyeken sokkal strapásabb volt, mint néhány levél. Miután három napig váratta, a pápa a konfliktusoktól tartva végül jobbnak látta feloldozni.
Történészek szerint nem egészen igaz, hogy Henrik rongyokban, vezeklő ruhában járta végig az utat: alatta ott volt meleg királyi öltözete, a bűnbánat tehát meglehetősen álságos volt. Henrik részéről csak szorult helyzetében célszerűnek látszó fegyverszünetről volt szó, egyszerű időhúzásról. Rövidesen ismét a pápa ellen fordult, és kellően megerősödve már fütyült az újabb kiátkozásra. Sőt: másodjára már hadai élén, daróc helyett páncélban indult az egyházfőhöz. Megtámadta Rómát, és ellenpápát állított. Mondhatnánk: másik frakciót, másik frakcióvezetőt produkált magának. Az elhamarkodottan feloldozást adó Gergely pápa száműzetésben halt meg.
Ennyit a bocsánatkérések természetéről. De egy biztos: Henriknek kínos leckét jelentett, hogy embereivel elfeledtesse megaláztatását. Nálunk most ez jön. Itthon összekacsintás, újabb utalás a pávatánc szükségességére, vagy az eddiginél is sűrűbb mellveregetés, még több ökölrázás,még több Bayer, migránsozás, honvédő háború, keresztényeurópázás, harcos ünnepi beszédek, hogy bizonygassa meg nem alkuvását - mindegy is. De Orbán megkapta az első pofont. Még nem tudni, olyan játékosat-e, mint amilyet Juncker adott neki, vagy komolyabbat. 
Ettől nem dől le, de repedezik a szobor.
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2019.03.16. 09:31

Márciusi füge

Kertész Imre nem magyar, Spiró György nem ember, s akkor lenne szép világ Magyarországon, ha nem kaphatott volna Kossuth-díjat Petri György. A három gondolatfoszlány a hét közepe óta József Attila-díjas irodalomtörténész, Takaró Mihály életművének része. Gondolom, a fontosabbak közül való, hiszen a művei helyett inkább ezeket szokták idézni, s valószínűleg ezek ragadtak meg az őt kitüntető Kásler Miklósban is. 
Az emberi erőforrás miniszter a tavalyi kormányalakítás óta rendre sikeresen sokkolja az országot egyedi gondolatvilágával, ám sajátos világképe eddig jobbára mint magánvélemény jelent meg a köz előtt. A márciusi ünnephez kapcsolódó kitüntetések viszont nem kerti sütögetés közbeni haveri vállveregetések, hanem az aktuális hatalom értékrendjét tükrözik. A tükör pedig azt mutatja, a regnáló rezsim számára nem a szakmai teljesítmény számít, hanem a szervilizmus, no és a tudat, hogy a hatalom birtokában bármit megtehet, a köz torkán akármit le tud nyomni. 
Így kerülhetett Takaró a József Attila-díjasok, vagy a nettó antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült Döbrentei Kornél a Magyarország Babérkoszorúsa-díjasok közé. És még gyorsan kiváló művésszé avatták Dózsa Lászlót is, akit - a nem mellesleg a Kertész-hagyatékot is kezelő - Schmidt Mária az 56-os forradalom kapcsán nettó történelemhamisításként a házfalakra festetett. De ebbe a sorba illik a széljobb támogatással „arculatváltáson” átesett újszínházasok, a Fidesz-kampányok háziprímása, Mága Zoltán, vagy éppen a kormányfői beszédek alatt az Orbán Viktor mögötti emelvényen, a hallgatóságban ücsörgő középszerű művészek állami elismerése is. A hatalom Kásleren keresztül mutat fügét országa többségének, persze gúnyosan röhögve: nesztek, ugassatok, háborogjatok, akkor is az van, amit én akarok. Ha nekünk úgy tetszik, jövő ilyenkor Kossuth-díjat kap Haynau, Lovagkeresztet Hentzi, Táncsics-díjat Kolosváry-Borcsa Mihály.
Álmomban két Kásler Miklós voltam és játszottam egymással. Aztán felébredtem, és arcon csapott a valóság…
Szerző
Vas András

Hasznos idióták

Sem a magyar, sem az európai politikai mezőnyben nem nagyon akad akkora idióta, aki azt hiszi, hogy a kilenc éve az EU tűréshatárát feszegető Orbán Viktor éppen a hasznos idiótázással tolta túl a biciklit. (Aki mégis úgy tesz, mintha, az valószínűleg csak játssza az elmeroggyantat.) Ha valamivel, akkor sokkal inkább azzal, hogy a partnereit és a saját választóit is beleértve mindenkit hülyének néz. Még azon a napon is, amikor Manfred Weber néppárt-elnökkel alkudozott a Fidesz ki nem rúgásáról és arról, hogy cserébe mostantól igazi eurokereszténydemokrata lesz, az összes kereskedelmi rádió óránként bejátszotta a „kormányzati tájékoztatást”, amely szerint Brüsszel migránsokkal akarja telepakolni Európát.
Weber úrról pedig kiderült néhány dolog az elmúlt napokban – például az, hogy azért megvan a magához való esze. Aki olvassa a magyar miniszterelnök Facebook-oldalát, láthatja rajta, hogy a hívek szemében Orbán a legnagyobb politikai spíler, aki valaha a világra született, az EPP-t pedig megeszi reggelire. Ehhez képest viszont a valóság az, hogy az Európai Bizottságnak van budapesti képviselete, a Lövőház utcai Európa-pontnak pedig van médiafigyelő szolgálata – ha ehhez még hozzávesszük, hogy az EU összes vezető testületét (a Bizottságot is beleértve) néppárti politikus vezeti, biztosak lehetünk benne, hogy minden reggel ott van Manfred Weber asztalán az előző napi magyar sajtótermés kivonata, és pontosan tudja, hogy milyen szerepet próbálnak eljátszatni vele.
Arra persze korai lenne fogadni, hogy a végén majd ő fogja megmajmolni Orbánékat – messze még a végjáték, talán maga a géniusz sem lát el addig. Az viszont már ebben a korai fázisban is tisztán látszik, hol ülnek azok, akiket ő első indulatában, talán némiképp tényleg meggondolatlanul a néppártban vélt fölfedezni. Mert képzeljük el, hol tarthatnánk most, ha két-három hónapja arról szólna a közbeszéd, hogy az első számú politikai sorskérdés a kormánypárt uniós alku- (vagy inkább zsarolási) potenciáljának csökkentése, és az ellenzék mindent ennek rendel alá. 
Orbán Viktor tisztában van a tét nagyságával, és ez nemcsak abból látszik, hogy ő is, a pártsajtó is, meg az állam hatósági rendszere is ott fúrja a közös ellenzéki föllépést, ahol éri, hanem például abból is, hogy Brüsszelt, Sorost, migrációt – az összes fontos témát - feledve olyan elgyávult március 15-i beszédet mondott, mint talán még soha életében. A hurok ugyanis szorul, és még sokkal szorosabb is lehetne, ha a néhány napos-hetes horizontú pártérdekeken, meg néhány túlhordott pártkáder EP-pozícióján túl valami más is számítana azoknak, akik a porondon vitézkednek értünk. 
Mert hiába vonulnak az emberek „közös EP-lista” molinó mögött, ha a pártjaik fillérekért, vagy a föntről jövő zsarolásnak engedve már rég föladták a közös indulást. Így csak az válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a hasznos idióták nem néppártban, hanem itthon, az ellenzékben ülnek, és akkor sem tudnának tökéletesebb munkát végezni, ha tényleg a Fidesznek dolgoznának.
Frissítve: 2019.03.16. 09:29