Ki kell találni a megfelelő protokollt - interjú Eszenyi Enikővel

Eszenyi Enikő egy változó életszakaszban, krízisben lévő színésznőt alakít John Cassavetes Premier című előadásában. A Vígszínház igazgatója szerint a generációk között több ok miatt ma nagy a hasadék. Arra pedig nem vagyunk felkészülve, hogy sokkal tovább élünk, mint elődeink.

Már korábban is játszott színésznőt például A testőrben. A Premier, amelyben szintén színésznőt alakít, hogyan került a Vígszínház színpadára?

Nagy rajongója vagyok John Cassavetes filmjeinek. Ráadásul áttételesen már dogoztunk ezzel az anyaggal, hiszen a Mindent anyámról című Almodóvar-film, illetve színpadi adaptáció ihletője is Cassavetes műve volt, és mindkét rendező felhasználta Tenessee Williams A vágy villamosa című drámáját, amiben szintén játszom. Másrészt olyan tematikájú darabot kerestem, amely beleillik az évadba, vagyis lázadó, vagy válságban lévő alkotó életútját járja körül. Ebbe a sorba ugyanis beletartozik a Bíborsziget írója, a Liliom és Baal is.

Az ön által játszott színésznő is miközben önmagával viaskodik, megsért másokat.

Myrtle Gordon - a színésznő, akit játszom - egy olyan színdarabot próbál, amelynek egyik jelenetében meglátogatja volt férjét. Az tapintatlan vele és megalázza, ezért a nő beül egy bárba és inni kezd. Később szerelmének, aki már eltávolodott tőle, beszámol mindenről. A férfi azt hiszi, a nő mindezt csak azért csinálja, mert újra fiatal akar lenni. Erre leken neki egy pofont. De Myrtle Gordon egy lázadó, akit a környezete nem ért meg! Nem tudja elviselni, ha megpofozzák! Cassavetes filmjeiben gyakran foglalkozott női témákkal. Ennek egyik oka, hogy a felesége színésznő volt és volt is egy színházi társulatuk. Jól ismerték a színházi világot. Myrtle Gordon változó korban van, története igaz lehet bárkire, aki nem a megszokott úton jár.

A társadalom ezt a krízist elég nehezen tolerálja.

Ma, miközben folyamatosan olyan fontos kérdésekről beszélünk, mint a menekültek helyzete, vagy a globális felmelegedés, talán nem foglalkozunk eleget azzal, hogy sokkal tovább élünk, mint elődeink. És talán nem vagyunk kellőképpen felkészülve arra, hogy ezt „az időt miként töltsük el”. Sőt, ezzel kapcsolatban bizonyos zavart is érzek a fejekben. Sokszor kizárólag a tradícióra hagyatkozunk, hogy egy nő vagy férfi mit tehet bizonyos kor után. Egy hatvan, hetven, nyolcvan, kilencven éves nő és férfi is gondolkodhat fiatalosan, lehetnek még céljai. A társadalom még nem ezt várja, inkább azt, hogy mint az elefántok vonuljanak el és magányosan omoljanak össze.

Erre lehetnek különböző válaszok. Domján Edit például negyven évesen befejezte, de gondolom ezt az időszakot mindenki másként éli meg. Van, aki erősebbnek bizonyul, más gyengébbnek.

Myrtle Gordon is ad egyfajta választ, amit lehet úgy értékelni, mint egy ingerült nő vergődése, de én ettől nagyon óvakodnék. Myrtle Gordon-nak ezért nem jár pofon.

Egy színész számára ez azért nem lehet idegen, hiszen pályája során gyakran találkozik kellemetlen feladatokkal.

Higgye el, nem kellemes. Tegnap például kaptam egy akkorát, hogy Hevér Gábor feljött az öltözőmbe elnézést kérni. Nehéz bemérni az ütés erejét. Egyáltalán nem haragudtam. De fájt.

Nemrég láttam egy Csehov darabot és ott is éreztem a főszereplő játékában, hogy a megélt traumák ellenére az idősebbek számára is mennyire fontos az újrakezdés esélye.

Az egész világra jellemző a fiatalság kultusza. Létezik egy generáció, amelynek a tagjai az egész életüket végigdolgozták, de jönnek a fiatalok, akik kevesebb munkával jobb anyagi megbecsülést is elérhetnek. Én itt a színházban is találkozom negyven-ötven éve itt dolgozó drága kollégával, akinek a fizetése nagyon kevés, de ha felveszünk egy nála kevésbé képzett fiatalt, akkor az ő minimálbér emelését is nehezen tudjuk megoldani. A generációk között több ok miatt ma nagy a hasadék. Ezt nagyon nehéz bárhol egyensúlyban tartani, főleg egy színházban, művészek között. Ez probléma egész Európában és erre, hogy az ön által említett újrakezdés reális lehetőség legyen, ki kell találni a megfelelő protokollt.

A Premier színésznője aztán nem tehet mást, mint hogy maga oldja meg a helyzetet, vagyis feláll egy válságból, részegen érkezik a premierre, de mégis lejátssza az előadást.

Ez egy metafora. Azt jelenti, hogy bármilyen nehéz helyzetből fel lehet állni. Az én életemben az alkohol egyáltalán nem játszik szerepet, de találkozom olyan kolléganőkkel, akik alkohol nélkül nem tudnak színpadra lépni vagy előadás után isznak.

Egy másik jelenetben a közönség felé fordulva azt mondja: nekem nincs gyerekem, nincs férjem, csak a színház és rámutat a nézőtérre. Ez viszont különösen személyesnek hat.

Igen, mert az is. Én minden szerepemet magamból felépítve, ha úgy tetszik, személyes motivációkkal játszom, ahogy Muskátnét is a Liliomban. Amikor Liliomnak azt kell mondanom, „hogy ki vagy rúgva, el vagy bocsájtva”, akkor sem úgy szólok hozzá, mint egy feltételezett alakhoz. Drága mestereim, Horvai István és Kapás Dezső mindig arra tanítottak, hogy egy színész engedje át a saját testén és lelkén is a megformálandó figurát.

Azzal mit lehet kezdeni, hogy a nézők egy része ösztönösen ellép attól, ha gyengeséget, küzdelmet, harcot lát a színpadon, hiszen ebbe a tükörbe nehéz belenézni?

Azt gondolom, hogy ezt a darabot a nők nagyon is értik.

Színházvezetőként mennyire figyel arra, hogy a több évtizede a Vígszínházhoz kötődő színésznők is megfelelő feladatokat kapjanak? Most láttam például örömmel Kútvölgyi Erzsébetet a Kádárné balladája című egyszemélyes előadásban.

Erre mindig is figyeltem. Az idén két Kincses Réka és Pass Andrea is rendezett a Vígben két kitűnő előadást. Számomra fontos, hogy játsszunk olyan darabokat, amelyek nőkről szólnak és szerepet kapjanak bennük női alkotók, színészek, rendezők. Ezt nagyon komolyan veszem.

Visszatérve a Premierre, milyenek az eddigi visszajelzések?

A nézők szeretik. Számomra minden előadás komoly fizikai és lelki megmérettetés, egy új tapasztalás, ugyanakkor hatalmas öröm is.

Info:

John Cassavetes Premier

Vígszínház

Rendező: Martin Čičvák