Vevők a politikai piacon

Ma Pesten az (alsó)középosztály nyugdíjasai alkotják az aktuális politikai osztályt. Ők szavaznak, tüntetnek, nagyobbrészt még mindig ők vásárolják a politikai lapokat, ők fizetnek a pártperselyekbe is. 
Voltak radikális reformerek, akik azt hitték, ez a vevőkör 1989 után a régi rendszerrel együtt kihalt, jöhetnek a forradalmárok. De utcai tiltakozóból még ma sincs sok, a dühös fiatalok néhány ezres csoportjai néhány hónaponta feltűnnek, azután rendre elolvadnak. Áttöréseket inkább csak véletlenszerűen generálnak. 
Furcsa módon eközben a rendszerváltás hivatásos politikusai gyorsan elkoptak. S habár az ellenzéki pártvezetések – kevés kivétellel - valóban megújultak, a színre lépő új hősök sehol sem újították meg a politikai kommunikációt a rendszerváltás valamikori elitjeihez képest. Nem jelent meg itthon semmiféle élesen új “európai” nyelv a poszt-89-es után. Úgy tűnik hát, hogy míg a 89-es nemzedék a politikai elitben nagyon gyorsan megkopott, az akkori közönség megmaradt, és még mindig keresi magának a követhető színpadi hősöket. S mert még mindig úgy teszünk, mintha amiben élünk, az egy poszt-1989-es rendszer lenne, mindebből következően nem a politikusok, hanem ez az idősebb közönség biztosítja a rendszer folyamatosságát.
Persze, az időskor kulturális kategória, és nem biológiai. Szélesebb értelemben az elmúlást megelőző életszakaszról van szó, de bennünket itt elsősorban rokoni hálózatok, gazdasági meghatározottságok és értékvilágok érdekelnek, és nem a lemeztelenített biológia. Az idős városi ember nyugdíjasként meghatározó módon az államtól függ, ugyanakkor a modern pénzgazdaságban él. A politika úgy tud hatni ezekre a szegmensekre, hogy árnyalja, irányítja, befolyásolja a mindennapi élethelyzeteket. Ezért különösen fontos, képesek vagyunk-e eddig szokatlan módon legalább beszélni ezekről az életszakaszokról. Megjelennek-e új kommunikációs  helyzetek, reakciók a mi időseinknél? Mintha az ilyesmi most alapvetően hiányozna, és az alternatív politika sem tud itt megrendelő lenni. 
Az állam elsősorban az egészségügyi igazgatáson keresztül tudhatna valahogy az idős élethelyzetekre reagálni. Tulajdonképpen az egészségügy látható, észlelhető hétköznapi minőségén keresztül lehet a kormánypárti vagy ellenzéki hangulatokat erősíteni, csökkenteni. Az ellenzéknek azokon a helyeken sincs igazán komoly játéktere, ahol egész városi ellátó rendszereket ellenőriz. De látható, hogy az állami irányításnak sincsenek - legalább helyenként - bátor ötletei. Épp itt nem tud az állam újraértelmezni, valami szokatlant ígérni. A sorban állások államosításán/láthatóvá tételén kívül nem ígér több igazságosságot sem a miniszter, sem az ellenzék. Pedig valahol itt lehetne több méltányosságot ígérni úgy, hogy az ne elkeserítsen, hanem legalább egy picit több hitet teremtsen.
Az időskor politikai helyi értéke nálunk folyamatosan csökken: az idős ember függése az államtól növekszik, jövedelmének használati értéke romlik. Ha azonban az idősek befolyása valóban növekedésnek indulna, akkor ez olyan körülményeket teremtene, amelyek között ezek az erősödő negatív hatások legalább kissé visszaszorulnának. 
Az utolsó években ezzel együtt nálunk is megjelennek az időskor pozitív elemei, illetve kísérő jelenségei. Jut itt szerep az aktivitásnak, az autonómiának, a mozgásnak, az önálló döntéseknek, a kézben tartott jólét elemeinek a leépülés, fonnyadás, lepusztulás helyett. Gondolhatunk az élettapasztalat és a bölcsesség felértékelésére, az öregellátás olyan szervezeti reformjaira, amelyek kényelmesebbé teszik az életvitelt. Végül előkerülhet számtalan helyen, konkrét ponton az egészségügyi ipar humanizálása. Ebből sok mindenhez pénz kell, máshoz emberiesség, de amiről most beszélek, az egy kis tisztelete a "vevőnek". Ami valami ilyesmit kikényszeríthet végül magának a politikai piacon is. 
Az utolsó másfél évtizedben számtalan ponton voltak problémáik az idős embereknek az állami szolgáltatásokkal és intézményekkel. De nálunk kormányzati fordulópontot (nevezzünk nevén: igen gyors bukást) csak egyszer, Gyurcsány idejében tudott ez kikényszeríteni: a fizetős háziorvosi szolgáltatás bevezetését törölte el az elégedetlenség.
De itt nemcsak politikai vagy gazdasági nyomásgyakorlásról kellene szót ejteni, hanem még ezek előtt a változó kulturális alapértékekről; az életkor újrahatározásáról, a rokonsági távolságok átfogalmazásáról és annak végiggondolásáról, mi a jó, vagy mi lehetne jó ma és itt. A kulturális logika átfogalmazására gondolunk: az ilyen helyzetek lehetséges kezeléséről vagy az azokkal való együttélésről. Ezt ma rendszerszerű profilaktikának, öregkori állapot menedzsmentnek, időskori karbantartásnak. Ez már nem biológia: valahogy elégedettnek kellene lenni azokkal az állapotokkal, amelyeket kihozhatunk magunkból. S ez nem csupán az időskori öncsalás technikája.
Végül is nem felesleges arról is gondolkodni, hogy ha valahogyan, legalább részben átfogalmazzuk az öregséget, akkor talán egy kicsit másként nézünk ebben a kulturális rendben arra is, ami szükségszerűen utána következik. Persze ez az egész nem csak szavazatok kérdése, de legalább ezen az egy ponton, ha már a többit nem tudjuk rendesen megfogalmazni, az idős politikai többségnek lehetne gyorsan kezelhető, egyszerű programokat kínálni. Hogy konkrétan valami kicsit ő is kapjon. 
Ez a történet mindenki számára más és más. Legalább ebbe ne keverjük bele a politikát - gondolják sokan. Mint bal- és jobboldalt, talán tényleg ne - de mint közösségi ügyet, nagyon is.

A miniszter félrelép

Brit újságírók szerint a múlt évszázad legnagyobb botránya 1963-ban a Profumo-ügy volt, amelynek szálai részben a mai napig kibogozhatatlanok. Főszereplője az ország hadügyminisztere, John Profumo, korábbi háborús hős volt, a konzervatív Macmillan-kormány legnépszerűbb tagja. 
Két évvel korábban „összefutott” egy Christine Keeler nevű, 19 éves, feltűnő szépségű táncosnővel, aki fizetését férfiaknak nyújtott más jellegű szolgáltatásokkal egészítette ki. Akkoriban szinte természetes volt, hogy magas rangú férfiak szívesen múlatták az időt laza erkölcsű fiatal hölgyekkel, ez azonban nem altatta el a titkosszolgálat éberségét. Szemmel tartották Jevgenyij Ivanovot, a szovjet nagykövetség tengerészeti attaséját, aki köztudottan a moszkvai hírszerzés ügynökeként dolgozott, és gyakran felkereste Keeler kisasszonyt. S miközben a londoni katonai kémelhárítók Ivanov mozgását figyelték, legnagyobb meglepetésükre Profumo is rendszeresen látogatta a hölgyet. Miután fényképek is készültek a jelenetekről, a civil és a katonai hírszerzőfőnökök diszkréten felkeresték MacMillan kormányfőt. 
Vajon mit kotyogott el a miniszter az ágyban, ami visszajuthatott a szovjet tiszthez? Felmerült, hogy a rendőrség kihallgatja Keeler kisasszonyt, ám ez nyilván nem kerülte volna el a sajtó figyelmét. Profumo leváltása sem látszott indokoltnak. Azt sem lehetett kizárni, hogy Ivanov utasításra beszervezte Keelert, és még rosszabb változat, ha Keeler kapta tőle a feladatot, hogy hódítsa meg a minisztert. Akkor aztán bukik minden. 
- Önnek kell beszélnie Profumóval – mondta a titkosszolgálat főnöke a miniszterelnöknek. MacMillan azonban konok volt.
- Távol tartom magam a miniszterek magánéletétől – felelte, de persze ő is tudta, hogy ez politika.
A szolgálatok ezek után azon dolgoztak, hogy elhárítsák a bajt. Profumónak névtelen leveleket küldtek, amiben figyelmeztették a bukás veszélyére, ám eredménytelenül. Ezután taxival ment a lány lakására, szemébe húzta a kalapját és felhajtotta a kabátja gallérját. Lehallgatták a telefonját is, ők azonban minden időpontot személyesen beszéltek meg. A sajtó végül tudomást szerzett Profumo és Keeler kapcsolatáról, a bulvárlapok pedig már a címoldalon foglalkoztak az üggyel. A miniszter még ezek után sem érzékelte, mibe keveredett, az Alsóházban visszautasította a vádakat. „Semmiféle helytelenség nem volt a Miss Keelerrel fennálló ismeretségemben” – hangzott a mai olvasó számára talán a Bill Clinton híres kifogását idéző kijelentés. 
A lavina igazán akkor indult el, amikor a szovjetek ügyesen kiszivárogtatták Ivanov szerepét az ügyben. A közvéleményt megrázták az események. Profumo felesége egy ideig mentegette a férjét, ám ez csak olaj volt a tűzre. Egy nemzeti hősből, a népszerű politikusból bohóc lett. Profumo lemondott, a Konzervatív Párt elvesztette a választásokat, bebizonyosodott, hogy a politikusok sebezhető emberek, és elegáns életük súlyos titkokat rejthet. 
A bulvárlapok példányszáma soha nem látott magasságokba emelkedett. Szokás szerint a sajtócézárok jártak a legjobban.
Szerző
Odze György

A Dél keresztje

Áramtermelő generátorok hangja töri át a dél-afrikai főváros, Pretoria esti csendjét. Aki megteheti, így védi ki a "tervezett áramszünet" okozta kellemetlenségeket. Az elöregedésük miatt sorra leálló erőművek pótlása nehézkes, és csak nem akaródzik a kormánynak több pénzt szánni arra, hogy újakat építsenek. Így a kiváltságosok és a közintézmények privilégiuma marad, hogy az órák hosszat szünetelő villamosenergia-szolgáltatást a maguk eszközeivel pótolják. A közvilágítás hiánya miatt közben tovább romlik az amúgy is romokban heverő közbiztonság. Igaz, az autósok jelesre vizsgáznak, hiszen működő jelzőlámpák nélkül sem szaporodnak a közúti balesetek: mindig az hajt át az útkereszteződéseken, aki előbb ért oda. 
A pretoriaiak többsége megtanult együtt élni azzal, hogy a XXI. század áldásaiból időnként csak kiskanállal meríthet. 
Ha megszavaztatnák az embereket, hogy számukra a víz- vagy az áramellátás szüneteltetése okozza-e a nagyobb gondot, aligha kérdéses, hogy többségük az előbbire voksolna. 2018 első felében vészjósolóan közeledett az a bizonyos "zéró nap", amikor Fokvárosban elfogy az ivóvíz, de a tavaly májusi esőzések után fellélegezve mondták ki az önkormányzat vezetői, hogy 2019-re marad ennek a baljós időszaknak az eljövetele. S most az érdeklődő,  mielőtt repülőgépe  leszáll az afrikai kontinens legdélibb, négymilliós nagyvárosának repülőterén, örömmel nyugtázza, hogy a kopár hegyek tövében a víztározókban van víz. Bár akár több is lehetne.
Fokvároson azonban nemcsak az "égiek" segítettek, hanem a takarékoskodás is. Abban a városban, ahol a szívtiprónak tartott Christiaan Barnard orvosprofesszor több mint fél évszázada végrehajtotta a világ első sikeres szívátültetését, megtanulták, hogy létezik valami, ami még egy esetleges energiaválságnál is keményebb erőpróba elé állíthatja az embereket. Ha az ivóvíz ára vetekszik az aranyéval. S ezt a dél-afrikaiak igazán tudják értékelni, hiszen a világ eddig kibányászott aranykincséből 40 százalékos volt a részesedésük.
Szerző
Bonta Miklós