Heisler András: Hiszek a demokráciában

Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) elnöke a Weber-látogatás üzenetértékről és arról, miért törekszik közösségük megosztására a hatalom.

Elnök úr, itt az irodájában, egymás mellett áll az uniós, a magyar és az izraeli zászló. Meglepődött, amikor Manfred Weber, az Európai Néppárt frakcióvezetője, csúcsjelöltje felrúgva az előzetes programot a múlt héten felkereste?

Bejelentkezett, meg szeretne bennünket látogatni, mi pedig örömmel fogadtuk. Meghatározó, komoly politikai szereplője az európai politikának, ha kíváncsi a véleményünkre, az megtiszteltetés.

Volt valami visszhangja a látogatásnak?

Itthonról és külföldről, magánemberektől és szervezetektől is kaptam jelzéseket. Mindenki szerint nagyon erős üzenet volt a látogatás. A kormánytól közvetlen visszajelzés még nem érkezett.

Mitől volt erős az üzenet és kinek szólt?

A Mazsihisz arra törekszik, hogy független, hiteles szervezetként működjön. Ha bármikor komoly politikai szereplők kérik a véleményünket, szívesen adunk tájékoztatást arról, hogyan érzi magát a magyarországi zsidóság. Fontosnak tartjuk, hogy mindig autonóm véleményt fogalmazzunk meg.

Mit mondott hát Weber úrnak, hogyan érzi magát a magyar zsidóság?

Először is: miért fontos ez a kérdés? Azért, mert Kelet-Közép-Európában a magyarországi közösség az utolsó nagy zsidó tömb. Próbáltam objektív tájékoztatást adni. Egyik része ennek a kormánnyal való széleskörű együttműködésünk. A zsinagógák, vagy a zsidó temetők felújításának programja, mindkettő kormányzati segítséggel tud csak megvalósulni. Támogatást kaptunk a kórházunk fejlesztésére is. Túl mindezen: Magyarországon vallási szabadság van. Ezt azért hangsúlyozom, mert nem mindenhol evidens Európában, ahol több országban a körülmetélés emberjogi meggondolások alapján tilos. Vagy a kóservágás, ami szintén vitatott. A magyar kormány deklarálta, mindezek a vallásszabadság részét képezik - amit értékelnünk kell. Továbbá: Magyarországon nincsenek fizikai atrocitások, sem zsidó emberek, sem zsidó intézményekkel szemben. Magyarországon „csak” verbális antiszemitizmus létezik, ami mellett persze nem szabad szótlanul elmenni. A zsidó közösség fizikai biztonságban érzi magát. Öröm, hogy Magyarország és Izrael között kiváló a kapcsolat, ami nem csak a zsidóknak kedvező, az egész országnak jó. Mégis, Kovács András szociológiai kutatása – amely a verbális atrocitások csökkenő mértékéről számolt be – azt igazolja, hogy a zsidó közösség tagjainak érzése szerint az antiszemitizmus egyre intenzívebb az országban. Nagy kérdés, honnan ez a dichotómia?

Honnan?

Három okot találtam, ami negatívan befolyásolja a zsidó közösség komfortérzetét. Az egyik a nagyon erős gyűlöletbeszéd. Nem zsidóellenes. Van, hogy filozófusok ellen, a CEU ellen, a migránsok, muszlimok, a melegek, romák ellen, vagy konkrét emberek, európai politikusok, vagy éppen Soros ellen szól. Történelmi tapasztalatai szerint a zsidó közösség a gyűlöletbeszédet társadalmi betegségnek tartja, ami minden kisebbségre veszélyes. Tudjuk, ha egy társadalomban a gyűlölet energiái feldúsulnak, az képes bármely kisebbség ellen aktivizálódni. A másik ok, a történelem átírásának a szándéka. Közösségünk holokausztot megélt tagjainak nehéz volna megmagyarázni Horthy Miklós kiválóságát. A zsidó közösség tagjai tapasztalták Horthy múlhatatlan felelősségét abban, hogy Magyarország eljutott a holokausztig. Tudjuk, Horthy nem háborús bűnös, de azt is: az ország vezetőjeként felelős 600 ezer zsidó vallású magyar állampolgár meggyilkolásáért. Azt se próbálja senki elmagyarázni nekünk, hogy a felelősség kizárólag a németeket terheli. A túlélők arra emlékeznek, hogy deportálásuk során az első német katonát Auschwitzban látták, addig mindent a magyar hatóságok intéztek. Nem szabadna szobrot állítani azoknak, akik részesei voltak ennek a folyamatnak. Sok kormányhoz közel álló történész ellenkező véleményét nem tudjuk elfogadni.

Három okot említett.

Igen, úgy érzékeljük, a hatalom a zsidó közösség megosztására törekszik. Nézetünk szerint a zsidóságon belül kell eldönteni, ki képviselje a magyarországi zsidóságot. Ez a mi ügyünk, a mi feladatunk, nem külső erők dolga. A közösségen kívülről más nem mutathat rá senkire, hogy mától fiam te vagy a zsidók képviselete. Tisztában vagyok azzal, hogy sok a belső vitánk akár a szekuláris többséggel, akár a nem Mazsihisz-hez tartozó közösségekkel. A vitákat képesek vagyunk nyitottan fogadni, egyedül egy dologban nem kívánunk partnerek lenni: a hatalom nem mutathat rá egyik zsidó közösségre sem, s nem mondhatja, hogy téged fogadlak el képviseletnek.

Gondolom, Köves Slomóra és az EMIH-re gondol. Akkor Weber üzenetének a címzettje is megvan.

Gondolhatja. Látom, ahogy a magyar kormány helyzetbe akarja hozni azt az egyébként kicsiny közösséget, amelyik a chábád mozgalom részeként, erős kormányzati hátszéllel működik. Nem csak a pénzről beszélünk. Fontos azonban kimondani: az EMIH működése legitim Magyarországon, s lenne feladata is. A probléma ott kezdődik, amikor túl akarnak terjeszkedni ezen, és megpróbálnak úgy mutatkozni, mint ha ők lennének a magyarországi zsidóság képviselete.

Az Auschwitzba vezető út kis lépésekből állt. Nem érvényes-e ez a gyűlöletbeszédre, vagy a Soros-plakátokra?

Igyekszünk nem hiszterizálni a történteket, pedig tudom, hajlamosak vagyunk rá. De a dolog nyilvánvalóan bánt bennünket.

Nem csak a zsidó közösség hajlama ez.

Jobb az antiszemita minősítést a dolgok végére hagyni, előtte érdemes elemezni a folyamatokat. Sok vitám volt emiatt. A Soros-kampány ellen keményen felléptünk. Nyílt levelet írtunk Orbán Viktor miniszterelnöknek, kértük, azonnal hagyja abba. De nem azzal indokoltuk a kérést, hogy a kampány antiszemita, mi nem minősítettünk. A Soros kampány potenciális hatására hívtuk fel a figyelmet, amit iszonyatosan veszélyesnek tartunk.

Látszólag képtelen kérdés, de melyik a veszélyesebb: ha az utcán csattogó bakancsos emberek trappolását látja, vagy ha a közönség tudatalattijába elültetik a nemzet ellenségének plakátképét. Aki „mellesleg” zsidó.

Nekem erről a berlini holokauszt-emlékmű jut eszembe. Az a szimbólumrendszer, amely leírja azt az őrületet, ami Németországból, az egykori demokratikus, liberális, felvilágosult országból diktatúrát volt képes csinálni. Az emlékmű sok száz sírméretű kőtömbből áll, egy hatalmas téren. Amikor az ember gyanútlanul besétál a kissé lejtő úton a kövek közé, egyszer csak körbenéz és az öt méter magas betonoszlopok, már eltakarják a napot. Ott áll, a sötétség közepén és valójában észre sem vette, hogyan jutott a fényből oda. A legveszélyesebbnek ezért azt tartom, ha hamis ideológia kezd úrrá lenni a társadalomban. Megszólalni ilyenkor emberi és állampolgári kötelesség.

Elmesélek egy történetet. Egy 16 éves fiút, akinek a gyermekei, unokái ma itt élnek a Soros-plakátok alatt, 1944 karácsonyán, az utcán elfogott két nyilas. Az egyik agyon akarta lőni, de a másik, megszólalt, hagyjuk, hiszen ez gyerek még. Szóval, ez a fiú, kiben bízna meg inkább: a demokratikus, őt is védő törvények rendszerében, vagy abban, hogy az őt megmentő ember jobb- vagy ballábbal kelt-e fel reggel?

Rendkívüli módon hiszek a demokráciában. Úgy gondolom, hogy egy normális demokratikus államnak a felépítése, szervezetei, kontroll mechanizmusai képesek megvédeni az ország állampolgárait. Mindegyiket, bármelyik kisebbségről beszéljünk. Akár a többségről, akár a zsidókról, akár a másokról van szó.

Nem akarom bírálni az izraeli kormányfőt, mert Orbán Viktor szerint, aki Izrael Állam politikáját bírálja az antiszemita, ami persze marhaság, mert a meghatározott időre választott politikai végrehajtó hatalmat azonosítja a nemzettel, de Benjamin Netanjahu – amikor tavaly itt volt – nem vette ezt észre? Vagy két autoriter politikai barátsága és Soros-utálata felülírta, amit látott?

Nem szívesen kritizálom se Izrael miniszterelnökét, se Izrael Államot…

Ezt nem kívántam, nem is volna méltányos.

…de azt tudom és látom, hogy Izrael valódi demokrácia. Mindenki szabadon elmondhatja véleményét, van hatalomtól és pártoktól független médiarendszere, a demokratikus kontrolloknak köszönhetően törvénytelenül nem működhetnek sem állami intézmények, sem vezetőik. Izraelben „nagyonsokpártrendszer” van, a belső kritika pedig erős és hangos – vicces lenne ezt antiszemitizmusnak mondani. Budapestről nekünk persze óvatosabbnak kell lennünk. Európa békéjéből nehéz kritizálni egy olyan országot, amely állandó életveszélyben, háborús környezetben él. Netanjahu látogatásakor ezért finoman kértük, jobban figyeljenek Izrael és a diaszpóra kapcsolatára. Tartalmában ez nem volt unikális, a világ valamennyi diaszpórájában ugyanezzel a problémával küzdenek – még az amerikai diaszpórában is. Ami talán sokkoló volt, hogy mindezt szemtől szembe mondtuk el neki.

De azért ő mégiscsak Izrael kormányfője, Ronald Lauder pedig – aki Orbánt dicsérte – mégis a Zsidó Világszövetség elnöke, ők a világ zsidóságának legnagyobb szavú vezetői. Ön a berlini kőtömb-sírokról beszél, az Auschwitz felé vezető út lépéseiről, csoda-e, ha a magyar zsidó közösséget kiveri a víz?

Bízom benne, hogy az az út ma nem létezik.

Bízik benne…

Bízom és megteszünk mindent, hogy ne létezhessen. Ez mindannyiunk felelőssége, nem csak a zsidóké, mindenkié. Magyarországnak konszolidált demokratikus úton kell haladnia, amely lehet jobboldali konzervatív, vagy baloldali, számunkra ez nem pártpolitikai kérdés. Biztosítani kell minden magyar állampolgárnak a biztonságot, az emberi méltóságot, az emberi jogok érvényesülését. Ez a lényege az államnak.

Ha Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni, akkor Auschwitz után normális ember nem lehet antiszemita, mert az emberellenes. Nem létezhet már „szalonzsidózás”. De eddig csak a zsidóság szemszögéből néztük a dolgot. Nézzük a kormány szemszögéből. Mit kezd a kormány a magyar zsidó közösséggel? A kalap a zsinagógában a semminél több, de talán kevesebb a kelleténél.

A magyar zsidóság fontos az országnak. Vissza lehet menni Szent Istvánig, hogy megnézzük, mivel járult hozzá a sokszínűség Magyarország fejlődéséhez. Zsidók és nem zsidók magyarországi szimbiózisa az ország művészetének, mindenkori modernizálódásának hozzáadott értéke.

Akkor én e mellé odateszem az antiszemiták legutóbbi kitüntetését, ami ellen a Mazsihisz is tiltakozott, a Szabadság téri emlékművet, a Soros-plakátokat. Közben pedig önnel együtt emésztem magam a berlini emlékművön.

Visszatérnék Manfred Weber látogatására. Leírtam neki a helyzetet, a pozitív kapcsolatunkat a kormánnyal és a létező komoly emlékezetpolitikai konfliktusokat. Közben a hivatalos megemlékezéseken hibátlan beszédeket hallunk. Ma már a magyar kormány szinte minden tagja elismeri a magyar állam történelmi felelősségét. Áder János köztársasági elnök Auschwitzról, mint a legnagyobb magyar temetőről beszélt, meg arról, hogy magyarok öltek magyarokat.

Ezzel együtt, s emlékeztetem az EMIH-ről mondottakra is, nem gondolja, hogy indokolt az az érzés: a magyar zsidóság játékszer valamiféle politikai játszmában?

Európában sok száz éve minden kisebbség lehet a hatalom játékszere.

Ki lehet ezt így mondani?

Webernek deklaráltuk, hogy konfliktusaink a magyar kormánnyal nem antiszemita indíttatásúak. Azaz de facto megvédtük Orbán Viktort az antiszemitizmus vádjától. Ennek tudatában elég megrázó volt, hogy Weber távozása után szembesültünk két bevallottan antiszemita, rasszista ember kitüntetésével. Iróniával válaszoltunk, annyira groteszk a történet.

Akkor játékszerek, vagy sem?

Ilyen történetektől a zsidó közösség frusztrált lesz, ebben a kormánynak nagy a felelőssége. A Mazsihisz a legnagyobb magyar zsidó közösségként szervesen integrálódott a magyar társadalomba, nem fordulhat elő, hogy ne legyen érdemi kapcsolata a kormánnyal. Most választások lesznek a Mazsihisz-ben, a megválasztott elnöknek kell a konfliktusokat együttműködésre váltania. Közben meg kell tartanunk önállóságunkat, büszkeségünket, függetlenségünket.